Balázs Attila

Játszd újra, Eti

Él és terül, emelkedik Angliában egy pici falu, a zordan festői Northumberlandben, úgy hívják, hogy Stocksfield, s Londonban nekem azt mondták, hogy Stocksfield – az valahol ott található: a semmi közepén.

Nos, tényleg. A stocksfieldi vasútállomásnak csak három padja van, meg két szemétkosara (köréjük emelt hulladékfal nélkül). A település egy része domboldalra épült, a házak ablakai a skót határra néznek, úgyhogy onnan láthatók a messziségben kéklő skót hegyek. Lenn a völgyben a Tyne folyó fekete pántlikája kanyarog. Az ablakból, amelyikről beszélek, ugyan nem látszik a Tyne, de tudható, hogy ott csobog, a buja vegetáció méregzöld függönye mögött. Gyapjas birkák, holdszemű kecskék és sprőd farkukkal csapkodó lovak legelésznek a partján. Magas hátúak és kurtítottak egyaránt. Az ódon tölgyek alatt pedig feltehetően kerge agyú brit bikák böfögnek.

Egykor bányászvidék volt ez, ma már nem. Bezártak a bányák, elmentek a bányászok. Azonban a folyó vize változatlanul olyan, mintha még mindig szenet mosna. Régi bányász-emlékeket meg bányászlábakat áztatna. Tulajdonképpen olyan, mint a Guinness. De az említett karakteres ír sörrel ellentétben a Tyne vizét nem issza senki emberfia. Legalábbis egyenest nem. Hacsak le nem nyomják a fejét a víz alá. Szigetelés, mondják.

A háztól, amelyikről beszélek, ettől a háztól nincs száz lépésre, de van egy country pub. Szürke kőből építették e korcsmát, s ha odatévedsz, odairányítanak, gyorsan rájössz, hogy a világ legnemesebb intézményeinek egyike. Az angol pubok különben is a legjobbak a világon, hát még az ilyen angol-vidékiek. Ajtaja kemény barna fából készült, ugyancsak a söntés hosszú pultja. Masszív, patinás, de tiszta. Vastag posztó szívja magába a túlbuzogó habot. Sör-biliárdposztó. Tucatnyi sör közül lehet válogatni, azt se tudod, melyikkel kezdjed. Hogy elkalauzoljon, ott az angol barát. Lehet az elején kezdeni, de lehet a végén is. Vagy mindjárt belecsapsz az angol lecsóba. Belevágsz a közepébe, aztán hol egy kicsit balra, hol egy kicsit jobbra iszol, iszod magad, vagy fordítva. Az eredmény ismerős. És ha beteg vagy, hát nem ettől vagy beteg másnap. Mondják... az angolok. Az észak-angolok. Magyar páciensüknek.

A söröddel egyébként célszerű, ajánlatos jobbra indulni, akkor a kandalló közelébe kerülsz, amelyben ropog a parázs – a hosszú, hideg angol nyárban. A tűz és a tűzkotró fölött mindenféle fémtárgyak, felének mi messziről odavetődők nem is ismerjük a rendeltetését. Hasból, emlékezetből: bányászlámpa és rókacsapda. Kürt. Kalapács, sarló nélkül. (A brit múlt nem véste magába oly nagyon ezt a vegyes érzéseket keltő szimbólumot.) Kovaköves puska és hordóabroncs. Stb. Ezek a felismerhető eszközök. Meg egy nagy könyvespolc.

Lehet, valójában ez a morbid a dologban, hogy a könyvek valódi könyvek, beléjük lehet lapozni. Van belsejük. Dickens, D. H. Lawrence és mások. Eredeti kiadásban. Hol van Lady Chatterly? Megvan. Óriási csoda folytán itt megtalálható Ginsberg Üvöltése is. (Kb. a könyv fele.)

Mellesleg a Lady Chatterley-ről jut eszembe – S. Zoli barátom mesélte –, hogy az amerikai Mezők és patakok című vadász-, sportlövő- és horgászmagazin hasábjain jelent meg egy rosszalló kritika róla, amely szerint egy angol vadőr mindennapi életének e festői leírása méltán tart igényt a szabad ég alatti életet kedvelő olvasó érdeklődésére, mert sokat foglalkozik a fácánneveléssel, a vadorzók lefülelésével, az élősdiek féken tartásának módozataival, valamint a hivatásos vadőr egyéb feladataival és kötelességeivel. Sajnálatos módon azonban, az embernek sok-sok oldalnyi oda nem tartozó anyagon kell átrágnia magát ahhoz, hogy Lawrence bőbeszédű regényében felfedezhesse és élvezhesse a közép-angliai vadgazdaság igazgatásáról szóló részleteket. Eme bíráló vélemény szerint ez a könyv semmiképpen sem helyettesítheti bizonyos J. R. Miller Gyakorlati vadgazdálkodás című művét.

Jó ,,stósz". De nem is fontos.

– Directors – mondja az angol barát.

– Micsoda?

– Directors – mosolyog. – Azt isszuk. Ha akarsz, ihatsz később Guinness-t is.

Visszateszem a fél kötetet. A Ladyt is, meg a fél Üvöltést.

– Azt a végére tartogatom – mondom.

– Nem lesz egy kicsit erős?

– Lehet, hogy úgy akarom. Rúgós, pezsgő, sűrű szénvíz a végére.

Oké.

A vendég akarata szent. Hallgatunk egy sort. Beszélgetünk kicsit a boszniai háborúról – barátom ott egykor hosszabb időt töltött, még a békebeli időkben –, meg társalgunk picit a holnapra várható időjárásról. Merthogy hová mennénk, ha esik, hová, ha nem. És hová, amennyiben csak kicsit esik, ami nem valószínű. Latolgatunk, hallgatunk megint egy sort. Aztán téglaként zuhan az asztalra a kérdés a poliglotta-világlátta angol haver részéről:

– Mikor jártál arrafelé? Megvan még a Dominó?

Nem tudom, miért, de az elködösülők éleslátásával eszembe jut, ahogy eszembe jutott... 1979 őszén, feltehetően szeptember 17-én este San Franciscóban – egy Vesuviónak nevezett sörözőben – az újvidéki Dominó. Ha még megvan, a City Lights beat-kiadó szomszédságában található ez a Vesuvio, művészek, bohémek, világfik és lokálpatrióta zsugások gyülekezőhelye. A falon egy indián harcost ábrázoló mázolmány látható, alatta a szöveg: Amikor a szöcske árnyéka a mezei egér farkára vetődik, a felkelő nap vörös fényében a horizontra baljóslatúan izmos indián alakja rajzolódik ki, nyílvesszőjét az íj húrjára helyezi – nos, akkor tudhatod, eljött az idő: meginni még egy martinit! De nem ez az indián idézte fel bennem a Dominót, meg nem is a művészek, a bohémek, világfik és a lokálpatrióta zsugások, továbbá nem is az egyik sarokban felállított sakktábla, hanem valami más. Holmi vastag, kerekded, fehér rágnivaló a pulton. Az pontosan úgy nézett ki távolról, mint a Dominó specialitása, a fehér vese; a tulaj, Kántor Lajos bácsi fokhagymás ,,bikatöke" szeletje. Persze, amint megtapintottad azt a valamit, az illúzió szertefoszlott. Ám akkor is, jól emlékszem, olyan megnyugtató érzés volt tudni, hogy odahaza létezik a Dominó.

Bármerre jártunk is a világban mi, Dominó-vendégek, a Dominó amolyan hazahúzó fix pontként élt bennünk. Állt bennünk, miképp a kemény fába kalapált szög, amelyre emlékeket lehet aggatni. Megtartotta, mint a kampó az őzbakfejet. (Jó, ennyi elég is a képzavarok vagy felesleges képek, alkalmatlan hasonlatok és egyebek őszinte nagymesterétől...)

– Ah, az megszűnt, nincs már a Dominó – válaszolom érdeklődő angol barátomnak 1998 őszies nyarán a northumberlandi Stocksfieldben, az ottani Vesuvióban és Dominóban, már amennyire egyáltalában egy kalap alá lehet bűvészkedni ezt a hármat.

– Valamiféle műhellyé lett, de nem intellektuálissá – mondom, miközben egy csipeszfélén akad meg a tekintetem a kandalló fölött. Bikatök-csavaró! – villan át agyamon. Ha kellő pontján kapod el vele a barmot, kezes báránnyá szelídül. Letérdel és megcsókolja a... Amennyiben módjában állna, még sört is fizetne. Akár egy pint Guinness-t. Oké.

– Lehet, hogy maszek dominógyár az most – szórakozom az ötlettel. – De melyik őrült dominózik manapság?

Dr. Francis Redvers Jones felnyerít, aztán elkomorodik. Benne a Dominó emléke úgy él, mint az összerobbant, dominóból épített kastélyként összeomló Jugoszlávia szimbóluma. Ki is fejti ékesen. Multikultúra, Horthy-kultúra stb. Magyarok és nem magyarok. Bánáti rizling meg Rubin vinjak. Csevapcsicsa, gulyás, hovatovább bécsi szelet. Bikatöke meg szocialista tőke. Morava meg szlovén 57-es elegy füstje. Szerb és más füstkarikák. Többféle nyelvröpködő foszlányai, cigányzene, meg többféle zene. Mindenkin ott csüng a magyarul beszélő Aco-Ácó bácsi fürkész tekintete, miközben a bolond Branko sokadik csatáját vívja a spicces Mucsi Gézával a sakktáblánál. Nevek és nevek, röpködnek pingpongként: Becker (a Dominóból átmenetileg kitiltott, leendő Dominó-főnök), Juhász, Laufer, Lucifer (?), Letsch, Dugó, Pusi, Kusi, a temetőben festegető Almási, Nagy, Brmbota, Krsztovszki stb. Dudás és Dobos. Élők és holtak galériája.

Én hová tartozom? Az én felfújt halotti maszkommal.

Dominó. A hetvenes és a nyolcvanas években. A Testvériség-Egység sportolóinak képe a falon. Elhalványul, leesik onnan.

Felborul a sakktábla, elgurulnak a figurák, kiszakad az elázott falból és összetörik a porcelán testvéri pisikübli.

– Érzékletes – bólogat Francis, miközben rábagózik a magyarországi amerikai cigimből, és hosszan fújja kifelé a füstöt, miképp azt minden szökőévben teszi, piros pünkösd napján Northumberlandben. Kivételes alkalmakkor hát.

– Jöhet a Guinness? – hunyorog, koronájaként a lexikonba illő fogyasztásnak.

– Jöhet – bólintok, közben úgy érzem, pillanatra megáll bennem az idő. Pontosabban: csordogál, majd zubog visszafelé. Valamiféle vad ritmusban. Lávaként próbál kitörni. Akárha a preparált őzbakfejből.

– Te – mondom –, emlékszel a Lipe cvatu című számra?

– Homályosan – ingatja a fejét Francis.

Akkor halkan, majd egyre szenvedélyesebben elkezdem neki dobolni tenyeremmel a tölgyasztal lapján, sőt énekelek is hozzá, különös hangsúlyt helyezve a Jugoszlávia szóra. A pincérnő sietve érkezik, mintha kármentő igyekezettel. Hirtelen abbahagyom a koncertet.

– Hangosak vagyunk? – kérdezi barátom.

– Igen, de nem fontos – válaszolja a csillogóan fehér gombsoros pincérnő, majd felém fordul: – Játszd újra, Eti.

Eti? Nevetek rajta, röpke pillantást vetve a vadi új, takaros skótszoknyámra az asztal alatt. Eszembe jut, hogy az előző napi számlára lerajzoltam neki, ennek a kedves nőnek, egy hosszú farkú, harcos nyulat, amelyik ha megjelenik, tüstént meg kell inni még egy sört, majd aláírtam: Ati. Tehát: Eti.

Akkor Etelka összekapja magát, és újrajátssza a pincérnőnek a távoli témát, mialatt minden szem rájuk/ránk szegeződik.

A világgal vagy ellene. Világgal vagy világtalanul. Tamta-tamtam. Burjánzik a jugó-bosnyák hárs.

Nincs kizárva, hogy elhallatszott egész Skóciáig. A skótokig, akik ellenében a rómaiak, mint pogányok ellen, egyszer hosszú falat emeltek itt. Tengertől tengerig.

Aztán már nem sok említésre méltó történt. A sörvadászatról hazatérőben majdnem lerókáztam egy patinás kőkerítést, amelyik egymásra hajigált dominólapokként magasodott elém. ,,Lőrésein" keresztül a parókia felől érkező stocksfieldi szél orgonált. Mintha egy angol álomban. Valamitől a szél, akárha, bárha visszafelé játszotta volna a dallamot. Lipe cvatu. Meg hogy: Nikada više, nikada... Éjjeli angol tölgy és platán, nedves fű, pataszaru meg birkabogyó – de az illata, sej.

Birkabú! Bazmeg, a balkáni Gombot. Meg a dögvész dudájukat is. Meg a kirojtolódzott guzlicát. Meg az elektromos guzlicát. Nem utolsósorban engem is. Ahogy nekifeszültem, nekilágyultam, homlokommal a kőnek.

(Én már nem utazom Amerikába?)

Holnap nagyon fájt a tenyerem. Mintha egész múlt éjszaka frenetikusan tapsoltam volna, vagy hatalmas dominókockákat hajigáltam volna az égbe.

És egyáltalában nem baj, hogy itt minimum három történetet vontam össze.

Alkalomhoz illő fejjel.