Boško Krstić

Lesz szíves, még egy duplát!

(Részletek a szerző Subotičke senke című kötetéből)

Ahogyan mélyül, és mindinkább elhúzódik a válság, az ember ösztönösen mind többet inna, pedig az ital egyre drágább, a pénz rá pedig mind kevesebb.

A dolog rendkívül komoly. Mert ahogyan mélyül, és mindinkább elhúzódik a válság, az ember ösztöne azt diktálja, hogy mind többet igyon, miközben az ital is egyre drágább, a pénz rá pedig mind kevesebb. Viszont a kávéházakat – azok megnyitását és bezárását – mintha valamilyen sajátos logika igazgatná. (…)

Kávéházak tömkelege

A nagy fogások és a nagy vendéglők nagy asztalánál ülő (üzleti ebédtől és kimerítő tárgyalástól elpilledt) üzletkötők ideje végképp lejárt. A majd’ száz új szabadkai vendéglő megnyitásával – köztük olyanokkal is, amelyekről úgy hírlett, a legszebbek az országban (s ez a viszonyítás mára már nemzetközi) – bizonyságot nyert a maxima, miszerint: a vendéglősség magánkézben az igazi. Igényességben legmesszebb Dragutin Letić műemlék-kávéháza, a drága és gyönyörű Papillon jutott, de itt van a Royal kiváló biliárdklubja is, majd az oly sokáig épülő Tiffany; a Ravel pedig már a tekintélyes és drága, előkelő szórakozóhely patinájával bír; a Boss, pár pizzéria, néhány jó vendéglő és lokál, megannyi avatott tulajdonossal és vendéget fogadó személyzettel. A viszonyok helyi ismerőjének véleménye szerint a külcsín háttérbe szorította a kiszolgálást. Szóval nagy lett a pompa és apró a csülök.

Három vállalkozás bukott bele egy igazi jazz klub megnyitásának kísérletébe. Az az a hely, tetszik tudni, ahol a palik órákon át diszkréten, százféle módon ugyan, de ugyanazt a nótát fújják. Viszont a közeli külvárosban virul néhány olyan hely, ahol a ki- és felszolgálást a „mesterséghez” kiválóan értő, baráti országokból érkezett lányok látják el. Noha nem hivatalosan, de egy ilyen jellegű (csak valamelyest nagyobb, többemeletes) „vendéglőt” készülnek nyitni Palicson.

Csak bámulok: Míg néhány vendéglős magában kénytelen italozni kocsmájában, Szent Bálint napján Mirko Ivković francia éttermében nincs szabad hely. Inni- és ennivaló, mi szem-szájnak..., tánc és torta. A (nyilván táncparketti viszonylatba) legjobb párnak még díszszalag is jár. Az utcán türelmetlenül lesik, mikor szabadul fel végre egy asztal.

Ki érti ezt? A mai időkben jobb, ha az ember sokkal többet tud, mint máskor.

Vagy sokkal kevesebbet.

Subotičke Novine, 1992. február 21.

Álom és fejfájás

Az alkohol, a közönséges – tudom is én hány százalékos – alkoholpárlat közfogyasztási cikké vált. Árulják már minden sarkon és avatott források szerint az „amatőrök”, ha naponta kétszer átvisznek egy-egy üveggel a határon, már átlagos heti jövedelemre tehetnek szert. Az üzletek még így is egymásba érnek. Igazi kis ,,tanulmányok” részletezik, hogyan rejthető el az üveg az autóban, belső (titkos) tartályokat helyeznek el, taktikák születnek – valóságos kis filozófia.

Mire való az alkohol? Nem gyógyászati hasznosításra, kizárólag italkészítésre szolgál. Mi módon? Tudjuk mi azt jól. A pálinkafőzéssel ellentétben, amely mindig is férfias, sőt, kizárólag férfias tevékenységnek számított, az alkoholt felhasználó likőrkészítés a háziasszonyok hatáskörébe tartozott. A kotyvasztás a süteménykészítéshez gyártott mesterséges aromát tartalmazó esszenciák megjelenésével vette kezdetét, hogy aztán a fentebb említett felhasználási mód az elsőt teljesen háttérbe szorítsa. Nem léphettél be egy lakásba úgy, hogy ezeket az agyonédesített vanília-, szamóca-, mentol- valamint puncs- vagy csokoládé ízű likőröket meg ne kóstold, hogy a leggyilkosabbakról, a háziasszony művészi ihletéből született koktélokról, keverékekről ne is beszéljek! A kisüstit akkortájt lenézték, mondván, a parasztok és az alkoholisták isznak csak ilyet; külföldi italok nem voltak, javarészt kis, műanyag tálcákon szolgálták fel (divatsikoly volt a plasztik) ezeket az édes és ragadós kotyvalékokat, a vendégfogadás ceremóniájának kínos részleteként. Mi, egyívásúak, ezt elkerülendő, a tam-tamnak nevezett rettenetes tearumot (olyan erős volt, hogy az asztal viaszosvásznát kilyukasztotta) vagy az aromás görög masztikát fogyasztottuk. A lányok meggy- és csokoládélikőrt, valamint vermutot kortyoltak. A lecsöppenő létől ragadtak lemezeink, ettől csúszkált a lemezjátszó tűje.

Néhány eredeti megoldás

E likőrös megszállottság a maga módján falvainkba is betört. Természetesen ott sajátos kifejezést öltött. A „földrengés” gyűjtőnevű, a fogyasztót mielőbb az álomvilágba és többórás émelygésbe juttató koktélok mellett született egy autentikus kotyvalék is, amit a térség népei és nemzetiségei egyöntetűen elfogadtak. A nyelvhasználattól függően a „mešano”, a „mišano” illetve a „kevert” elnevezést viselte.

Két változatban készítették: az egyik, nyilván a hiteles és első, fél rész pálinkából és fél rész körtelikőrből állt össze. (Azt hiszem, ez azért készült, hogy rossz pálinkát is meg lehessen inni: némi körtearomával és cukorral ízesítve mégiscsak könnyebb.) A második, előkelőbb változat körtelikőrt és rumot tartalmazott. Tessék megkóstolni, egy idősebb pincér minden bizonnyal még el tudná készíteni. Az a lényeg, legyen szó akár az első vagy a második italról, hogy kellőképpen kellemetlen legyen.

Odahaza leginkább a bor fogyott. Minden második háztartásnak saját szőleje volt, és így „feketén”, háziipari szinten, bort is mértek. Tisztán, fröccsként és hosszú lépésként is fogyasztották. A fröccsöt kizárólag szódával itták. Szódával, amelyet a szódás lóvontatta kocsiján szállított ki. Az igazi fröccs, meséli egy idős pincér, úgy készül, hogy – örvényt keltve benne – a szódasugarat a pohár falához irányítjuk. Amikor az valamelyest megnyugszik, egy újabb, ám ezúttal erősebb sugárral a pohár közepébe célzunk, majd az italt azonnal felszolgáljuk. Hadd verjék a felpezsgő cseppek az orrot!

A hosszúlépés hosszú utazásra szól. A fröccshöz hasonló a készítési módja, csak nem fele-fele a bor és a szóda aránya, hanem egyharmad a kétharmadhoz. A hosszúlépés egyébként nem a helyváltoztatással, sokkal inkább a hosszas helybenüléssel van kapcsolatban. (…)

Subotičke Novine, 1991. október 4.

Belgrád–Zágráb

Ezen a távon sok olyan esemény történt, ami emberek sorsát és nemzedékek életét határozta meg.

A Belgrád–Zágráb vasútvonal megszakadt. Sok más is ezen a reláción: az utak, a telefonösszeköttetés, a barátságok, a megértés. A két városnév – a tömegtájékoztatás forgalmában – a megszokottól lényegesen eltérő jelentést kap, mint amihez eleddig hozzászoktunk. Valaha, meglehet az egész régi, akkor még egyben álló országban nem volt olyan város, amelyben egy-egy, nem túl dicsőséges intézményt ne illettek volna Belgrád vagy Zágráb névvel, javarészt – törvényszerűen – mindkettővel. Mi, Szabadkán, úgyszintén.

A városi főutcát, a korzót, egykor Kossuth, a háború után rövid időre Köztársaság, majd Boris Kidrič utcát, függetlenül attól, hogy bár a legnyomorultabb kültelekről is érkeztünk, valamelyest a sajátunknak éreztük. Ezt a „kisajátítást” az esténként a korzón megtett párezer kerülő indokolta, meg életünk azon ideje, amelyet az akkortájt árnyéktalan városi utcán töltöttünk.

A véletlen játéka vagy valamely városatya leleménye folytán a mi pályánkat épp a Belgrád és a Zágráb városnév határolta be. Az igazi korzó a színháznál, pontosabban a Beograd vendéglőnél vette kezdetét és a Zagreb hotel- és étteremnél zárult. A köztük feszülő távon sok nemzedék töltötte fiatalságát. Így a két vendéglő, a két város is életünk része lett.

A Beograd

A Beograd a város hagyományosan legfényűzőbb vendéglője volt. Egyébként a színház épülete, amelyben a vendéglőt találjuk, 1853-ban, pompás színházteremmel, mint szálloda épült. A kávéház, a hat korinthoszi oszlopra támaszkodó építménnyel egyetemben, nagy metamorfózisokon esett át, tűzvészt is látott, mégis megmaradt a legrangosabbak között. Ott állt az első világháborút követően is, akkor vette fel a Beograd nevet. Két terme az épület teljes hosszában nyújtózott a korzó felőli oldalon. Városi kávéháznak, egy kissé klubnak számított, törzsvendégeknek szánták. Régi, társaságbeli újságírók elbeszélése szerint az ötvenes években a Beogradban saját asztallal rendelkeztek, ami a vendéglátás akkori színvonaláról és az újságírók tekintélyéről is sokat elárul.

Komoly átalakításnak az 1960-as esztendőt és Broz elnök szabadkai látogatását megelőzően vetették alá: egyik szárnyát gyorsétteremmé alakították.

A mi korzós társaságunk erre a gyorsétkezdére, mint mennyei (értsd: nyugati) csodára tekintett, s a megteendő körök során, illetve a séták szüneteiben minden időnket ebben töltöttük. Úgy véltük, a MacDonaldsre emlékeztet, de valójában népkonyha volt (megtévesztő ambientus mögött). Olcsó teáit fogyasztottuk, az alkoholisták olcsó égetett szeszeit, a szegények meg olcsó kolbászos babfőzelékét, még ma is emlegetett töltött paprikáját vagy krumplipürével és paradicsomfőzelékkel tálalt fasírozottját.

Miután a csodálatos Milan bácsi elhagyta a Beogradot, tucatnyi vezető váltakozott. Amiként a berendezés is. Úgy tűnik, a háború utáni időszak legsikeresebb vendéglő-berendezője Toma Marjanović volt, akinek falra másolt régi képeslapjainak lemeszelésére eddig senki sem vállalkozott.

Meglehet, a vendéglő történetének utolsó fénypontja az volt, amikor Vlado Štulić és a Palome muzsikált.

Azóta a gyorsétterem is megszűnt. A helyén, természetesen, biliárdszalon található. Bil-bárnak nevezték, de amikor az a kegyetlen gyilkosság történt benne, a fiatalok Kill-bárra keresztelték.

A Zagreb

A Zagreb a korzó másik, Jadran felőli végén található. Régtől szálloda volt itt – még 1882-ben építette Koczka Géza szabadkai építész Halbrochéknak. Később – 1895-ben – a homlokzatot a ma is látható formában Reichl Ferenc újította fel. Előbb Népszállodának hívták, majd Nacionalnak, s csak az első világégés után Zagrebnek. Ötvenöt szobája volt, valamint kávéháza, bankett-terme, kellemes zenéje és biliárdszalonja. A szállodát a Pátria felépítését követően bezárták, a vendéglátó ipari vállalat irodáit helyezték oda, később más cégeknek is bérbe adták helyiségeit.

Az egykori kávéház helyén sivár kinézetű és gyengén látogatott étterem halételeket kínál. A mostani bejárat hajdan a Zagreb büféjébe vezetett, amely „elsősegélyül” szolgált azoknak, akik a Beogradig tartó ,,visszasétán” nem tudták elviselni a szomjúságot.

Már a régi korzó sincs meg. A város fizionómiáját a szökőkút megváltoztatta, a fiatalok végtelen sétákhoz érzett hajlama is odalett. Szívesebben ücsörögnek a számos, többnyire tetszetős kerthelyiség valamelyikében. Alig mondja valaki ma is azt, hogy találkozunk a Beogradnál vagy a Zagrebnél. Az új nevek: Tiffany, Speen, Yu Fest..

Subotičke Novine, 1991. augusztus 16.

Fordította: B. I.