Bozsik Péter

Más nap

– nocturne Z. Gyulának

(Előrebocsátom: az itt következő történet ilyen formában sohasem történt meg, következésképp az csak részigazságokat tartalmaz. Viszont – és efelől nincsenek kétségeim – bármikor megtörténhet. Amikor megtörténik, akkor válik nem is olyan téves emlékezéssé.)

Ébredezek, és mintha halálba, visszazuhanok újra az álomba, pontosabban csak felé, valami fél álomba. Nyelvem a számban száraz tapló. Mit csináltam már megint, mit csináltam! Persze ittam. Mit ittam, vedeltem! Hirtelen mozdulattal fölülök, és elhatározom, hideg zuhanyt veszek. (Hülye nyelv, elképzelem, amint rögtön bejön a vízdíjszedő, és én, alkalmi vendégzuhanyozó, előre fizetek.) És teszem. Prüszkölök a víz alatt, mint valami herélt kandúr, és érzem, hogy újra kering szennyes vérem. A tisztálkodó ember, gondolom. OMO SAPIENS. Vizet nem iszom, hallottam valahol, a környék vize ciános. Ehhez nem értek, de az nagyon mérgező lehet, fölsejlik még valami Göringről, meg plombákról, de igyekszem a feladatra összpontosítani. És azt is mondják, hogy kemény (mármint a víz), ami – tudvalevő – vesekövet okoz. Szerencse, hogy csak belülről káros. Eszembe jut, hogy piacra kell mennem. Akkor még kínzom magam egy kicsit. Különben a horoszkópomban benne van, hogy szeretek piacra járni, sört meg ott is lehet inni, igaz, csak műanyag pohárból, ahhoz meg mit szól a Gyula, bár már őt is rajta kaptam, hogy műanyag széken ült. No, jó, bevallom, én is ittam már plexiből. Legutóbb dalmát vörösbort, égett is a pofám magam előtt kellőképpen. Gyula, legyünk ezzel kvittek! A piacon marhahúst veszek majd, és egy francia recept szerint fogom elkészíteni. Gombát kell vennem, jut még eszembe, meg vörösbort, meg gyöngyhagymát. Magyarul rozsdás marhafelsálnak hívják az ételt, vagy valami ilyesminek. Kimegyek a tönkretett Anyós utcára, nem ez a neve, de leveleim egy részét így címezik, az ÉDÁSZ-tól (Észak Dunántúli Áramszolgáltató) vagy valahonnan máshonnan, nem tudom, úgyhogy használom, irodalmi fogásként. Rossz fogás, nem én vagyok Hemingway öreg halásza. A mű anyaga vagyok.

A nap, millió zsilettpenge, a szemembe vág. Szédülök, enyhe hányinger gyötör. Persze, cigarettáztam is. Füstöltem, mint egy téglagyár kéménye, de erről csak rémlik valami. Homályban tapogatózom a vakító fényben. Föltántorgok az Óváros térre. A nátókatonák megint visszatértek; laza csataláncban, mint valami csetnik horda szállják meg a város vendéglátóipari létesítményeit. Elszántan, mint Bruce Lee, veszem az irányt a madár fészke felé. A Madárfészek az egy kisvendéglő, a félreértések elkerülése végett, ahol porzó taplóm majd pohár sörbe márthatom. Valami, mintha balladai félhomályban, emlékeztet, hogy a pincérnek ígértem egy légycsapót, mely véletlenül sem lehet plasztik: bőrből és sötétbarna fából kell készüljön. Zoli pincér a légycsapót nem teljesen a funkciójában szándékszik használni. A bőrből és fából készült műtárgy, mert az lesz, ebben biztos vagyok, arra szolgál majd, hogy a részeg és hülyeségeket beszélő törzsvendégeket homlokon üsse vele, és a csattanás mintegy jelezze, stop, hallgass, ne tovább, unalmas vagy, mint a hasmenés. Olyan jelzőkészülék lesz ez, mint a rézcsengő magas borravaló esetén. Zoli pincér tudja, hogy bizonyos emberfajták irtóznak a műanyag érintésétől. De Zoli pincér sem tökéletes. A kocsma udvarán, mint hipózott komondorok, állnak műanyag székei, asztalai.

Ettől elkedvetlenedek. Igyekszem kilúgozni gondolataimat.

Mégsem most megyek a Madárfészekbe, szenvedő, kiszikkadt eb, akivé tett a tegnap. Szeretek egy kicsit szenvedni, no. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy bűnhődés élményem legyen, hogy ezzel letudjam szégyenérzetemet. Még nem tudom, mért kell szégyenkeznem, de biztos vagyok benne, hogy valamiért majd kell, ha másért nem, azért, mert ismét cigarettáztam, holott előtte már egy hónapig nem. Vagy hülyeségeket beszéltem. (Ez biztos.) Máris szégyellem magam. Gyönge homo novus, akivé tettek az égetett szeszek.

Kávét nem szabad innom.

A kávétól agyamba tolul az összes vér, amit nehezen viselnek meszes véredényeim, aztán egész nap a tarkólövésre gondolhatok. A Gizella udvarnál, hiszen a Királynék városában caplatok (bár én Pap János városának érzem, ahol mintha utóvédharcot folytatna szelleme), lobogó szoknyájú gimnazista lányokat látok, lobog elöl, lobog hátul, lobog minden oldalárul, enyhe merevedésem támad, sliccemre pillantok, látszik. Még látom, nyugtázom, hízásnak indult indulatos poéta, ahogy a város költőfejedelme írta rólam jóindulatúan. Óvatosan, mintha zsebkendőt keresnék, a jobb zsebembe nyúlok, magam is balfasz vagyok, bal felől hordom a farkam, és óvatosan megfricskázom jobb herémet. Fölszisszenésemet köhögéssel álcázom. A módszert (mármint a here megfricskázását) egy szexológiai tanácsadó könyvben olvastam még kamasz koromban, hogy tudniillik nemi közösülés közben ezt kell cselekedni, megakadályozandó a gyors ejakulációt.

A piacon óriási a tömeg, péntek van. Elfojtom tömegiszonyomat (a horoszkópkészítő elszámolt valamit), és a romló testek közé vetem magam. Sült kolbászt kéne ennem, gondolom, ám az agy morfondírozására ellenkezőleg jelez a gyomor. Különben nem tudnak már egy tisztességes sült kolbászt sem megcsinálni (ez nem egészen kognitív disszonancia redukció, ahogyan a szociológusok mondanák, de majdnem), a morzsálódó, félig sült darálthúsmassza gondolatától pedig ismét kavarogni kezd a gyomrom. Megveszem a hátszínt a mogorva hentestől és a gombát a túlpúderezett gombaárus lánytól, füstölt szalonna van otthon, gyöngyhagymát nem kapok, vörösbort visszafelé veszek, mély lélegzetet pedig, mikor mindezekkel végeztem.

A Madárfészekben a festővel találkozom, aki Gyula szerint úgy issza a sört, mint egy gyerek. A festő, két harmad gyomra nélküle korog, nem mentes az ideológiától, ha szeszről van szó. A gyomorsavhiány (hipoaciditás) az egyik rögeszméje, ezért általában fröccsöt iszik, a másik pedig, hogy fejfájás ellen legjobb sört inni. Most sört iszunk mindketten, mert abban megegyeztünk, hogy a másnapot (The day after) a sör gyógyítja legjobban. Túl sok szakirodalmat olvastunk. Különféle receptekről beszélgetünk egy keveset, és megy ki-ki sürgős dolga után. Nekem nincs, ő csak úgy tesz.

Aztán már nem történik semmi érdemleges. A pincér nem emlékeztet a légycsapóra, lehet, csak gondoltam, hogy megígértem neki (téves emlékezés?, más napokon is előfordul velem), a rozsdás marhaszeletek jól sikerülnek gyöngyhagyma nélkül is, a kocsmában (Panoráma) – ahova még valamilyen ürüggyel leosonok – a szocialista érzelmű kocsmáros (egykori rendőrszázados) Torgyán Viktort szidja, az apehellenőr valamilyen elméleti cikket akar velem közvetíttetni az És-b adóról és adóztatásról, de gyorsan visszatáncol, mert fél, hogy kirúgják, otthon némi vita támad, melyik gyereknek ki olvas mesét, kisebb csetepaté a dédivel, aki a tegnapi rizsköretet a levesbe szórta, hogy sűrűbb legyen, kicsit korrigálom Herend történetét és a jugó-német meccs ismétlésének végén tompán fölriadok. Nem sikerült visszavágni a második világháborúért, mondom még a feleségemnek, aki értetlenül néz rám. Magam sem értem, mit és minek mondtam, ezért a fal felé fordulok. Még mondanék valamit a vendégmunkásként nyugaton dolgozó koszovói albánokról, hogy évi szabadságuk ideje alatt vívnak egy kis szabadságharcot, aztán majd időben megjelennek munkahelyükön, de nem teszem. Horkoltál, hallom még életem párját. Nofene, morgok vissza.

Buktával dicsérd a másnapot, gondolom még, és mindennapi halálomba ájulok.