Dési Ábel

Apám kocsmája

Apám kocsmája legfontosabb éveimben vonult be az életembe. Amikor 1939 nyarán megnyitotta a kocsmáját, betöltöttem a tizedik évemet, amikor bezárta – 1947 elején –, én már tizennyolc éves voltam.

A kocsma világa azt jelentette nekem, hogy reggeltől estig ott voltam. A kisebb, elkerített részben volt a konyhánk, az felett a hálószobánk. Reggel hét óra körül nyitottunk és este tíz után zártunk, de ha sok volt a vendég, akkor még egy fél órával vagy órával később. Addig én sem feküdtem le, de ha mégis, a nagy zaj és a zene miatt nem tudtam elaludni.

Hétköznapokon délelőtt az iskolában voltam, délután és este pedig a kocsmában. Az ünnepek alatt, valamint a nyári szünet idején egész nap a kocsmában voltam, ami azt jelentette, hogy részt kellett vennem a kocsmai életben. Felszolgáltam, felsöpörtem az összetört poharakat. Elmosogattam az üvegeket és a poharakat, és ha kellett, akkor a vendégeknek újságot vagy cigarettát vettem, esetleg reggelit. Ha fiákert vagy autót kellett hozatni, én mentem el a városháza oszlopcsarnokánál álló taxihoz, vagy a Barátok- temploma előtti park környékén várakozó fiákerekhez.

A vendégek gyakran megkértek arra is, hogy értesítsem ezt vagy azt a kocsmalányt, hogy ,,megjött a Jóska vagy Pista bácsi és várja magát." Amiért én mind a két oldalról borravalót kaptam. És ez a pénz elegendő volt arra, hogy minden filmet megnézzek.

Ez az életforma belekényszerített a felnőttek kocsmai világába. A gyermekkorom végetért a kocsma világában. De az ifjúság éveinek is hamar vége lett, mert 1945 januárjában elmentem katonának (16 évesen), és amikor leszereltek, megadták a választói jogot (választási jegyzékbe még a kaszárnyában bevezettek). Nagyon büszke voltam arra, hogy én már 16 éves koromban választópolgár vagyok, és már katona is voltam. A következő évben már újságíró voltam a Magyar Szó szerkesztőségében. És akkor alighanem én voltam a legfiatalabb újságíró ezen a vidéken.

A kocsmai élet tapasztalatai után mindez természetes volt számomra. Mindenbe korábban kerültem bele, mint ahogy kellett volna, és a gyorsuló időnek ezt a folyamatát úgy fogadtam, mint egy természetes és jogos eredményt, előléptetést.

Mindez azonban csak azért történt így, mert anyám három évi súlyos betegség után 1939 január 28-án meghalt. A tüdőbaj akkor gyakori népbetegség volt, és a szegényebb emberek számára azt jelentette, hogy két-három év múlva biztosan meg fog halni. Családunk élete megváltozott. Apám újra megnősült, egy elvált asszonyt vett el. Mindkettőjüknek volt egy kis megtakarított pénze, no, apám ekkor határozta el, hogy kocsmát nyit.

1939 tavaszán apám beíratott a polgári középiskolába, és azzal vígasztalt, hogy itt nem kell latint tanulni. Ez az érvelés megnyugtatott, mert a gyerekek is azt mondták, hogy a latin nyelv butaság, papoknak való, mert latinul miséznek. Az elemi iskolát és a polgárit jó közepes tanulóként végeztem el. A legtöbb bajom mind a két iskolában a papokkal volt. Mind a két pap-tanárom szadista volt és a legkisebb bűnért vagy kifogásérét jól a kezemre vertek. A templombajárás kötelező volt, és aki nem jött el vagy onnan megszökött, elégtelen osztályzatot kapott hittanból és magaviseletből. Ha ünnep volt vagy iskolaszünet, akkor is kötelező volt a templombajárás és a mise után a sekrestyében kaptunk egy dátummal lepecsételt cédulát arról, hogy voltunk a misén. Az egyik diáknak, mert mindig ministrált, volt tíz-tizenöt lepecsételt cédulája, amit egy fagylaltért vagy cukorkáért árult. Szóval olcsó volt az igazolás.

Apám első kocsmája 1939 tavaszától (azt hiszem májustól) egészen 1940 nyaráig tartott nyitva. Ekkor talált egy jóval nagyobb helyiséget a mai Petőfi utca végén (a Bajai és Halasi út sarkán), három helyiséggel és elég nagy lakással. Volt egy nagy hálószoba, nagy konyha, egy kisebb helyiség az élelmiszereknek. És a kocsma alatt volt egy nagy pince, ott voltak a boros és a pálinkás hordók, továbbá a fa és a szén télire. A kocsma második vagy harmadik helyisége csak este kapott vendégeket. Délelőtt és nappal egyedül én ültem ott és tanultam, olvastam, vagy hallgattam a rádióban a zenét. A rádió nálunk egész nap szólt. Én főleg a szép zenei műsorokat hallgattam nagy élvezettel.

A háborús időkben indult meg az én szellemi fejlődésem is nagy lépésekkel. Apám beíratott a városi könyvtárba és én minden héten elolvastam néhány könyvet. A könyvtár igazgatója akkor Lévay Endre író és újságíró volt. Lévayt én már korábbról jól ismertem, mert az első kocsmánk mellett volt Lévay anyósának az étkezdéje, és ők is minden délben és este oda jártak étkezni. Apám, aki nagyon tisztelte Lévayt, mert szép cikkeket írt az újságba, meg is kérte külön, hogy gondoskodjon az én szellemi fejlődésemről. És Lévay e téren is kiváló pedagógusnak bizonyult. Ő személyesen is ismerte az akkori népi írókat és nekem is a kezembe adta Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron és Veres Péter könyveit, amelyek szellemi fejlődésem részévé váltak.

A második nagyobb kocsmában a különféle borravalókból nekem minden héten összegyűlt egy kis pénzem, és ebből most már a klasszikus irodalom könyveit vettem meg. Emlékszem rá, egész pontosan, hogy az elő könyv, amit így vettem 1942-ben, a Hamlet volt Arany János fordításában. A második a Faust Kozma Andor fordításában. Utána vásároltam zenei valamint népszerű filozófiai műveket is.

A kocsma élete változékony és hullámzó időben telt. Minden napnak megvolt a maga stílusa és dinamikája. Hétfő és péntek volt a nagy piaci nap, akkor jöttek be a gazdák, hogy eladják a disznókat, malacokat, a szárnyas állatokat, vagy más terméküket. Esténként nagy mulatozást, éneklést, zenélést csaptak, és természetesen a kocsmai hölgyeket is mindig igénybe vették. Az egyik gazda, amikor eljött, mindig egy nagy bankót nyomott a kezembe és azt mondta, azt a szép Terust értesítsem azonnal, hogy ő itt van. És a szép Terus is adott egy kis pénzt, mert tudta, hogy ettől a gazdától ő is nagy pénzeket fog kapni. Ebből a borravalóból néha két könyvet is vettem.

Ezek voltak a számomra a kocsmai élet vidámabb és hasznosabb napjai és jelenségei. De ide tartoztak a vidám bohémek és művészek is, a zenélgető, éneklő népek, akik valóságos koncerteket rendeztek itt. Volt apám kocsmájában két hegedűművész is, akik zenetanárként és kottamásolóként keresték a kenyerüket. Ezektől szép előadásokat hallottam a zenéről és a zeneszerzők életéről. A zsidó zenetanár a jó társaságban mindig elmesélte, hogyan hagyta el megunt feleségeit. Az egyiket Nápolyban hagyta ott, a másikat Bécsben, a harmadikat Spanyolországban, a negyediket valahol Görögországban nyaralás közben. Ő sohasem veszekedett és nem káromkodott. De amikor látta, hogy a házasság már nem jó, akkor elment hazulról és elutazott jó messzire.

A másik zenetanár, aki bejárt apám kocsmájába, Medres János, a későbbi költő, író, zeneszerző volt. Ő akkor abból élt, hogy kisebb társaságoknak muzsikált, néha zenét vagy irodalmat tanított. Ő magyarázta meg nekem Ady szimbólumrendszerét, hívta fel a figyelmemet Zarathustrára és Verdi operáira. Medres Jánost 1944 nyarán elfogták a németek és haláltáborba vitték, ahonnan sikerült hazajönnie. Csakhamar bekapcsolódott az itteni politikai és kulturális életbe. Eleinte a kultúrszövetségeket vezette, majd folyóiratokban közölt verseket és két könyvét ki is adták 1948-ban.

Reiner Dávid a zsidó zenetanár is hazajött a német haláltáborból, de már beteg volt és az esze is megzavarodott. Értelmetlenül beszélt és nem törődött az életével. Nemsokára meg is halt szegény.

Volt a mi kocsmánkban egy világjáró cigány nagybőgős is, aki ifjú éveiben bejárta a fél világot, de nem tudott sehol sem tartósan megtelepedni, mert ha egy kicsit beivott, akkor mindenkivel összeveszett. Érdekes szenvedélye volt. Gyűjtötte a pornográf képeket és rajzokat, szorgalmasan feljegyezte a legérdekesebb és legvadabb káromkodásokat. Azzal dicsekedett, hogy neki több mint ezer káromkodása van a nagy füzeteiben. Egyszer behozta nekem ezt a gyűjteményét, hogy nézzek csak bele, miket gyűjtött össze a világban. Én ebből a gyűjteményből kimásoltam akkor néhány oldalnyi cifra káromkodást. Ennek a legépelt változata ma is megvan.

A második kocsma mögött volt néhány utca, ahol a cigány muzsikusok, kártyások, pincérek és kereskedő voltak. Ide jártam, ha néha valamelyik vendég elküldött egyik vagy másik kocsmalányért.

A kocsmai életben megismertem az alvilágot, a bohémeket, az állandó részegeskedőket és mindenféle embert, aki szereti a bort vagy a pálinkát. A sört akkoriban csak a polgárok fogyasztották. Mindenkinek megvolt a kedvenc italfajtája. A parasztok nem szerették a sört, de a pálinka és borivásban igazi bajnokok voltak.

A kocsmai életnek megvolt az a különös hatása, hogy megutáltam az alkoholt, a dohányt, a kártyát, és általában mindenféle mulatozást, ünnepelést. Nem jártam se temetésekre se lakodalmakra se ünnepségekre.

A háború éveiben fokozatosan elkomorult a helyzet. Húst, vajat, tojást nehezen lehetett kapni. Később a kenyeret is adagolták, és bevezették a jegyrendszert. De mi a kocsmában az odajáró parasztoktól mindig be tudtunk szerezni mindenfélét: húst, tojást, babot, kolbászt és egyéb élelmiszereket.

A mi helyzetünket sokban megkönnyítette az a tény, hogy a szomszédunkban volt a lómészárszék. Megegyeztünk a hentessel, hogy mi adunk neki bort és pálinkát, amilyet csak akar, ő pedig húst és friss kolbászt.

Akkor nagyon megszerettem a lókolbászt és a lóhúst. A csikóhúsból pedig jó pecsenyét és bécsi szeletet lehetett csinálni.

Ebben a másik kocsmában több volt a vidéki paraszt vendég, mint ott, a város központjában. Sok iparos, paci árus volt, így a forgalom átlagosan egy órával hamarább kezdődött, mint a város központjában, de itt néha hamarabb is ért véget a nap, és apám rendszerint tíz óra felé be is zárta a boltot.

Apám kocsmája révén megismertem a szabadkai kocsmalányok igen népes családját. A belvárosi kocsmába a szebb és a jobb hölgyek jártak, akik néha épp ezért sok pénzt is kerestek. Ide főleg a szegényebbek és primitívebbek jöttek. Sok volt köztük a cigány kurva is. És ezt talán azzal lehet magyarázni, hogy tőlünk két utcával arrébb volt a cigány utca és a cigánynegyed.

Ezek a kocsmai lányok sokkal inkább hasonlítottak a piaci árusok vagy a munkáslányok fajtájához. Senki sem mondta volna meg róluk, hogy ők mivel foglalkoznak. Többségük vidéki paraszt származású volt. Sokan azt hitték, hogy ezek faluról jött cselédlányok, akik néha ide is bejárnak egy kis pénzért. Sokszor hallgattam beszélgetéseiket. Azon csodálkoztam mindig, hogy ők semmi örömet és élvezetet nem találnak a szakmájukban.  Fárasztó, unalmas és néha undorító dolognak tartották, különösen, ha részegekkel volt dolguk. Arról ábrándoztak, hogy egyszer majd férjhez mennek valamelyik mesteremberhez vagy kereskedőhöz és lesz két-három gyerekük, és vasárnap jó paprikást fognak főzni.

A háború alatt a velünk szembeni épületben volt az adóhivatal. Ott dolgozott – kis vezetőként – egy szegedi jogász, akinek két egyeteme is volt és doktorátusa, de mégis igen szerény állása volt, mert úgy látszott, a politikai élet személyiségeinek nem volt rokonszenves. Ő beszélt először nekem Juhász Gyula költészetéről. Elmesélte azt is, hogy egyetemista korától kezdve olvassa és ismeri is Juhász Gyulát. Amikor még nem volt olyan beteg, sokszor találkozott vele valamelyik kávéházban.

A másik kocsmában két gyilkost is megismertem. Mind a két ember szelíd és jóindulatú mesterember volt, a többiek szerették őket. Amikor megismertem az életüket és titkukat, nagyon meglepődtem, mert sohasem gondoltam volna, hogy ezek az emberek ilyesmire is képesek lehetnek. Az első gyilkos rajtakapta a feleségét a szeretőjével: üldözőbe vette a fiatalembert és a városháza egyik sarkán döfte bele először a kést a hátába. Amikor a másik sarokig értek, akkor ez összeesett, és amikor a kórházba értek vele, addigra meghalt a sok késszúrás miatt. A gyilkost elítélték, büntetésének felét le is töltötte. Utána hazajött és tovább élt a feleségével, mintha semmi sem történt volna.

A másik gyilkos iszogatás közben jól berúgott a barátjával együtt, és összevesztek, hogy melyik pálinka a jobb. Ő a nagy vita és kiabálás közben elővette a bicskáját és hirtelen megdöfte vele a barátját. Az is elvérzett még a kórház előtt. Letöltötte a büntetés felét és utána hazajött. Szorgalmasan dolgozott és meg is nősült, az emberek nem ítélték el, senki sem nevezte gyilkosnak és bűnözőnek.

A háború eközben veszélyesen közeledett a mi vidékünk felé is. A rádió rendszeresen közvetítette a repülőgépek útját és hirdette meg a légiriadót a veszélyben levő városok számára. Amikor a mi városunk felé közeledtek a gépek, akkor mi az iskolában azonnal riadót fújtunk, és a diákok hazamehettek. Minden nap két diák volt ügyeletes az irodában, a rádió mellett. Ha vészjeleket adott a rádió, azonnal értesítették a tanárokat, akik meghirdették a riadót. Az óra megszakadt és mindenki hazament.

A helyzet még komorabb lett 1944 tavaszán, amikor bevonultak a németek. Az iskolában megszűnt a tanítás, mert lefoglalták a német katonák és ideiglenesen kaszárnyát csináltak belőle. Amikor pedig 1944 végén bevonultak az oroszok, akkor orosz kaszárnya lett az iskola.

Az év nyarán megkezdődtek a bombázások. Először csak egy-két bomba esett le. Állítólag ezek is tévedésből vagy hibából. De csakhamar beigazolódott, hogy ez volt arra a figyelmeztetés, ami következett. Két hét múlva meg is történt az első igazi bombázás. Én épp a szőlőben voltam, amikor elvonult a fejem fölött a bombázóraj – vagy húsz gép. Hatalmas robbanások sorozatát hallottam. Mindez pár percig tartott, majd elvonultak. Később hazamentem, és megkönnyebbülten láttam, hogy a mi városnegyedünk épségben megúszta a bombázást. De a város másik végében, a kaszárnya és teherpályaudvar környékén, egész negyedek és utcasorok semmisültek meg. Egyik ilyen utcában halt meg családjával együtt néhány iskolatársam és barátom. Az egyikkel épp a bombázás előtti délután beszélgettem.

A háború és a növekvő bizonytalanság éveiben olvastam Berzsenyi és Vörösmarthy verseit, hatásukra írtam meg első verseimet és néhány novellaszerű írást.

Amikor a németek lefoglalták az iskolánkat, és megkezdődött az a kényszerű szünet, egész nap otthon ültem és sorozatban olvastam Dosztojevszkij regényeit és néhány igen jó monográfiát. Aztán a filozófiai könyveket és kézikönyveket is. Pauler Ákos, Halasy Nagy József és az amerikai Will Durendt voltak az első tanítómestereim. Az irodalom világába Szerb Antal irodalomtörténetei valamint Babits Mihály könyve vezetett be, a művészet rendszerét Sík Sándor esztétikája tárta fel előttem. Sík Sándort a későbbi években is nagy örömmel és élvezettel olvastam.

Ezekben az években sikerült néhány jó zenei könyvet is szereznem. A zene, a filozófia és az irodalom hármas világa volt az enyém. Eleinte úgy képzeltem, zeneszerző és karmester leszek, de közben irodalommal és filozófiával is foglalkozom majd. Apám azt mondta, hogy a zenészek koplalnak és nyomorognak, nincs értelme, hogy én is járjam a kocsmákat, mint a mi zenész vendégeink. Én úgy gondoltam, hogy ha a zene el is veszik, a másik két szerelmem, az irodalom és a filozófia, megmarad. Lehet, hogy egyszer mégis bepótolom zenei képzésemet: olvastam már olyan példákról, amikor valaki érett férfi korában kezdett el írni vagy zenélni vagy másféle tudománnyal foglalkozni. És azt mondtam magamnak, amint lesz rá lehetőség, meg fogok tanulni kottát írni és olvasni, és az egyszerűbb dolgokat le is fogom játszani a zongorán. Sokszor álmodtam, hogy a saját zeneművemet vezénylem és hallom is a teljes zenekart. És azt is álmodtam, hogy gyönyörűen zongorázok és a saját műveimet adom elő. Anyám is tudott egy kicsit zongorázni. Apám szépen énekelt és legénykorában műkedvelő színészként játszott is a népszínművekben. Elmesélte azt is, hogy ő volt a János vitéz; nagyon szép és kellemes hangja volt.

Ez a háborús nyár a számomra egy kis sziget volt a ránkzúduló nagy vihar előtt. A kocsmai életre gondolva nagy megértéssel és tanulsággal olvastam Freud műveit és mindenben igazat is adtam neki. Ő volt az én harmadik nagy profétám Dosztojevszkij és Nietzsche mellett. És ma is azt hiszem, hogy igen jó mesterek voltak és nincs mit megtagadnom vagy szégyellnem.

Freud egyik alapműve még mindig megvan abban a régi kiadásban, amelyben én a háború éveiben olvastam. (Az ősvalami és az én. Pantheon kiadás 1937. Fordították Hollós István és Dukes Géza.)

Azt, hogy az embernek van tudatalatti világa és, hogy ebben az eldugott földalatti tudatvilágban milyen szörnyűségek, borzalmak és undorító dolgok vannak, napról napra láthattam közvetlen közelről. Freud tanítása csak elméletileg magyarázta meg nekem azt, amit én napról napra láttam és láthattam. A filozófia és a pszichoanalízis lehetővé tette számomra, hogy kocsmai tapasztalataimmal kibővítve, az irodalom életét is másképp lássam. Dosztojevszkijt úgy olvastam, mintha az ő regényalakjai itt járnának az apám kocsmájában miközben figyelem, mit beszélnek, mit mondanak.

Apámat, mint tartalékos katonát 1944 nyarán behívták. Először itt volt a szabadkai kaszárnyákban, ahol meg is látogattam. Később az egész kaszárnyát elvitték a Dunántúlra és onnan Ausztriába, ahol ő amerikai fogságba esett. 1945 végén jött haza. Akkor már beteg és nagyon fáradt ember volt. Mondta is, hogy nemsokára felszámolja a kocsmát és majd csak a kis szőlőjét műveli, a maga borát és pálinkáját árulva a házban. Még egy évig kocsmáros volt, utána elhurcolkodott a házból.

Apám kocsmája és a kocsmai világ vele együtt vándorolt az éveken keresztül. Majd húsz évig hordoztam az élményeket és terveket, amikor 33 éves koromban (1962-ben) elkezdtem írni ezt a regényt, A boldogság kocsmája címmel. Amikor először számot vetettem ezzel a világgal, a hatalmas nyersanyaggal, az emberi alakokkal, az eseményekkel, egészen megijedtem. Világos lett előttem: ha krónika-szerűen írom, meg sem állok egy ezer oldalas regényig.

Elhatároztam hát, hogy nagyon tömör regényt írok, amely nem lehet 200 oldalnál hosszabb. De az ellenállt a sokféle kísértésnek, és bár sokszor nekifogtam, egyre hosszabb ideig tartott a megírása.

Az első változatot 1962-63-ban kész lett. Pár év múlva megírtam a második, majd a harmadik változatot. És mindig újabb és újabb szüneteket tartottam két változat között. Az utolsót, a hatodik változatot 1984-ben fejeztem be.

A regény cselekménye egy nyári reggel kezdődik 1939 nyarán, a háború előtti hónapban, és másnap reggel fejeződik be, amikor a kocsma újból kinyit. Szereplői azok az emberek, akik a kocsmába jártak, hisz ott dolgoztak vagy üzletetnek.A regény végül 160 oldalas lett és 50 fejezetből áll.

Az utolsó írása közben feljegyzéseket készítettem arról, mit is kaptam ettől a kocsmai világtól, életemnek ettől a korszakától.

Az akkori feljegyzések alapján a következő nézeteket fogalmaztam meg.

1. Az első konkrét személyes hasznom az volt, hogy megutáltam és elvetettem magamtól az alkohol, a dohány és a kártya világát. Sohasem ittam, sohasem dohányoztam, sohasem kártyáztam. Megutáltam az ünnepek, a mulatságok és gyülekezetek világát is. Egyre jobban megszerettem a magányt, a csendet, az észrevétlen remeteéletet a magam kis szobájában.

2. A kocsmai élet lehetővé tette a számomra, hogy megismerjem az emberek életét és társadalmi körülményeit. Megismertem mindazt, amit a rendes polgárok csak hírből és hallomásból sejthetnek meg. Megismertem az emberek bűneit, titkait, rejtett szenvedélyeit és dühöngő ösztöneit.

3. A kocsmai élet lehetővé tette a számomra, hogy az emberek megismerésén és megértésén keresztül az irodalmat is jobban megértsem. Ezt tapasztaltam, amikor 1944 nyarán elolvastam a világirodalom nagy remekeit és a róluk szóló műveket is. Dosztojevszkij, Stendhal, Balzac világa így közelebb került hozzám, épp e kocsmai tapasztalatok révén.

4. A kocsmai világ lehetővé tette számomra, hogy jobban megértsem a pszichoanalízis irodalmát és mindazt, ami azokban az években még vitatható és problematikus volt. A második világháború utáni évtizedekben a pszichoanalízis megvívta a maga győztes csatáját és mindenütt bevonult a klasszikus kulturális értékek birodalmába.

5. Az irodalom és a pszichoanalízis után a filozófia is érthetőbb és közelibb lett számomra. És ez talán ez azért is volt így, mert elsősorban azokat a filozófusokat olvastam, akik szépen és érthetően írtak, akik maguk is művészlelkek (Platontól Nietzscheig).

6. A zene világához is a kocsmai légkörön és úton át jutottam. A kocsmában volt néhány kiváló zenész-tanárom, és az ő javaslatuk nyomán szereztem be első zenei könyveimet is. Nagy szerencsém volt, mert a magyar zenetudomány már az első világháború utáni években egy sereg kiváló alkotót és művet hozott létre. Így vettem meg ezekben az években Molnár Antal, Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és mások műveit. Bartha Dénes kis könyve Beethovenről hatalmas felfedezés és kiváló útmutató volt a számomra (1939-ben jelent meg). Beethoven az én számomra a legnagyobb zeneszerzők közé tartozik és hozzá irodalmi viszonylatban csak Dosztojevszkij hasonlítható.

A kocsmai világ meghozta a számomra az élet gazdagabb ismeretén kívül a zene, a filozófia, és az irodalom egységes, művészi világát, ami egyre jobban az én világommá vált.

Ebben a világban próbálok élni és írni, amíg csak lehet.

UTÓSZÓ

Utolsó regényciklusom befejezése után 1990 és 1992 között írtam meg önéletrajzom első változatát. A szenvedés arca című művem – ha elkészül a végleges szöveg – körülbelül 200 oldalas könyv lesz (de lehet, hogy rövidebb). Ennek a műnek az egyik teljes fejezete ez az apám kocsmájára való emlékezés.

Ebben az önéletrajzban közölni szeretném életem, munkásságom és sorsom legfontosabb irodalmi dokumentumait. Ezt a fejezetet a szerkesztő felkérésére vettem ki az önéletrajzból és dolgoztam át a folyóirat számára.

Szabadka 1998 október 12-én