A polgári kaszinó 1878–1914.
(Adalék Szabadka társadalomtörténetéhez)
Városunk XIX. századi fejlődésének egyik jellegzetes momentuma volt a kaszinók megalapítása. Ezekben a helyiségekben csak bizonyos, illetve egy meghatározott osztály vagy társadalmi réteg képviselői gyűltek össze, hogy kedvenc időtöltésüknek hódoljanak. Noha a létesítmények jó része elsődlegesen művelődési és nevelési célokat tűzött zászlajára, a nacionalizmus térhódításával többnyire politikai színezetűvé váltak. MI azonban most társadalomtörténetünkben nem erre összepontosítunk, hanem inkább a létrehozásukkal és a ténykedésükkel foglalkozunk, keletkezésüktől az I. világháborúig.
Szabadkán már a Polgári Kaszinót (Pučka kasina) megelőzően is működött néhány hasonló egyesület. 1841-ben alakult meg a Nemzeti Kaszinó, amely főként a város értelmiségét és a Bürger Kaszinó leggazdagabb polgárait ölelte fel. A Bürger Kaszinó tagságát elsősorban a német nemzetiségű iparosok képezték. Negyed évszázaddal később, 1865-ben létesült a Szerb Olvasókör (Srpska čitaona), 1871 végén pedig megkezdte működését a Népkör, amely a Kossuth-pártiakat toborozta. 1872 első napján azután már a második legerősebb magyar uralkodó párt hívei is tömörülni kezdtek, méghozzá a Deák-körbe. Ez utóbbi Tisza Kálmán hatalomra jutásakor Szabadelvű körre változtatta a nevét. Ugyancsak itt kell megjegyezni, hogy a polgári kaszinók létesítésével párhuzamosan folyt a Polgári Olvasókör tető alá hozása is, amely 1879. V. 3-án nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt.
A felsoroltak alapján a tájékozatlan olvasónak úgy tűnhet fel, hogy Szabadkán micsoda pezsgő társadalmi élet folyt, holott a valóság teljesen más képet mutatott. A füstös kiskocsmák, a ritka színházi előadások és a télvízi bálok mellett csupán a kaszinókban volt tapasztalható némi társadalmi élet ebben a hatalmas faluban, amely majd csak az elkövetkező évtizedekben kezd várossá formálódni.
A Polgári Kaszinóról röviden még a következőket vázoljuk fel: Ago és Lazar Mamužić (Mamuzsits Ágoston és Lázár), valamint Matija Antunović (Antunovits Mátyás) mint a szabadelvű Párt tagjai, nemzeti alapon, megkezdték a bunyevácok, a legnagyobb lélekszámú szabadkai lakosok egybekovácsolását. Céljuk pedig az volt, hogy megdöntsék a Kossuth-pártiak városi hatalmát, s hogy ezáltal két képviselői mandátumot szerezzenek a Magyar Parlamentben. Majd csaknem egy évi huzavona után, hogy vajon Bunyevác Kaszinó, avagy Polgári Kaszinó (Pučka kasina) legyen-e az egyesület neve, ez utóbbi elnevezés győzött, s így a kaszinó 1878 karácsony előtti második vasárnapján (matericák – anyák napján) megtartotta avatóünnepélyét.
Noha a Szabadkai Polgári Kaszinó történetének anyaga szinte teljes egészében megtalálható a szabadkai Történelmi Levéltárban, tagságának hiánytalan névsorára, legalábbis a tanulmányozott időszakban, sehol sem találtunk rá. Így az ezzel kapcsolatos adatokat egyéb forrásokból merítettük. Csupán annyit tudunk, hogy mielőtt még megérkezett volna a kaszinó működésének hivatalos jóváhagyása, de már valószínűleg biztató előjelek birtokában, 178 ,,előkelőség”, vagy ahogyan ma neveznénk: gazda, hivatalos felhívással fordult a bunyevácokhoz, hogy csatlakozzanak az új egyesületbe.1
A tagságról közelebbit a vezetőség személyi állományából tudhatunk meg. Csak a szűk körű vezetőséget soroljuk fel. Elnök: Đeno Dulić (Dulits Jenő), titkár: Ivan Rožić (Rozsits János), pénztáros: Bodo Kujundžić (Kuluncsits Bódog), könyvtáros: Josip Kujundžić (Kuluncsits József), az intézmény ügyvédje pedig Augustin-Ago Mamužić (Mamuzsits Ágoston) volt. Ez utóbbi kivételével ezen személyiségek neve még a korabeli szabadkaiaknak sem mondott semmit, nemhogy most nekünk! Hasonló jelentőségű azonban az a jegyzék is, amely a kaszinó harminctagú bizottságáról maradt ránk. Lazar Mamužićtól eltekintve, aki később budapesti képviselő volt, majd a leghosszabb időn át töltötte be városunk polgármesteri tisztét, megemlíthetünk még néhány ismert és módos bunyevác családnevet, mint pl. a: Dulić, Kujunžić, Malagurski, Prćić, Rajčić, Čović stb. Más kép tárul viszont elénk, ha a legnagyobb adófizetők, illetve a virilista képviselők 1878. évi névsorát vizsgáljuk meg. A 113 szabadkai virilis képviselő közé a kaszinótagságból, illetve bizottságból csak Lazar Mamužić (44. hely), Šime Malagurski (75.) és Kalor Đukić (108.) került be. Đeno Dulić kaszinóelnök a legnagyobb adófizetők 1881. évi listáján csak a 242., Bodo Kujundžić pénztáros pedig az 1882. évi ugyanilyen jegyzéken a 402. helyen állt. Joso Kujundžić könyvtáros 1883-ban az 536. helyre szorult. Ezekből az adatokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Polgári Kaszinó alapító tagjai kis- vagy közepes földbirtokosok voltak, kivéve a Mamužić fivéreket. Jellemző, hogy a kaszinó első igazgató bizottsági tagjai között nem szerepel az 1878. évi virilista képviselők: Jakov Stipić (17.), Lazar Stipić (20.), Franjo Kuntić (35.) egyikének neve sem. Ez pedig azt támasztja alá, hogy az alapítók valóban a széles néprétegek bevonását és a tömeges gyarapítást szorgalmazzák.
A kaszinó statútuma értelmében nemcsak a vezetőséget választották háromévenként, de a tagságot is így toboroztak. A belépéshez két kaszinótag javaslata kellett, majd ezt az ajánlatot a bizottsági ülésen bírálták el és hagyták jóvá. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy senkit sem utasítottak el.2 Noha a kaszinóban többnyire a bunyevácok jártak, azért más nemzetiségűeket is felvettek.3 Előfordult azonban bizonyos személyek4 kizárása is.
Az évi 3 forintos tagdíjfizetésről sokan megfeledkeztek. Az 1899. IV. 25-i ülésen pl. felolvasták azt a névjegyzéke, miszerint 23 tag már több mint 3 éve nem fizetett tagdíjat, majd úgy döntöttek, hogy ezek csak azután járhatnak ismét az egyesületbe, miután törlesztették adósságukat. Kivételt képezett a legtöbbel tartozó, ám az egyik legtekintélyesebb tag, Ambrozije-Boza Šarčević, aki 7 évig nem fizetett. A tagdíjjal kapcsolatos helyzet azonban az elkövetkezőkben sem javult, mert két évvel később, vagyis az 1891. XII. 29-én megtartott ülésen már olyan adatok láttak napvilágot, hogy a 205 tag közül 180 mintegy 400 koronával tartozik.
Idővel a Polgári Kaszinó tekintélyes intézménnyé nőtte ki magát, s ekkor már a tagság is jobban vigyázott arra, nehogy csorba essék saját vagy az egyesület jó hírén. Ékesen igazolja ezt pl. Antun Vidaković 1900. X. 22-i kérvénye, melyben IX. 15-i hatállyal kaszinótagsági felmentését kéri, mivel egy hasonló egyesület, a Gazdakör házmesterévé választották. A tagság tekintélyét méltányolva Vidaković a kérvényében megjegyzi, hogy ,,ő társadalmi rangban is elmarad a tagság mögött.”5
Mint már említettük, a kaszinótagok névsora ugyan nem áll rendelkezésünkre, a jegyzőkönyvek és az évi gyűlések alapján azonban megállapítható, hogy a tagság száma egészen az I. világháborúig kb. 200 ember körül mozgott. Az új államban aztán hirtelen megnőtt a tagok száma, de ebben már az újonnan előállt helyzet játszott döntő szerepet, ami a kaszinó profilját is átalakította.
A XIX. század végén a Polgári Kaszinó tagságának összetétele is hatalmas változáson ment át. Nagyszámú egyetemi képesítésű fiatal tért vissza a városba, akik megbolygatták a régi, begyöpesedett szokásokat, s így a kaszinótagság is két részre, ,,öregekre” és ,,fiatalokra” oszlott.
A polgári kaszinó három épülete
A monarchia idején a kaszinó háromszor változtatott helyet. Először, és a legrövidebb ideig, a Vermesék egyik melléképületében6 volt albérlő. Ez még 1878 nyarán történt, amikor a kaszinótagok, meg sem várva a belügyminisztérium jóváhagyását, máris munkához láttak. Ekkor Gromon Dezső Bács megyei főispán egy teátrális látogatást tett a városban, s elrendelte a tevékenység beszüntetését mindaddig, amíg Budapestről meg nem érkezik a kormány beleegyezése.
Nem ismeretes számunkra, hogy a kaszinó működésének ideiglenes beszüntetése miért járt együtt az utca túloldalára, a ferencesek templomával szembeni sarokházba való átköltöztetésével. Csupán olyan adataink vannak, miszerint a kaszinó a két bérelt helységért negyedévenként 100 forintot fizetett, eleinte Jovan Radićnak7, azután pedig az épület későbbi tulajdonosainak. A bérleti szerződést háromhavonként kötötték, azzal, hogy 1893-ban megegyeztek: a tulajdonos ,,tatarozza és a kaszinó számára alkalmassá teszi”8 a helyiségeket. A renoválási munkálatokat a sajtóban követhetjük nyomon. ,,Az ablakok nagyok és világosak, akárcsak egy nagyvárosi kávéházon, a helyiségeket pedig szépen felújították és berendezték. Az idősebbek az emeleti nagy szobába költöztek, az ifjúság pedig a kisebb alsó szobát foglalta el.”9 1804-ben az intézmény anyagilag már annyira megerősödött, hogy egy elit Nemzeti Kaszinóként saját épületet emeltethetett magának.
A kaszinó építéséről fennmaradt határozat az 1904. I. 4-i rendkívüli közgyűlésén született meg, amit a jelenlevők személyes szavazással hagytak jóvá, és ez a jegyzőkönyvbe is bekerült. Három hónappal később, 1904. III. 12-én és 13-án, egy újabb rendkívüli ülésen felvetették annak lehetőségét, hogy vásárolják meg Aradszki Sándor Kazinczy utca 87. szám alatti házát, amelyért a tulajdonos 8000 koronát10 kért. Ekkor döntöttek arról is, hogy három helyiséget építenek, két nagyobb utcait, és ezzel párhuzamosan egyet, az udvari részben. Pince nem lesz, s két lépcsőn járnak fel az épületbe. Az utcai szobák 4,5x5,5 méteresek, míg az udvari 5,5x6,2 méteres lesz. A bejárat az utcai részen helyezkedik el, egy olyan fedett kapualjjal, ahova tekepályát terveznek. Az udvarban házmesteri lakás épül, az akkori standardnak megfelelően: szoba, konyha és spájzzal.
1904 nyarán még több fontos határozatot hoztak, így többek között, hogy az építéssel Stipan Rogić vállalkozót bízzák meg. Rogić ugyanis kötelezte magát, hogy 10.261 koronáért felépíti, és 1904. X. 1-ig át is adja rendeltetésének az új kaszinót. A Városi Gazdasági Banktól 14.000 forintos építési hitelt vettek fel, ötvenéves lefizetésre. Végül pedig Aradszki Sándornál lealkudtak 200 koronát, s 7.800 koronáért vették meg a házát.
A vállalt munkát Rogić tisztességesen és időre elvégezte, s így a kaszinó 1904. X. 1-i ünnepélyes átadása meg is történt. A díszbeszédet követően bőven osztották az ételt, italt, majd dallal, tánccal folytatták a mulatságot. A kaszinó tehát beköltözött abba az otthonába, amelyben csaknem félévszázadig benne is maradt.11
Élet a kaszinóban
A Kaszinó negyedszázados évfordulójáról a Neven című lap a következőképpen emlékezett meg: ,,Ez egy meleg fészek, kellemes időtöltés, előkelő szórakozás, a közéletre nevelés iskolája… Szabadka minden részéből idesereglenek az emberek, hogy értesüljenek a városban történtekről. Itt, a zöld asztalnál minden újságba bepillantható, elolvasható vagy meghallható, hogy mi történik a nagyvilágban.”12 A kaszinóban az emberek egy pohárka ital, újság vagy társasjáték (dominó, kártya) mellett meghányták-vetették ügyes-bajos dolgaikat s az ország-világ sorsát.
Az új szórakozási formákat a már említett fiatal értelmiségiek honosították meg a kaszinó falai között. Így került sor 1905. III. 25-i ülésén arra a határozatra, hogy a fedett kapualjat építsék be tekepályának. Az idősek konzervativizmusát és ellenállását igazolja, hogy ők bizony már nem fektettek be ebbe a létesítménybe. Inkább csak a fiatalok gyűjtöttek rá, azzal, hogy majd a tekézés összegéből nyerik vissza a saját pénzüket. Babijan Malagurski 1907. IX. 15-én tett javaslata viszont már egyaránt visszhangra talált úgy a fiatalok, mind pedig az idősek körében. Ő ugyanis egy biliárdasztal vásárlásával hozakodott elő, s ezt hamarosan meg is vették.
Annál rosszabb fogadtatásban részesült az az 1905. I. 1-i ülésen tett javaslat, hogy vezessék be a villanyáramot. Noha Szabadkának már tíz éve volt villamos energiája, a kaszinó idős szárnya az ,,előrehaladást” mégsem ebben, hanem a petróleum- helyett a gázlámpákban látta. Így az akkori fiatal tagok is már megöregedtek, mire 1919-ben végre világosság gyúlt a fejekben és villanyégő a kaszinóban. Hasonló sorsra jutott egyébként a rádió is, mert ez még később, csak 1926-ban hallathatta hangját az épületben.
A kaszinóbeli szórakozás az újságolvasás, a társasjáték (kártya, dominó, biliárd, teke) és a beszélgetés volt, egy-egy ital mellett vagy a nélkül. A harmonikus légkört csak nagyritkán zavarta meg egy-egy incidens vagy összetűzés. Az 1903. III. 24-i kaszinóbizottsági ülésen pl. igen szigorú bírálat érte Antun Kuntićot és Feliks Bogešićet, akik a kártyán előbb csak összeszólalkoztak, majd össze is verekedtek. Az ülésen ugyancsak megrótták Filip Malagurskit, aki kártyázás közben csúnyán szidalmazta és sértegette Karlo Perćićet. Egyedi és kirívó eseményszámba ment, mondjuk, Albe Prćić (Šiljin) kizárása a kaszinóból. Prćić tudniillik huzamosabb időn át, beszélgetés közben, kipuhatolta, hogy milyen áron cseréltek gazdát az ingatlanok, s amennyiben ez eltért a szerződésben feltüntetett hivatalos ártól, az esetet és illetőt jelentette a városi pénzügyi hatóságnál. Kizárásának nyomós oka az volt, hogy jelenlétében nem beszélgethetnek nyugodtan az emberek13.
A szokásos napi tevékenység mellett a kaszinó évente többször is szervezett társasesteket és egyéb rendezvényeket. Szent István-napkor (augusztus 20.) pl. minden évben díszvacsorán vettek részt nemcsak a kaszinótagok, de gyakran meghívták ide a Polgári Olvasókörbe tömörülteket is. A jeles bunyevác ünnepeket úgyszintén minden alkalommal megülték. Ilyenek voltak az ocevi (apák napja – a karácsony előtti első vasárnap) és a materice (anyák napja – a karácsony előtti második vasárnap) de nem feledkeztek meg a farsangi mulatságokról sem. A szüretbálak és a disznótorok is kiváló alkalmak voltak a dínomdánomozásra. A rendezvények ,,forgatókönyve” többé-kevésbé mindig egyforma volt: kezdődött a díszbeszéddel és köszöntőkkel, méghozzá jó bő lére eresztve, majd folytatódott a paprikással és a borivással, utána pedig a tamburások húzták a talp alá valót.
A bort, amint az a feljegyzésekből is kitűnik, aligha nélkülözhették a rendezvényeken. Ezt látszik alátámasztani az a leltár, amely Marko Tikvicki gondnok 1936. III. 28-i munkába lépésekor történt a kaszinóban. (Igaz, hogy írásunkban nem ezzel az időszakkal foglalkozunk, de aligha lehetséges, hogy a korábbiakban sokkal másabb állapotok uralkodtak volna a kaszinó boroskamrájában!) Nos: eszerint a leltárba vett tárgyak között a következő színültig telt boroshordók szerepelnek: 1 db 984 l, 1 db 942 l, 1 db 473 literes. Ezenkívül van még 414 l, 411 l, 266 lés 118 l, valamint egy 55 és egy 54 literes.
A könyvtár
A kaszinó alapszabályának egyik kitétele, miszerint gondot fordít tagsága művelésére azzal, hogy ,,a társalgáson, az esti mulatságokon kívül ismeretterjesztő előadásokat szervez, és a továbbképzést is szorgalmazza, amihez a napi- és hetilapok vásárlásával, valamint könyvbeszerzéssel is hozzájárul”.14 E célból a már az albérleti helyiségekben is volt könyvtárszoba, akárcsak a később emelt, saját székházban. Ebben a szobában tilos volt a hangoskodás és az italozás. A kaszinó egész fennállása alatt legnagyobb érdeklődésre az újságok tartottak számot. Noha az 1903. évi lapelőfizetés elég széles skáláról tanúskodik, a lapok java része mégiscsak politikai témakörű volt. A Polgári Kaszinó ez évi lapkínálata tehát a következő: Dubrovnik, Obzor, Domać svit, Law Hart, Narodne novine, Vasárnapi Újság, Budapesti Újság, Magyarország, Za novo stoliće, Bácskai ellenőr, Szabadka és Vidéke, Néppárt, Pučki list, Neven. Ezen lapok évi előfizetési díja 203,40 korona volt, ami egy tanító kéthavi fizetésének felelet meg. Ne csodálkozzunk, hogy az olvasók inkább csak a lapokra szorítkoztak, hisz a tagság jó része még írástudatlan volt, akik azért fordultak be a kaszinóba, hogy esetleg valaki felolvasson nekik.
A könyvek mellékesek voltak. Pontos adataink nincsenek róluk, csupán abba van betekintésünk, hogy időnként igen szerény összegeket fordítottak rájuk. Közérdeklődésre csak két atlaszt vásároltak 1895-ben. A könyvtárosok évi jelentése arról tanúskodik, hogy a tagság igen gyér érdeklődést mutatott a könyvek iránt. Így 1903-ban 58, 1904-ben 26, 1905-ben 36, 1906-ban 27, 1907-ben 33, 1908-ban 30, 1910-ben pedig 24 címszót olvastak el. Gyakoriak voltak az ilyen és ehhez hasonló esetek: az 1907. IX. 15-én megtartott ülésen Mijo Mandić azt javasolta, hogy a Szent István-napi ünnepségről fennmaradt pénzen vásároljanak könyvet: egyhangúlag leszavazták.
Nem vetjük el tehát a sulykot, ha megállapítjuk: a kaszinó aligha dicsekedhetett fényes kulturális tevékenységgel! 1893-ban megjelentették a prelo-dalok (prelo = fonó, táncmulatság) kiskönyvét és a kaszinó statútumát. 1900-ban Petar Buljovčić festővel 30 forintért festettek egy Ambrozije Šarčević portrét. 1902-ben 20 koronával járultak hozzá a ferencesek templom orgonájának megvásárlásához. Ezenkívül arról a kezdeményezésről is olvastunk, hogy készítessék el a kaszinó zászlaját, ám a javaslat további sorsáról semmit sem tudunk. Ezt az enyhén szólva is szerény művelődési ténykedést zárjuk tehát az 1912. esztendővel, amikoris a kaszinó jóváhagyta, hogy hetente kétszer, 20–22 óráig, a helyiségeiben gyakoroljon a Bunyevác Kereskedő és Iparos Ifjúság Dalárdája.
A felsoroltakból adódik a következtetés, hogy a tagság társadalmi és műveltségi szintjénél fogva nem is támaszthatott valami magas kulturális igényeket, az a kevéske értelmiségi pedig aligha törte a tollát, hogy az előbbieket tartalmasabb szórakozásra buzdítsa.
A Nagy Prelo – a polgári kaszinó bálja
Január elsejétől február derekáig hihetetlenül élénk társasági élet folyt a régi Szabadkán. Ez nyilván érthető is, hisz a túlnyomórészt földműves lakosságnak ilyenkor volt legkevesebb munkája és legtöbb szabad ideje. Ez volt a bálozás ideje, amikor szinte semmilyen egyesület sem hagyta ki a táncmulatság rendezésének lehetőségét. Ezek a dallal-tánccal egybekötött estélyek többé-kevésbé mind egyformák voltak, de a legtömegesebb és leghíresebb mindig a Polgári Kaszinó rendezte Nagy Prelo volt. Ennek messze földön híre járt, s még vidékről is ,,csodájára” özönlöttek a fiatalok és az érdeklődők.
Az első Nagy Prelót 1879. II. 2-án, mindössze két hónappal a kaszinó megnyitása után tartották meg. A közvélemény nagy meglepetésére csaknem 1 000 ember tolongott a Szálloda Pest Városhoz helyiségeiben. Pedig ez még csak az egyszerű ,,kisemberek” bálja volt! A sajtó is úgy tudósított róla, hogy az ,,urak” közül csupán Ago és Lazar Mamužić, valamint Boza Šarčević és Stipan-Pista Antunović15 voltak jelen. Az elkövetkező prelókon már az egész szabadkai társadalmi elit képviseltette magát. Miattuk vezették be ugyanis a különleges ,,megtiszteltetésű” személyiségek titulusát, melynek elnyeréséért ezek dupla, tripla, sőt ötszörös árat is fizettek a belépőért, csakhogy nevük a sajtó hasábjaira kerüljön. Voltaképpen azonban emögött merőben más érdekek rejlettek.
A prelót hagyományosan minden év február 2-án, Marin-napon tartották. Akadtak persze kivételek is, mint pl. a Rudolf trónörökös halála miatti nemzeti gyász vagy azok az évek, amikor február 2. péntekre esett. ,,Jó katolikus lévén ugyanis, a bunyevácok pénteken nem mulatoztak.”
A jelen írásunk tanulmányozta időszakban a prelók programja és tartalma mit sem változott. A séma a következő volt: megnyitó egy erre az alkalomra íródott, eredeti dallal. Innen származik számtalan olyan dalunk, melyeket a hagyomány és közhiedelem már népdalként tart számon. A nyitó dalt egy tíz-tizenkét népitánc-füzér (kolo = körtánc) követte, amely úgy éjfélig tartott. Akkor kaptak a táncosok és a tamburások is egy óra pihenőt. Majd utána ismét tánc, kivilágos-kivirradtig. Csupán egyszer kíséreltek meg egy ,,újítást”; a negyed évszázados, a 25. prelón mondtak egy díszbeszédet is!
Erről a táncmulatságról a sajtó minden alkalommal részletesen beszámolt. Nemcsak a megjelentekről, de az estélyi ruhákról, valamint az új polgári eszmék és szokások térhódításáról is Szabadka társadalmi életében. Így pl. a második prelo tudósítója megjegyezte, ,,…hogy a gyülekezet elsősorban azoknak volt érdekes és sokatmondó, akik nem ismerik az itteni népi táncokat és a népviseletet”.16 Hét évvel később viszont már a konzervatív Neven lap azzal a javaslattal fordult a városi lányokhoz, ,,hogy ők csak őrizzék a népviseletet, s ne idétlenkedjenek holmiféle divatos ruhákban, ami nem is illik hozzájuk”,17 Az újságok azonban nem tudták útját állni a divatnak még azzal sem, hogy a következő évben is ezt ostorozták: ,,leányifjúságunk, sajnos, a legújabb divatot követvén teljesen elhanyagolja a saját készítésű, szép népviseletet.”18A XX. század elején már annyira kiszorult a prelóról a népviselet, hogy 1904-ben általános feltűnést keltett az a leány, aki egy vagyont érő népviseletben jelent meg. A Neven cikkírója pedig nem állhatta meg, hogy ne helyeseljen: ,,Százszor is hála az Úristennek, hogy a nép végre felhagyott ezzel a drága ruhákra kidobott, fölösleges költekezéssel, s hogy ezt az egyet is csupán egyedi esetként jegyezhettük fel!”19 Így vált az I. világháború küszöbén a prelo férfiviselete is a ,,fekete frakk, a cilinderkalap és a lakkcipő”20.
Az 1914. évi szarajevói merényletet követő I. világháború és a négyéves öldöklés után azonban Szabadkán is merőben más helyzet állt elő. Az új országban városunk nemcsak földrajzilag, de egész társadalmi helyzetét illetően is a perifériára szorult. Nem csoda tehát, hogy a kaszinót és tagságát is megfertőzte a politika, majd eluralta a nacionalizmus. Végórája azonban csak a II. világháború után következett be, amikor nemcsak hogy fölöslegesnek, de a társadalomra nézve egyenesen károsnak is nyilvánították. A határozat helyénvalósága persze mindmáig vitatható!