Hózsa Éva

A kávéházi gyerek öröksége

1997 nyarán, amikor hosszú évek múltán újra élni, sőt nevetni kezdtem, éppen az Antiquarium (nevezzük így!) teraszán döbbentem rá arra, hogy ez a város velem együtt élni kezd, esetleg boldog is akar lenni. Nyár volt, lusta nyár, és ismét megteltek a szabadkai vendéglők kerthelyiségei. A városlakók szorongása kicsit felengedett. Vendégeimmel beszélgettem, kávézgattunk, és láttam, hogy az ott üldögélők összetétele megváltozott, láttam, hogy egyesek unott arccal üldögéltek a sörösüveg mellett, és az egész környezet korszerűbbé vált. De ezen az estén újra megragadtam azt a rég elveszettnek tűnt hangulatot, amelyet gyermekkorom óta őrzök valahol legbelül. Nem, nem nosztalgiáról van szó, hiszen még nem jutottam el abba az életkorba, de valami beépült egész lényembe: a régi kávéházi közérzet, a szabadkai sétány látványa. A kívülálló nézőpontjából látom ma is ezeket, állandóan váltakozó perspektívából, mint Mándy hőse – a fiú – a ,,régi idők kávéházát". Mindig is távolból szemléltem ezt a világot, a gyermek szürrealista látószögéből, ám a Pilinszky-féle gyermeki rácsodálkozás művészetmentes, mégis képzeletgazdag örömével. Ma is messziről felismerem, ki mozog otthonosan a kávéházi közegben, a testtartás és a beszédmód elárulja. Mert én nem csak könyvekből ismerem ezt a világot, a valamikori polgárság (a Kosztolányi- és a Márai-féle polgárok utódainak) mozgalmas életét; sőt a jelen tágabb perspektívájából már ennek sznob rétegét is el tudom különíteni (velük a színház nézőterén is találkoztam gyermekkoromban), és mai fejjel korántsem ítélkezem olyan szigorúan, ironikusan. Az ötvenes és hatvanas években tehát a szabadkai polgár életéhez a kávéház is hozzátartozott, szinte hozzátapadt.

1997 nyarán az említett kávéház kerthelyiségében jöttem rá arra, hogy én itt sohasem éreztem magam idegennek. Valahogy úgy élem meg városom emberi szintézisét és kontrasztjait, még vétekit is, ahogyan Márquez a mágikus hatású Karib-tenger világát. Egyszer egy gibraltári hajóúton éreztem a két kontinens közötti lebegést, erősen szorítottam a korlátot, azóta is félek elengedni minden kapaszkodót, noha kis segítséggel időnként megtenném. Irigyeltem Dante Odüsszeuszát, neki még Herkules oszlopán túl is megadatott a biztonságérzet.

Kávéházi gyerek vagyok. Furcsa ez az ön-meghatározás, mert többnyire kávéházi polgárokról, írókról, törzsvendégekről szoktunk említést tenni, de kávéházi gyerekekről nem. Bennem is nemrég tudatosult ez a tény, ám életemnek kávéházi korszakát nem gondoltam kellőképpen végig. Mostanában egyre több emlékkép tör bennem felszínre, talán azért, mert a kávéházak kultusza manapság erősebb, a kultuszkutatás is népszerűvé vált. Sokszor mosolyogtam titokban, amikor valamelyik útitársam egy-egy utazás, nyaralás, kirándulás után meglepetten jegyzete meg: ,,Szeretek veled utazni, mert olyan otthonosan mozogsz az éttermekben, szállodákban." Ilyenkor hallgatok, mert sután hangzana a beismerő vallomás: Kávéházi gyerek vagyok. Rólam el sem hinnék. Pedig én már háromévesen kávéházba jártam. Bizonyítékom is van, egy fotó, de nem szoktam elővenni. Lehet, hogy menekülök az emlékektől.

Hogyan válik valaki kávéházi gyerekké? Természetesen a környezete és a körülményei teszik azzá. Például az apa szokásai, életmódja, aki a két világháború közötti időszak távolából, egy tágabb térből hozta magával jellegzetes polgári értékrendjét.

Apám 13 éves korában került el Feketicsről, ahova csak a halála előtti években vágyott igazán vissza. A belgrádi Moszkva Szálló és a pesti Belvárosi Kávéház emlékével érkezett Szabadkára, ahol a második világháború után megállapodott. Mindennap kávéházba járt, erről még a hatvanas évek nehéz körülményei sem szoktatták le, amikor néhány évig munkanélküliként anyagi nehézségekkel küzdött. (Anyám nem tett szemrehányást!) Estefelé indult, nem maradt el túl sokáig. Vasárnap azonban az ünnepélyesebb családi reggeli után (brióst hozott édesanyám a Bódis-féle cukrászdából) engem is magával vitt. Háromévesen tehát én is ott ültem a korzó nagy városi kávéházának kerthelyiségében. Érdekes, hogy a nyarakra jobban emlékszem, mert itt közben a sétálókra is figyeltem, de természetesen minden évszakban jártunk kávéházba, csak a zárt tér kevesebb élményt nyújtott. Így lettem én is (vasárnapi) tagja egy zárt asztaltársaságnak, és kávéházi korszakom nagyjából első osztályos koromig tartott. Ekkor önként mondtam le erről az élvezetről, ugyanis minden vasárnap Eszti barátnőmmel együtt foglalt helyem volt a bábszínházban.

A kávéházban mindig málnaszörpöt ittam, szalmaszállal kértem, (néha egész rózsaszínűvé vált kedvenc italom, nyilván takarékossági okokból több vízzel, szódavízzel higították), lassan kortyolgattam az édes folyadékot, mert tudtam, hogy ezt itt így illik. Böll hőseihez hasonlóan szemlélődtem. Mindenki kávét és ásvány-vizet ivott, az asztaltársaság egy-két tagja sört. Az ittasság nem volt igazán jellemzője a kávéházi életnek. Szívesen nézegettem a nagyméretű fakeretbe illesztett újságot, nem értettem, miért helyezték keretbe, amikor otthon sokkal könnyebben lapozzák és hajtogatják szüleim a sajtótermékeket, tehát elkönyveltem magamban, hogy ez kávéházi újság.

Az asztaltársaság tagjainak létszáma naponta változott, de főként ugyanazok jelentek meg. Rendelni sem kellett, a pincér már hozta is a kék szegélyű fehér kávéscsészéket, a törökkávét szertartásosan az asztalnál töltötte ki, a maradékot a vendég szakértelmére bízta. Középkorú és idősebb férfiak üldögéltek a kávéházban, persze több fiatal pár is akadt. Én voltam az egyetlen gyerek. Fegyelmezett, szerény és hallgatag kislányként ültem ott, apám néha rajzolt nekem a fehér szalvétára, a társaság befogadott, senkit sem zavartam. Elszórakoztatott a felnőttek színjátéka. Beszélgetésükre alig figyeltem, számomra a kávéház látvány volt. Az emberek érdekeltek, az épületre, a berendezésre, a bútorokra alig emlékszem, csak a pincér legyezőszerű fekete pénztárcájára és a belső helyiség fehér abroszaira. A fehér zakós, illetve munkaköpenyes pincéreket szemléltem, akik nem egyszerű felszolgálók voltak, hanem időnként megálltak egy-egy asztalnál, és a vendégekkel hosszasan elbeszélgettek. Néhány évvel ezelőtt a szegedi vonaton (lehet, hogy autóbuszon?) véletlenül megismerkedtem F. pincér feleségével. Az utasok egykedvű fecsegése igazán szokványos helyzet, sokszor nincs is kedvem hozzá. Ez a beszélgetés azonban a felfedezés örömével zárul: kiderült, hogy gyermekkorom kedvenc pincérének hitvesével utazom együtt, de zárkózottságom most is megakadályozott a vallomásban. Nem valószínű, hogy azt az elkeseredett asszonyt éppen az én gyermekkori élményeim érdekelnék. Sokáig foglalkoztatott az említett élmény. Arra gondoltam, hogy üdvözölnöm kellett volna F. urat, hiszen régi ismerősöm.

Az asztaltársaságban egyébként hivatalnokok és iparosok kerültek egymás mellé. Ma már egyikük sem él. Talán túl sok megpróbáltatás érte azt a nemzedéket is. A hivatalnokok egyike később egy rejtélyes bűnügybe keveredett, sokáig beszédtéma volt ez a kávéházi asztaloknál. A legbarátságosabb S. úr, a magas, sovány órásmester volt, aki még felnőttként is Babucikámnak szólított, amikor karórámat vittem javítani hozzá. Mindig beszélgetett velem, és állandóan mosolygott. Két ékszerészre is emlékszem, illetve arra a két barátra, akik apám temetésén egymás mellett álltak, pedig akkor már meglazult a kapcsolat, eltávolodtak egymástól. Különös egyéniség volt a Láncszaggató. Mindenki így nevezte ezt a zömök, kopaszodó, komor férfit. Nevét és foglalkozását sem tudom, de láncszaggatói képessége miatt misztikus figurának számított. Kárpitosok is voltak a társaságban. A többi asztaltársaság tagjait látásból ismertem. A törzsvendégek barátságosan üdvözölték egymást, de ezt követően mindenki saját zárt körében foglalt helyet. A szomszéd asztalnál néha Bata Ognjanov, a népszerű labdarúgó ült. Édesapám mutatta be őt nekem. A futballról leghűségesebb fiú játszópajtásomtól hallottam, gyakran emlegette ezt a nevet is. Messziről figyeltem a híres sportolót. Kicsit bohémnak tűnő társaságok is akadtak, egyesek sakkoztak. Valamiféle tartás jellemezte ezeket a kávéházi vendégeket, a szó lübecki értelmében a már töredékekre hulló Lübeck – Szabadkán. És abban különböztek a mai vendéglők törzsvendégeinek többségétől, hogy ők nem unatkoztak. Beszélgettek és beszélgettek. Mindenről, órákig, mert létezik egy kávéházi beszédmód. Csendes társalgás, meghitt csevegés, panasz (az adót emlegették), vagy érvelő vita emléke él bennem, de a témát nem követtem. Az is feltűnt, hogy aránylag keveset nevettek. Pedig apám mindig vígkedélyű volt, örökké viccelt, pillanatok alatt vidám hangulatot teremtett maga körül, viszont ott csak jellegzetes iróniáját juttatta kifejezésre, amelyet az órásmester sajátos mosollyal és ajakmozgással nyugtázott. Ezzel jelezte, hogy ő érti a célzást, az ,,ambivalenciát". A vendégek finom öltözéke, szerény eleganciája is természetes volt. A fehér nyári ingekre, a könnyű zakókra, a nők mintás nyári ruháira még mindig emlékszem. Nyáron én is ruhában voltam, például a legszebb rakott ruhámban, de ez is természetesnek tűnt. A kávéházban még a hétköznap is ünnep volt, a vendégek önmaguk számára tették azzá, tudatosan igyekeztek kizökkenni a hétköznapokból. Mert nagy gondokkal kellett megbirkózniuk, a jelen perspektívájából fogom fel igazán. A lelassult idő élményét itt élték át.

A szombati esti kávéház változatosabb volt. Zsongó, dinamikus, kaleidoszkópszerű estékre emlékszem. A sétálók pihenő- és szórakozóhelye lett a kávéház, a törzsvendégeket keresgélnem kellett. Néhányszor mi is végigsétáltunk a szabadkai korzón. A promenád szigorú szabályára is utalhatunk: a jobb és a bal oldalra. A jobb oldali sétálók a Jadran mozi felé haladtak, a korzó végén balra tértek, és így sétáltak vissza az Arany Bárány – akkor már Hadseregotthon – oldalán. Ily módon nem volt fennakadás a közlekedésben, a nagy forgatagban. Hatan-heten is kerültek egy sorba, és beszélgettek pusmogtak, nevettek, minden ismerőst üdvözöltek.

Szombatonként anyám is jött velünk, ilyenkor sikerült őt is rábeszélni, habár az egész heti munka és a háztartás vezetése kifárasztották.

A szombat este a zárt térrel, a belső helyiség látványával függ össze. A bejárattól balra, egy nagyobb fehér abrosszal megterített asztalnál ültünk, az ablak közelében. Többen feleségüket is elhozták, ezért vált szükségessé a nagyobb asztal. Néhányan bort és vermutot rendeltek. A bejárat közelében énekesnő énekelt, ám én inkább a táncoló párokat figyeltem. Nem túl sokan táncoltak, a zene közepes hangerővel szólt, az emberek inkább társalogtak. Néha rábeszéltem szüleimet a táncra. Szerettem nézni őket így együtt. Ma is emlékszem édesapám mosolyára. Hogy miért szerettem a szombat esti kávéházat, arra két évvel ezelőtt döbbentem rá egy szombathelyi étteremben, ahova barátnőm és egykori egyetemi csoporttársam hívott meg, a helyszínen azonban kiderült, hogy egy ,,társaságba" csöppentünk, és a társaság egyik udvarias tagja rózsát vett nekem. Hosszú évek után akkor láttam először kávéházi virágáruslányt, noha ő is inkább Eliza rokona volt. Eszembe jutott, mennyire vártam minden szombaton azt a csodakosarat, amelyből ibolya, rózsa vagy éppen az évszaknak megfelelő virágcsokor került elő. Apám nekem is vett virágot, a pincér egy pohárban vizet hozott (ugyanez a szertartás ismétlődött meg Szombathelyen), és a csokor vízbe került. Gyakran az asztalon maradt, én nem akartam szólni, pedig szívesen hazavittem volna. A cigarettát fadobozban hordták körül, de azt mindig lehetett kapni. Kedvenc csemegém a sós mogyoró és mandula volt, amelyet kis fehér papírzacskókban árultak sör- és borkorcsolyaként. Ebből mindig csak nekem vettek a szüleim néhány zacskóval. Most is érzem az ízét. A só szinte sebesre marta a számat, ma is szeretem ezt az érzést; néha agyonsózom a krumplit, és magam sem értem, mire való ez az önsanyargatás. A szombati kávéház szépségét a megszokott meglepetések sora adta meg a vendégeknek. Egyedüli gyerekként élvezettel figyeltem meg minden apró rezdülést. Megismertem a kávéházi kánont. Olvastam az arcokat, azóta is olvasom – a kávéházon túli kontextusban.

Néha előtte moziba mentünk, esetleg a Dubravka cukrászdába látogattunk el. A cukrászda más volt. Ide gyerekek is jártak, éreztem, hogy ez az én világom is, habos, virgonc világ, és elevenebb voltam. Anyám hetente többször sütötte a finomabbnál finomabb kalácsokat, a cukrászdának mégis varázsa volt. Mária néni hozzátartozott ehhez a cukrászdához. Főként nők szolgálták fel a finom édességeket. Még mindig szeretem a cukrászdák illatát és színét, a gesztenyepürét. A Dubravkába hárman mentünk, többnyire csak én kaptam édességet, ma már sejtem, hogy szüleim anyagi okokból mondtak le róla, fagylalt helyett pedig torokfájásom megelőzése miatt azt a finom, vastag tölcsért fogyasztottam, amelyet pillanatnyilag is külön csemegeként kínálnak néhány cukrászdában. Ismertem a törzsvendégeket, mégis erre a világra másként emlékszem. Itt nemcsak az emberek beszélgetése vált jellemzővé, hanem az ínyencség kiválasztása is fontos program volt. A kávéházi esték alkalmával azt az emberi szintézisélményt (a másság egységét) éltem át, amely ily módon eltűnt az életünkből. Erre is sokkal később, csak az egyetem elvégzése után döbbentem rá egy párizsi kávéházi asztalnál. Meg arra is, miért gondolta Babits a spanyol polgárháború kapcsán, hogy az utcákról és a kávéházakról kellene eposzt vagy regényt írni.

A palicsi kávéházak... Azokat is ismertem. Főként nyári estéken jártunk oda, nyitott villamossal. Néha hétköznap is kimentünk, édesanyám is jött velünk. Palicsi törzshelyünk a Kisvendéglő volt, de én csak az aranyhalak megcsodálása után voltam hajlandó helyet foglalni. Ritkán maradtunk hárman az asztalnál, általában ismerősök csatlakoztak hozzánk. Vacsoráztunk is, valamint az akkor divatba jött szénsavas üdítőitalokat ittuk. A Vigadóra, vagyis a Teraszra is gyakran gondolok. Nemrég jártam arra, és szegedi ismerőseim hangosan zsörtölődtek, amiért ez a szép épület ennyire kihasználatlanul maradt. Bennem most is él a régi nyüzsgés képe. Nem éreztem magaménak ezt a helyet, hatalmas méreteit, a kavargó tömeget, a zsivajt. Valahogy nem volt emberközeli. Mindent idegennek, ridegnek találtam. Az épületet is apám halálának évében Szovátán szerettem meg. Amikor kiszálltam az autóból, és megpillantottam a jellegzetes szecessziós kerítést, rajta pedig az erdélyi népi motívumokat, úgy éreztem, otthon vagyok; pedig valahogy fordítva történik ez az egész, hiszen az erdélyi díszítőelemek jutottak el Palicsra. Nekem sokkal később Windsorban is a kastélyon kívüli világ tetszett, és a Vigadóra gondoltam.

Gibraltári útitársamat nagyon fiatalon győzte le a legszörnyűbb halálos kór. Elmulasztottam megkérdezni tőle, hogy ő érezte-e az otthontalan lebegést. Ezt csak az otthon perspektívájából lehet így átélni, viszont a Stabilitástól fokozatosan eltávolodunk. Boldog az, akinek valaha is volt része benne.

A fürdőhely más volt, mint a szabadkai kávéházi világ, nyitottság jellemezte. A városi polgár véletlenszerűen látogatott oda, tehát ideiglenes, esetleg családtagokból álló ,,impresszionista" asztaltársaságok jöttek létre. Én is szabadabbnak éreztem magam, apám vidámabb és beszédesebb volt, olyan, mint otthon. A rendelések változatosabbá váltak, ugyanis kizökkentünk a szokásrendből. Minden ott töltött este más volt. Szerettem a tóparti sétákat, a Víztorony oszlopait, a nefelejcset, a csőszt, a fákat, a Női strand épületét, a kavicsot, a rigófüttyöt (apám beszélgetett a rigókkal, csodálatosan fütyült), a Zsolnay Miklós ajándékaként Palicsra került kék vázákat, az emlékkutat, a hajóhintákat, a szerelmespárokat... Az apró neszek mögött meghúzódó templomi csendet... Egyik gyermekkori barátom később a Palicsi-tóban lelte halálát, pedig azt hittem, nincs palicsi halál.

Minden vendéglő külön szigetnek tűnt. Szerettem a tavaszt és az őszt, mert itt valahogy közelivé és megfoghatóvá vált az átmenet. Szívesen figyeltem a diákokat, akik különböző céllal érkeztek Palicsra, ahova általános iskolásként is ellátogattam szüleimmel; a szabadkai kávéházba nem jártam, hiszen barátaim és osztálytársaim körében éreztem jól magam. A hetvenes évek elejére a kávéházat átalakultak, az említett asztaltársaságok felbomlottak, eltűnt a jellegzetes magatartású kávéházi polgár. Apám egyre ritkábban járt kávéházba, majd le is mondott róla. Beérte a hivatalos utak és a magyarországi nyaralások hasonló élményeivel. Én igazán megértettem az idős Mándy Ivánt, aki görcsösen ragaszkodott a pesti kávéházak mozdulatlan, megnevezett hagyományaihoz. Emlékszem arra a pécsi kávéházi jelenetre, amelynek középiskolásként voltam szemtanúja. Apám hangos szóváltás után visszavitette a pincérrel a tasakos teát, mondván, hogy neki igazi teát hozzon. Tudta ő nagyon jól, hogy ez az új módi, otthon már használtuk az újfajta csomagolású teát, ráadásul édesapám minden újat rajongva fogadott, az új zenei irányzatokat is. Modern volt ő mindenestül, de a kávéházi kánon tekintetében nem akart modern felfogású lenni. Nagyon szégyelltem magam apám miatt (most meg szégyenérzetemet szégyelltem, bár valahol belül akkor is sejtettem, hogy ő nem az igazi teát, hanem az igazi, letűnőben levő kávéházakat hiányolja, ahol a pincér a jellegzetes teáskannából jellegzetes szertartásossággal tölti ki a teát, és nem a vendégre bízza annak elkészítését, a pancsolást). Ebben a kávéházban apám már otthontalanul mozgott, kávéházi közérzete megváltozott, a rítus hiányát érzékelte.

Hogy mit jelentett a régi kávéház? Dialogizáló kapcsolatok szintézisét, világértelmezést, az ottliki indákat, csak természetesen más értelmezésben. Kapcsolatot a vendégek között, pincér és vendég párbeszédszituációját, pincér és pincér viszonyát (a pincérhierarchiát és a fizetőpincér magányát), az ember és a tárgyak kapcsolatát, az elioti időszemléletet, rítusteremtést, sőt azt a sajátos közérzetet és közérzetszintézist, amelyet az ilyenfajta együttlét eredményez. Kávéházi vonatkozásban szabadkai legendáról is beszélhetünk. Legendává főként az időbeli távolság avatja, de azt megállapíthatjuk, hogy a régi idők szabadkai kávéházaival nemcsak egy sajátos társadalmi réteg, az a bizonyos lübecki magatartás semmisült meg, hanem az emberi kapcsolatok korcsosultak el. Azt a beszédmódot semmi sem pótolja. Valaki egyszer azt írta nekem, hogy kidolgozott egy utópista elméletet. Elképzelt egy nagy termet, ahol emberek ülnek és beszélgetnek. Én – ha rövid időre is – ismertem ilyen termeket, és sok emberi hibám ellenére a kommunikációs igény, "az odafigyelés", a segítő meghallgatás belső szükségletemmé vált. Kávéházi örökségem ebben nyilvánul meg. Közvetett módon korai irodalmi érdeklődésem szintén ennek az örökségnek köszönhető; befolyásolt, mint Nádas Pétert a piros műanyag lámpa.

Apámnak a kapcsolatok hiányoztak, de sokat utazott, jól érezte magát családi körben is, a nagynénéméknél kávézott, megszerette a televíziót, szenvedélyes újságfaló volt, rongyosra olvasta az Arany János-kötetet és Ternai Zoltán A gépkocsi c. könyvét. Utolsó évei mégis visszajuttatták a feketicsi mikrovilágba. Hivatalos útjai általában szülőfaluja irányába vezették, de legfeljebb, ha ideje engedte, a sarki virágüzletbe tért be, és szülei sírjához látogatott el. Az utolsó két alkalommal, amikor halottak napján én is elkísértem a temetőbe, meglepődve tapasztaltam a változást. Sokszor mentem vele, gyermekkorom óta. Ilyenkor otthonról vittük a virágot is, tehát kizárólag a temetőbe igyekeztünk. Az utolsó két évben azonban nem siettünk Topolyára vagy haza. Betértünk a hentesüzletbe, ahol elbeszélgetett a mészárossal és feleségével, kocsival körutat tettünk a faluban, utoljára alig tudtuk kihúzni a kocsit a sárból, mert apám mindenáron be akart hajtani az egyik mellékutcába. Minden épület előtt elmondta, hogy ki lakott ott, megmutatta az iskolát, egykori házukat, majd következett a végállomás, a falusi vendéglő, a kocsma. Nem győztem csodálkozni, mikor láttam, hogy a legelőkelőbb szállodákban és kávéházakban is gyakran elégedetlenkedő apám milyen otthonosan mozog a kopott, rút padlózatú kocsmahelyiségben. Mikor kávéját és üdítőjét megkapta, és a barátságos középkorú asszonnyal beszélgetésbe elegyedett, akkor láttam, hogy ebben a vendéglőben megtalált valamit, azt a harmonikus emberközelséget, amelyet a kávéházat letűnésével vesztett el. A dekódolás mozzanatáról perceken belül lemondtam, hiszen számomra ismeretlen nevek röpködtek a levegőben, egy olyan világ tárult fel előttem, amelynek jeleit, jelrendszerét nem ismertem. A vendéglőn keresztül azonban megszerettem ezt a falut, és ha veszprémi unokabátyámmal néha elzarándokolunk a rakoncátlan vadrózsabokrokkal teli feketicsi régi temetőbe, hagyom, hogy utána saját gyermekkori emlékeire támaszkodva kalauzoljon, hogy megmutassa nagyszüleim házát, hogy látogatóba vigyen valamikori osztálytársaihoz. Az udvaromban levő feketicsi meggyfát nagyon féltem, anyám is haláláig óvta, gondozta. Ültetője régen eltávozott...

Amikor a hetvenes-nyolcvanas években sokat utaztam, a különböző típusú kávéházak, éttermek, kiskocsmák eszembe juttattak valamit a múltból. Elég volt egy gesztus, egy apró mozdulat, egy jelentéktelen tárgy ahhoz, hogy otthon érezzem magam. Valamiféle köztességélményt nyújtottak ezek a távoli kávéházak és az ott folytatott beszélgetések. Jelenleg is sokszor gondolok arra a kedvesen mosolygó alexandriai arab pincérre, aki állandóan étvágytalanságom és soványságom miatt aggódott. Bűntudatot érzett, pedig ő mindent elkövetett a szertartásos, ízléses tálalás érdekében. Hogyan is értette volna meg az igazságot, hogy én azt a húst nem tudom megenni, még elrágni sem, a szájrúzsízű pudingtól viszont egyszerűen undorodom. A pincér rosszallóan ingatta a fejét, amikor szinte érintetlenül hordta vissza az ételt. Ott még megmaradt valami abból a pincér-vendég kapcsolatból, amelyet gyermekkorom óta ismertem.

A bál titkait hiába fürkésztem, oda nem vittek magukkal a szüleim. Csak anyám fehér klipszét és gyöngysorát őrzöm, meg elragadó újvidéki barátnőjének emlékét, kacagását.

Arról is gondolkodtam már, hogy miért más a szabadkai kávéház, vagyis miben különbözik a londoni, a madridi, a dubrovniki, a prágai, a berlini vagy a firenzei kávéháztól. A válasz persze szociológiai alapossággal is megadható, de igazi kulcsunk nincs a megfejtéshez. Ahogy azt sem fogjuk tudni megfogalmazni, hogy miben tér el a szabadkai korzó a világvárosok híres sétálóutcájától. A szó szerelmeseként is tudom, hogy valahol a szavakon túli dimenziókban kellene kutatnunk, hiszen minden próbálkozás hasztalan, a felelet csak a körülírás szintjén marad.

Hosszú évekig nem jártam vendéglőbe, kávéházba. Közben persze a kávéháznak nevezett kávéházak megváltoztak, átváltoztak. Szemtanúja voltam ennek az átalakulásnak, de nem lestem meg igazán a metamorfózis pillanatát. Az én nemzedékem már diszkóba és bulikra járt, én azonban a diszkót nem tudtam megszeretni. Talán azért, mert a kávéházi beszélgetések örököseként idegenként éltem meg ezeket a beszédhiányos estéket. Időnként eljártunk fagylaltozni és kávézni a barátokkal, illetve később a kollégákkal, majd jött a háború, az elkeseredés, a pénztelenség, és a vendéglők elnéptelenedtek, aztán ismét átalakultak, a vendégek változtak, de a város átmentett valamit a múltból. Az utóbbi időben küzdelmes éveim után néhány nagyon kellemes, ,,emberközeli", kávéházi, vendéglői beszélgetésben volt részem Szabadkán is, másutt is. Természetesnek vélem a kávéházi szokások átalakulását, nosztalgiám sincs, csupán a gyermekkori emlékeket, az ,,individuális" hagyományt hordozom, de rájöttem arra, hogy a kávéházi együttlétben mindig az emberi tényező a meghatározó. A kávéházi asztalnál másról és másként lehet társalogni, mint otthon, a munkahelyen vagy véletlenszerű találkozások alkalmával. Vannak emberek, akikkel ott lehet igazán mély beszélgetést folytatni. Kötetlenül, bizonyos udvariassági és ,,illemtani" szabályok kötöttségében. Várunk ezekre az alkalmakra... Nekem mégis fontos a meghívás hogyanja és mikéntje, nem mindig vállalkozom a vendéglői együttlétre.

A kávéház Szabadkán legenda. Ahogyan Pesten és Párizsban is az. Sajátos színezetű legenda, amelyet mi gyártottunk, és amelynek örökösei vagyunk. A kávéházi élet hagyomány. Életforma volt, amelyhez sajátos közérzet és magatartás kapcsolódott. A mi nemzedékeink története a mozgó hagyománytagadás és -őrzés mellett, másról (is) szól. Ezt azonban már belső nézőpontból egy mai kávéházban kellene megvitatnunk.