IN MEMORIAM

Juhász Erzsébet (1947–1998)

Cigarettafüst élesében

Nem nagyon ismertem Juhász Erzsit, ha véletlenül összefutottunk, jónapot kívántunk egymásnak, igazit, gondolom, egy-két jó mondatot kívánva valamely könyvben. Ennyi elég is az ismeretséghez, a köszönéshez: a mondatokhoz való vonzódás. (Talán szándékosan kerülöm azt, hogy a szavakhoz: mert most nem találom őket.) Éppen ezért csak keveset mondhatok.

Izgalomban élek mostanában, szeretem ezt a kávéházakról, kocsmákról és vendéglőkről készülő számot, remegek is, hogy összejöjjön. Ebbe robbant bele, roppantotta meg Juhász Erzsi halálának híre. Gombóc költözött a torkomba. Hogy megszabaduljak tőle, legalább a fizikai szorítástól, rá gondoltam: Juhász Erzsire, akit nem nagyon ismertem. Két találkozásunkra emlékszem, az egyik talán a SPENS Városi Kávézójában történt, amikor negyedévesként vagy már abszolvensként egy alkalommal (ha jól emlékszem) ott ültünk, a nagy piros fotelok egyikében Juhász Erzsi. Ott ült, és cigarettájának füstje mögül, szigorúan csillogó szemüvegének megvillanó fényével figyelt. Odafigyelt arra, amit mások beszéltek. Én – nagy-nagy zavarban – csak bámultam, és arra gondoltam, mit is mondana, ugyan mit, ha megszólalnék vagy megmutatnám neki egyik szövegemet. Kicsit féltem tőle, az asszonyírótól.

Aztán tavaly Szivácon találkoztunk. Hosszú asztalok mellett ültünk, Utasi Csilla, Piszár Ági, Szerbhorváth, Virágh és én egy kupacban, hideg volt, de nem azért, le is fényképeszkedtünk, vannak dolgok, amikről hasonlóan gondolkodunk, azért. A másik hosszú asztalnál ült Juhász Erzsi, és láttam, ahogyan egyszer odavillant a szemüvege, ránk nézett, és talán, igen, remélem, mosolygott. Cigarettájának füstje belegomolygott a levegőbe, már nem olyan szigorúan, mint évekkel azelőtt a SPENS-en, belegomolygott a sziváci ,,kultúr” (vagy nem is) lerobbant termének levegőjébe, nem is tudom, milyen volt az a levegő, de a mosolyára emlékszem, egy asszonyíróé volt, olyan nemes és visszafogott, amilyenre legtöbben csak törekednek, nem tudom, milyen volt ő különben, az életben, de az a mosoly egy hosszú-hosszú út eredménye lehetett, arra gondoltam akkor, milyen lehetett az az út, ki lehet-e bírni, asszony, anya, író és pénzt is keres egyéb munkával. Szerettem volna megkérdezni, járható-e az az út, amelynek egyik pontján felsejlik egy ilyen mosoly, és aztán velünk marad-e, de nem tettem, csak egy picit felhúztam a vállam és visszamosolyogtam. Olyan ügyetlenül, amilyen ez a szöveg. De meg kellett írnom, mert amikor megtudtam, hogy már nincs többet Juhász Erzsi, már nem is fogom – igazából – megismerni, akkor már tele voltam a kávéház-szám izgalmával, és csak annyi jutott eszembe, kétszer találkozott a tekintetünk, egyszer kávéházban egyszer meg annak hangulatában.

Nem tudom, hogyan fejezzem be ezt a szöveget, amivel emlékezem és szeretném kifejezni a tiszteletem, hogyan kell örök búcsút mondani valakinek, akivel tiszta és őszinte jónapotot köszöntünk és csak azt. Nincs megfelelő mondat erre. De arra a mosolyra, arra a sziváci mosolyra, az útra, amit addig meg kellett tennie talán lett volna válasz: abban a regényben, amit éppen írt. Mert az írók beleírják magukat szövegeikbe. Így nem is búcsúzni kell, hanem újraolvasni, köteteivel járni be az ő útját. Félbehagyott regényéig.