Mikola Gyöngyi

Vidéki kávéház,

avagy néhány gondolat egy adott tér szimbolikájáról

,,A kávéház mélyébe soknak
kitárul az üres világ.
Az alkusz kínosan nyomorgat
szájában egy virzsiniát;
fenn a plafondon ég a villany,
a borfiú sürögve illan;
a füst, a hő, a lárma nő,
a férfi sok, de több a nő,
ki összejő s mint holmi zsúrnál
ásit, kacag, fitymál, nevet,
mellette jajgat a gyerek,
kezében egy jófajta Journál
s a nagy tükörbe bágyatag
látszik a füstös forgatag."

– ez Kosztolányi pillanatképe a pesti kávéházról 1906-ból, Budapest című verséből. Körülbelül ezidőtájt keletkezik az előttünk fekvő fénykép is a szabadkai Nemzeti Szálloda kávéházáról. A fotó nappal készült, délelőtt vagy kora délután, itt még nem ég a plafondon a villany, és nyoma sincs a ,,füstös forgatagnak". A vidéki kávéházban alig lézeng néhány vendég, azok sem egymással, inkább önmagukkal vagy az újsággal vannak elfoglalva. A hely csendes és nyugodt, a nyitott ablakokon akadálytalanul árad be a tavaszi vagy az őszi napfény. Persze a kisvárosi kávéházról is lehetett volna olyan képet készíteni, melyen éppen bál van, vagy más összejövetel, ahol mindenki megjelenik, aki számít. Mégis az az érzésem, hogy a századeleji fényképész éppen a hely lényegét ragadta meg: a kisváros bármennyire igyekszik is lépést tartani a korral, nem tudja eltüntetni a lassabban múló idő nyomait. Ezen a képen például különböző méretűek és alakúak az asztalok, nem egyformák a lámpák, s a három nagy biliárdasztal is mintha a múlt századi kaszinóból maradt volna itt.

A régi kisvárosi kávéház ugyanakkor nagyon is ismerős számunkra, enyhe eklektikája immár tudatosan eltúlozva köszön vissza az olyan ,,alternatív" kocsmák enteriőrjében, amilyen például a történetesen éppen vajdaságiak által nyitott szegedi Mojo Klub a bölcsészkar tőszomszédságában. Az egyetemi kocsmákat, a diáktanyákat minden bizonnyal kitüntetett hely illeti meg a nyilvánosság tereinek kultúrtörténetében. Ezek a helyek eredetibbek, mint a kávéház, melynek nagy korszaka Nyugaton a XVIII. század, amikor is a szalonnal együtt központjául szolgált annak a társadalmi és szellemi mozgásnak, ,,amelyben az arisztokratikus társaság tagjai és a polgári értelmiségiek között kezd kialakulni a kiműveltek egyenjogúsága" – ahogy ezt Habermasnál nyomon követhetjük.

Míg a kávéház kiegyenlíti a különböző eredetű tudások és tapasztalatok különbségeit, az egyetemi kocsma inkább kiélezi, radikalizálja azokat. A korai angol reformáció otthona például egy White Horse nevű kocsma volt a cambridge-i Queen's College közelében, ahol az 1520-as években Luther írásai képezték a szellemi kötőanyagot s a vita tárgyát. ,,Mint az várható volt, a kocsmát hamarosan 'Kis Németország'-nak keresztelték át, éppen úgy, ahogyan később a King Street környékét – mely valaha a cambridgei-i kommunista pártnak adott otthont – 'Kis Moszkva'-ként tartották számon az 1930-as években." – jegyzi meg kicsit kajánul a nagy riválisról egyetemi tankönyvében Alister E. McGrath, az Oxfordi Egyetem teológiaprofesszora. Nos, a szegedi Mojo Klub sem nélkülözi az egyetemi kocsmák szellemi légkörében tapasztalható forradalmiságot, hiszen itt tartja évi rendes konferenciáját a deKON-csoport nevű egyetemi irodalomelméleti műhely. Meg kell azonban jegyeznünk – kicsit kajánul –, hogy a deKON kivonulása az egyetemi tanteremből a kocsmába valójában szimulált forradalom, sajátosan posztmodern gesztus, amennyiben az egyetemi tananyagba már beépített, kanonizált tudást a környezet révén úgy reprezentálja mint ellenkultúrát, amely alapjaiban rengeti meg egész irodalmi szisztémánkat. Közben pedig együtt pácolódik és dekonstruálódik a sűrű dohányfüstben tanszékvezető és tanársegéd, professzor és elsőéves diák, neves író és névtelen médiamunkás. Az egyetemista tanyák még az ilyen, a rommá tevés révén rekonstruáló törekvéseikben is adekvátabban jellemzik korunk szellemi állapotát, és inkább jelentenek intellektuális kihívást, késztetnek vitára, mint a jóval elegánsabb kávéház, amely mint kulturális ,,intézmény", úgy tűnik, régen túlélte önmagát.

Ha meggondoljuk, hogy Londonban már a XVIII. század elején több mint háromezer kávéház működött saját törzsközönséggel, akkor Budapest hatszáz kávéháza e században sem tűnik olyan rendkívüli polgári teljesítménynek. És érthetővé válik Kosztolányi kávéház-ábrázolásának iróniája is: a kávéház polgári találkozóhely ugyan, de már nem erjesztője szellemi mozgalmaknak, mint a felvilágosodás századában, fény helyett füstös félhomály, a racionalitás ébersége helyett egy zsúr bágyadtsága uralkodik benne. A vers beszélőjét menekülésre készteti a ,,hely szelleme": ,,Gyorsan fizessünk, itt az alkony, / menjünk hamar, megfojt e hely!"

Hasonló pánikról számol be Kosztolányi krisztinavárosi szomszédja, barátja, szellemi örökségének folytatója, Márai Sándor is párizsi tartózkodása kapcsán: ,,A Montparnasse egyszerre volt egyetemi szeminárium, gőzfürdő és szabadtéri előadás. Félórát ültem valamelyik asztala mellett, s elfogott az a sivár magány-pánik ebben a tömegben, az a szorongó idegesség, hogy semmi dolgom itt, lopom a napot vagy az éjszakát, a végzet leselkedik itt reám, a Montparnasse-végzet, mely idősebbeket, tapasztaltabbakat és kitanultabbakat is rabul ejtett már..." Bár Márai itt nem elemzi részletesen a Montparnasse-végzet okait és tüneteit, annyi azért sejthető, hogy az emigránsok számára a második otthon megtalálásának illúzióját kelti a híres kávéházak közege, amely felejtésre csábít azáltal, hogy elhagyott szülőföld helyébe a centrumban levés, a legmagasabb rendű szellemi érvényesülés és érvényesség illúzióját nyújtja. Ez az ígéret beszünteti a jövő hívását, az egyéni terveket és az eredet, az azonosság problémáját is az odazarándokoló külföldiek számára. Ám a pesti kávéházi élet, ha lehet, még idegenebb a hazaköltöző Márainak. ,,...a pesti nép úgy élt emlékezetemben, mint fölényes, kávéházban lebzselő, aktatáskás ügynökhorda." – írja az Egy polgár vallomásaiban. Vagy máshol: ,,Pestre úgy gondoltam, mint egy nagy zenés kávéházra, ahol félelmesen okos és tájékozott emberek ülnek, akik pontosan tudnak egymásról mindent, ami mellékes és kellemetlen."

A kávéház, amennyiben demokratikusan sűríti és leképezi a városi közönséget, nem csak a társadalmi különbségeket tompítja, hanem az intellektuálisakat is, ahogy ma a televízió neutrálisnak és homogénnek tekinti saját publikumát. Sőt újabban a legkülönbözőbb televíziós műsorok választják a kávéházat színhelyül, teszik nyitottá a ,,kávéház mélyét" mindenki számára. A kávéházi enteriőr tévés kulisszává válása jelzi a kávéháznak mint kulturális szimbólumnak az elhalványulását, hiszen eléggé semleges helynek kell lennie ahhoz, hogy a nézők minél nagyobb tömegei számára elfogadható legyen. A századeleji kávéházi életet a kultúrával azonosítani, a kávéházak helyreállításától remélni a szellemi színvonal emelkedését ma olyan, mintha valaki száz év múlva napjaink televíziózásában látná korunk legmagasabb rendű szellemi megnyilvánulásait.

A kávéházak iránti nosztalgiában persze egy olyan általánosan érvényes értelmiségi szokásrend igénye is kifejeződik, melyben a művész mindennapi élete formát nyerhet, az életmód maga is esztétikai jelentést kaphat. Csakhogy a dolgok mai állása szerint ilyen közmegegyezés kialakulására nincs sok remény. Minden értelmezés kérdésévé vált, a kólásüveg éppúgy műalkotás tárgya lehet, mint a biliárdasztal vagy a kávéházi tintatartó. Vagyis elvileg bármilyen tér értelmezhető a szellem szimbolikus helyeként, attól függően, hogyan definiáljuk a kultúrát. Richard Sennett New York-i professzor a Café Bábel folyóirat Város-számában olvasható tanulmányának keretes írásában éppen a központ eltűnését tekinti a szellem legmagasabbrendű megnyilvánulásnak: ,,Végül kialakul a teljesen szabaddá vált szellem félelmetes szimbóluma és gyűjtőhelye: a világváros; a középpont, amelyben végül a világtörténelem folyamata teljes és tökéletes koncentrációjában jelenik meg, az érett civilizációk néhány óriásvárosa, amelyek kultúrájuk szülőföldjét a 'provincia' fogalmával különítik el önmaguktól és értéktelenítik ezzel el. Provincia lesz itt minden: az ország, a kis- és a nagyváros – ennek a két vagy három pontnak a kivételével. Nincs többé nemes és polgár, nincs szabad és rabszolga, nincs már hellén és barbár vagy hívő és hitetlen – már csak világvárosi és vidéki létezik. Az összes többi ellentét elhalványul emögött az egy mögött, amely minden eseményt, minden életszokást és világnézetet maga alá gyűr."

Sennett idézett tanulmányában a protestáns etika térszemléletéből eredezteti az amerikai nagyvárosok raszteres, közterek nélküli, ,,semleges" városszerkezetének kialakulását. A világváros, különösen az amerikai megapolisz sajátosan paradox képződmény: azáltal válik hatalmi centrummá, hogy eltörli, semlegesíti a központ és az azt övező lehatárolt tér ideáját. A világváros felől nézve persze már nem is olyan nevetséges gondolat a televíziózásban látni korunk kultúrájának reprezentációját.

Egy vidéki azonban mindent csak a provincia felől tud nézni. Nem meglepő, hogy Márait éppen amerikai tapasztalatai erősítették meg abban a meggyőződésében, hogy a polgárság alkonya a kisvárosi kultúra háttérbe szorulásával kezdődött.

És éppen ez az, ami érdekel bennünket a szabadkai kávéház századeleji fényképe láttán: a háttérbe szorult kisvárosi kultúra. Az a feszültség, amit a szellemi progresszió követelménye jelentett és jelent a kisvárosok mindenkori értelmisége számára, a nagy centrumok ellenállhatatlan vonzása, mellyel szemben a ,,saját közeg" gyakran gyengének bizonyul, leértékelődik, és sorsa a felejtés lesz. Ennek a háttérbe szorult kultúrának a jelképe azonban nem a kávéház.

Az angliai Salisbury nevű községnek két látványosságát ajánlják az útikönyvek: a teljes épségben megőrződött hétszáz éves tiszta gótikus katedrálist és egy ugyancsak eredeti formájában és rendeltetésében fönnmaradt hatszáz éves kocsmát. Salisburyben nem pusztán az épületek különleges muzeális értéke a csodálatra méltó, nem csak a gótika máig ható spiriutális ereje ragadja meg az utazó lelkét, hanem a régiség elevensége, a természetesség, ahogy a helybeliek hétköznapi életének szerves része maradt. A szobányi kis kocsmában épp annyiért lehet sört inni, mint más korszerűbb pubokban, a katedrálisban nem szednek belépőt, és mindig gyakorol valaki az orgonán. Nehéz elszakadni Salisburytől, az ember folyton visszanéz, mint akit a nevén szólítanak, míg végül az alkonyatban már csak a tornyon villogó vörös fényt látja, a jelzést, hogy a repülők bele ne ütközzenek.

A szent és a profán tér Salisburyben tapasztalható szoros összetartozása, eleven egysége kijelöli számunkra a kultúra másik lehetséges paradigmáját, annak a mentalitásnak a terét, amely azáltal helyezi kívül magát centrum és periféria vitáján, feszültségén, hogy fönntartja saját transzcendens eredetének tudatát és képét. A vidéki ember szemében, legyen bár hívő vagy hitetlen, a templom, a térnek értelmet adó spirituális centrum sosem lesz semleges hely. A kocsmában, a kávéházban a város, a kultúra mindennapi élete zajlott, az aktuálisan fontos dolgok történtek, ,,mindent el lehetett intézni". A kocsma és a kávéház – klasszikus formájában – az otthon belső terének külsővé tétele, mintegy a ház vagy a lakás imitációja, ahogy ezt a nappali vagy szalon stílusában megkomponált enteriőrök is sugallják a mai angol pubokban és a századeleji kávéházakban. A környezetéből kiemelkedő katedrális ezzel szemben nemcsak a változatlanság, az időtlenség szimbóluma, hanem kifejeződik benne az egymást követő nemzedékek hűsége ugyanahhoz a tervhez, ugyanahhoz az eszményhez – vagyis az Idő otthonossága az önazonosságban.