Ante Rudinski

Kocsma – vendéglő – kávéház

(Egy város, amelybe – mint a mesében – hét út vezet)

A hét út pedig, szinte hihetetlen, de éppen az ún. ,,naptéren” fut össze, akárcsak ez a sokféle ember városunkban vagy ez a sok apró gyermek, aki a kisautókkal körbe-körbejár: kiindulópont és végcél nélkül. Ezek az utak azonban nem véletlenül találkoznak itt már időtlen idők óta, s nem véletlenül keresztezik egymást, a Pannon-medence hullámzó rónaságát és a Duna–Tisza közét átszelve, pont itt, a szélesen terjengő Szabadkán. Szokatlan és elgondolkodtató, miként épülhetett egy város nem víz mellé, holott tudvalevő, bár kevesen sejtik, hogy igenis folyók között terül el, és már régtől fogva nemcsak pihenő-, de lakhelyül is szolgált. A Duna és Tisza melléki települések és városok ugyanis, szinte kivétel nélkül, mind nevezetesek valamiről. Szabadka a HÉT ÚTRÓL, amelyek az említett folyók vízi utainak és átkelőhelyeinek csomópontját képezik. Így volt ez a múltban is, és így lesz ez a jövőben is.

A hosszú úton sokat kell gyalogolni, utazni, ám muszáj megállni és pihenni is. De vajon hol? Nos, ilyenkor kell betérni valahová, egy út menti fogadóba, csárdában, kocsmába vagy kávézóba.

Különösen akkor hosszú az út, ha se eleje se vége, csak annyi bizonyos, hogy meg kell érkezni valahová. Ha pedig ehhez hozzáadjuk még az eltűnt időt és a letűnt századokat, akkor a szabadkai HÉT ÚT története igen messzire nyúlik vissza.

A legrégebbi, de még mindig nélkülözhetetlen hét utunk, amelyek nemcsak a város urbánus alapjául szolgáltak, de még most is összefutnak a ,,naptéren”, a következők: a PÉTERVÁRADI, a SZEGEDI, a ZOMBORI, a BAJAI, a KALOCSAI, a MAJSAI és a ZENTAI ÚT.

Változnak az idők, s velük együtt a közlekedési eszközök is, de a HÉT ÚT marad. Mindegyiknek megvan a maga története, s ezeknek egy részét még híven őrzi az emlékezet, jó részét pedig már rég elfeledték, hisz nem válhattak mind ,,legendává”.

Postakocsi és csárda

A XVIII. század végén még lovas kocsin és ökrös szekéren vagy esetleg lóháton, már aki ezt megengedhette magának, utaztak az emberek. Ebből az időszakból származik egy átutazó vendég, bizonyos Korabinski úr feljegyzése, aki postakocsin való utaztában megállt a környéken. Megpihent, s közben, nem sajnálva időt és fáradtságot, az útba ejtett településekről és az ott élőkről papírra vetett egyet-mást. Esetünkben azonban elsősorban az a fontos, amit a postakocsi útjáról, illetve a postakocsisok térképéről hátrahagyott. Ezen a térképen a PÉTERVÁRADI ÚTON már fel van tüntetve a NAGY FÉNY név. Valószínű tehát, hogy itt valamiféle fogadó állt, mert itt ágazik el a péterváradi út Zombor és Szeged felé, mely utóbbi Szabadkán is áthalad.

Akkortájt napokon és heteken át zötykölődtek az emberek, s ezért egy ilyen hosszadalmas úton az említett FOGADÓ vagy CSÁRDA fénye megörvendeztette az utast, és a lovakra is ráfért az erőgyűjtés. Mivel pedig a fáradt utazó éhes és szomjas is volt, így nem meglepő, hogy a NAGY FÉNY fogadó körüli későbbi település a ŽEDNIK (žednik = szomjazó) nevet kapta. Sajnos a vendég, miután kijött a csárdából, az útpénz miatt továbbra is elkerülte Szabadkát, s inkább a poros földutakon vergődött úticélja felé.

A pusztai útkereszteződéseknél és a földutak mellett ugyancsak szép számú fogadó állt, mert azok a néhai puszták lakott területek voltak, s csak mostanság néptelenedtek el igazán. A fogadók évszázados nyomait ma már csak a romok, az út menti keresztek, az elárvult akácok és a kataszteri térképek jelzik még. Egyik ilyen legendás fogadónk volt Hajdújáráson, a szegedi út ún. Fekete Csárdája. Ez volt egyébként az első védett műemlékünk, de sajnos csak volt! Mivel vert falát az eső elmosta és a szél elfújta, védelmét és emlékét már csak papíron őrizzük.

Hét út és hét kapu

A XVIII. század végén, pontosabban 1791-ben, amikor Szabadkát ,,szabad királyi várossá” nyilvánították, a település új státusa értelmében több új előírást is foganatosítottak.

Lezárultak a városkapuk és megépültek a VÁMHÁZAK, mert a városba jövet továbbra is útpénzt kellett fizetni. Körülsáncolták a várost, hogy megvédjék a ,,kétes alakoktól”, ami miatt kerülőutak létesültek: az illetékesek ma terelőutaknak nevezik ezeket. A ,,szabad királyi városba” tehát csak a kötelező úthasználati díj ellenében lehetett bejutni, így itt kezdődött a hét út, a hét kapu és a hét VÁMHÁZ története.

Amint aztán az ember a városba lépett, illetve kifizette az útpénzt, az első megálló a kocsma, a vendéglő vagy kávéház (már ahogyan akkoron nevezték!) volt, melyeknek neve azóta sem sokat változott, inkább csak a tulajdonosuk. Így pl. a bajai úti Župa kocsmáé, ahol valaha a bajai vámház állt, a múlt század végén pedig itt volt a vásártér is. Hasonló a helyzet a Kelebiára vezető Halasi úton is. A vámházat ugyan lebontották, de a Tri želje (Három Kívánság) kocsma megmaradt, s ez mondható el többé-kevésbé a városba vezető mindhét útról. Nem tudjuk pontosan, hogy voltaképpen fogadó, kocsma, kávéház vagy szálloda volt-e, de annyi bizonyos, hogy a XIX. század elején, közvetlenül a szegedi kapu mögött, a ma már feledésbe ment Rogina baránál állt egy épület, amely a régi térképeken Nagyvendéglő néven szerepel. Abban az időben még vasutunk nem volt, a vámház pedig azonnal a bara után következett. Nos, két évszázad múlt el azóta, s az eltelt idő is azt igazolta, hogy ennél jobb helyet később sem találtak a vendéglőnek vagy hotelnak, mert…

1854-ben itt épület fel az új színház, a szállóval együtt, méghozzá a XIX. századi ízlésének megfelelő klasszicista stílusban. Hamarosan ezután emelték az Arany Bárány Kávéházat, ugyancsak a színházzal szemben. Kiszárították tehát a barát, s helyére a korzó került, amelyen nemsokára csörömpölni kezdett a mindmáig el nem sajnált és felejtett szabadkai villamos. Később pedig, a XX. század elején éppen ez a csörömpölés lett a villamosvágány áthelyezésének legfőbb oka, no meg a ,,nagy” forgalom és tolongás. Ez a nagy csendhez szokott vidéki város ugyanis nem bírta el a fiákeros lovak dobogását, a vasárnapi miséről jövő bunyevác lányok selyemszoknyájának suhogását, s mindennek tetejébe még a villamos zakatolását is.

Mára persze mindez a múlté. Nincs többé lovas kocsi és fiáker, de szánkó sem csikorog már a téli, jeges utcákon; nincs szálló és színház… A bálteremnek, amely a városunk egyik szimbólumát képező hat oszlop mögött húzódott, már az emlékét is kitörölték és lerombolták az újabbnál újabb építkezések. Talán az a néhai nap, amely régen olyan szépen ragyogott, fölszárította már a két puha, fehérre púderozott kacsóval megemelt krinolinról a sarat… De vajon ki tudná megmondani ezt ma már?

Ami pedig a kocsmákat illeti, azoknak egy része, úgy látszik, örökös marad. Kihunyt ugyan az Arany Bárány Kávéház fénye, de az említett teret továbbra is bearanyozza a nap. Ma is itt a naptér az óra, a színház, a Yu-Fest kávézó, holnap pedig valószínűleg egy újabb színház vagy vendéglő kerül ide.

Nagy idők szálltak el felettünk, ami közben városunk is úgy kiterjedt és kinyúlt, mint a rétestészta. Csodák csodájára azonban, bizonyos kocsmák továbbra is ugyanolyan BETÉRŐK és TALÁLKAHELYEK maradtak. Akárcsak a NAPÓRA, amely az itt tipegő gyerkőcöknek a jövőt jelenti, nekünk, időseknek pedig már csak a múltat és az emlékeket idézi. Vagy jobb lesz talán pontosítani, hisz napóra nem is létezik, csak a HÉT ÚT KERESZTEZŐDÉSE. Azon utaké, amelyeken jönnek-mennek az utasok, de a szabadkai polgárok is éppen mindig itt sétálnak és futnak össze, hogy egy kávé vagy ital mellett elbeszélgessenek, és megbámulják a mellettük elhaladókat.

Ó, ez az állandó jövés-menés, nézelődés, ezek a féljózan kocsmai beszélgetések a napi politikáról, a sportról, a világeseményekről, az ellibegő szép hölgyekről (a szokásos megjegyzések kíséretében!) és az elmaradhatatlan: ,,Pincér, még egy kört a társaságnak!”

Megesik, hogy a megnevezettek a cechet azonnal kiegyenlítik, de az is gyakori, hogy más fizeti ki, mert – úgymond – azt a kört ő rendelte. Ha pedig nagyobb társaságról van szó, akkor jobbára úgy oldják meg, hogy ,,kérjük a számlát”, s mindenki annyit fizet, amennyije van. A törzsvendégnek persze privilégiumai is vannak, így hanyagul odavetheti a felszolgálónak: ,,Rendben van, írja csak a többihez!” Ez nagyon jól jön időnként, annál szomorúbbak viszont a hiteltörlesztés napjai. Az igazi bajok pedig ott kezdődnek, hogy a városban igen sok a kocsma, így több helyen is lehet hitelre inni. Így aztán már nyilvántartás kell vezetni arról, hogy mikor, hol, kivel és mennyit fogyasztottunk, mert rossz barát az adósság, és könnyen kitelik az ember becsülete. No, már most, hogy kik voltak az ivócimborák, s hogy mennyi adósságot csináltunk, az egy-egy mámoros hajnalon elég sok fejtörést okozhat, de ha a bor jó volt, a többi már majdcsak megoldódik valahogy. Meg aztán a beszélgetés sem volt épp mellékes.

Mindenesetre ebben a kocsmai életről szőlő elmélkedésben figyelemre méltó, hogy bármerre fordul is az ember, lépten-nyomon kocsmába ütközik, nemcsak a városban, de még azon kívül is!

Ezeknek a városi kocsmáknak a történetét aligha lehetne megírni, a csupán emlékezetben megőrzött nevüket és élethosszukat pedig még kevésbé. Merthogy mivel kezdeni? A régi városháza egykori Városi Kávéházát ( ma MacDdonald’s) vagy a néhai Mali mirt (Kis Béke – a mai Centrum Áruház helyén), esetleg a korzón volt Zágráb Szállodát, a Halászcsárdát, az Antiquariumot, továbbá az Elzát, majd a Boracot (Harcost), ahol a legjobb hideg sört mérték. Természetesen nem az új épületben, ahol többé tánc sincs, és hűs sörrel sem szolgálnak. Csak a múlt szomorú emlékképei tolulnak elénk. Milyen szép is volt itt az élet valaha! Pedig a kávézók és kocsmák most is gomba módra szaporodnak. Ha pedig így van, akkor egyesek most is nagyon jól élnek. Igaz, sok minden megváltozott, így nosztalgiából sincs hiány. Hol vannak már azok az idő, amikor egy bizonyos úr összeverte a Városi Kávéház velencei üvegből készült két kristálytükrét, majd hét fiákerrel végigvonult a városon? Az elsőben a kalapja, a másodikban a sétabotja, a következő négyben a tamburások, az utolsóban pedig ő maga! Vagy képzeljük el a reggelt az Arany Bárányban, amint a napsugarak átszűrődnek a gazdag vitrázsokon, mi pedig szép kényelmesen hátradőlve, kávézás és pipázás közben átböngésszük a friss újságokat. Ma már, sajnos, ilyen kávéházak nincsenek, s noha a vitrázsok lassan ismét divatba jönnek, azok sem az igaziak már! No, persze minden időből fennmarad valami érdemleges feljegyzés, ami áttestálódik a jövőre és a következő nemzedékekre – mint a kocsmák története is.

Végezetül: minden mulatozásnak, ivásnak és zenének egyszer vége szakad valahol. Mivel az éjszaka mindig rövid, a reggel pedig gyorsan ránk virrad, a mi időnkben az átvirrasztott éjjeleket rendszerint a vasúti restiben, kocsonyaevéssel zártuk. Evés előtt aperitiffel, utána pedig, útravalóul, megittunk még egy hosszúlépést.

                 Tumbász Erzsébet fordítása