Slavko Matković

A helyi költők egyeseülete

Reggeltől már a kávéházban ülnek
helyi hősei a költészetnek
a szűrik zavaros vizét
írásaiknak
üledékét rothadó nyelvüknek
eltávolítják belőle
a szennyet és az algákat
az elme pincettájával
csippentik fel
az apró költői képeket
amelyek
italukat
elméjüket
és szemüket
zavarossá teszik.

Ujjaik plajbásszá, ceruzává
és golyóstollá változtak.

Kínkeservesen kiadott
versekönyveikben
túlontúl éles nyelvvel
borotválják
korunkól a szőrt.

Kiáltoznak míg hallgatagon ülnek
s míg ordítanak némák mint a hal.

Sikoltás a szemük
mert közülük az egyik
felakasztotta magát
a másik elesett
amannak nem jelent meg a könyve
a negyedik családja nélkül maradt
eltűnt az ötödik
a hatodik a vonat alá vetette magát…

Órák óta ügyetlenül
lebegnek az asztal felett
ámulatára a felszolgálónőnek
a kíváncsi vendégeknek
és egy meghívott rendőrnek
aki kémleli a burkot
hogyan fogja egybe őket
gátolva szétszéledésüket

reggeltől a kávéházban ülnek
önmagukba roskadva
italba ölt bánattal
kezdik a napot
megkeményedve
a képmutatás és győlölet
mértéktelen szeretet és szarkazmus
törvényeitől

a tapasztalt szemlélők
oda se fütyülnek
biztosak benne
ezek így lebegnek
a rendőr beavatkozásáig
vagy míg italt hoz nekik
a bögyös felszolgálónő
vagy míg futja a pénzük
vagy üt a záróra

ekkor elszakad
a helyi költők lánca
gyöngyszemei
szerte gurulnak
a szélrózsa
minden irányába
megtérnek a költők
családjukhoz
könyveikhez
álmaikhoz
saját verseikhez
elvétett szerelmeikhez
világfájdalmukhoz
mindenféle bajukhoz.
magányosan
lidérces álmaikba
menekülnek
vigaszt keresve
ott hol nincs vigasz
és nem is lesz sohasem
a számukra

Gácsi Áron fordítása

(Megjelent az Üzenet 1992/1–4. számában)