Tolnai Ottó

A Kék tóhoz címzett novella

A kis csehó ajtaja nyitva volt, nyitva állandóan. Elemér még épp csak ráhelyezte egyik lábát – szandálból átalakított papucs volt rajta (nagyon meg volt elégedve az átalakítással, komoly rendezvényeken sem szúrt szemet) – a küszöbre, noha küszöb valójában nem is létezett, igen még éppen csak, hogy ráhelyezte egyik lábát a nemlétező küszöbre, már teljesen elbűvölte a pincérnő kezében levő műanyag tálca. Velence volt eredetileg ráfújva, kékkel és arannyal, ám valaki a forró platnin felejthette. És a pincérnő mutatványa, mármint hogy egy ilyen gyűrött, hepehupás tálcán képes futkosni a tömérdek pohárral, valóban igazi művészet, valódi koreográfia volt.

Elemér gyorsan vissza akarta húzni lábát, megrettent ugyanis, hogy a következő pillanatban a hölgy az egész tálcát az arcába röpíti.

Két műanyagos is üzemelt Palicsfürdőn, ketten is meggazdagodtak a műanyaghulladék újraöntésén, de az egyik család csak csövekkel foglalkozott: hosszú, végtelen fekete és még hosszabb, még végtelenebb szürke csöveket öntöttek, úgyhogy a tálca egész biztosan a másik cég gyártmánya lehetett. Természetesen az egyik első szériából származhatott, amikor még csak kísérleteztek magával az öntéssel és a festéssel is.

Annál inkább fennállt a veszély, hogy elrepül a tálca, mert a nő csak egyik kezét használhatta, másik kezében csicsegő törlőrongyot szorongatott. A tálca mind közelebb nyomult Elemérhez, látta, szinte hártyavékony, nem is értette, hogyan bír el annyi korsót, de arról gyorsan meggyőződhetett, hogy az asszony abszolút magabiztos: nem kell félnie, hogy az arcába fordítja a tálca tartalmát. Minden korsó tövében a helyi gyártmányú, most a háborúk kezdete óta privatizált gyár egykor jóhírű terméke /a horvát Vlahovac párja/: kispohár Pelinkovác kísérő csilingelt. A pincérnő valami hihetetlen ügyességgel, terepismerettel a korsókat a nagyobb, a kísérő italok pohárkáit a kisebb mélyedésekbe, lyukakba helyezte, szorította. A tálca mind közelebb nyomult Elemérhez, de nem értette pontosan, miért is. Egyik pillanatban úgy tűnt, mintha máris itallal kínálná, a másikban meg mintha el akarná állni az útját. A nő teljesen civil volt: semmi pincérnői kellék, kötényke, párta. Még a pénztárcája is mintha más lett volna, harmonikás, ám mintha némileg nagyobb a pincérek pénztrácájánál.

A füst valóban kék, gondolta Elemér. Vágható. Vágható kék. Az, mi? Gyerekkorában Elemért sosem foglalkoztatták a találós kérdések. Most is valami kellemes tompasággal tette fel magának a kérdést. Mármint, hogy mi is az, hogy vágható kék? Valójában gyerekkorában is szerette a találós kérdéseket. De csak úgy, nem megválaszolva – szépen nyitva hagyva. Visszanyomva magába a közegbe. (Ezt egyszer úgy magyarázta meg Elemér, hogy mindent vissza kell nyomni, pontosabban fektetni szépen az agyagba, mindent, mint a mamutokat.) És a sűrűbb közeg is olyan kékes volt a kis csehóban. Ezt minden bizonnyal azért regisztrálta, mert mindig izgatta a fantáziáját, ez a kis csehó, amely valójában nem is volt egy lezüllött hely, nem is volt csehó, itt, a Vértóra vezető kis, régi, görbe utcán.

Miért éppen: kék, amikor a Ludas és a Palics: abszolút zöld. A Vértóra menet minden alkalommal ezen töprengett, s talán ezért történhetett meg vele, hogy sosem jutott eszébe, hogy bemenjen, hogy benn próbálja megtalálni kérdésére a választ. De most sem a válasz izgatta, ahogyan semmiben sem, hanem inkább csak jól esett neki az ámulatra emlékeztető valami, az, hogy tizedszer-huszadszor is tátott szájjal volt képes megbámulni a neon cégtáblát, amely talán sosem is működött: kék szigetelőszalaggal írták rá ügyetlenül, hogy:

 

Kék tó

 

S a kék szalag itt-ott már lógni, fityegni is kezdett, fennállt a veszély, hogy most, az évszázad legforróbb nyarán, sorban lehullanak a betűi. Ez is egy érdekes, Elemérnek való találós kérdés lehetne: milyen sorrendben fognak lehullani?

Még egy dolgot regisztrált onnan a küszöbről. Hogy a hamutálcák, szemben a műanyag-tálcával, súlyos öntöttvasból vannak. Ha valakinek a lábára esik, egészen biztosan eltörik. A kis csehó körül többször látott mankós figurákat. A háború áldozatainak, hőseinek gon-dolta őket, de most az is megfordult a fejében, nincs kizárva, csak a hamutálca esett a lábukra. Valaki, talán éppen a tulajdonos, az öntödében dolgozhat és szabad idejében ilyen Toldi Miklósnak való hamutálcákat öntöget.

Elemér szerette azokat a kocsmákat, ahol nem használnak asztalterítőt. Ahol súrolják, zsírszódával súrolják az asztalokat.

  * Maga nem postás? kérdezte a nő. Még sosem kérdeztek tőle így, ilyen hangsúllyal, arckifejezéssel valamit. Más helyzetben talán tetszett is volna neki ez a fajta kérdésfeltevés, valahol érintkezett az ő tompa töprengéseivel, nyitva hagyott találós kérdéseivel, most viszont érezte, valami más is van a dologban. Volt benne egy csöpp – ahogy Elemér szokta volt mondani: zsilett. Azok az emberek beszélnek így, akik zsilettet szopogatnak. Akárha selymes bonbont. Közben zsilettet tartanak a szájukban, zsilettet szopogatnak, s egyszer csak, teljesen váratlanul, az ember arcába köpik...

** Postás? kérdezte zavartan Elemér. Nem. Nem vagyok postás. De olykor kapok leve-leket, levlapokat. Meg hát gyerekkoromban postásgalambjaim is voltak. Egy rövid ideig kis repülő, téglavörös purclik, de aztán kizárólag csak postások. Igaz, levelet nem küldözgettem velük, versenyre sem hordoztam őket...

Ügyelnie kellett a kezére, ki ne nyúljon az egyik párás, ahogy ő szokta volt mondani, harmatos korsóért.

** Ma kétszer is megkerültem..., próbált témát váltani, a lényegre térni valamiféleképpen.

  * Melyiket kerülgette? kérdezte, tapodtat sem mozdulva a nő.

** A Vért...

  * De hát ez: a Kék tó.

** Igen, már előbb is észrevettem, csak akkor nem volt ilyen meleg. Ma van, legalábbis azt mondta a pesti rádió, az évszázad legmelegebb napja...

  * Hallod!? kiáltott a sanknál könyöklő félmeztelen pincér felé. Mit? Azt, hogy ma van az évezred – az évezred, vagy az évszázad? – legmelegebb napja!

** Az évszázad, mondta immár maga is elbizonytalanodva Elemér.

A pincér odajött, fején valami nehezen felismerhető sildes egyensapka, de látszott, nem az évszázad /vagy évezred/ miatt jött. Mi van? kérdezte a küszöbön álló Elemér felé bökve.

  * Nem postás, mondta a nő.

** Nem postás?

  * De gyerekkoromban, említettem már a hölgynek, kék postásgalambjaim voltak... A pincér, aki, azonnal látszott rajta, a tulajdonos és majdnem biztosan a nő férje is, visszafúrta magát a sűrű kék közegbe.

** Nem postás, ismételte kissé hangosabban a nő.

  * Baj? kérdezte Elemér.

** Nem fog beférni, mondta a nő minden mellékzönge, minden hangsúly nélkül, tárgyilagosan regisztrálva a helyzetet.

  * Nem fogok beférni?

** Azt hiszem, hogy nem.

** És ez a sok postás?

** Ők beférnek, mondta.

  * Nem értem.

** Hát lehet, hogy egy kicsit szokatlan. Nekünk is furcsa volt a kezdetben.

  * Mi?

** Hát, hogy ennyi postás befér. Egy napon azt vettük észre, valójában észre sem vettük, hogy mind befér, hogy mind benn van, egy sem rekedt künn. Valami ilyesmit.

  * Hogy mind beférnek?

** Igen. A postások.

  * Nem egészen értem.

** Mi sem egészen. Előbb csak hárman jártak ide. Ők hárman, mutatott a tőlük jobbra lévő sarki asztal felé. Pedig ők nem is ezt a körzetet tartják. Orbánfalvát kézbesítik. Aztán mind ideszoktak a palicsi postások. Mind a tizenegy.

  * Mind a tizenegy? Nem is tudtam, hogy tizenegy postásunk van.

** Tizenegy. Mind ideszokott, de az még nem jelentett semmit. Még nem volt rentábilis a dolog. De akkor már sejtettük, hogy valami felé elmozdultunk. Attól kezdve valahogy az ágyban is jobban összejöttek a dolgok. Egy hét se kellett és átmentünk a helyi közösségbe – összeesküdtünk a nagy Tito-kép alatt. Érdekes volt...

  * Mi?

** Az, hogy ottfelejtették a nagy Tito-képet. Én szerettem azokat a világos öltönyeit. Meg azt, hogy kesztyűt viselt. Illetve, ahogyan a kesztyűs kezével fogta a másik kesztyűt. Ezt még a nagyanyámtól hallottam, hogy egy úriembert arról lehet megismerni, ahogyan kesztyűs kezével hanyagul tartja másik üres, szarvasbőr kesztyűjét. Amit persze nem lehet megtanulni. Nézze meg, ma már egyetlen államfő sem használ kesztyűt. Szivarozni szivaroznak, félméteres szivarokat szívnak, de kesztyűt nem használnak... Igen, akkor ott, a Tito-kép alatt, amit már másnap kicseréltek /talán éppen azért cseréltek ki, mert mi nagyon rá találtunk bámulni/ megsejtettük, hogy lesz valami ebből a kis vállalkozásunkból.

  * De hát itt nem tizenegyen vannak, mondta Elemér, aki kétszer is megszédült a kesztyűről való kisáriát hallgatva a kánikulában. /Elemér ugyanis télen sem használt kesztyűt./

  * Nem. Egy napon a nagyradanováci, a hajdújárási, a ludasi, meg a kisradanováci postás is ide kezdett járni . Kérdeztem a palicsi postásoktól, hogy ti hívtátok őket? De azt mondták, hogy nem. Amikor először bukkantak fel, azt hittük ők már nem fognak beférni. Azért ácsolta ezt a padot a férjem, ide a két akác közé. De, mondom, szépen befértek ők is.

  * Én meg nem?

** Más részére valahogy nincs hely.

  * De hát most nem tizenöt postás van itt.

** Nem. Most már mind kijárnak hozzánk a szabadkaiak is.

  * A szabadkaiak is mind beférnek?

** Valahogy igen.

  * Hogyhogy?

** Mondom, mi sem tudjuk. Talán a falak.

  * A falak? Hogyhogy a falak?

** Nincs időnk ilyesmikkel foglalkozni. Én órabérért takarítok a napköziben, a férjem meg még mindig dolgozik a Partizánban. Ha felmondana, megszűnne a betegsegély, meg odalenne a nyugdíj is. Szóval nincs időnk a falakat tapogatni. Néha egy kicsit imádkozok. Megköszönöm.

  * Mit?

** Hát, hogy ilyen gumiszerűek a falak.

  * Megköszöni?

** Meg, az Istenkének.

  * Megköszöni, hogy ilyen gumiszerűek a falak?

** Igen.

  * De azt nem kérdezte még meg, hogy miért csak a postások viszonylatában ilyen gumiszerűek?

** Azt, látja, még nem.

  * Akkor már értem.

** Mit?

  * Hogy miért mondtak fel a tavasszal mind a palicsi postásoknak. Az újság is írt róla.

** Miért?

  * Mert itt ülnek egész nap a Kék tóban. Ahelyett, hogy a sürgönyökkel, levelekkel, meg a nyugdíjakkal futkosnának.

** Futkosnak éppen eleget. Csak látná milyen lila a bokájuk, amikor levetik a cipőjüket. Nézzen csak jobban az asztalok alá, látni fogja most is hányan áztatják lavórban a lábukat, hánynak a bokáján van ecetes borogatás...

  * Mind a kilencnek felmondtak. És menekülteket vettek fel helyettük.

** Nem egészen így volt. Néhánynak igaz felmondtak és vettek is fel menekülteket, de ők szegények nem bírják ezt a strapás melót: ezen a lapos síkon futkosni végtelen. Különben is állandó tériszonyuk van. Csak azok maradtak a postán, akik az irodában, a tolóablakoknál dolgozhattak. A szőlőben, gyümölcsösben sem bírnak dolgozni. Elájulnak, ha meglátják a hosszú sorokat. Ők a karszt tenyérnyi kertjeihez szoktak. Itt, ezen a végtelen lapályon, minden különösebb ok nélkül, gyakran elájulnak...

  * Hát akkor, talán ott a padon a két akác között, megihatnám a sörömet...

** Vihetek ki neki egy korsóval? kiáltott be az áthatolhatatlan kék közegbe, a sank irányába. Kísérőt kér?

  * Nem, köszönöm, mondta végre leemelve papucsát a nemlétező küszöbről. Csak most vette észre: valójában úgy tett, mintha az ajtóba ékelte volna a lábát. Közben az ajtó le volt akasztva, nekitámasztották a falnak.

 

Elemérnek jól esett leülni a két fa közé szorított deszkalapra. Már az ujjaival megérezte, hogy egy csónak maradványáról van szó. Jól preparált, biztosan ezért választhatta éppen ezt a tulaj, nem fog olyan gyorsan tönkremenni az esőn. Viszont porcelánnadrágban nem lenne ajánlatos ráülni: a kátrány itt-ott még kibuggyant belőle. Olyan forró volt a levegő, hogy szinte neki lehetett támaszkodni. Az volt az érzése, támlás padra ült. Mégiscsak van valami jó is ebben a napban, mármint az évszázad /évezred?/ legmelegebb napjában. Neki lehet támaszkodni a forró levegőnek. És ez nagyon jó. Elemérnek mind inkább szüksége volt ilyen titkos, láthatatlan támaszokra, fogódzókra. Negyven éves koráig nem zavarta, hogy az égvilágon semmi határozottat sem tud állítani a dolgokról, az emberekről, a világról. Később palástolni kezdte ezt a hiányosságát, de mindig csúnyán felsült. Egy időben már arra is gondolt, bevonul az elmegyógyintézetbe. Nem vonul, hanem: besomfordál. Járt ugyanis egyszer egy kis, vidéki elmegyógyintézetben és ott tetszett neki. Olyan jó hangulat volt. De aztán, mesélte az egyik ismerőse, ott is elszaporodtak a katonák. Most már ott is csak vezényszavakat lehet hallani. Meg azt, hogy riadó, meg ilyesmit. Igaz, meséltek neki egy magasrangú katonatisztről, aki megállás nélkül gobelinezik. (Elemért felettébb foglalkoztatták a régi, napszítta, molyette gobelinek. Egyik vesszőparipája volt, hogy azokat immár a művészettörténetnek is számon kellene tartani. Erős nagyítólencsékkel tanulmányozta a gobelinek idilli világában a molyok intenzív, nyüzsgő életét.) A sör nem akart érkezni. De jó volt a forró levegőnek támaszkodni. Igaz, félt, ha nagyon nekitámaszkodik, hátravágódik és kiröhögik a postások. A tulaj meg azt hiszi, részeg, és végképp nem fog sört küldeni neki. Különben is csak most lett egyértelmű előtte, hogy sildes egyensapkáján az a világosabb folt: ötágú csillag nyoma. Majd ismét arra a műanyagtálcára gondolt. És azt is csak most értette meg, miért is kérdezte egyszer tőle a műanyag gyáros, hogy járt-e már Velencében? Ha határozottabban válaszolt volna, talán most ő festené – nagy szemüvegben, fújópisztollyal – a tálcákra kékkel-arannyal Velencét. Arra is gondolt, vesz magának egy ilyen tálcát. És ő is ráhelyezi egy kicsit a forró platnira.

Reggel volt a halasnál, segített neki átmerni a betonmedencéket. A kis sváb halas megígérte neki: egyszer magával viszi Prigrevicára, szülőfalujába. Különben kikérte Elemér véleményét, hogyan tudna a kínaiak közelébe férkőzni. Most nyitottak ugyanis vendéglőt: szemben a 48-as dűlőkaróval, az Öreg dió helyén. Bulgáriából jöttek. És a probléma az, hogy se magyarul, se szerbül, se németül, se angolul nem tudnak, kizárólag csak kínaiul és bolgárul beszélnek. Elemér hirtelen nem tudott tanácsot adni. De megígérte, felkeresi vak ismerősét, aki valahol távolkeleten esett fogságba, valahol távolkeleten hagyta a szemevilágát – igaz előbb még látott cseresznyevirágzást...Azután hosszan beúszott a Palicsban. És akkor, ott benn elrobogott mellette az idős maratoni bajnok, Tito iráni nagykövete. Nem álltak meg, algás arcuk egyszerre merült fel, éppen csak jeleztek egymásnak, ám Elemér már tudta, megtalálta azt az egyetlen embert, aki segíthet a kis sváb halasnak: kínai ügyben...

Délután pedig csak itt kóválygott a Vértó körül. Megvizsgálta, érnek-e már a vadnarancsok.

Kicsit mintha elbóbiskolt volna. Csak a balkáni gerle búgása kötötte még ehhez a világhoz, amikor egy magas figura tűnt fel az utcán. Azonnal látszott, ő is ide tart: a Kék tóba. Elemér figyelni kezdte. Ám nagyon meglepődött, amikor a figura egyenesen melléje telepedett a padra.

    * Maga sem postás? kérdezte halkan Elemér.

*** Nem, mondta vidáman a magas, erős figura. Dénes vagyok, mondta.

    * Én: Elemér.

*** Mi? Egér?

    * Nem: Elemér.

*** Ja, szép név. Ismertem egyet.

    * Kit?

*** Egy Elemért. Tetovált. Ő tetovált a Velebiten.

    * Hol?

*** A Velebiten.

    * Mit keresett maga a hegyekben – a Monte Viperán?

*** A Velebit az egy hajó.

    * Hajó?

*** Óceánjáró.

    * Óceánjáró? Azon szolgált az az Elemér?

*** Igen, mondta felhúzva pólóját.

    * Terike! a Velebiten is én ringatlak! próbálta kiböngészni a szőrös mellkasra írt betűket.

*** Igen, a Terike miatt volt az egész. Dubrovnikban nyaraltunk. Először életünkben. És összevesztünk a Terikével. Úgy megharagudtam, hogy leszaladtam a kikötőbe – és jelentkeztem tengerésznek. Nagyon megörültek, soron kívül felvettek, amikor hallották, hogy bácskai gyerek vagyok. Máris vittek Kardeljevóba. Meg voltam győződve, valami jacht-féleségen fogok szolgálni. Ám egy óriás rozsdás tankerra tettek föl. Két évig úszkáltunk ide-oda a sűrű kobaltban.. Már az első út alkalmával nem engedtek be bennünket Algírba. Három hónapig kint horgonyoztunk. Volt kapitány, aki közben csinált egy-két privát fuvart, de a mienk nem mozdult, tartotta magát a szabályokhoz – egy ideig a Galebon szolgált. Ugyanúgy tartotta a cigarettát, mint Tito. Kevés hiányzott, hogy mindannyian megőrüljünk. Azután egy napon megjelentek az arabok és egyenkint becsempésztek bennünket a városba. De ott meg nem volt semmi ital, csak valami émelygős tea. Attól a teától újra elkapott a tengeribetegség. De szerencsére azokat a hastáncos lányokat kedveltem. Úgy öntötték rá magukat az ember faszára, mint a forró viaszt. Nekem elhiheti: két évig inaskodtam egy gyertyaöntőnél. Meg azokat a nagy bunyókat is imádtam. Lisszabonban megnősültem. Megnősítettek, pontosabban. Meg aztán Caracasban is. Fölvásároltuk a sok romlott gyümölcsöt a kikötőkben, meg a piacokon, és a szakáccsal, aki szintén bácskai volt, magunk kezdtünk pálinkát főzni.

    * Parafasisakot nem hozott? kérdezte kábultan Elemér.

*** Parafasisakot? Nem. Azt, nem. Miért, talán vadászni készül, Afrikába? Olvastam, sokat olvastam a hajón, hogy erről a vidékről, Ludasról főleg, sok nagy vadász, világutazó indult...

    * Azt mondta a pesti rádió, hogy ma van az évszázad /évezred?/ legmelegebb napja... És ha holnap meg holnapután netalán még melegebb lenne, nem ártana beszerezni egy parafa-sisakot.

*** Én annyit hallgattam a rádiót a Velebiten, hogy azóta még a készüléket is messze elkerülöm. De benn Szabadkán, a gyűjtőknél, mintha valaki kínált volna egy parafasisakot.

    * Maga is gyűjt?

*** Igen.

    * Mit?

*** Kulcstartókat.

    * Gyakran szokott bejárni Szabadkára?

*** Csak néha, vasárnap, amikor az Antikváriumban összejönnek a gyűjtők. Van egy barátom, vele leveleztem, amikor tengerész voltam, ő a gyufásdobozokat gyűjti...

    * Ha még mindig kínálni fogják azt a parafasisakot, kérdezze meg az árát.

*** Jó. De azt hiszem elég sokat kértek érte, mert az is valamelyik világutazóé volt. Ha nem tévedek, éppen Székely Tiboré, akit kis híján megfőztek a pigmeusok...

    * Én is készülök beutazni Szabadkára. Noha jobban szeretek itt, a Kék tónál.

*** Én is. A múltkor be akartam menni a galambászok kis restijébe, ott az Avillai Szent Teréz templomnál, a Népkörrel szemben, de nem fértem be.

    * Nem fért be?!

*** Nem, annyi volt a galambász meg a madarász. Pedig a galambpiacot már áthelyezték onnan. Amikor felújították a Népkört, a galambpiacot – a világ talán legszebb piacát – áthelyezték. De a kis resti – ami a galambászok klubja is egyben – maradt. És most is dugig van velük. Mondom, nem lehet beférni. Úgyhogy, akkor már jobb itt, a Kék tónál.

    * Jobb. Én is azt hiszem, hogy jobb itt, mondta Elemér miközben újra elbóbiskolt. Amikor a balkáni gerle búgása ismét visszakötötte a valósághoz, amely kezdett valótlanabbnak tűnni a valótlannál, azt kérdezte a barátjától, mert már barátjának érezte a tengerészt – sosem volt tengerész barátja –, járt-e a Velebittel Velencében?

*** Kétszer is, mondta a tengerész.

    * Csak azért kérdezem, mondta Elemér, mert egyszer, igaz van annak már négy-öt éve is, afelől faggatott a műanyag gyáros, hogy jártam-e Velencében?

*** Ha megint megkérdezi, nyugodtan mondd, hogy jártál. Nekem most is él ott egy apáca rokonom. Nekik nincs honvágyuk, ők a túlvilágra vágynak, az Isten után vágyakoznak. De mit akar a műanyag gyáros Velencével? Csöveket akar szállítani nekik? Ott nincs szükség hosszú csövekre, direkt a tengerbe szarnak az emberek. Vagy gondolákat akar gyártani? Nekem van egy olyan műanyag gondolám, amelybe apró égők vannak szerelve, a Terikének hoztam. Annak örült meg legjobban.

    * A gondolának?

*** Igen.

    * Egyszer majd megnézném.

*** Jó, egyszer majd megmutatom, ha jó kedve lesz a Terikének.

    * Nincs jó kedve?

*** Mindig morcos. Elromlott benne valami.

    * Én is jártam a Velebiten – egyszer a katonaságnál forszíroztuk. Vadszamarak élnek fenn rajta. De ott mindenki csak Monte Viperának nevezi.

*** Sok a vipera?

    * Viperát nem láttam, csak nagy csúnya fekete kígyókat, igen.

*** A mi Velebitünkön meg a patkány volt a sok.

    * Patkány?

*** Igen. Egyet én is megszelídítettem. Pedrónak kereszteltem. Pedró volt a leginteligensebb az egész Velebiten... Tényleg jó meleg van. Akárha ismét Algír előtt horgonyoznánk... Igaz, most ott mindenkinek átvágják a torkát...

    * Hol?

*** Algírban.

    * Ja... Azt mondta a pesti rádió, hogy ez az évszázad /évezred?/ legmelegebb napja.

*** Tudod mire gondoltam?

    * Mire?

*** Tegnap két dinnyéskofa nagyon riszálta a fenekét a piacon. Elhívhatnánk őket ide a Kék tóhoz. Aztán meg meztelenkedhetnénk velük a Vértóban.

    * Jó, mondta Elemér, nem bánom. Régóta nem volt barátja. Már kezdte azt gondolni magáról, hogy rossz ember. Elhatározta, két olyan kék-arany műanyagtálcát vesz, nem is kettőt, négyet, mert a dinnyéskofákat is megajándékozhatnák majd.

*** Te maradj itt, őrizd a helyet, én majd elmegyek értük.

    * Jó, mondta, s arra gondolt, úgysem bírna felkelni, hiszen beleragadt a nadrágja a kátrányba. A matróz felszedelőzködött. Elemér, mielőtt a kátrány, illetve az uszadékfa illata és a balkáni gerlék búgása ismét elbódították volna, arra gondolt, holnap már – függetlenül a kínaiaktól – mindenképp el kell mennie vak ismerőséhez, kiengedni a kecskéit; visszafelé jövet pedig be kell térnie a mézesbácsihoz is... Még sosem vegyült el ilyen szépen a tej és a méz íze a szájában, érezte csorogni kezd a nyála – amikor az egyik, majd a másik dinnyéskofa is melléje furakodott a padra.

*** Gyere le ide a fűbe, mondta a matróz. Ha letöritek a padot, ezek képesek lesznek megfizettetni velünk.

    * Nem vagyunk postások... Elemér is leheveredett a kofák lába elé.

*** Ne haragudjatok gyerekek, de kicsit szellősen vagyunk öltözve, teljesen elmocskolódtak a bugyijaink, ma már a második kamion görgöt mértük szét...

***** De ne üldögéljünk itt, gyerünk le arra a kis tóra, amelyről meséltél...

   *** A Vértóra.

***** Annyira baszhatnékom van, hogy már megindult a tejem...

       * Különös, mondta eltűnődve Elemér, megéreztem az ízét, a szó szoros értelmében a számba csurgott...

Ahogy, szinte trappolva a forró porban, elindultak a Vértó irányába, a pincérnő, kezében a műanyagtálcával, övében a postások harmonikás pénztárcájával, azon nyomban megjelent az ajtóban.

   ** Figyelj! szólt be a sűrű kék közegbe, ezek a kurva dinnyéskofák már megint elcsalták a kuncsaftjainkat a kispadról!