Varga Anikó

A pohár fenekén csillan...

Helyszín:

A Kocsma, mely lehet bárhol, valójában mindig ugyanaz a hely. A betérni vágyó keresheti a napot követve, melynek során kocsmák sokasága jelöli a helyet, ahová betér a fény. Rátalálhat úgy is, mint közel s távol az egyetlen, a kizárólagos területre, melynek sötét, dermedt mozdulatlanságában titokzatos, soha tetten nem érhető pókok szőnek be minden szegletet a másként múló idő jeleként. De végső esetben útmutatást nyerhet e hely felé személyes idejének önnön létezésére kérdező bizonyosságaként is, esetleg a Kehelyben, a háború után, este hat órakor.

Korábbi történések:

Ami e helyszínre hozta a szereplőket, a vágyakozás, melyben nem kívánnak többet a merengő mozdulatnál, hogy két tenyerük között megforgatva a pohár hideg falát, föléhajolva fölismerhessék a komló aranyló nyári illatát, vagy az őszi must csípős zamatát. Hogy ilyenkor valahonnan mélyről feltörjön és kimondódjon az emlékezés esszenciális formája valahogy úgy, ahogy Szinbád szájából elhangzik: ,,Isznak-e még a Kék Hordóban eperpálinkát?" Hogy ebben az emlékezésben újra érezhessenek ízeket, illatokat, színeket, rátalálva a létezés érezhető/érzékelhető formájára. Ismét ráébredve arra, hogy az ember öntudatát csak az emlékezésen keresztül nyerheti el, mely a múltból üzen. A jelen az Isteneké. Itt, ezen a helyszínen azonban megtörténhet a csoda, ahogy ,,a pohár fenekén csillan a lét" . Ahogyan erről A bor filozófiája beszél, melynek jeligéje kicsit cinikusan, kicsit keserűen, de a meglelt bizonyosság nyugalmával súgja a fülünkbe: ,,Végül is ketten maradnak, Isten és a bor." Amikor legfőbb névvé Isten neve helyett a bor válik, akkor nem marad más hátra, mint beszélni a borról, mint természetről és természetfeletti valóságról, továbbá írni az ivás lehetőségeinek kimeríthetetlen gazdagságáról. Akkor ismét szükséges felidézni azt, hogy ez az emlékezet az aranykori hagyományokig nyúl vissza, és emlékeztetni a Zsoltárra: Kóstoljátok meg és lássatok. Majd a Vita illuminativa-ban, az Utolsó imában végső tanulságként megfogalmazni: ,,a mámor a köznapi észnél határtalanul magasabbrendű állapot és a tulajdonképpeni éberség kezdete. Mindannak, ami az életben szép, nagy, komoly, élvezetes, tiszta. Ez a magasabb józanság. A tulajdonképpeni józanság."

A beszélgetés természetesen egy kocsmaasztal fölött kezdődött az utcáról véletlenszerűen betévedtek között, tizenegyen voltak, majd hozzájuk csapódott a tizenkettedik, aki látszólag nem igazán követte a társalgást, többnyire koktél-recepteket sorolt és kötekedett. Lassan csak ez a társaság maradt a kocsmában meg a Csapos, aki korsókba, poharakba, kelyhekbe töltött és csak néha szólt közbe olyformán, mint aki öröktől fogva fültanúja az ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseknek.

Először egy mélyen barázdált arcú őszes figura felesége kezdte el a beszélgetést, aki szorosan a férjébe karolva mesélte:

,,...Az én uram olyan jól ismerte a kiskocsmáit, hogy pontosan tudta melyikbe süt be a nap délelőtt és melyikbe délután... az uramnak nem volt maradása egy kocsmában rendszerint megivott egy sört és ment tovább a nap után... Délelőtti nap sütött a Kolucekbe és az uramat elbűvölte a naptól szikrázó söntésasztal, amelyen csillogtak a csapok meg a nikkelezett borítás és az uram ott ült a napfényes söntésben és új ruha volt rajta és úgy érezte, hogy nagymisén van a templomban... mindannyian a megdicsőültek kórusához tartoznak, amelyet már nem fenyeget sem a pokol sem a tisztítótűz itt már csak azok ülnek az aranyló söröspoharak mellett akik a verseny döntőjébe jutottak akik kiválasztottak és akik Isten Bárányai és erős sör meg lágy tejszínes hab alakjában veszik magukhoz az Úr testét és vérét... Mikor aztán az egynapos szabadság végetért az uram szörnyű állapotban ment hazafelé... de én már ezt megszoktam... ment az Örökkévalóság gátja utcáján és ujjánál fogva húzta magaután a kabátját és nyomorult állapotban érkezett haza... de elkápráztatottan és elámulva ült le a székre és lehunyta a szemét és mosolygott és újra mérlegelte mindazt, amit azon a napon szabadságának egyetlen napján átélt... Minek írjon az ember kislány... az az igazi regény, amit ma átéltem... igen... regény arról, hogy nekem nem kell más csak a leghétköznapibb élet... mert én nem akarok, több háborút én nem akarok győzni én csak azt akarom hogy egy ilyen napos szabadság mindenkinek elegendő legyen arra hogy megértse a dolgok lényegét...én sóváran kívánom hogy a világ már ne mozduljon a helyéről nekem már mindenből elegem van én azt szeretném ha úgy lenne ahogy Mahler megkomponálta... hogy a világ örök jelenvalóság legyen... jelen... hebegte az uram, aki néhány perccel azelőtt a sörtől kivilágítva ment az utcán és szokása szerint úgy ment mintha krétával rajzolt vonalon lépkedne az úttest közepén és háta mögött dudálnak az autók, és ha valaki az útjába kerülne az uram leütötte volna... így aztán az emberek féleugrottak előle és ő fényesen kivilágítva ment a nappali fényben mint a házunk előtt álló gázlámpa amelyet elfelejtettek eloltani..." Az asszony mellett ülő kis öreg hamiskás mosollyal maga elé nézve bólogatott és kortyolt a poharából. A mellettük ülő hórihorgas fekete kalapos férfi kivillantva az arcát a kalap árnyékából csendes keserűséggel a hangjában megjegyezte, hogy megváltót és megváltást várni abban a sötét lyukban is lehet, ahonnan az ő története kezdődött. Egy istenhátamögötti helyen, ahol az eső állandó kopogása az élet lüktetésének háttere, ahol a léptek a sártól elnehezülve egyre fáradtabban mozdulnak és visznek a kocsma felé. Ahová, amikor a megvetemedett ajtót belökve belépsz, a mocskos asztalhoz ülve egyre biztosabban a székhez szegez a meddő várakozás dermedt mozdulatlansága. A dohányfüst lassan hullámzik az asztalok fölött, a távolból dühös kutyacsaholás hallatszik, és egyszer csak megérzed a szagot, a föld szagát.    

,,A kocsmáros és Kelemen egymással szemben, a pultra dőlve, az iskolaigazgató Schmidt és Schmidtné mellett az asztalra borulva, Futaki és Kráner, mint egy jegyespár, összehajolva, Halicsné mellre bukó fejjel – mindannyian mélyen aludtak. Kránerné és Halics még pusmogtak egy darabig, de már nem volt erejük ahhoz, hogy felkeljenek és hozzanak egy üveg bort a pultról, így aztán általános, békés szuszogásban őket is hamar elnyomta az álom. Csak Kerekes maradt ébren. Megvárta, míg végleg abbamarad a suttogás, majd felkelt, megropogtatta a tagjait, s csendben óvatosan elindult az asztalok között... És ivott szünet nélkül, lankadatlanul, töltött és felhajtotta, majd újratöltött és újból felhajtotta, mint egy érzéketlen gép, egészen addig, míg az utolsó csepp is el nem tűnt irtózatos gyomrában. Hátradőlt a széken, kinyitotta a száját, s megpróbált néhányat böfögni, majd hogy nem sikerült, a gyomrára tette a kezét, s imbolyogva a sarokba ment. Ledugta az ujját a torkán és hányni kezdett. Aztán felegyenesedett, tenyerével megtörölte a száját. 'Ennyi volt az egész' – morogta, s visszament 'a biliárd' mögé. Ölébe vette a tangóharmonikát, s egy érzelmes, szomorkás dallamba kezdett... Nem volt miért abbahagynia ezt a bánatos dallamot, s amint a végére jutott, kezdte újból szünet nélkül, s mint egy gyerek az alvó felnőttek között, boldog elégtétel áradt szét benne, hisz rajta kívül – ezt – nem hallja senki más. És e bársonyosan zengő tangóharmonika-szóban utolsó támadásra indultak a kocsma pókjai. Laza hálókat eresztettek az üvegek, poharak, csészék, hamutartók tetejére, körbefonták az asztalok s a székek lábait, majd – egy-egy titkos, vékony szállal – összekapcsolták ezeket, mintha fontos volna, hogy felfedezhetetlen, rejtett zugaikban meglapulva azonnal értesüljenek minden moccanásról, minden rezzenésről, amíg csak sértetlen ez a hibátlan, különös, szinte láthatatlan háló. Beszőtték az alvók arcát, lábait, s kezeit is, aztán villámgyorsan visszafutottak rejtekükre, hogy egy leheletfinom pókfonál rezdülésére várva majd újrakezdjék. A böglyök – a fényben s a mozgásban keresve menedéket a pókok elől – fáradhatatlanul húzták kusza nyolcasaikat a gyöngén világító lámpa körül; Kerekes szinte már félálomban játszott tovább, lecsukló fejében bombatölcsérek és zuhanó repülők, menekülő katonák és égő városok képei követték egymást szédítő sebességgel, és oly zajtalanul, oly észrevétlenül jöttek be s álltak meghökkenve az eléjük táruló látvány előtt, hogy inkább csak sejtette, mint tudta, hogy Irimiás és Petrina megérkezett."

Az asztal felett mélázó csönd uralkodott el, mely egy kicsit elidőzött a fény és a sötét princípiumain keresztül önmagunkhoz vezető utak látványánál. Mérlegelve, vajon melyiknél élesebbek a körvonalak, hol ígéretesebb és teljesebb a magáratalálás lehetősége. A keresés útját kijelölte a megtisztulás és megváltás utáni sóvárgás, mely a szubjektum, a lélek körüli toporgás mozgatója, mely csak egy irányba sodorhat, a belső út felé. Ebben a befelé fordulásban a lélek a múlt felé fordulva elmélyül önmagában. Az emlékezésen keresztül felidézi a bűnbeesést, a megváltást, megkísérli szétválasztani a jót és rosszat, hogy újra megtalálja önmagát, így érve el az isteni közelséget. A lélek önkeresése közben felismeri, hogy a maga erejéből képtelen a jóra, isteni kegyelemre szorul, Isten akarata pedig kifürkészhetetlen: vannak kiválasztottak, a többség azonban csak kárhozott tömeg.

– Jaj, polgártársak, miért kell ennyi lelkizés, mindez csak homályos és bizonytalan útkeresés a fényen és sötétségen keresztül, bizonytalan útvesztőkön át. Hallgassatok rám! ,,Igyatok többet, és egyetek kevesebbet. Ez az önhittség és a felszínes ateizmus legjobb ellenszere." – fordult a társasághoz a tizenkettedik, aki Jerofejevként nevezte meg magát. A bárpult mellett ült, figyelmét elsősorban az előtte álló pohárra fordította, a beszélgetést csak félfüllel kísérte, s csak néha fűzött hozzá egy-egy gúnyos, lenéző vigyort.

– Ne higgyetek a látszatnak, én ,,hiszek az Ő jóságában és magam is azért vagyok jó és boldog. Ő jóságos. A szenvedésekből a fénybe vezet engem. Moszkvából Petuskiba. A Kurszki pályaudvari kínokon át, a kucsinói megtisztuláson s a kupavnói ábrándokon keresztül a fénybe és Petuskiba vezet engem. Durch Leiden – Licht! Mit igyak még, hogy ki ne hunyjon ez a fellángolás? Mit igyak a Te dicsőségedre? De baj van! Nincs olyan italom, mely méltó volna Hozzád. A kubányi egy nagy szar! A rossziszkaját pedig még szóbahozni is nevetséges Őelőtte. És az egy rubel harminc kopejkás rosé! Ó, Istenem!... Ha ma sértetlenül eljutok Petuskiba, olyan koktélt keverek, melyet szégyenkezés nélkül meglehet majd inni Isten és az emberek színe előtt, jobban mondva az emberek színe előtt és Isten dicsőségére. A 'Jordán folyó habja' vagy a 'Betlehem csillaga' nevet adom majd neki. Ha elfeledkeznék róla Petuskiban, kérlek benneteket, figyelmeztessetek. Csak semmi nevetés! Nagy tapasztalatom van a koktélok készítésében. Mind a mai napig az én koktéljaimat isszák Moszkvától Petuskiig; a 'Kánaáni balzsam'-ot és a 'Komszomolka könnyei'-t vedelik anélkül, hogy tudnák az alkotó nevét, és jól teszik. Nem várhatunk a természet adományaira. Magától értetődik, hogy eme adományok megszerzéséhez ismernünk kell pontos receptjeiket: és ha akarjátok, megadom nektek ezeket a recepteket. Figyeljetek csak... Egyszóval jegyezzétek föl a 'Kánaáni balzsam' receptjét. Csak egyszer él az ember, az életet úgy kell hát leélni, hogy el ne hibázzuk a recepteket.

Tehát:

1 deci – denaturált szesz

2 deci – barnasör

1 deci – tiszta politúr

Íme hát a 'Kánaáni balzsam'(népnyelven 'borzderes'), mely valóban szürkésfekete színű, mérsékelten erős, intenzív aromájú folyadék. Sőt ez már nem is aroma, hanem valóságos himnusz. A demokratikus ifjúság himnusza. Így bizony, mert aki megissza ezt a koktélt, közönségessé lesz, és sötét erők hatalmasodnak el rajta. Ó hányszor megfigyeltem!..." – szólt Jerofejev és méla undorral elfordult a társaságtól, figyelmét ismét kizárólag az előtte álló pohár titokzatos tartalmára fordítva.

– De a fény emberek, a fény, mely ennek az aranyló bornak a mélyén melegít – kiáltott fel az asztal túlsó végénél egy erősen kopaszodó őszes férfi, akinél az arcvonások árulkodó ártatlanságát még a szájszögletben bujkáló gonoszkodó mosoly sem tudta elrejteni. Szemét a fény felé fordított pohár aranyló nedüjére függesztette, melyet szinte a táguló pupillán keresztül próbált magába fogadni.

– Amikor ezt a poharat a szádhoz emeled, az ízében szétáradó melegség, mint az aranykor itt felejtett töredéke, felidézi az egészet, az Egyet. És ilyenkor, mikor megmutatkozik a bor isteni arca, a perc derűjében és játékában oldódni kezd a megkövesedett szorongás: ,,...és a feloldást eszeveszetten keressük. Az özönvíz nem tudta kimosni belőlünk. De a szivárvánnyal együtt megjelent a feloldó ital. A bort én csak egyik legmagasabb kegyelmi aktusként tudom megérteni. A bor felold. Van borunk! Az átkozott sokkot fel tudjuk oldani. A bor visszahozza eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen. Ezt a hidat az első és utolsó nap között az ember csak önkívületben bírja ki. Ez az önkívület a bor."

Ekkor egy kis pocakos öreg felemelkedett az asztal mellől, a hallottaktól fellelkesülve végignézett az asztaltársaságon, majd engedelmet kért egy pohárköszöntőre, mely így hangzott:

,,Ne, ne, csak ne kutasd – bűn, ha tudod! – éveim, éveid

meddig tartanak, óh Leuconoé; és ne kísértsd aszír

jósod csillagait. S mert a jövőt jobb ha tükröd, akár

ad még új teleket Isten, akár elvisz ez, ez amely

partunk szirjein úgy nyögeti most kint a rohamravert

tengert: idd okosan könnyű borod s mérd az örök reményt

kurta lét araszán. Míg fecsegümk, száll az irígy idő:

élvezd a napot és hagyd a gyanús holnap igéretét."

– Emberek, ne hagyjátok! – jajdult föl a hallottak hatására Jerofejev. – Még telesírom a zsebkendőm, mint mikor megittam egy teli flakon ,,Ezüst gyöngyvirág"-ot. ,,Miért sírtam? Mert eszembe jutott a mama, helyesebben eszembe jutott, és nem tudtam kiverni a fejemből. Egy nálam hülyébb alak ott ült volna tovább, a mamát siratva. De én fogtam egy üveg 'Orgoná'-t – és megittam. Na mit gondoltok, mi történt? A könnyeim felszáradtak, ostoba röhögés fogott el, a mamát pedig úgy elfelejtettem, hogy már a nevére sem emlékeztem. Ó milyen nevetséges számomra az az ember, aki a 'Genf illata' készítése közben a lábizzadás elleni szerbe még 'Ezüst gyöngyvirág'-ot is kever! Hallgassátok csak a pontos receptet:

fél deci – 'Fehér orgona'

fél deci – lábizzadás elleni szer

2 deci – zsiguli sör

másfél deci – alkoholtartalmú lakk"

– Igazad van cimbora, emelte meg a poharát Jerofejev felé egy vékony, csontos, harminc körül járó férfi, akinek csapzott haja a vállát verte és eddig a mellette ülő szikár öreggel halk, bensőséges beszélgetést folytatott, nem lehetett őket tisztán hallani, csak a szavak perdülő zenéje ütötte meg a körülöttük ülők fülét és az öreg ezüstös hullámú hajának fénye csillant meg olykor-olykor, mikor a fejét hátravetve csengőn felnevetett.

– Abban azonban ellent kell mondanom neked, hogy: ha sírni nem is, de emlékezni, az életet megméretni és magunk megmérettetni, azt lehet. Igaz, bizonytalan, hogy mi jön ki belőle, lehet, hogy csak a fenekünk súlya. Ezért az én pohárköszöntőm híján lesz a bölcsesség summájának, de emlékezni fog egy régi cimborára, akivel most szívesen koccintanék.

,,Éj-nap csak inni: többé nem terem

Széles e földön olyan kocsma-vendég;

Védjétek hát ti hárman kegyesen

Néhai Cotard mester szomju lelkét!

Herceg – a torka száraz-tüzesen

Folyton rikoltott: 'Hű! ég, a keservét!'

Itassa most örök bor odafenn

Néhai Cotard mester szomju lelkét!"

– De szívesen megtoldanám most ezeket a szívhez szóló sorokat valami lírai csodával, már csak azért is, mert Cotard mesterrel magam is bensőséges viszonyba kerültem – szólt a mellette ülő ezüsthajú öreg. – De – nem tehetek róla – nekem csak egy régi dalocska jutott az eszembe, receptnek ez sem az utolsó, sandított Jerofejev felé:

,,Ki borát retekkel issza

nem büfög a sírból vissza,"

Jerofejev hangos tetszésnyilvánítással nyugtázta az öreg közbeszólását, és újabb koktél-receptbe akart kezdeni, de a többiek leintették. Majd egy pocakos, a bor-adta életörömtől eltelt vendég emelkedett szólásra, fénylő ábrázatát az asztaltársaság felé fordítva engedelmet kért, hogy előadhassa versét, mely imigyen szólt:

Dive Bouteille

Ó

Titokkal

Hallgatag

Csutora!

mi okkal

Hallgatok

Úgy oda?

Zengd a szót tova,

Melyen szívem csüng,

Mert isteni csodás nedűnk,

 Mit magába zár a  méhed,

Bacchus révén most minekünk

Az igazat hirdeté meg.

Bor,te szent bor, messze kerül téged

Ami  hazug  és  csaló  főképpen.

Noé  kora érjen vidám  véget,

 Hisz általad tartja lelkünk épen.

Zengd azt a szót,kérlek szépen,

Az  balsorsom  holti  tora.

Ne csepegj el hát balgatag,

Fehér s bíbor borfoltokkal

Titokkal

Hallgatag

Csutora!

Ím okkal

hallgatok

Úgy  oda!

Hangos tetszésnyilvánítás fogadta a verset, majd a figyelem az asztal végén (a feleségével együtt) jelenlévő gyűrt arcú öregecske és a mellette ülő vendég beszélgetésére terelődött, akinek kikerekedett ábrázatán gyanút keltően bizalomgerjesztő mosoly terült szét. Véget nem érő katonatörténeteket mesélt, nagy derültséget keltve ezzel a körülöttük ülők körében. Most éppen a következő hallatszott az asztal eme sarkából:

,,– Az nagyon rossz dolog, amikor az ember egyszerre csak elkezd belekeveredni valami filozofálásba, az ilyennek mindig delírium tremens szaga van."

– A legjobb, ha néha az ember hagyja, hogy az ital beszéljen hozzá, mint ahogy velem történt azon a meleg nyári délutánon, mikor csapszékből csapszékbe vonulva megszólított – vette át a szót egy magas, tagbaszakadt férfi, akinek hatalmas, fenyegető méretei ellenére gyermeki kiszolgáltatottság ült a szemében.

,,– A csapszékben nagy korsó sörök vonultak fel elébe. Az első korsó így szólt: Pincéből jövök, komlóból és malátából lettem. Most hideg vagyok. Milyen az ízem?

Keserű, finom, hideg.

Igen, én lehűtelek téged, lehűtöm a férfiakat, aztán felmelegítem őket és elveszem felesleges gondolataikat.

A felesleges gondolatokat?

Igen, a legtöbb gondolat felesleges. Talán nem?

– De mennyire. Nagyon igazad van.

Kis pohár pálinka állt világossárgán előtte. Honnan hoztak elő téged?

– Égettek, ember. – Harapsz, fiú, karmaid vannak. – Nono, azért vagyok pálinka. Talán már régen nem láttál pálinkát? – Nem, majdnem meghaltam, úgy bizony, kedves kis pálinka, majdnem meghaltam. Kis híja, hogy el nem utaztam retúrjegy nélkül. – Olyannak is látszol: – Olyannak látszom? Ne fecsegj. Próbálkozzunk csak meg veled, jöjj csak közelebb. Ah, jóízű vagy, tűz van benned, tűz van benned, fiú. – A pálinka lecsurog a gégéjén: Micsoda tűz.

A tűz füstje felszállt, kiszárítja a torkát, meg kell hát innia még egy korsó sört: Te a második korsó vagy, megittam már eggyel. Mit akarsz nekem mondani? – Kóstolj meg előbb, kövér ember, azután majd beszélhetsz. – Nahát.

Ekkor így szól a korsó: Idefigyelj, ha még két korsóval megiszol és utána még egy köményest és még egy grogot, akkor úgy megdagadsz majd, mint egy borsó. – Úgy? – Igen és azután megint kövér leszel. Milyen sovány vagy ember. Hogy tudsz így szaladni az emberek közt? Kortyolj még egyet. És megragadja a harmadik korsót: Kortyolok már: Egyiket a másik után. A rend a fő.

Megkérdezi a negyediket: Hát te mit tudsz drágám? – Az csak kéjesen dorombol. Fölhajtja: Elhiszem. Mindent elhiszek, amit mondasz, drágám. Te vagy a barikám, együtt megyünk a legelőre."

– Nagyon igazad lehet, polgártárs, – rikkantott közbe Jerofejev – a gondok, az elnyomorodás iváshoz vezet. ,,Ma már az egész gondolkodó Oroszország úgy bánkódik a muzsik miatt, hogy csak iszik és iszik, magához se tér."

Egy magas, feltűnően szép arcú férfi szólalt meg: a hangja csendes volt, és ahogy beszélt, úgy hangzott, mintha nem is a társasághoz szólna, hanem csak magának, mégis mindenki felé fordult:

– Most elmondanám a nap utolsó pohárköszöntőjét, nem azért, mintha haza készülnénk, mint ti is tudjátok, ennek a helynek nincs igazi kijárata. Mégis: ezt a pohárköszöntőt az utolsónak szánom: 

,,Rúgjatok be, szakadatlanul! Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szüntelenül.

Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be.

És ha néha, egy palota lépcsein, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltünt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, a hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltünt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám,a csillag, a madár, a toronyóra majd azt feleli nektek: – 'Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül! Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik.'"

Egy réveteg tekintetű, tiszta pillantású férfi emelkedett fel a székéről, poharát magasra tartva.

– Engedjék meg, hogy ennél az utolsó pohárköszöntőnél én egy gyönyörűszép, bűnös-bűntelen asszony arcára emlékezzem, aki – mikor szájához emelte a vérrel töltött koponya-kelyhet –, a fülében suttogást hallott: ,,Ne féljen királynő... a vért régesrég felitta a föld. És ahová kiömlött, édes szőlőfürtök teremnek."

Egy kis ideig ünnepélyes csönd ülte meg a termet, ezt használta ki a kis pocakos öreg, hogy az ivópulthoz tántorogva a Csapos elé tegye a kupáját, majd így forduljon hozzá:

,,Dissolve frigus ligna super foco

large reponens, atque benignius

deprome quadrimum Sabina,

o Thaliarche, merum diota."

A Csapos fogta a kelyhet, és ezekkel a szavakkal nyújtotta neki:

,,Et accipiens calicem gratias egit, et dedit illis, dicens: Bibite ex hoc omnes.

Hic est enim sanguis meus novi testamenti, qui pro multis effundetur in remissionem peccatorum.

Dico autem vobis: Non bibam amodo de hoc genimine vitis usque in diem illum, cum illud bibam vobiscum novum in regno Patris mei."

,,– Hogy ezek milyen jól megértik egymást – jegyezte meg Jerofejev epésen – Pedig "mennybéli Királynőm, ó, milyen messze van még Petuski! Megyek, csak megyek, de Petuskinak se híre, se hamva. Már sötét van mindenütt – de hát hol van Petuski?"

 

Becsei József, 1993 ősze, csütörtök délután hat után.

     

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Charles Baudelaire: Mesterséges mennyországok, Gondolat, Budapest,1990

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972

Alfred Döblin: Berlin Alexanderplatz, Nova Irodalmi Intézet, Budapest 1934

Hamvas Béla: A bor filozófiája, Életünk Könyvek, 1988

Jaroslav Hasek: Svejk, Magyar Helikon,1969

Quintus Horatius Flaccus: Ódák, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985

Bohumil Hrabal: Vita nuova, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993.

Venyegyikt Jerofejev: Moszkva Petuski, József Attila Kör – Jelenko Kiadó, Budapest – Pécs, 1989

Krasznahorkai László: Sátántangó, Magvető kiadó, Budapest,1985

Rebelais – Faludy: Pantagruel, JATE Kiadó, Szeged, 1989

Rebelais: Pantagruel, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest,1972

Francois Villon: Villon összes versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1957