Zeke Gyula

Szabadka-stáció

Önök, olvasóim, sokvérű nők és férfiak, ismerik a teljesülést. Arra a lüktető nyugalomra gondolok, mely némely dolgok biztos bekövetkezését környékezik a lélekben. Makacs meggyőződések, szusszanó stációk, hűvös kapaszkodók ezek a semmi-úton, mely egy hatvan-hetven évnyi közjáték erejéig valaminek tűnik. Mondhatnék példát, teszem, hozzájutás egy hőn kívánt tárgyhoz, székhez, csészéhez, ilyesmihez, egy nő, egy hely elérhetése, vagy hogy mindig, mindig kitisztul az ég szombat délután, futballozás idejére. Mondhatnék ilyesmi példákat, de rosszul tenném, mert óhatatlan kanonizálnék, és a dolog  lényege éppen a különös, a furcsán személyes, a kívülálló számára olykor érthetetlen élettények tarka sokaságában, puszta létében áll. No efféle teljesülés az én életemben Szabadka, hogy – így, ahogy – a világon van, és kezdettől kapcsolódik hozzá egy apró, ártatlan bizonyosság, hogy egyszer írni is fogok róla. Hát most, most van az az egyszer.

Elteltek idők. El egyszer majd' nyolc évtized a határtalan történet vége óta, el öt és fél, amióta egy ilyen nevű ember, mint én, a gyermek-apám járt már Szabadkán, Fradi meccs volt ugyanis, bajnoki mérkőzés, és az apám meg a bátyja Nagykőrösről utaztak haza egy Tolna megyei községbe, és a vasútvonalak Baja felé Szabadkán át voltak a legrövidebbek, és a keresztapám, apám bátyja veszekedett Fradi-drukker volt, és leszálltak Szabadkán megnézni ezt a meccset, és még aznap továbbutaztak hazafelé. Eltelt épp tíz év már azóta is, hogy én magam először jártam Szabadkán, nem ismertem senkit, csak Kosztolányit és Csáthot, de erről majd később, szóval ez is tíz év, Önöknek sem eseménytelen, és az én életemben is a legfontosabb dekád, már a mostani fontosság-rendek szerint. Mindezen idők elteltek tehát, el csordultig magukkal, és tolják-lökik maguk fölé a pukkanó, szennyes jelen-habot.

Nyugodt vagyok, bár sok okom amúgy nincs rá, nyugodt vagyok, mert Lovas Ildikó fölkért, írjak Szabadkáról valamit, és a minap meg Tolnai Ottó is fölkért, hogy írjak Palicsról a most indult Palics és környékébe valamit, és a két írás így külön fog megjelenni, de a fejemben egyszerre vannak, nem téved el tehát a sokvérű olvasó, ha majd egybeolvassa őket.

Elárulhatom, mert ide tartozik, amint a jegyzeteimet csoportosítva a gép elé ültem, mert jobb meggyőződésem ellenére gépbe írom ezt a kis szöveget, határidő, sietség..., szóval leültem a gép elé és nem írtam egy szót sem még, és elkezdtem menteni a zizegő fehérséget, a tiszta, légies, Malevics-Szabadkát, és akkor ijedten írni kezdtem, s látják, már van mit mentenem.

Hogy' is, hol is, miként kezdjem? Be lehet-e számolni csak úgy a boldogságról? Ha gyerek lennék, vagy haldokolnék, könnyű lenne, elmosolyodnék, és kész. De férfi vagyok a legszebb korban, és így nehéz. Az időfonál függőónja elakad a kusza szövevényben, a boldogság, ez a féle boldogság nem kronologikus szerkezetű. Mitológiám alapjai persze a gyermekkoromba nyúlnak, az időbeliség látszata így mégis megmarad. Fönt már leírtam, hát hogy' is ne, a szót, Baja, Szabadka felé számomra Baján át vezetett az út. Már a Dunántúl, tőle tizenöt kilométerre fekszik Alsónyék, a szép múltú, ma egykori önmagára alig emlékeztető sárközi falu, ahol az öcsémmel gyermekkorunk négy gazdag évét töltöttük, és időnként Bajára mentünk. Nagymama fogta a kezünket, és dobogó szívvel léptettünk az állomásról a városba menet, az óriási platánok alatt. Számunkra cseppet sem vidám nyiratkozás, vásárlás, öcsém zongoraórái s mindenféle ügyintézések töltötték ki ezeket az utakat, és ott, akkor, a hatvanas évek végén csapott meg a fojtott urbanitásnak ez a jellegzetesen bácskai szele, melyben a szocialista nyomottság alatt is ott lüktetett valami félelmes ígéret, szellem, valami nem időbeli státusz. A fogalmaim persze maiak, akkor csak fürdettem az arcomat ebben a másféle szélben, kíváncsi izgalommal. A platánok hűvöse valami súlyos, élvezetes bánatot lehelt, Bácska, bánat, Bánát, ezeket a szavakat valahogy együtt, egymással összebújva tároltam a fejemben, emlékszem, ahogy Nagymama ejtette a szót: Bácska, abban benne volt mindez, fekete zamat, szederjes szivárgás, s aztán lassanként csöpögtetve kevéske történelem. Azt hiszem, igyekezett vigyázni, nehogy baj legyen, ne feleljünk olyasmit az iskolában, ami nincs benne a történelem könyvben. Tudtam már tőle Baja mellett a többi bácskai városokat is, hosszan nézegettem a térképet, és örültem, milyen közel van hozzánk ez a különös nevű hely: Szabadka.

Azután, mondom, telt az idő.

Mire említett első szabadkai utamra sor került, már tudtam hova megyek. És amúgy is megvolt, már sok minden megvolt. Az ismeret lassan fölzárkózott az első, elemi tapasztalat mögé. Baja, fittyet hányva a határokra, meglelte természetes helyét Bácskában, már nem annyira tíz év előtti, s még kevésbé a mai Baja, hanem az én tízéves korom titokteljes városa. Meglelte a Szabadkával közös helyét a saját mitológiámban is, életem egyik (amúgy is török származású) szerelme bajai volt, és a hazai zsidósággal kapcsolatos történelmi tanulmányaim során ámulva láthattam, ki mindenki jött Bajáról és Szabadkáról, utóbb pedig megtudtam, hogy az Úristen is bajai származású. Láthattam azt is, micsoda kiugró területe volt Bácska a századfordulós polgárosodásnak, a több központú városi modernizációnak, helytörténeti monográfiák, visszaemlékezések, statisztikák tanúskodtak róla, s végre jött Kosztolányi és jött Csáth.

Nem arról szeretnék beszélni most, hogy általuk, mindenekelőtt az Esti Kornél által érkeztem meg a világba, nem a létemet felforgató, s immár végső keretbe helyező döbbenetről, melyet a velük való találkozás okozott. Arról csupán e döntő élményen belül, hogy világossá lett előttem addig rejtekező, foghatatlan belső tényekben mutatkozó bácskaiságom. (Szép ráadás volt, akkortájt láttam első ízben Ranódy László Pacsirtáját és az Aranysárkányt, melyeket természetesen Baján forgatott, hol is másutt?) Igen, bácskai vagyok. Amint apámtól kissé renyhe módon csak nemrégiben megtudtam, két apai ágról való dédszülő révén vérségileg is, bár ezt is inkább ráadásnak tekintem. Erre mutatnak idegrendszerem, fogyasztási szokásaim, Istenhez való viszonyom, de még – amennyire megítélhetem –, a nyelvem is. (Akkor is, ha tudom, sosem leszek képes kiejteni Bozsik rejtelmes magánhangzóit.) Erre pestiségem, a saját fojtott urbanitásom, melynek Szabadka mára Párizs mellett amolyan kihelyezett tagozata lett. Midőn Esti Kornél Szabadkáról az Adriára menet Budapest felé indult, mert közvetlen vasútvonal még nem volt, előre megrajzolta szívverésem alapütemének vonalát. Amikor az édes Csáth egy átlumpolt éjszaka után leült hajnalban a Kálvin tér egyik kávéházának ablakába (valószínűleg a Bátori kávéház volt az), megadta világlátásom immár mozdíthatatlan helyét. És emlékeznek ugye a Bácskában Abrasics Gábor halálára. ,,Ma temettük szegény Abrasics Gábort. A dalárda koszorút helyezett a ravatalára. Elénekeltük a 'Mért oly borús!' kezdetű gyászdalt." Istenem, bácskai Isten, könyv szökött a szívembe, mikor idáig jutottam,  mert tudtam, tudom a folytatást, nagymama temetésén, aki fogta a kezemet Baján a hűvös platánok alatt, el is énekeljük majd 1988 novemberében, első szabadkai utam után, mínusz 25 fokban. Hallgassák csak:


,,Mért oly borús, oly néma e sereg?

Orcáikról a pír elköltözött.

Lezárt szemekből hő könnyű pereg,

Egytől egyig mély gyászba öltözött.

Mert egy sötét koporsó fekszik ott,

Sötét koporsóban kedves halott.

Azért ömlesztik a bú könnyeit,

Azért öltenék gyászruházatot.

Kedves halott, Isten veled.

Csendes legyen nyugvó helyed."


Hát így, ilyesmikre gondolok. A basszust tudom különben, a novella-rész folytatásából ítélve nem rontottam volna a kórus teljesítményén, Csáth tenor lehetett, talán prím, úgy gondolom, és Alsónyéken harminc éven át a nagyapám vezette a dalárdát.

De az említett első utam amúgy is mély nyomot hagyott bennem. Október volt, szép október, filmet forgatni mentünk Dér András barátommal, helyesebben előkészíteni egy filmnek a forgatását, ami sikerült is, az előkészítés, de a filmből nem lett semmi, mert sűrűsödött az idő, és már nem lehetett menni. Sétáltam, kávéztam, söröztem, ettem sokat, mindenki szívesen fogadott, de úgy harmadik nap táján valahogy elkezdtem félni, közölte is utóbb valaki velem, hogy most már vigyázzak, mert figyelnek, már túl sok ez a három nap, amit itt töltöttem, nyugtalan lettem akkor, mentem a sétáló utcán a törzshelyem felé, és felvilágolt a fejemben, mint valami elhanyagolt, s hosszú idő után újragyújtott neonfelirat, egy 1909-es Kosztolányi mondat, melyet Belgrádban olvasott le vonatának hajnali-párás ablakáról: ,,Háború lesz."

Elkezdtem félni, s hogy elűzzem ezt az addig ismeretlen, déli félelmet, ivásba fogtam a törzshelyemen. Megjelent azonban hamar ez a bizonyos ismerős, aki figyelmeztetett, hogy figyelnek, ott termett mellettem a pultnál, mint valami jelenés, és elkezdett beszélgetni velem, nem kérdezte meg tőlem, hogy akarok-e vele egész este beszélgetni, a kutyáiról mesélt, félek a kutyáktól, mondtam, a kutyáknak nincs erkölcsük, mondta ő, a jó és a rossz embert ugyanúgy leterítik, ha a védelmi parancs alá eső területre téved, igen?, érdekes, válaszoltam, és elment négy óra evvel a párbeszéddel, az ismerős nem rúgott be, én eléggé, kiszédelegtem az utcára, és lassan a szálláshelyem felé indultam, Az utcán már szerencsére nem követett, találtam még nyitvatartó helyet is valahol, még részegebb lettem, és félhangos monológba fogtam, melyben félelmemet, feltörő bácskaiságomat próbáltam szavakba, mondatokba önteni, és e szavakat és mondatokat Csáthhoz és Kosztolányihoz intéztem, és hosszas tévelygés után egy utcába értem, melyen két lámpa világított, valamilyen fák, talán gesztenyefák hajoltak tágas lugast képezve fölé, és az utca közepe táján egy házra találtam, melynek kétszárnyas kapuja fölött egy kicsiny belmagasságú szoba volt két ablakkal, és az ablakon kinézett a halál. Műanyag-keretes szemüvege volt, a sötétben nem vehettem ki tisztán a vonásait, csak a körvonalait, a halálfejét láttam, kihajolt, mintha az 1909-es vonatból, ,,Jó estét, Halál!", köszöntöttem, de nem válaszolt, köszöntöttem ismét, a neve, a kora, a neme, a hogyléte felől érdeklődtem, meg hogy miért néz engem, visz most, vagy még elmehetek, egy árva szót nem tudtam kiszedni belőle, behúzta a fejét, akkor elindultam, de ahányszor visszafordultam, már ott gubbasztott újra az ablakban, és hamar megint visszahúzta a fejét, hiába kérleltem tovább.

Másnap elmentem még a bajai úti temetőbe, másodszor már, elsőre nem találtam meg Csáthot, s akkor Dér Zoltán segített, ott van Serečék alatt, mondta, a neve már nincs kiírva, és tényleg meg is találtam, ittunk egyet, és akkor tudtam, kitelt ez az első szabadkai időm. Valahogyan nem ügyeltem a pénzemre sem, mely eléggé elfogyott, volt vonatjegyem hazafelé, de csak Kelebiáig, erőt vett rajtam (illetve belőlem) valami bácskai erőtlenség, a vonatom nem ment, csak késő éjjel valami másik vonat, megborotválkoztam az állomás borbélyműhelyében a maradék pénzemből, Magyarországon akkoriban az AIDS-re hivatkozva már nem borotváltak nyilvános üzletekben, visszamentem a törzshelyemre, és az utolsó fillérig elittam a dinárjaimat. Nem puszta spórolás miatt váltottam napokkal előtte a jegyemet csak Kelebiáig, úgy emlékeztem gyermekkoromból, onnan a térkép fölül, hogy Baja és Szabadka nagyon közel vannak egymáshoz, majd stoppal, illetve gyalog megteszem az utat, gondoltam, nagymama örülni fog, ha meglát. Csak át, át valahogyan a határon, ez volt bennem, azután már otthon leszek, már könnyen fog menni minden. Kelebián hamar eltűnt a nyugalmam, mert a büfésnő megmondta, hogy Baja hozzávetőleg ötven kilométerre van, de inkább hatvan, mert nem lehet légvonalban menni. Két forint maradt még Pestről a zsebemben, vettem egy sportszeletet, és elindultam. Egy laposüvegben három deci pálinka is lötyögött a szívem fölött. Hold nem volt, csak felhők, sötétség. Ittam, mentem – mentem, ittam. Olyan sötét lett, teljesen sötét, csak a lépéseim hangjáról tudhattam, hogy a betonúton megyek, kutya hörgött felém a bokorból, valaki lepisszentette, egy határőr igazoltatott is, megkínáltam a pálinkámból, továbbengedett, és mondta ő is, hogy Baja még messze van. Félni kezdtem nagyon megint, hogy ezért nézegetett Szabadkán a halál, és itt lelem a végem. Csáthra gondoltam, az ő utolsó útjára, melynek végállomása ott volt valahol a közelemben, és akkor a félelmem átadta a helyét a bizonyosságnak, valami nyugalomnak, hogy némi megpróbáltatások után az utam sikerrel jár majd, elérek Bajára, onnan Alsónyékre, és örülni fog nagymama, ha meglát, és elmúlik majd ez a szabadkai félelmem, és egyszer visszajutok oda, mert Szabadka immár az enyém, és én az övé vagyok. Megbuktattam a laposüveget, elértem Csikériáig, ahol aludtam állva két órát, majd fölvett ingyen a hajnali busz, és elvitt Bácsalmásig. A bácsalmási állomáson egy jegyára pénzért mulatozó fiataloknak kívántam adni a maradék pálinkámat, de nem fogadták el, azt mondták, pálinkát ők nem fogadnak el egy megszorult embertől, és adtak egy jegyára pénzt, mondtam, köszönöm, és viszont igyunk egy kortyot civil módra, ittunk, reggel hatra Baján voltam, s egy másik vonattal immár jegy nélkül háromnegyed hétre Alsónyéken. Nagymama felkiáltott örömében, amikor meglátott, kialudtam magam a gyermekkori ágyamban, megettem az öt házitojásból készült utánozhatatlan rántottát, beszélgettünk, és másnap reggel elindultam Bátaszékre, a pesti gyorshoz. Az volt a ritusrend köztünk az ilyen indulásaimnál, hogy nagymama a kapuban áll, amíg én el nem tűnök a faluszéli utcagörbület mögött. Vagy kétszáz méter, addig ő áll, én sietek, időnként visszafordulok integetni, a görbület előtt meg is állok, megfordulok, és úgy integetek teljes testtel egy utolsót. Most nem így volt, mire úgy száz métert megtéve másodszor visszanéztem, már nem állt ott. A búcsúnál is valami szokatlan, addig ismeretlen szomorúság volt a tekintetében. Azt hiszem, tudta már, hogy akkor lát utoljára.

Eltelt még nyolc év, s én társaimmal a Rukovet meghívására visszajutottam Szabadkára, szükségem is volt rá nagyon. Bácska ugyanis időközben Magyarországról mintha elköltözött volna, Baján egy ideje legalábbis nem lelem a nyomát. Állomását, melynek restijéből szívesen indultam volna a másvilág felé, átépítették, ugyan kinek nem volt jó úgy, ahogyan még a Pacsirtában is látni lehetett?, testét megcsonkították, egy hatsávos utat vezettek át rajta, szocialista kori építészeti zárványai újabb nézhetetlen telepekkel bővültek ki, és egyebekben is valami ideiglenes tranzithangulat ül a városon, délvágy, kockázat, emlékezet, kezdeményező kedv és fantázia nélkül. Ez utóbbi a legnagyobb baj, nem az, hogy a bácskai Baját már csak Ranódy filmjeiben látni. (Említem és jó szívvel ajánlom még melléjük lírai kisfilmjét, a Bajai háztetőket.)

Szabadka megmaradt.

Veszteségekkel, szomorúsággal és állandósult veszélytudattal ugyan, de megmaradt. Televénye bénít, fogva tart, de táplál, éltet is. Testében helyek, ahol lenni lehet, szellem, kísérlet és az ismeretlen iránti vágyakozás remeg. És szenvedély, melyből Budapesten szégyenletesen kevés akad. Külső, s persze cseppet sem elfogulatlan megfigyelőként állítom mindezt, miközben tudom, belülről nézve-élve másként állnak a dolgok.

Van a Jules és Jimben egy jelenet. Már felállt a szerelmi háromszög, és Catherine találkozót kér Jim-től. Jim vár vagy ötven percet, és elmegy. Utóbb kiderül, hogy a telefonban egy órányit félrehallották egymást. De nem is ez az érdekes, hanem ahol Jim vár, a hely. Valami kávézónak, vagy effélének a terasza, ez bizonyos. Kis lépcsők, kevéske szintkülönbség. Ám ezentúl semmi kép nem segít, hol is vagyunk tulajdonképpen. Nincs semmi épület, csak valami paravánszerű kerítés. Külvárosi járda? Beépítetlen terep kioszkkal? Egy épület hátsó udvara? Még kávézónak alkalmilag berendezett ipartelep is lehet. És mértéktelen, hihetetlen szabadság van abban, ahogy Jim ül, rágyújt, rendel, újságot olvas, és körülötte járnak a pincérek, és mozog, beszélget a kicsiny asztaloknál a többi ember. Mondom, mértéktelen, őrjítő, könnyed és orgiasztikus szabadság van mindebben, Európa 1914 előtti legszebb esélye, gondolom szívesen, és nevessenek ki, kötve higgyék, vagy szabaduljanak el kötöttségeiktől, és ne higgyék, nekem ez a jelenet valahogyan szabadkai is egy kicsit, mindig eszembe hozza itt Budapesten Párizs mellett Szabadkát, a három városomat, az én szerelmi háromszögemet.

Készülök is nagyon egy kávéra az Antikváriumban, s ha Catherine nem jön el, hát egyedül szívom el oda tartogatott szivaromat.