Bencsik Emese

kék – hegyi beszéd

csókoljuk tej – bőrét
tejméz csurranások
tejméz suhanások
kék napokon száguldunk
azúr fényeket gurítunk
kék nászokon szárnyalunk
azúr teste körülölel
azúr hajának fátyla

csigákat keresünk
lágy utak mentén titkokat
kagyló – mentén titkokat
kagyló – mélyből napokat
homokszemet körülnövő fájdalmak fényét

sebhelyek vagyunk
fény – árnyékok
sötét titkok
ereinkben fekete dac csörgedez
leláncolt tollaink
csaholnak vonítanak
szögesdrótok mellünk óceánjában

ó pusztai megváltó
ki leszálltál az emberek közé
hogy a vásári csőcselék árnyékából
új napokat görgess fel

ó pusztai megváltó
miért hagytad
hogy szavaid
mocskos szájakból hulljanak
azúrtestére
miért hagytad
hogy szavaid
nem emberre
önmagukra hányják
villámtej csókjaid után
férgek ürülékét
hagyják maguk után

miért hagytad
hogy szent szikráidat
vérhányásukkal lefolyják

talán sav kell
köpetek
és szétmart szögesdrótok

halk illatú azúr pisla
halk kékségű pisla láng
tenyeremből sarjadt
véremből kihajtott
szememből éledt lelke

virágajkú lény
szemedbe csókol engem
virágtestű lény
testedre ölel engem
pestises földbe szórta
magjaink a szél
kilángolnak virággá

megfullasztott férgek tetemein
úrrá lesz pusztulásunk
bűzükkel elrothad halálunk