Kiss Gusztáv

A történeteken túl

– hogyan olvassunk bibliográfiákat –

A Szent-Mária szenátusának költségén nyomtatott könyv címe¹ fordításban a következõ képen is kiolvasható: ,,Mindenkirõl egy kicsit vagy rövid életleírása, vértanúsága, és megdicsõülése az igazaknak, Isten szent barátainak tanulságul és az örök megváltásul nem csak minden igaz hitûnek, de tévelygõ lelkeknek is, figyelmesen összegyûjtve, és külön gonddal rendezve, illír nyelven megjelentetve P. F. Gjuri Rapich Gradiskai elbeszélõ, a szent teológia szorgalmas olvasója, a Sz. Kapisztrán János megyéjében a Sz. Ferenc-rendjét szolgáló minorita által."

Ezt a vaskos, 1764-ben fametszetekkel és kétféle iniciáléval tekintélyessé tett nyomtatványt tartja Szentgyörgyi István az elsõ szabadkai könyvnek. Közös beszélgetéseink során meggyõzõdtem, a könyv vértanúságot, megdicsõülést és a tévelygést fejtegetõ elbeszéléseiben nem tartott semmi jelképest Szabadkára nézve. Nem ezért lett az elsõ.

A város elsõ hivatásos bibliográfusa², vidékünk ki tudja hányadik felfordulása után, a rend megteremtését felvállalva, egyenként kézbevéve, megkezdte a néhány helyiségnyi, a mennyezetig összedobált könyv rendszerezését. Az új könyvtár polcai megteltek, kialakult a régi könyvek gyûjteménye a középkori, a kolostori könyvtárak mintájára, a nyomdák és a helységek szerint. Lassan elkülönült a helyismereti rész, több ezres nyomtatványával. Évekig rakosgatta, olvasta, közben feljegyzéseket írt lapocskákra. Azután, megvonták tõle az állományt.

A könyvek kibetûzése olyan dolgokon is múlik – mondta reggeli közben – amit nem írunk le az elõszókban, bevezetõkben. Elõször reggelizzünk meg – mondta –, tudja, nálunk most polgári kormány van³, s ez most már így illik. Közben tisztázni kell bizonyos dolgokat, s aztán belekezdhetünk a könyvekbe, ahogyan az szokás. Ahhoz, hogy megtudjuk mi történhetett a múltban, a megszokott forrásokon túl is kell keresni, járatlan utakon.

Talán a fordításhoz hasonlatos, ahol a szavak vezetik az embert, de mégis, egyedül õ fûzi össze õket egységes, de az eredetitõl eltérõ egésszé, közben egyszer sem mondva ki az elrendezés titkát. Talán csak elolvasott szöveg van, és egymagában mû nem is létezik. Egy fordítás csak lehetõség, ezért elképzelhetõ másként. Akár a katalógusok⁴ megszerkesztése. A katalógusban az írások rendezõ elvét jelentheti az idõ, a cselekvések kibontakozása. Vagy egy fogalom: képzõmûvészet, színház, napló, jelmezek. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a kétféle csoportosítás szépen kiegészíti egymást. Egy könyv nyomtatásának idejére például következtethetünk alkalomtól függõen a betûk formáiból, a papír sajátosságaiból, a kötésbõl vagy a szöveg leírásai alapján. És fordítva. Kevésbé tûnik kézenfekvõnek, de azért talán mégis érdemes megjegyezni ezen a ponton, hogy a szóban forgó, elfogadott elveken túl léteznek egyebek, melyek – természetesen csak kivételesen – meghatározóak a maguk módján. Mondjuk úgy, talán több rendezõ elv is létezhet egyszerre.

Ha fél évszázaddal ezelõtt nem létezett volna az a kicsapongó ferences-rendi szerzetes⁵, aki könyveket csempészett ki a zárdából a könyvtár igazgatójának, cserébe pálinkáért, pénzért és nõkért, akkor most a városi kiadványok sorrendje másképpen alakul a katalógusban. A két embernek találkoznia kellett, hogy azt tudjuk meg a múltról, amit tudunk.

A könyvek történetébõl összefüggéseikre, pontosabban tulajdonosaik életére, érdeklõdésére következtethetünk, mert az ember nagyon ritkán jut csakúgy véletlenül egy kötethez. Az oldalak szélére írott jegyzetek, a könyvtárak jelei árulkodnak a könyvek vándorlásáról. A következõ kézírás is – a városunkban õrzött – egyik megsárgult oldalról betûzhetõ ki: ,,Jean George Vigielie l'anne 1677. (majd kicsitt arrébb folytatódik egy másik kézírás) Zanathi Josef 175(?). Feltünö e franczia könyvbe Szathmár megyében történt bírói idézéseket olvasni: = e könyv Zanathi Josefé vala, ki 1750–1770 közt Szathmárba Szolgabiroi föjegyzöi hivatalt viselt; és aki németül francziául jol tudott: Unokája Zanathi Ferencztul jutott Ferencz bátyám birtokába".⁶ Olvashatunk a könyvek útjairól, de ez nem azt jelenti, hogy pontosan tudjuk, esetleg sejtjük hogyan és miért kerültek vidékünkre. Példányokra akadunk ,,Andreas Szucsics" könyvtárából⁷ vagy ,,Szutsits Károl gyûjteményébõl" (pecsét)⁸. Ex libriseket forgathatunk a Nadsady családtól. Ezért, talán nem is véletlen, hogy Farkas Bertalan⁹, a város elsõ történetírója, örömfüzérekben verselt Nádasdy Paulai Ferencrõl. A szabadkai kiadványok bibliográfiája például a gróf nevét tizenegyszer említi, kapcsolatokra utalva. Könyvtárak léteztek és léteznek a városban; lapjain pedig a nyomtatást követõ idõkben odakerült feliratok, jelek sejtetnek.

A tévedés is lehet olyan elv, amely helyreilleszti a részleteket. Reusner Nicola¹⁰ hagyatékában egy névtelen szerzõ¹¹ írása található, aki ,,Sabatka"¹² visszafoglalását beszéli el 1593-ból. Az akkori nyugati világ errõl a hadjáratról értesült. Evlia Cselebi, a török utazó beszámolója¹³ ezzel ellentétben az eseményeket Szabadkára és környékére vonatkoztatja.¹⁴ Az ellentmondásokat – a nyugati és a török forrásokat – követve sikerült megtudni, hogy az említett névtelen szerzõ ( „incertus” a latin nyelvû mûben) Magyarország déli területein történteket is lejegyzetelte, azonban az valamilyen oknál fogva kiamaradt a válogatásból, de a hagyatékban fennmaradt (erre léteznek latin nyelvû utalások).

A bizonytalanságot csak növeli, hogy Cselebi történetének fordítását más-más kiadás alapján és különbözõ nyelvekre ,,ültették át"¹⁵ – ami itt a legfontosabb – szerbhorvátra, magyarra. A fordításokban a sok következetlenség és fogalomzavar szinte ösztönzi az embert a részek újbóli össze- és helyreillesztésére, a rendezett egész felállítására. Talán mondani sem kell, a történetek ebben az esetben már nem csak hasonlítanak a török eredetihez, hanem önálló életre kelnek, a fordítások, az átültetések, a rendszerezések ezentúl már a megtörténteket jelentik. Mert, mindenki ugyanarról a dologról beszél, csak egy kicsit másképpen. A különbözõség, talán a következetlenség – valaki tévedett a múltban, összekapcsolt dolgokat – vezetett mégis az ismeretlen (incertus) szerzõ és írása nyomára, vezetett új ismeretekhez. A könyvek kapcsolódásaikkal a maguk módján – ez a szerény példákból talán kiderült – újraírják a történeteket.

Nem lehet véletlen Farkas egészre törõ verselésének, Tormássy vagy Iványi tudományosan mindent átfogni, az egészet rendszerezni kívánó munkáinak maradandósága. Mert, ma is ezekhez nyúlunk, ha az egészrõl szeretnénk olvasni, nem csak a részekrõl.

Errefelé a közelmúltig a történészek felvállalták az ,,interdiszciplináris" módszert. A múlt vizsgálatába több ,,diszciplína" kapcsolódott be, leírva saját munkaterületének történetét. Egyre sokasodtak a ,,specializált" intézmények, különbözõ kérdésekre szakosodva: nemzetek, nyelvek, régiók stb. történetének kutatására. A történelemtudomány több tudomány platformja lett. Azonban a különbözõ területekrõl összegyûjtött munkák megálltak ugyan egymagukban, de kapcsolódásaikban nem képeztek / képezhettek egységet. A legjobb esetben is megmaradtak az antológiák szintjén.

Sokáig nem tudtam, de a szabadkai bibliográfiák kötetei kizárólag a városhoz tartozó nevekrõl szólnak. Kimaradt – a szándékon a hangsúly – minden idegen, esetleges vagy ûrtöltõ a lapokról, mindaz, ami nem tartozott a város egészéhez. Egymagukban azonban – kevésbé olvasmányos formában, mert eredetileg kézikönyvek – elveikkel egységes, egész történetet képviselnek. A könyvek történetét. Talán így, kicsit a bibliográfiák az egészek a mai világunkban. A kezdetek.