Kovács Karolina

Cloéra várva
Csáth Géza: A kék csónak

Az augusztusban
tett ígéret
mivégett szinte
részegen és félszegen
várt,
meleg volt s gyönyörű
mint a nevetés,
mi az erdő
utacskáin-utcabáljain
tarkán hömpölygött
a farsangra
távoli szellőket hozva
és Cloéra várva.

Az ígérettől
a pezsgő cseppjeitől,
ujjak képzelt érintésétől,
a vörös telihold duzzadó
látványától,
a felhalmozódott vágytól
a várakozástól…
Elindult a Léthe kék folyóján
fehérbe burkolva
Cloéra várva.

Mind beljebb jutva

fakulva tűnik el
tejüvegként a part,
magával viszi a
poros udvart,
sárgába burkolja a
szőlő illatát,
ami talán jövő
nyárt hoz,

vagy petyhüdt elmúlást.
Cloéra várva.
Már, ha…

Sárgászöld hangulatban
a nyárfák közt
a sínek mellett
az udvarban
a szürkéskék gomolyagban
oda-visszás iramban
várva,
Bár, ha…
(tik-tak, tik-tak)

S a rózsaszínű felhők,
lassan, szemébe fagytak.

Ám, egy relatívnak
tetsző délután: lám.
Eljött.
S ujjaival a szőlőre
bökött,
hogy ezt, ni
Habzsfogyasztani a túlérett
feketéslilát,
az elmúlást.
Mert apostol nélkül
nem lehetett
szőlőszemről beszélni.
Csak megenni-megemészteni
nem mást, mint egymást.

Amikor minden
alulra került
a kékes ringatásban,
a tükörkép megszépült;
s a vörös lüktetésben
a túlsó partra ért
eltaszítva a sárgáslilát
és a megtelt feketét.

A nyári perzselő
vágyakozás
nem hagyott hátra mást,
csak hervadó sóhajtást.
És lépdel a fehér farsang
bosszúként,
megbánásként,
gyászmenetként…

Ekkor a fagyott felhők
szürkén könnyezni kezdtek
beterítették árnyékkal
a szőlőskertet,
de elkéstek.
Talán a farsangi mátrikula
segített volna;
Már, ha…