Sylvia Plath

Megcsalatva

A gondolat mogorva, sápadt,
Ecet a könny az arcomon,
Mint hunyorgó keserű-sárga
Fény savanyú csillagon.

Ma éjjel maró szelek, szerelmem,
Rossznyelvek most és holnap,
És felöltöm ráncos fintorát
A citromképű holdnak.

Töpörödött korai szilvaként,
Fanyarú, zöld és ványadt,
Szívem lekókad, éretlen, ösztövér,
Végén az aszott kocsánynak.

Metaforák

Kilenc szótag rejti titkomat.
Elefánt, nehézkes ház vagyok,
Dinnye, két kacson kószálgató.
ň ébenerdő, piros gyümölcs!
Nagyra kél e cipó kovásza.
Az erszényt friss érmék dagasztják.
Eszköz vagyok, színpad, üsző egy borjúban.
Megettem egy zacskó zöld almát.
Vonatra szálltam s nincs érkezés.

Titok vagyok, kilenc szótagú.
Elefánt, nehézkes ház vagyok,
Dinnye, két kacson sétálgató.
ň ébenerdő, piros gyümölcs!
E kenyér kovásza nagyra nő.
Az erszényt friss érmék dagasztják.
Eszköz vagyok, színpad, üsző egy borjúban.
Megettem egy zacskó zöld almát.
Vonatra szálltam s nincs leszállás.

Szavak
Fejszék
Csapásuk nyomán a törzs inog,
És a visszhang!
Visszhang iramlik
Középről mint vágtató lovak.

A nedv
Kibuggyan akár a könny, akár a
Küszködő tó arca
Tükrét akarva megtalálni
Az elnyelt kő fölött

Mely belehullik és forog,
Egy fehér koponya,
Amit felfalnak a zöld gyomok.
Évek múltán az úton találkozom velük 

Lovasa nincs kiszáradt szavak,
A paták kitartó koppanása.
S közben
A tóalatti mélyből, leláncolt csillagok
Kormányoznak egy életet.

A hírvivők
A csiga beszéde a levélen?
Nem az enyém. Ne higgy benne.

Ecetsav egy lezárt bádogdobozban?
Ne higgy benne. Nem valódi.

Aranygyűrű szívében a nappal?
Hazugság. Hazugság és bánat.

Dér a levélen, a tökéletes
Katlan, mely beszél, fortyog

Egymagában a kilenc fekete
Alpok csúcsain.

Zavar a tükörképek szövetében,
A tenger amint összezúzza szürkeségét 

Szerelem, szerelem, én évszakom.

Rejtelmes

Horgok görbülnek a légben 
Kérdések válasz nélkül,
Fénylőn és részegen mint a legyek
Kiknek csókja kínzóan szúr
Sötét terek bűzös méhébe nyári fenyők alatt.

Én emlékezem
A nap halott szagára fakabinok falán,
A feszes vitorlák, a hosszú sómarta szemfedők.
Valaki egyszer látta Istent, mi hát az orvosság?
Valakit egyszer elragadtak

Hogy tagja sem maradt,
Egyetlen láb vagy kézujja sem, és használtak,
Elhasználtak, a nap tűzzáporában, a szennyfoltok
Melyek ó-templomokból nyurgulnak elő
Mi hát az orvosság?

Az Úrvacsora pirulája,
A séta lecsendesült vizek partján? Emlékezet?
Vagy szedegessük Krisztus fényes
Szilánkjait a rágcsálók arcán,
A megszelídült virágfalókén, kiknek

Vágya olyan sekély, ők kényelmesek 
A púpos kis befestett viskójában
Az iszalag küllői alatt.
Nincsen nagy szerelem, egyedül gyöngédség?
És a tenger

Emlékszik-e a rajta lépkedőre?
Atomokból jelentés szivárog.
Lélegzenek a város kéményei, izzadnak az ablakok,
Virágzik a nap, egy geránium.

A szív nem szűnt meg dobogni.