(Kerac nem tudott az Umetnost nevű bútorgyárról.)
* * *
A zentai művésztelepen a kerthelyiségben ült a társaság a művésztelep megnyitója utáni első napon. Beszélgetés közben az egyik belgrádi festő megkérdezte Szilágyi Gábor szabadkai festőtől, hogy Petrik Pál nem jött Szabadkáról, hiszen a meghívottak között volt. Tudni kell, hogy Szilágyi Gábor nagyon jól imitálja Petriket, aki egyébként nyugodt, lassú természetű, nagyon finom ember. Amikor Szilágyi a nevét hallotta, felkiáltott: „Ja, a Petrik Pali?” És elkezdte utánozni. Az egyik kezével a fejét vakarta, a másik kezével az ülepét, és utánozta a hangját. Mit ad Isten, Petrik Pali közben megérkezett. Szilágyi Gábor háttal állt az ajtónak, nem láthatta, különben is el volt foglalva az előadással. Mi, akik szemben ültünk az ajtónak, láttuk, és röhögtünk, de Szilágyi azt hitte, a produkcióján nevetünk. Petrik meglepődött: magára ismert, mert olyan sajátos hangsúllyal beszél. Megállt Szilágyi mögött, pár percig nézte őt, és ahelyett, hogy megsértődött volna, megjegyezte: „Szilágyi, te ezt jobban csinálod, mint én!”
* * *
Petrik Pállal kapcsolatos az alábbi történetet is. A becsei művésztelepen voltunk. Mivel ott nincs külön művészház, a szállodában helyezték el a művészeket. Egy-két napja, hogy ott tartózkodtunk. Egyik reggelen, a szokásnak megfelelően pálinkával kezdtük a napot. Egyszer csak látom, hogy Petrik Pál barátom festőállvánnyal és teljes felszereléssel megy festeni. „Megyek festeni” – mondta Pali. Talán a második pálinkánál tartottunk, amikor jön vissza. Megkérdeztem tőle: „Mi van, Palikám, már visszajöttél? Ilyen gyorsan nem lehet egy képet megfesteni.” „Persze, hogy nem. Képzeld el, felállítottam az állványt, és alighogy elkezdtem festeni, odajött egy nő.” „Palikám, és mi van abban, hogy odajött egy nő? – kérdeztem. „Mit tudom én, hogy mit akart!” – volt a válasz. Összecsomagolta a felszerelését, és bejött. Megkérdeztem tőle, hogy hol történt vele az eset, kölcsön kértem a festőállványt és odarohantam – festeni.
* * *
Az écskai művésztelep történetéhez tartozik a következő eset. Egy nyári táborozás alkalmával, vacsora után, a művésztelep közelében lévő kiskocsmába ültünk be borozgatni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy éjszakába nyúló vitát rendezünk a kortárs festészetről. Legnagyobb meglepetésünkre a kocsmáros tíz órakor zárórát jelentett. Mivel a faluban másik kocsma nem volt nyitva, elhatároztuk, hogy a tíz kilométerre levő Nagybecskerekre (Zrenjanin) megyünk az egyik belgrádi festő kocsijával, és ott folytatjuk a megkezdett borozgatást és a vitát. Vagy heten préselődtünk be egy régi bogárhátú Volkswagenbe, és robogtunk Nagybecskerekre. Egy nagy vendéglőbe mentünk, ahol fiatal énekesnő szerb népdalokat énekelt. Az egész helyiségben ő volt az egyetlen nő, aki a férfiak az aszalok mögül bámultak. Az ötszáz dinárost a melltartójába, az ezrest pedig a bugyijába lehetett tenni. Nagy nehezen találtunk asztalt magunknak. Vitáról, persze, szó sem lehetett, olyan nagy volt a lárma. Éjféltájt, legnagyobb meglepetésemre, a bejárati ajtóban két újvidéki festőművész barátom jelent meg: Maurits Feri és Baráth Feri. Alkoholos szemeikkel szabad asztalt kerestek. Igencsak elcsodálkoztak, amikor a zenekar közelében lévő asztalnál felfedeztek engem. ,,Benes, hogy kerülsz te ide?!” – felkiáltással az asztalunkhoz ültek. Baráth Feri nem sokáig ült, felállt, széttárt karokkal odament az énekesnőhöz, átölelte és pénzt dugott a bugyijába. Figyelmeztettem, vigyázzon, mert sok a kan, akik egész este az énekesnőt bámulják, nem hagyják, hogy egy idegen elmarkolja előlük a madárkát, akibe az est folyamán annyi pénzt invesztáltak.
Festő barátaim, akik már idegeskedtek és botránytól tartottak, javasolták, hogy menjünk vissza az écskai művésztelepre. Feriéket nem tudtuk volna kocsival elvinni, hiszen így is alig fértünk el. Különben sem voltak hajlandók távozni, olyan jól érezték magukat. Otthagytuk mindkettőjüket. Gyorsan kiértünk Écskára, majd átszálltam Citroën kocsimba, és nagy sebességgel visszahajtottam a vendéglőhöz, hogy barátaimat kivigyem a művésztelepre. Mire odaértem, addigra egy csoport agyba-főbe verte a két Ferit. Móri a járda egyik, Baráth a járda másik oldalán feküdt. Mórinak az inge piroslott a vértől. ,,Megszúrtak, megszúrtak”, mondta. Kórházba nem akartam vinni őket, mert abból csak bonyodalom lett volna, rendőrség, jegyzőkönyv stb. Kivittem őket a művésztelepre, ahol egy szobát találtam a részükre. Először megfürdettem őket, hiszen mind a ketten véresek voltak. A szúrás, szerencsére, nem volt mély. A bicska hegyét visszafogták bizonyos távolságra, és csak egy-két centit nyomtak Móri hasába. Bekötöztem a sebet és lefektettem a két hőst; gyorsan el is aludtak. Reggel, amikor bementem hozzájuk, már ültek az ágyban. Különösen Móri (Maurits) arca volt bedagadva, a szája kiperegve, de azért egy literes üvegből már itta a konyakot, nagyokat jajgatva, mert marta az alkohol a sebes ajkát. Sajnáltam Mórit, mert ő húzta a rövidebbet, holott Baráth volt a nagylegény és a provokátor. ,,Ha marja a szádat, minek iszol? – tanácsoltam neki vigasztalására.
* * *
A zentai képtár vezetője voltam, amikor a városban létrehoztunk egy irodalmi csoportot, Térzene néven. A csoport irodalmi esteket rendezett a képtárban, és felléptünk a környező helységekben is. Mivel Zenta testvérvárosi kapcsolatot tart fenn Hódmezővásárhellyel, meghívást kaptunk az ottani könyvtár vezetőségétől is.
A megbeszélésre Cs. Simon István költővel mentünk Vásárhelyre. Azután, hogy az igazgatóval megbeszéltük a fellépés részleteit, Pistával a Béke Szállóba mentünk vacsorázni. Néhány barackpálinka és a jó falatok után vörösbort kortyolgattunk. Egyszer csak Pista barátomnak eszébe jutott, hogy az anyja megbízásából vásárolni kellene néhány dolgot. A pincértől tudtuk meg, hogy nem messze a szállótól még nyitva tart egy élelmiszerbolt. Pista, ahogy belépett az üzletbe, nagy hangon megkérdezte, hogy van-e kínai konzerv? Az igenlő válaszra gyorsan megkérdezte még: „Tudják-e, mit mondott Mao Ce-tung?” A néhány vásárló és az eladók megmeredtek, hiszen a Kádár-rendszerben Mao nevét nemigen volt ajánlatos emlegetni. Pista néhány másodperc után mondta is az idézetet. „Bármerre is fordulsz, az üleped az hátul marad.” Megkönnyebbülésemre az ijedtség nevetésben oldódott fel.
* * *
Ács József festőbarátomról is elmondanék egy-két anekdotát. Róla tudni kell, hogy nagyon szerette a jó bort, főleg a termelői borokat kedvelte. A másik tulajdonsága az volt, hogy szerette a társaságot, a beszélgetést. Mi, akik már régóta ismertük, és ezt tudtuk róla, ha csak mód volt rá, éjfél előtt meglógtunk a társaságból, mert tudtuk, ha valaki vele marad, az reggelig nem mehet aludni, Ács József nem engedi el. Amíg valaki mellette van, nem figyel a többire, s lassan idő előtt le lehet lépni. Topolyán, a művésztelepen történt az eset. Egy ottani ember, aki képgyűjtő volt, Ács Jóskától fél disznóért vett egy képet. Miközben alkudoztak a képre, persze, inni kellett rá. Miután csak ketten maradtak, Ács az atyaistenért nem akarta elengedni még éjfél körül sem a művészetkedvelőt. Közben folyt a nagy vita mindenről. Éjfél után azt mondta az illető, ,,ne haragudj, Jóskám, te itt vagy a művésztelepen, az asszony azt sem tudja, mikor fekszel le, meg mennyit iszol, de engem a feleségem vár odahaza.” Ács Jóska nagy nehezen beleegyezett, hogy elengedi ismerősét, de csak akkor, ha elkísérheti hazáig. Így időt nyert a további beszélgetésre. Ötven méterenként meg-megálltak és mondták a magukét. S mivel az illető kerékpárral volt, kénytelen volt maga mellett tolni. Akármilyen hosszan tartott az út, csak hazaért az illető. Az ablak alatt aztán tovább mondták egymásnak, Jóska nem tágított, nem akarta beengedni az illetőt, aki azt a megoldást választotta, hogy Jóskát visszakíséri a művésztelepre. Megfordultak és megtették az utat oda és vissza kétszer-háromszor. Az illető felesége már régen hallotta a beszélgetést, hiszen ébren aludt, mint minden asszony, ha a férje nincs otthon, s már kezdett virradni, amikor kinyitotta az ablakot, és kiszólt a férjének: „János, legalább a biciklit tedd le!”
* * *
Ács Józsefről szól a következő történet is. Zentán a Royal Szállóban festettünk két nagy méretű kompozíciót. Az egyik a zentai csata témára készült, a másik pedig népi motívumokból áll. Vojo Janković zetai tanár éppen abban az időben jött haza Isztambulból. Bejött megnézni, hogy haladunk a munkával. Mondtam neki, soha jobbkor nem érkeztél. Megkértem, hogy hozzon valami török írást, a betűket szeretném bekomponálni A zentai csata című képbe. A festményen az egyik oldalon a török csapat, a másik oldalon meg Savoyai Jenő csapata van. Janković hozott is egy emléktárgyat török szöveggel. Az írást lemásoltam, úgy, ahogy volt, ügyelve, hogy a festményen jól harmonizáljon. Az étteremben egy sgraffito is készült, amelyen Thurzó Lajosnak, a fiatalon meghalt zentai költőnek a Tiszáról szóló verseiből idéztem. Egy másik falfestménynél egy magyar butelláról másoltam le, hogy „Szép asszony, mög a bor, mögvigasztal mindenkor”. Alighogy elkészültek ezek az alkotások, és megnyílt ünnepélyesen a Royal, találkoztam egy zentai szerb nacionalista fiúval, aki rendszerint kötözködött a magyarokkal. Az utcán állított meg és belém kötött, a festményeket kifogásolta. Azt mondta: „Hogy merészeltetek ti csak magyar szövegeket alkalmazni a festményeken?” Erre azt választoltam, hogy ez így nem igaz, mert kétnyelvű írást használunk. Nem igaz, mondta. Persze, nacionalista indulattal csak szerb szövegeket szeretett volna látni. Fogadtunk egy liter borban, és elmentünk a helyszínre megbizonyosodni az igazságról. A zentai csata című képnél megmutattam, hogy nemcsak magyarul van írva szöveg, hanem törökül is. Igencsak dühbe gurult. A fogadást megnyertem ugyan, de a harag a részéről azóta is tart.
* * *
Egy ráérő napon a zentai művésztelepről elmentünk Kanizsára az egyik barátommal. Az ottani kocsmában éppen csak asztalhoz ültünk, a zenekar máris játszani akart. Erre a barátom azt mondta a zenekar tagjainak, hogy mindenki kap ezer dinárt, csak hallgassanak. Egy hangot sem akarunk hallani, mondta, mert beszélgetni jöttünk ide.
* * *
Milan Konjović vajdasági festőművészről is van néhány történetem. Milan azt mondja nekem egy alkalommal a topolyai művésztelepen: „Hallom, nem régen jöttél haza Párizsból.” Mondom, persze, kint voltam. Erre elmesélte, amit én már tudtam, hogy Párizsban van egy háza, műteremmel, még a második világháború előtt épült, és a feleségével a harmincas években sokáig kint éltek. A második világháború kitörésekor azonban hazajöttek Zomborba. Tudom, mondja, hogy Párizsban él egy festőbarátod, aki szabadkai gyerek, és ismer engem. Tudakold meg tőle, nem találkozott-e a képeimmel? Talán száz festményt is otthagytam a házban, s mind széthordták a második világháborúban. Nem tudok róla, mondtam, de hamarosan újra megyek Párizsba, s majd megkérdezem a barátomat. Így is volt. Elmentünk néhány galériába, s az ottani szakemberektől megkérdeztük, nem találkoztak-e Konjović-képekkel. Sajnos, senki nem tudott semmit. Akkor két hónapig voltam Párizsban, és mit ad isten, Pali barátom egy alkalommal hat Konjović-képet vásárolt az egyik vidéki város piacán, egy idős asszony árulta őket. Ezek a festmények 1937–38-ban készültek. Nálam volt a fényképezőgépem, diafelvételt készítettem mindegyikről, és amikor hazajöttem, első dolgom az volt, hogy telefonon felhívtam Konjovićot és elújságoltam neki: ,,Barátom, hat képedet vásároltuk meg Franciaországban, egy ócskapiacon.” „Milyenek?” – kérdezte. Mondom, gyere el, és nézd meg. Jöttek is a Konjović Galéria igazgatónőjével, Láng Irmával Zentára, és én levetítettem nekik a diákat. Konjović majdnem sírva fakadt. Megkérdezte, nem adná el a barátod ezeket a képeket? Ő visszavásárolná. (Konjovićról tudni kell, hogy nagyon fukar, pedig milliói vannak, azon kívül hiú is. Azt tartja magáról, hogy Európa legnagyobb művésze.) Mondom neki, erre nem tudok válaszolni, ellenben, ha kimegyek ismét, megkérdezem. Amikor legközelebb kimentem Párizsba, megmondtam a barátomnak, hogy mit üzen Konjović, eladná-e a képeket. Miért ne, ha jól megfizeti, válaszolta. Hogy tájékozódjunk az árakról, elmentünk a Saint-Germaine-be, egy galériába, ahol Czóbel Bélának, a nagy magyar expresszionista festőnek rendszerint voltak képei. Megnéztük, mibe kerül egy Czóbel Béla-festmény. Korban körülbelül megegyeztek, bár Czóbel valamivel idősebb volt. Amikor visszajöttem Zomborba, találkoztam Konjovićtyal, aki rögvest megkérdezte: „Eladja a barátod a képeket?” A válasz az volt, hogy igen, „És mit kér darabjáért?” Elmondtam, hogy megnéztük, mibe kerülnek a Czóbel-képek, de hozzátettem: „Mivel te nagyobb festő vagy, mint Czóbel, természetesen drágábban adja”. Percekig nem tudott szóhoz jutni.
A képvásárlásból nem lett semmi.
* * *
A topolyai művésztelepen egy alkalommal azt mondja Milan Konjović, gyere velem tanyát festeni. Beültünk a kocsijába, saját sofőrje, nagy Citroënje volt. Elmentünk egy közeli tanyára. Felállította az állványát és expresszionista módon kezdte a színeket feldobálni a farostlemezre. Én nem rajzoltam semmit. Közben észrevettem, hogy a tanyán tisztítják az ásott kutat. Odamentem és látom, jön fel a vödör sár. Vissza a vödröt nem üresen engedik le, mindig van benne egy fityók pálinka. A mindenit, mondom, ki lehet lent? Nem sokat kellett várnom, hogy megtudjam. Úgy félóra múlva feljött egy ember a kútból. Meg kell jegyeznem, nagyon meleg nyár volt. Kijött egy érdekes kalappal az öreg, sárosan, pörge bajusszal. Amikor Konjović meglátta ezt a fejet, odahívott s azt mondta, ,,te, ezt kellene megfesteni, ennek a karakteres embernek az arcképét.” Ez nem lesz gond, feleltem, egy liter pálinkáért itt ülne két napig is modellt. Odamentem az emberhez és beszélgetni kezdtem vele. Hogy azonnal ne a portréfestéssel kezdjem, megjegyeztem, hogy nagyon meleg van. Az ember szürrealisztikusan felelt. „Á, ez semmi. A tengerparton milyen meleg van! Tegnap is egy ember megfogott ott egy fát, és megfeketedett.” Ilyen hangnemben folyt a beszélgetés vagy fél órán át. Végül beleegyezett, hogy modellt üljön Konjovićnak, akinek a fukarsága olyan nagy volt, hogy el kellett mennünk a művésztelepre, ami legalább tíz kilométerre volt, és onnan hozzunk egy liter pálinkát. A helyett, hogy ott, helyben, a tanyán megvásároltuk volna apró pénzért. Így festettük meg az öreget.
* * *
Zentához fűződik az alábbi sztori. Tripolsky Géza, az akkori múzeumigazgató meghívott bennünket a lakására borozgatni. Iszogattunk, s egyszer csak csöng a telefon. Fehér Ferenc jelentkezett, az ismert vajdasági költő, és közölte, hogy Juhász Ferenccel a Royalban vannak, vacsoráznak. Tripolsky megkérdezte, van-e kedvünk vele menni, mivel meghívták a Royalba. Átsétáltunk valamennyien és odamentünk az asztalhoz. Juhász Ferenc, a nagy magyar költő jó hangulatban volt. Elmondták, hogy nem régen érkeztek Szabadkáról, ahol irodalmi est volt, és jól érzik magukat. Leültünk beszélgetni. Az egyik Feri megemlíti, hogy meginna egy kávét. Tripolsky erre azt mondja, ne itt igyatok kávét, szeretettel meghívlak benneteket hozzám. A társaság átvonult Géza lakására. Miközben főtt a kávé, a még megmaradt bort iszogattuk. Nem múlt el negyedóra, amikor Tripolsky, szokásához híven, régi népdalokat kezdett danolászni. Sok népdalt tud, hiszen gyűjti őket, s mindig szeretné bemutatni, hányat tud. Alig kezdte el a nótázást, Juhász Feri ránézett és azt mondta: „Te vén kecske, hallgass már, ne énekelj, légy csendben!” Tripolskynak ezt még nemigen mondta senki, mindenki csak dicsérte a hangját, és azt, hogy milyen sok magyar népdalt tud. Kis idő után Tripolsky újrakezdte, mert ő olyan, hogy nem bírja ki nóta nélkül. Most azonban taktikához folyamodott, s hogy ne akadályozzák az éneklésben, megkérdezte Juhásztól, mi a nótája. Juhász megjegyezte, hogy a Cserebogár, sárga cserebogár, de gyorsan hozzátette, el ne énekeld nekem, te vén kecske! A hangulat kezdett feszült lenni. Fehér Ferinek is kellemetlen volt, hogy így bánik a házigazdával a költő Juhász. Felnyúlt a könyvespolcra, ahol Juhász Ferenc néhány könyve volt, s odanyújtotta a költőnek, hogy dedikálja. „Nem dedikálom annak a vén kecskének!” – volt a határozott válasz. Hát milyen összejövetel ez, mondom, jó baráti hangulat helyett robbanékony állapot. Azzal a javaslattal álltam elő, hogy menjünk el valamelyik kiskocsmába, ahol csak jobb lesz, mint itt, lesz zene, jó hangulat kell. Ez az, mondta Juhász, és máris indultunk. Két külvárosi kiskocsma jött számításba, csak meg kellett tudni, hogy melyikben van zenekar. Vállaltam, hogy megnézem, akkor éppen hol muzsikálnak. Ha az elsőben vannak, akkor bemegyünk, ha nem, akkor a másikban lesznek. Kiszálltam az autóból, kinyitottam a kocsmaajtót, de nem mentem be, csak benéztem. Volt zenekar. És mintha csak jó estét köszöntem volna, odaszóltam, hogy Cserebogár, sárga cserebogár. Intettem a társaságnak, hogy jöjjenek, itt a zenekar. Juhászt engedtem előre, aki nem akart hinni a fülének. Szólt a zene: Cserebogár, sárga cserebogár! Leültünk a zenekar közelébe, bort rendeltünk és kezdett a hangulat oldódni. Egyszer csak felugrottam és táncolni kezdtem. Közben közel mentem a prímáshoz, és odaszóltam neki, hogy Juhász Ferenc, a nagy magyar költő van a társaságban. Úgy mondtam ezt, mintha énekelnék, közben vertem a talpam, a bokám és ugráltam. A prímás értett a szóból. Egyszer csak Juhász félbeszakította a zenekart, hogy megkérdezze: „Maguk véletlenül játszották az én nótámat, vagy mi volt ez? Mert hihetetlen, hogy ide belépek, először járok Zentán, és kérem, egy kiskocsmában az én nótámat húzzák! Erre a prímás azt válaszolta: ,,A nagy költőt ne ismernénk? A Juhász Ferit!” „Ez nem igaz, még bort, ide, az asztalra!” – kiabálta a költő. Amilyen feszült hangulat volt a múzeum igazgató lakásán, itt aztán igencsak feloldódott és jól érezte magát. Rendelte az italt, adta a pénzt a zenészeknek! ,,És maguk tényleg ismernek engem?” – kérdezte. ,, Persze, hogy ismerjük a művész urat” – válaszolták az öreg zenészek.
A legjobb hangulatban mentek el Fehér Ferivel Újvidékre.
Két hónappal később találkoztam Fehér Ferivel, aki megkérdezte: „Te, mi volt az ott, Zentán? Juhász Feri még mindig emlegeti Zentát, hogy szenzációs és felejthetetlen volt a kocsmai mulatozás, és milyen véletlenek vannak.” Elárultam Fehérnek, hogy ki volt a ludas, és kértem, senkinek ne mondja el, főleg Juhász Ferencnek , az ismert költőnek ne.
* * *
Ács Jóskával kapcsolatos a következő történet. Említettem, hogy nagyon szerette a bort, különösen a termelői bort. Megvoltak Zentán, Péterváradon, Topolyán is azok a helyek, ahova eljártunk borozgatni. Olyan termelőkhöz, akik zugkocsmát tartottak. Egy alkalommal az egyiknél elfogyott a bor. Kora ősszel lehetett. Megkérdeztük, tudna-e javasolni valakit, akinek jó bora van? A Slavnić bácsinál van, de nagyon megválogatja, hogy kinek ad – válaszolta. Elmentünk a megadott címre. Csöngetésünkre egy asszony nyitott kaput. Legnagyobb meglepetésünkre láttuk, hogy az asszony vak. Be sem mutatkoztunk, az első kérdésünk az volt, van-e bor? Igennel válaszolt, és kedvesen betessékelt bennünket. Ez a vak asszony, akit korábban soha nem láttam, igaz, ő sem engem, azt kérdezte: „Maga a Benes művész!” „Hogy ismert meg?” – kérdeztem. „A hangjáról” – válaszolta. Később elmondta, sokat hallgatja a rádiót. Többször nyilatkoztam a művésztelepről, a zentai kiállításokról, úgy látszik, annyira kifinomult volt a hallása, hogy a hangomról felismert.
Ezzel függ össze az alábbi történet. Mivel jónak találtuk Ács Jóska barátommal a bort, többször elmentünk Slavnićékhoz. A vak asszonnyal mindig találkoztunk, egy-két szót váltottunk is vele, de legtöbbször eltűnt, nem ült közénk. Egy alkalommal beszélgetést hallottam a szomszédos szobából, két nő beszélgetését. Meg is kérdeztem, ki van ott. Elmondták, hogy a házigazdának a felesége húsz éve fekvő beteg. Paralízise volt, s azóta ágyban fekszik, sem a kezét, sem a lábát nem bírja használni. Egy alkalommal behívtak a szobába, mert a béna beteg beszélni akart velem. A vak asszony ugyanis többször említette, hogy a Benes művész úr is idejár. Bementem a szobába és akkor rendkívüli, csodálatos dolgot láttam. A béna és a vak ember tökéletesen kiegészítették egymást. Csináltattak egy kottatartóhoz hasonló szerkentyűt, amit a béna, fekvő asszony mellére támasztottak és ráhelyezték a könyvet. A vak lapozta a könyvet, a béna pedig fennhangon olvasott belőle.
* * *
A legújabb anekdotám egyike a következő: Jugoszlávia NATO-bombázása idején Kecskeméten, az orvosi rendelő várótermében egy parasztasszony megkérdezte, hogy mit szólunk ezekhez a támadásokhoz. Nem várva a választ, hozzátette, hogy a levegőszennyeződés Magyarországnak is károkat okozhat. Majd bejelentette: újabban az amerikai repülőkből grafikákat dobálnak.
Benes József vajdasági képzőművész Belgrádban végezte a képzőművészeti akadémiát, évekig a zentai Művésztelep és Képtár vezetője volt. Jelenleg Kecskeméten él, rendszeresen szerepel hazai és nemzetközi kiállításokon.