Csáth Géza
A muzsika mesekertje*
Ötven esztendeje halt meg. Pedig nincs még száz éve, hogy megszületett. Negyvenhat éves korában a muzsika halottja volt. Megtébolyodott. A modern emberemésztő hangulatvilága temette el oly korán őt: a gyermekek szelídszívű barátját, az ifjúság környező meghittjét, a nők trubadúrszívű, forróvérű imádóját, a fájdalmak és örömök muzsikusát, a búsan mosolygó álmodót.
Igazán ő az első zeneszerző, akinek hangulatait nem általánosította, nem stilizálta – legkevésbé se – a nivelláló zenei nyelv. Aki saját magáért formákat alkotott és rombolt, aki a gondolatait úgy tudta kottapapirosra tenni, hogy azokon az alkotás kovácsműhelyéből egy durva kalapácsütés, egy erőszakos görbítés, egy kormos szennyfolt nem maradt. Egész másképp gondolta el a zenét, mint előtte bárki más. Ő az organikus kapocs a zene múltja és jövője között. Beethoven, Wagner az egyetemesség magas talapzatáról dirigálják zenekaraikat, Schumann ellenben a berekben, késő nyári alkonyon meglesi a rigót, amint méla bánattól reszkető madárlélekkel megjósolja az őszt, az eljövendő őszt. Fölkeresi az erdő mélyén az elátkozott helyet, és a buján tenyésző vadvirágok illatában megérzi a halál borús leheletét, a kiontott embervért, amelyet ott a föld valamikor beszívott. Rendkívül bonyolult és mély psziché, de az ő problematikus lelke előttünk nem probléma. Csak annyira, amennyire a magunk lelke az.
Mert ő: mi vagyunk. Az apró lelki szenzációk neuraszténiás kalandorai. Akik tavaszkor siratjuk meg az őszt, akik az emberi élet minden szürke, sőt kicsiny pillanatában csodákat és titkokat fedezünk fel. Micsoda hiábavaló gazdagság a mi érzelemvilágunk és milyen meddő temetkezés az életünk egész tartalma. Milyen finomak és elmúlók a mi gondolataink – mint a homokba rajzolt betű. Jönnek utánunk még néhány évtized emberei, akiknek átadjuk Schumannék, Baudelaire-ék és a többiek örökségét, de azután széthullik a mi kincsünk és végre nem lesz értéke. Elporladnak a könyvek és kottapapirosok, megújhodik és megegészségesedik a világ. S nem lesznek többé finoman hangolt és ébren álmodó beteg lelkek. És a hangulatok, amelyekért mi az életünket adtuk, azok se lesznek sehol. Ez a mi utunk.
Ez az exkluzív művészet útja. Mert a Schumannok művészete sohase volt és sohse lesz mindenkié, mint a Mozartoké, a Wagnereké. Tíz vagy ezer ember rajong értök, akik ismerik minden sor írását, művész és közönsége egy meghitt társaság, amelyben az egyik szívdobbanása villamos izgalomba hozza az összes szíveket. A Beethoven-szimfóniákra úgy készülünk, mint egy-egy nagyszerű kirándulásra. Át és áttanulmányozzuk a partitúrát és végre meghallgatjuk a hangversenyt. Schumannal nem így vagyunk. Idegen városban haladunk az utcán, Szilveszter este van, a gázlámpák sárga fénye a kéken világló hóval és a barna éggel valami fájó színharmóniába vegyül... És egyszerre – magunk se tudjuk, miért – de már hazafelé sietünk és a zongora mellett késő éjszakáig Schumannal vagyunk. A Schumann gyönyörű, édes, síró kottapapirosaival. Ilyenkor Chopint melódiásnak, de hidegnek, Wagnert gőgösnek, Beethovent retorikusnak, Mozartot kedvesnek, de szívtelennek találjuk; csak Schumann kell. Egy hang nincs benne, amelynek okát és helyét ne tudnók, egy gondolat, amelyet ne gondolnánk el újra teljes intenzitással.
Hiszen éppen ezért rajongunk ma az exkluzív művészetért! – Aki nem hatol be teljesen a művész teremtőműhelyének misztikus boltívei alá, az érthetetlenül áll meg Schumann vagy Baudelaire (minek több példa) művészete előtt, s ha talán egy-egy periódust, egy-egy strófát szépnek is talál, de nem úgy élvez, mint az a rokonlélek, aki e műhely csodálatos és bonyolult labirintusaiban minden útmutatás nélkül a legtökéletesebben tájékozódik: aki a művész minden szívdobbanását újra beidegzi.
Schumann a legintimebb hangköltő, akit ismerek. Nem szükséges bizonyítani, hogy az intim művészek – az egyénien és pillanatnyilag emberinek hajhászói – tulajdonképp a leghatalmasabb fejlesztői amaz ősi szent munkának, amelynek végcélja az örök emberi megismerése. Az ilyen emberek adják az új eszméket, új formákat, új alapokat. Ők az új irányok merész úttörői, akiket bolondoknak, senkiknek és pozőröknek kürtölnek ki a kortársak. Ami a formát illeti, Schumann alkotta meg a rövid-lélegzetű hangképet vagy zenei rajzot. Ki ne ismerné az Álmodozást, az Altató dalt, a Tündéreket. Micsoda testetlen finomságok: a Tél, Seherezade, az Alvó gyerek, A költő beszél, Fájdalom vég nélkül. A télnek – az öregségnek – emlékező melankóliája, Seherezade ezeregyéjszakai meséje, a szent költő méltóságos éneke... mind hangokban. Azután a többiek. A Dávid-szövetség táncai. Az emberszeretettől mosolygó humoreszk. Az édes, naiv gyermekmesék. A komor, jajgató, világfájdalmas szonáták. A nyájas falusi képek: kicsiny tanyákról, vadászatokról, magános mezei virágokról. S végre sok-sok dal. Mindenütt a melankóliának egy illatos lehelete érzik.
Mindenét a szíve vérével írta. Míg Wagner hideg nyugalommal dolgozik a partitúráin, míg számítva, ökonomikus tervezgetésekkel építi föl az ő kész témaanyagából nagyszerű épületeit: s emellett él hetven évig – addig Schumann az alkotás idegbajos lázában nem csinál magának modort, hanem minden sor írását felséges kínban szülve – meghal tébolyodottan, 46 éves korában.
Halálának ötvenedik évfordulóján sirassuk el az első modern zenészt. El kell siratnunk. Mert amíg másokat bámulunk és csodálunk: ő a mi szívünkhöz nőtt barátunk. Bús örömek és könnytelen bánatok zongorása. Teljesületlen vágyak és szomorú szerelmek énekese.
Úgy érzett, ahogy – tudta előre – mi fogunk érezni. S meghalt az ő érzései által: a mi megálmodott érzéseinkért.
[Budapesti Napló,1906. augusztus 5.]
Erősítgethetjük, hogy a mi muzsikánk egyedüli a világon, idézhetjük a magunk megnyugtatására akár naponként Nietzsche híres mondását (Rákóczi-Marsch ist der schönste der Welt), mégis éreznünk kell, hogy a magyar zene szénája nincsen rendben.
Molnár Géza mutatott rá a baj eredetére abban a tényben, hogy konzervatívok voltunk a formákban. A ritmusnak néhány mintáját választottuk ki és azután ezeket a szankcionált formákat, ezeket a megszokott ritmusokat tekintettük a magyar zene csalhatatlan ismertető jeleinek. A magyar ember fölszínes – bár intenzív – érzelemvilága és a formák keresése iránt mindenütt (az összes művészetekben) megnyilatkozó lustasága volt az oka a magyar zene zátonyra jutásának. Érdekes példa erre ezernyi népdalunk alkati megegyezése.
Honnan ered ez a formai megegyezés? Onnan, hogy a magyar ember zeneművészete bizonyos tekintetben megmaradt a zene fejlődésének egy érdekes, de korai stádiumában. Abban a stádiumban, amikor a hangok időbeli elrendeződésében még ritmus tulajdonképp nincsen. (Csoportokba sorakoznak a hangok. Egy csoport hangra esik egy mondat, egy lélegzetvétel.)
A magyar muzsika megmaradt ezen a fejlődési lépcsőn. (Bár más irányban tovább ment.) De a ritmus, a tánczenét kivéve, úgy látszik, nem érdekelte a magyar fület. Még soká. Vagy tán érdekelte volna, de a találékonyság hiányzott?! A magyar táncdarabokban hiába keresünk speciális ritmikai gondolatokat. Egy sablonos ritmikai kaptafára – amely kaptafát mindenki magyarnak ismert el – húzták rá a melódiai ötleteket. A melódia-ötletek már eleve így születtek.
Mióta belekerültünk a nyugat-európai zenei kultúrába, már érezzük a ritmikai ötletek formaalkotó és invenció-termelő jelentőségét. Tisztán látjuk azt is például, hogy a magyar zene egyszerűen megfosztotta magát valamitől; azt cselekedte tudniillik, hogy a művészet alkotó elemeinek kombinálásában (amely kombinálás maga a művészet), tehát a melódia, a ritmus és a harmónia egymáshoz való formálásában – egyszerűen kihagyta a játékból a ritmust.
És ez a mellőzött, magányos és vidám mostohagyermek azután bánatában megkövesedett.
Itt a baj. Mert hiába puhítjuk, hiába orvosoljuk ezt a sokáig alvó múmiát: nem lesz aki elismerje, hogy él. A magyar fül nem akar ráismerni a magyar hangmenetekre (melódiákra) és hangkeverésekre, ha nincs mögöttük a közismert, kétségbeejtően jól ismert, a magyaros ritmikai vár. Hallatlan találékonyságra van szüksége egy zeneszerzőnek, ha ily körülmények között magyar és egyszersmind nemes művészi zenét akar írni: Erkel Ferenc, Lányi Ernő és Horváth Attila munkái elsősorban nagyszerű példái ennek az óriási küzdelemnek.
Talán lesz alkalom még rá, hogy szemügyre vegyük ezeket a kultúrfiziológiailag is nagy érdekességű folyamatokat, amelyek egyszersmind a magyar szellem művészteremtő képességeinek e funkcióját is demonstrálják. Most azonban meg kell látnunk, hogy a múmia mégis életre ébredt. A magyar muzsika lassanként újra megszületik, mint ahogy megszületett a magyar építőművészet.
Ne szégyenkezzünk ezen, hiszen olyan fiatalok vagyunk.
[Magyar Szemle, 1906. október 11.]
Szabadka, szeptember 5.
Grieg Edwárd, a svédek legnagyobb zeneköltője1, a mai muzsika egyik legérdekesebb alakja meghalt. Rövid frázisokkal lehetetlen letárgyalni azt a sajátos, merőben egyéni és új művészetet, amit az ő munkái képviselnek, de erre nincsen is szükség.
Grieget megértette és értékelte az egész kultúr-Európa, sőt Magyarország is. Vidéki városokban, ahol meg lehet számolni a zongorákat és zongorásokat, mindenütt megtalálhatni a Peters-féle rózsaszínű füzeteket, melyeken piros betűkkel ott ékeskedik a Grieg név. Az ő muzsikája izgatja és érdekli a hallgatókat. Sajátos harmóniáiban a fjordok hideg, egészséges levegőjét érezzük, vad ritmusaiban és méla és furcsa melódiáiban a kékszemű, elmebajra hajlamos, éjszaki, szőke emberek meleg szívét.
Ez a muzsika kezdte tanítani először a hallgatókat arra, hogy a hangokban elsősorban embert, arcot, egyént keressenek. A nagy németek és az olaszok munkáiban (különböző okoknál fogva) ez a megtalálás sokkal nehezebb, körülményesebb, és a zeneileg fejlettebb intelligenciáknak van fenntartva. Grieg leköti a kezdő játékost és arra kényszeríti, hogy – neki, a zeneszerzőnek a szemébe nézzen és találja ki az érzéseit.
Amit hivatalosan mondani kell Griegről, azt is elmondjuk. Rendkívül tanult, hatalmas tudású muzsikus volt. Igazi poéta lélek. A formákban nem utánozott senkit, apró, dalformájú zongora darabjaiban, szonátáiban, zongoraversenyében, dalaiban a formát sajátosan alakította az ötleteihez. Ebben a tekintetben nemcsak modern muzsikus, hanem 64 éves korában is a legfiatalabbak közé kellett őt számítanunk.
Lángelme volt, sokat teremtett. A munkái századokra szólnak.
[Bácskai Hírlap, 1907. szeptember 6]
Mindannyian dalolunk, vagy legalább is élünk vele. Az egész életünkön elkísér bennünket a dal. A vallási szokásokban, az istentiszteletekben, a politikai és közéleti ünnepségeken mindenütt szerep jut a dalnak. Általában, ha arról van szó, hogy sok embert egyszerre hasonló kedélyhangulatra akarok hozni – akkor erre a legjobb eszköz és mód, hogy egy dalt adok elő, egy zenedarabot játszatok el, amit már mindannyian ismernek. Az eredményt el fogom érni.
Tudják ezt a katonák is. A porosz-osztrák háborúban, a nemzetiségi ezredekben mindenütt a megfelelő nemzeti dalt játszották. Nálunk például a gyerekek, a klerikális iskolákat leszámítva, mindenütt azt tanulják, hogy Rákóczi nagy hős volt. A Rákóczi-induló hallatára eszükbe jut mindaz, amit róla tudnak. Eszükbe jutnak – maguk se tudják, hogyan – azok az ábrándok, amelyekben például egy képzelhető háborúról, s a háborúban Rákóczi katonáinak mintájára tanúsítandó bátorságukról, hőstetteikről álmodoztak. A gyerekekben, akik katonasapkát és kardot kapnak ajándékba, s ezekkel a játékokkal mulatnak, az ilyen gyerekkori ábrándok döntő nyomot hagynak. És háborúban, ha csakugyan összekerül néhány ezer ilyen ember, akkor egészen bizonyos, hogy a zene fokozni fogja a bátorságukat, erejüket.
Az életünknek majd minden állapotára jellemző valamilyen dal. Az ágybafekvésnél eszünkbe juthat az édesanyánk altató dala, amellyel például kisebb testvéreinket altatta. Viszont ha a dalt valakitől halljuk, megjelennek az emlékünkben a körülmények, az édesanyánk arca, az elsötétített szoba, szinte halljuk a hangját. Az ismert zene a legtöbb emberben igen hevesen, élénken kelti föl az emlékeket, amilyen körülmények között például ezt a muzsikát először hallotta, vagy azokat a képzeteket és érzéseket, amelyek a dalhoz fűződnek.
Így például, ha a Marseillaise-t hallom, mindannyiszor jól látom magam előtt Az ember tragédiájának azt a képét, amelyben e forradalmi dal előfordul, s amelynek előadásán először hallottam. Hallom a közepes vidéki kardalosok hangját, a gyenge zenekar kétségbeesett erőlködését. A továbbiakban eszembe jutnak a francia forradalom történetének egyes részletei, de főképp egy régi rézmetszet, valamilyen ócska könyvből, mely XVI. Lajost és feleségét, Maria Antoinette-t ábrázolta ,,a haláluk előtt való napon."
Mindenkinél többé-kevésbé így van ez. A zene mélyen hat reánk, tartósan és egész életre nyomot hagyva. De miután életünk legjelentősebb eszményei nem hangversenytermekben és színházakban játszódnak le, hanem otthon, az utcán és azokon a helyeken, hol napi munkánkat végezzük: a legtöbb embernél nem a zeneművészet nagyszabású alkotásai maradnak elraktározódva az emlékezet fontos fiókjaiban, hanem apró dolgok, amiket mindenki tud, mindenki fütyöl, mindenki könnyen megtanul. Így például egy ismerősömnél egy súlyos torokfájás emléke elválaszthatatlanul össze van kapcsolva egy együgyű, léha táncdarabbal, amelyet betegségének leglázasabb délutánján valami rossz verkli nyekergett a ház udvarán. Szóval az életünkben leginkább mégis csak dalok szerepelnek, népdalok, egyszerű, könnyen megjegyezhető kis nóták.
A nóta az a zenei táplálék, amellyel legtöbb ember egész életében kénytelen megelégedni. A nóta nyers zene. Hasonlít a nyers húshoz. A nyers húst megmossák, megszalonnázzák, zsírban sütik vagy kirántják. Ugyanazt a húst el lehet készíteni tíz-százféleképpen, hogy meg ne unja az ember. A nóta olyan a zeneszerzőnek, mint a jó szakácsnak a nyers a hús. Megmossa, kiválasztja belőle, ami tetszik, földíszíti, kidolgozza és akkor lesz belőle dal, vagy szonáta, vagy szimfónia, vagy opera.
Minden műzene a népzenéből keletkezett.
Ez nem annyit jelent, hogy a zeneszerzők a népdalokat átalakították, és új, nagyobb formákra nyújtották; nem azt jelenti, hogy a dallamot vagy a ritmust átvették és változatlanul fölhasználták, hanem, hogy ebből az egyszerű zeneművészetből fejlesztették ki a zeneszerzők a maguk nagyszerű mondanivalóját. Azok a zeneszerzők, akiknek a zenéje nem ebből a talajból táplálkozik, nem vitték sokra.
A nagy zeneszerzők a népdalok szellemét és érzéseit ültették át új zenei formákba. Éppen ezért minden nagyszerű zenében találunk többek közt valamit, ami jellemző először a zeneszerzőre magára és másodszor a fajra, amelyhez tartozik. Beethoven akármelyik zenedarabjáról, ha hallom, megmondom, hogy Beethoven írta-e, de ha ezt nem is tudom biztosan megmondani, azt már föltétlenül merem állítani, hogy a darab szerzője germánfajta volt. Aki Magyarországon született és itt él, meg tudja mondani egy nótáról, hogy magyar nóta-e.
Érdekes, hogy a művészetben újabban mennyire hangsúlyozzák, megkívánják a faji jelleget. Minél inkább tudjuk, hisszük és valljuk, hogy az egész emberiség egyetlen nagy közösség, ahol mindenkinek egyenlő jogai és kötelességei vannak – vagy helyesebben: kellene, hogy legyenek – annál világosabban érdeklődünk minden iránt, ami az irodalomban, zenében, festészetben, iparművészetben stb. faji jellegű. Összefügg ez azzal, hogy a művészetet öntudatosan élvező modern ember minden műalkotásban a művész személyét keresi. Azt kívánja a művésztől, hogy egyéniség legyen, hogy különbözzék mindenki mástól; hogy amit megír vagy megfest, azt úgy csinálja, ahogy más nem tudná.
Az egyéniségnek a sajátos tulajdonságait a kifejezésben keressük. Lehet például valaki akármilyen eredeti gondolkodású ember, ha a gondolatait nem írja meg eredetien, hanem úgy, hogy például utánozza valamelyik már ismert írót – akkor nem tekintik egyéniségnek és az írásai, ha jók is, nem fognak nagy érdeklődést kelteni. A művész egyéni tulajdonságai, amelyet egyéni módon ki kell fejeznie, a testi állapotától függenek, az idegrendszerének természetében rejlenek. A modern író és zeneszerző ezeket a testi tulajdonságait a művészetében hangsúlyozza.
Például már Petőfi Sándor verseiből is meg tudom mondani – ha az élete folyását nem is ismerem – hogy hirtelen természetű, lelkesülő, becsületre sokat adó, büszke férfi volt, hogy a nőkkel gondolatban sokat foglalkozott, hogy szeretett mélázni és voltak sajátos előérzései, ideges álmai, hogy tudott erősen akarni, nagyon szeretni és nagyon gyűlölni. Ha mindebből elvesszük azt, hogy eredetien ki tudta fejezni ezeket a lelki tulajdonságait (amik mindenképpen testi tulajdonságok), szóval, hogy szokatlan, eredeti kifejező képessége őt géniusszá, költővé avatta – akkor nem marad más belőle, mint egy vérmes, érzékeny ember.
Szóval ma a dalban, a zenében is egyéniséget, a művész személyét keressük. A népdal szerzőjét nem ismerjük, de azért az is, bár hiányosan, fölvilágosítást ad a szerzőkről. Azt a nótát, hogy –
A Csap utcán véges, véges, végig,
Minden kis kapuban virág nyílik,
Minden kis kapuban kettő, három,
Csak az enyém hervadt el a nyáron.
– nem valami jókedvű parasztlegény találta ki, hanem alighanem ugyancsak búsult őkelme, sőt némi bort is ihatott. Legalább én ezt az okoskodást, ami magyar nótákban olyan gyakori, hogy valami külső esemény, például itt a Csap utca virágai, juttatják eszébe a belső bajait, érzéseit – itt a kedves halálát vagy hűtlenségét – a berúgott ember eszejárására nézve tartom jellemzőnek.
A dalban mindenkor találunk élményt, valami belső magot, ami a művész vérében, idegeiben gyökerezik. A dal a zeneművészet alapja, kezdete. Az az ember, aki ujjongó hangok ismétlésével először köszöntötte a fölkelő napot – volt az első zeneszerző. A dalból, a népdalból fejlesztették ki a zeneszerzők a nagyobb zenei formákat, a különböző táncformákat, amelyek hosszabb dalokhoz hasonlítanak, és a szonátát, a rondót, amelyek mintegy több dalból vannak összeillesztve, összekovácsolva, de úgy, hogy a zene szövete egy pillanatra sem szakad meg; a dalok kellemes változatosságban egymásba illesztődnek, váltakoznak és ismétlődnek. Az operák is dalokból vannak összerakva. Nem már ismert dalokból, hanem a zeneszerző dalformájú gondolataiból. A dal itt már vesztett formai egyszerűségéből és a művész kezében változatosabbá lesz, megnő, szokatlanná, meglepővé válik.
A műzenét az tudja hallgatni, aki begyakorolja magát, hogy mindezekre figyeljen és a zenedarabot hallgatva tájékozódjék a benne elrejtett apró részletek: dalok és daltöredékek iránt. Ekkor az egészről is áttekintése lesz és meg fogja tudni becsülni a zenében azt, ami a zenében a zeneszerzőre nézve jellemző, ami egyedi. Át fogja érezni az érzéseket, amelyeket az átérzett, és meg fogja tudni látni a hangok mögött rejtőző művész arcát.
[Népszava, 1808. december 25.]
Berczik Árpád a múlt hetek valamelyik napján cikket írt egy fővárosi napilapba. Konstatálja benne a magyar népdalkultusz hanyatlását, konstatálja, hogy Blaháné után Fráter Loránd az egyetlen apostola a népdalnak, és azt kérdezi, hogy hogyan lehetne ezen a bajon segíteni. Mondani se kell, hogy panasza merőben alaptalan. Azaz tulajdonképpen tagadhatatlan, hogy a népdal-kultusz csakugyan hanyatlik. De ezen nem szomorkodni kell, hanem örülni. Mert ez annak a biztos jele, hogy a népzene befejezte hivatását. Mi a népzene, a népdal kultúrszerepe? Hogy megteremtse a műzenét. Más föladata nincs. Ha tehát valahol a népművészet hanyatlásáról kapok hírt, akkor már tudom, hogy akadtak géniuszok és talentumok, akik az artisztikus igényeket fokozott mértékben ki tudják elégíteni alkotásaikkal.
Milyen a kultúremberek artisztikus igényeinek természete? Olyan, hogy művészi kielégülés után vágyakozik. Mi elégít ki engem legjobban? Ha ez a művészet engem fejez ki, engem képvisel. Az én érzéseimet, gondolkodásomat, vágyaimat, akarásaimat. Mi jellemzi az én lelki tulajdonságaim természetét? Sok minden, de többiek között az, hogy magyar vagyok. Magyarok között éltem, magyarul beszélek, bizonyos speciális faji karakter van a gondolkodásomban, a hangulataim kapcsolódásában. Éppen ezért a művészetben is megkívánom azt a faji ízt, azt a faji jellegű megalkotottságot, mert csak az ilyen művészetre tudok egész lelkemből rezonálni. Csak az ilyen művészet képes engem magam kifejezni.
Egy kultúrember, ha akárhol él, megtalálja a múlt és jelen minden fajta művészetében saját magát. Rokona tud lenni: Homerosnak, Phidiasnak, Rembrandtnak, Beethovennek, Strindbergnek. De egészen közelről, minden pontján csak a faji karakterű művészet érdekelheti. A faji karaktert: a koponyaalkat, az agyberendezés, az öröklés kritériumai szolgáltatják, A mai emberek azonban csak ritkán tiszta fajúak. Nagyon kevesen vannak például, akikben tiszta magyar vér csörgedezik. Éppen azért természetes és magától értetődő, hogy nálunk a német kultúra akkora visszhangot tudott kelteni. Tiszta magyar embert azonban csak a tisztán magyar művészet érdekeli, mert a mongol idegberendezés tulajdonképpen ellentétes a gall, germán fajokéval, inkább a szlávokéval és a finnekével rokon. És minthogy nem volt műzenénk – minthogy hosszú ideig minden próbálkozás csütörtököt mondott, amely a magyar ember lelkét nagyobb zenei műformákban kifejezésre akarta juttatni – a népdalt kellett megtartani, mint az egyetlen fajta zenét, ami kis formában bár, de művészien kifejezte a magyar embert és így kielégíthette muzikális kultúrszükségleteit.
Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években virágzott a népszínmű és a népdal-kultusz. Miért? Mert Erkelnek, Mosonyinak, Dopplernek – az előző évtizedek zeneköltőinek – nem igen sikerült kifejezni a magyar lelket. Az ő nagy zenei formaikban találunk magyar ritmikát, magyar népdal-motívumokat, de a szerkezetek idegen mintákat utánoznak, a zenéjük nem szerves. Az újabb időben a népdal-kultusznak vége. Miért? Mert a magyar műdalt a nyolcvanas-kilencvenes évek zeneszerzői végérvényesen megcsinálták. Sikerült nekik. Nézzük csak meg Frater műsorát, ha Berczik Árpádnak úgy tetszik; csak ötödrésze népdal, a többi műdal. És az új zeneszerző nemzedék megtalálta az utat és módot arra is, hogy kifejezze a magyar lelket a nagy zenei formákban. Még nyolc-tíz év előtt csak remélni mertük, de ma valóság, kész, sikerült. És ennek örülni kell.
A népdal megtette a magáét, megtermékenyítette a zeneszerzők fantáziáját, elemeket, sőt lényeget adott egy faji karakterű zeneművészet megszületéséhez – a népdal mehet. Kultuszára nincs semmi szükség. Számon tartjuk, ismerni kell, de nem rágódunk rajtok lépten-nyomon. Ha kell, visszagondolok rájuk, mint a Biblia mondásaira, de nem hozom elő minden beszélgetésben, mert köztudomásúak. A népdal ilyenformán mindennapi kenyér helyett csak csemege a kultúrember zenei étrendjében. Ez a fejlődés, ez a haladás. Ezen nem lehet siránkozni, mert a síró hasonlít ama egyszeri emberhez, aki esküvőre részvétnyilatkozatot küldött.
[Élet, 1909. január 3.]
A művészetek ősanyja a tánc, a mozgás. Az emberi szervezetnek az a tulajdonsága, hogy a benyomásokra mozgással felel. A művész, amikor alkot, a reá ható benyomásokat dolgozza fel. És amint a munkáját szemléljük, nemcsak a benyomásairól kapunk adatokat, hanem arról is, hogy micsoda szerkezetű lelke van. Mert a műalkotás (nyersanyagát nem számítva): formájában erről a feldolgozó lelki gépezetről beszél. Aki a művészetet igazán érti vagy érteni akarja, annak meg kell tanulni, hogy a formáknak ezt a néma beszédét megértse, mintegy a gyártmányról meg tudja állapítani, hogy milyen gyárból való. A legújabb időben – helyesen vagy helytelenül-e, ezt most nem kérdezzük – az esztétika számára is ez lett a legnagyobb feladat, ez lett a legfontosabb kérdés. És a közönség érdeklődését is lassanként foglalkoztatni kezdi: hogy a műalkotásban hol rejlik a művész személye, egyénisége? Miben különbözik a műalkotás minden mástól, mik a művész lelki munkájának a sajátos ismertető jelei, nyomai?
Egy ilyen korban nagyon érthető és magyarázható, ha a művészek eredetieskednek, ha alkotásaikon mindenáron a saját munkájuknak a bélyegét akarják elhelyezni. A gyakorlott hallgatót azonban nem tévesztik meg. Ő rájön, hogy hol hazudik a művész, hol színészkedik, hol játssza az érdekest. Úgy jár az ilyen művész, mint az osztrák gyáros, aki a régi védőegyesületi mozgalmak idején a posztói szélére rászövette: ,,Honi poszló". Csak annál inkább elárulta, hogy a gyártmány nem magyar és mindenkit figyelmessé tett a csalásra. A közepes vagy kis művésznek is, ha ,,jogtalanul" eredetieskedik, hamarosan észrevesszük a munkáján az őszinteség hiányát és csak nevetünk rajta. ,,Honi poszlóval" nem hagyjuk magunkat becsapni.
Az újabb magyar irodalomban, a festők, szobrászok és építészek között nem egy ilyen hamis cégre akadunk, aki az áramlattal úszva, erőnek erejével az eredetiségre dolgozik, mert észrevette, hogy a közönséget az eredeti holmi érdekli. Persze néhány embert sikerül neki felültetni, és ezek azután haragjukban, csalódottságukban szidják és becsmérlik a többi, becsületes művészeket is. Az ilyen alkalmak azonban csak hozzájárulnak ahhoz, hogy az igazi, őszinte – belső lelki szükségből eredeti – művész munkáját végeredményben méginkább megbecsüljük. A nagy művészek diadalmas pályafutását mindenkor epigonok holttestei jelzik!
Amit az új magyar zeneművészet területén látunk, az már sokkal biztatóbb. Az utóbbi esztendőkben eredeti és nagyszabású tehetségek tűntek fel, akik mintegy huszonnégy óra alatt megcsinálták azt, amit apáik és nagyapáik századokig elmulasztottak. Mindenki tudja, hogy a magyar zene szerves kifejlődésében a XIX. század utolsóelőtti évtizedében még csak a műdalnál tartott. A nagy formákban a magyar géniusz kényelmetlenül érezte magát és olyan óriási tehetség, mint Erkel Ferenc sem tudta például az operát magyarrá tenni. A Bánk bánban, Hunyadi Lászlóban sok a magyar dallam, népdalmotívum, de az egészben a szerkezet olaszos vagy németes. Pedig épp ez a fontos. Még a kilencvenes években sűrűn olvashattunk az újságokban cikkeket, amelyek egy igazi magyar szimfonikus megjelenését várták, mint valami Messiásét. Olyanféleképpen kellett volna a példátlanul gazdag népdalkincset átvinni a műzenébe, mint ahogy Grieg a norvég népzenéből – egyénien és norvég zenei nyelven írt közérthető, minden néphez és fülekhez szóló műzenét, vagy, ahogy Chopin fejlesztette ki a lengyel népdalok nyersanyagából csodálatos művészetét.
És a magyar szimfonikusok megérkeztek. Egyszerre többen is. Még nem is tudnak róluk széles e hazában, de már itt vannak és külföldön is hirdetik, terjesztik a magyar kultúrát. Mert nem az tesz a magyar kultúrának szolgálatot, aki, mint Liszt, a népdalokat felpántlikázza, kicicomázza, és mint valami etnográfiai látványosságot, virtuóz előadásban mutogatja, hanem aki valóban meg tudja értetni az idegennel ezt a zenét. Az új magyar zeneszerzők szerzeményeikben ezt csinálják. A magyar lelket viszik bele a nagy klasszikus zenei formákba és ezen a nemzetközi formanyelven a magyar életet, a magyar kedély érzéseit, örömeit és sírvavígadását magyarázzák.
Koessler Jánosé, a Zeneakadémia volt zeneszerzési tanáráé a hervadhatatlan érdem, hogy ez így történt. Ő nevelte nekünk az ifjú magyar zene fiatal csemetéit, akik azóta megerősödtek és gyönyörű gyümölcsöket hoztak. Tanítványai közül megemlítjük: Dohnányi Ernőt, Vándor-Weiner Leót, Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Kálmán Imrét, Antalffy-Zsíros Dezsőt, akiknek alkotásaiban valóban a magyar zenei szellem és nótázó kedv él. Ők nem írnak népdalokat, mint soká az összes zeneszerzők. Mert a népdal kis formája miatt nem alkalmas az új gondolatok kifejezésére. A műzene fejlődése a nagy formák felé mutat. Bartók és Kodály például összegyűjtötték a magyar népzenének azt az anyagát, amelyet legalkalmasabbnak találtak arra, hogy belőle egyéni művészetüket kiépítsék. Ők a székely és palóc földön kutattak, sőt még a tótok közé is elmentek, mert felfedezték, hogy a rokon magyar és szláv zene a tótok népdalaiban kapcsolódik össze, mintegy ezekben mutatja a rokonságot. Vándor Leó viszont inkább a cigányokhoz és az Alföldre ment anyagért.
Az új magyar szimfonikus zene tehát fiatal. És éppen ezért szükséges, hogy a közönség érdeklődésének a melege el ne kerülje, mert csak úgy nőhet nagyra. 20-30 zenekari vezérkönyv, ennyi az egész, de el nem cserélném se az ifjú finn, se a szintén fiatal orosz zenei kultúrával, mert hatalmas reménykedések váltói ezek a kották. Váltók egy korszakra, amikor egész Európa figyelme a magyar szimfonikus zene felé fog fordulni, és amikor a mi lassan fejlődött ázsiai vérünk, ifjúságában és erejében meg fogja döbbenteni a nyugati kultúra kiélt és enervált művészetét.
[Vasárnapi Újság, 1909. január 31.]
2. Koncertkalauzok
Az első szimfóniai hangverseny
Vasárnap, 1909. október hó 17-én, este 1/2 8 órakor a Zeneakadémia nagytermében
Wagner Richard előjátéka A nürnbergi mesterdalnokokhoz – a műsor első pontja. Az előjáték rég elmúlt időket varázsol elénk. Hans Sachsnak, a költő vargának idejét, a XV. századot és az akkori Nürnberget. Ezt a ceremóniás, kosztümös, csíziós, céhes világot, amikor a dalnokversenyeken egy szép és gazdag lány volt a pályadíj. Ennek az előjátéknak érdekessége a sokszólamúság, az édes melléktéma (Walther szerelmi dala) és a befejezés briliáns bonyodalma, amikor a három főtéma egyszerre szól a zenekaron.
Debussy Claude Petite suite-jét először halljuk Budapesten. A nagymester fiatalkori munkája, és mintegy kicsinyben mutatja az alkotónak minden kiválóságát. Ezek: az eredetiség, az enerváltan finom, érzékeny fantázia, a szabad, merész, modern, zenei konstruálás, amik azonban rendkívül öntudatos művészi ökonómiával párosulnak. Debussy ismeri az eszközeit, ismeri a céljait, tudja, hogy mit ír és amit ír, hogyan hangzik. Főképp tisztában van azzal, hogy mit lehet, hogy mik a megértésnek, a muzsika-hallgatásnak pszichológiai feltételei. Ő nem fárasztja ki a hallgatót. Nem tömi túl a zenekart. Amit el lehet mondani egy szóval, azt nem mondja el hárommal. Érthető, hogy teljes életében anti-wagnerianus volt. A francia szellem, amelynek ma ő egyik representativ manje, semmitől sem idegenkedik jobban, mint az unalmasságtól, a hosszadalmasságtól és a fontoskodástól. Debussy, mint minden igazi géniusz: forradalmár. De nemcsak rombolt, hanem alkotott is, sőt csak azért rombolt, hogy alkothasson. Művészetének egyetlen tárgya ő maga, az ő finom, nervózus érzésvilága. Egy pillantás erre az arcra nagyon sokat mond2. A szemei befelé néző, álmodó szemek. Azoknál az embereknél látunk ilyet, akikben túlteng a fantázia. A lélek mindig el van foglalva a maga belső dolgaival, a képzelet le van kötve, s a szemek emiatt révetegek, a levegőbe néznek, a semmibe, a végtelenbe. Ezeknek az embereknek az élet, a világ, mindaz, ami körülöttünk van, csak álom és alkalom az álmodozásra. A benyomások átalakulnak bennük, elhalkulnak, elvesztik minden erejüket, s mint testetlen árnyékok jelennek meg az érzékek laterna magica-lepedőjén. Debussy, mint muzsikus, tiszta lírát ír. Az ő titkos belső világát vetíti ki elénk a művészetének finom, tökéletes szórólencséjén. Az ő érzékeny füle az erdő muzsikáját, a tenger zenéjét, a tó locsogását egészen másképpen hallja, mint a többi zeneszerzőké. És bámulatos egyéni művészete éppen abban rejlik, hogy ezeket a zörejeket biztos művészettel bontja szét, egyszerűsíti át összetevő zenei szólamaikra, amelyek azután együtthangozva, világosan megmondják nekünk – mit hallott Debussy? – Különöset, finomat, pompásat, sohase hallottat! – Aki effélét tökéletesen ki tud fejezni anélkül, hogy e munkájában valamit is elejtene belőle – elsőrangú nagy művész.
A budapesti közönség tavaly ugyancsak az Országos Szimfóniai Zenekar előadásában hallotta Debussy újabb keletű nagy szimfonikus költeményét, A tengert. Kis suite-je, amit ma hallunk, a mester fiatal éveiből való. Tele van elragadó szellemességgel, eleganciával és igazi poézissel. Négy tételéhez: Csónakázás, Fölvonulás, Menuet, Balett – semmi formai magyarázás nem kell. Nincs ebben a muzsikában semmi úgynevezett logika és matematika. Csupa érzékiség, az egész csupa sejtelem, mese, álom.
Radó Aladár Petőfi című szimfonikus költeménye a fiatal magyar zeneszerzőnek negyedik opusza. Radó zenéjét jellemzi az előkelően stilizált magyarság, a szerkesztés szabadsága, a hangulatok szangvinikus változása és bizonyos fiatalos, patetikus szónokiasság. Petőfije három fő részre oszlik. Mint Petőfi élete is. Az első az ifjúság korszaka volt, a fejlődésé, a szenvedélyeké. A második a komoly szerelemé. A harmadik korszak szorosan összeforrt a 48-49-es idők eseményeivel – a harcé és a hősi halálé. Radó ezt a programszerű tartalmat nagyon finoman el tudta helyezni egy komplikált rondóforma kereteibe. Petőfi-motívuma, amelyet mindjárt az első nyugodt hangulatú részben a hegedűkön hallunk, igen egyszerű és eredeti. A szerelmi motívumok frissek és szenvedélyesek. A harcok festése, a Talpramagyarra való utalás, a mámoros győzelem hangjai és hősi halál impozáns himnusza erőteljes, invenciózus és minden pleonazmusa mellett is érdekes.
Beethoven Hősi szimfóniája (a 3-ik) a műsor utolsó száma Első tételét a legszebbnek mondják Beethoven összes úgynevezett első tételei között. Csodálatos szépségű e tétel heroikus első témája, amelyet rögtön a kezdet után a csellókon hallunk. Gyászindulója egyszerűségével, sötét komolyságával hat. Ha hallom, Beethoven temetésére kell gondolnom! A Scherzo képviseli a szimfóniában a kedély fellobogását, a sötét színfoltok és végtelenbe vesző monumentális perspektívák mellett a világosságot, az önfeledtségnek és jókedvnek korszakát. ,,Rendkívüli melegség, jóság és emberszeretet van ebben a Scherzóban!" – írta egy Beethoven-magyárázó; ez a mondás nem mondvacsinált! Fináléja különleges nevezetesség. Egyike volt az első eseteknek, hogy zeneszerző a szimfónia befejező tételét variáció formában írta. Azaz : előre adja a témát – amely egy kis dalhoz hasonló – és utána a variációkat. Ezt a tételt jellemzi a szigorú formásság és az a nagy találékonyság, amellyel Beethoven a témák variálását mindenkor kezelte.
[Az Országos Szimfóniai Zenekar műsorfüzete, 1909. október 17.]
A harmadik szimfóniai hangverseny
Vasárnap, 1910. december 4-én, este 1/2 8 órakor a Zeneakadémia nagytermében
Goldmark: Sappho. Goldmark szimfonikus munkái között túlnyomóan erotikus témák szerepelnek. Egész zenei gondolatvilága a szerelem körül kering. Eredeti és érzéki hatású melodikája, duzzadó harmóniái és káprázatos instrumentaciója mintegy szerelem-szimfonikussá, az érzéki mámorok dicsőítőivé avatják őt. Sappho-ouverture-jében – amelyet a bécsi Filharmonikusok 1898-ban mutattak be – a görög költőnő alakjával, szerelmeivel és halálával foglalkozik. A Sapphónak amellett, hogy Goldmark egyéniségét erősen magán viseli, speciális levegője, hangulata van, melyekben elüt a mester minden más kompozíciójától. A zeneköltemény lírája, Sapphónak, az öregedő asszonynak reménytelen szerelme. A meséje – Sappho élete, mely heves és ernyesztő vágyódások fájdalmas és gyönyörű gesztusai után az öngyilkosság nagyszerű konfliktusával végződik. Sappho egy utolsó dallal elbúcsúzik az élettől, a szerelemtől, és egy szikláról a tengerbe veti magát. A befejezés a szerelem himnusza, amely a halálban is az élet diadalát jelenti.
Pierné: Yzeyl. A francia szimfonikusok között Pierné az új nemzedékhez tartozik. Nem annyira forradalmár, mint Debussy és D'Indy, de ízig-vérig modern ember. Hangulatai, érzései frissek, imperessziói érdekesek és előadása leköti az érdeklődést. Yzeylje A. Silvestre és Morand keleti drámáját illusztrálja. Az első két rész a király és a hercegnők ünnepélyes bevonulását festi. Pazar szépségű keleti ruhák, aranyos bársonypalástok, selyem fátyolok. A levegőben enyhe és finom mirhaillat terjeng. A 7/4-es ütemű melódia sajátságos ritmikája a hárfa akkordjaival és szordinozott hegedűkkel, a hercegkisasszonyok andalgó, könnyű lépteit rajzolja. A harmadik tétel – Lamentáció – egy fájdalmas, siránkozó keleti dal, idegenszerű, érdekes és zamatos. Egyenesen folytatódik a Szerenáddal, amelynek intrikája pregnáns és modulációi igen finomak. Pierné zenekari kezelését nagy színgazdasága mellett is az egyszerűség, világosság, leheletszerű finomság jellemzi.
Buttykay: Az ünneprontók. Buttykay szimfonikus költeményének programja – Arany János hasonló című balladája. Mágikus, fantasztikus a költemény és fő motívumával, a dudás ördög alakjával mintegy izgatja a zeneszerzőt. Buttykay erős kézzel ragadja meg a témát és sok szerencsével illeszti bele az elbeszélést a szonátaforma kereteibe. A fő témája a pünkösdi harangzúgásos, ájtatos hangulatot festi. A melléktémában a mulatók vidám hejehujázását halljuk, később az ördög furcsa motívuma jelentkezik. Buttykay mesteri polifóniával keveri, kavarja, táncoltatja előttünk az ünneprontók eszeveszett alakjait. Zenekari színei üdék, magyarosak, ragyogóak. Az ifjú magyar szimfonikus muzsika dokumentumai között külön hely jut az Ünneprontóknak, amely a hat év óta (1904-ben írta) semmit sem vesztett frissességéből.
Schubert h-moll szimfóniája. Egyike azoknak a kompozícióknak, amelyek, mint Beethoven V. és IX. szimfóniája, Csajkovszky Pathétique-je az ember ,,világhelyzetével", hiábavaló küzdelmeivel, serénykedéseivel és sorsával – a pusztulással – foglalkoznak. A túlérzékeny és fiatal idegrendszer fájó impresszióiból és pesszimisztikus világfölfogásából fakadtak ezek a munkák.
Ezek a fájdalmas és véresen intenzív benyomások, ezek az elcsüggedések, ezek a kétségbeesések és jajkiáltások, Beethovenben élete végéig domináló szerepet játszottak, és zenéjét karakterizálják. A h-moll szimfónia határozott szellemi rokonságban áll Beethoven Sors-szimfóniájával. Meglévő két tételét a szerző huszonöt éves korában írta. Ez a két tétel a fiatal Schubertet a zseni eljes nagyságában mutatja be.
Technikailag, formailag tökéletes, eredeti, klasszikus szépségű mindkettő. Az első tétel fő témája, vagy helyesebben alapgondolata, amelyet mindjárt az elején a nagybőgők intonálnak, tragikus erejében és nyomasztó monumentalitásában elragadó. Valószínű, hogy az utolsó tételben ez a téma visszatért volna. Legalább is erre enged következtetni az első tétel kidolgozásában való programszerű szerepeltetése; amely a problémának (az ember tragikus sorsa: a halál) metafizikai mélységeibe nyújt betekintést. A második tétel gyengéd, vigasztaló. Bizonyos mennyei megnyugvás jellemzi. Az első tétel sötét és leverő atmoszférájából napsugaras kék aetherbe jutunk, és fehér felhőkön ringatózunk.
Bizet: Patrie! című ouverture-je a francia nacionalizmus jegyében keletkezett. Tulajdonképpen, mint bevezető zene szerepelt Hugo Viktor hasonló című színdarabjához. A francia zeneszerző ízlését jellemzi, hogy a kompozícióban mindenféle idézet hiányzik. Népdalokat, vagy Marseilles-reminiscentiákat hiába keresünk. Nincs benne semmi álpátosz. Az egész kompozíció őszinte, meleg, rajongó. Mintegy jellemzi a franciák hazaszeretetét, amely hasonlít ahhoz a vonzalomhoz, amit édesanyánk iránt érzünk. A Patrie! különben ugyanannak a nagy művésznek mutatja be Bizet-t, akinek őt más, gyakrabban hallott munkáiból ismerjük. Minden taktusa tele van invencióval, finomsággal és érzéssel. A Patrie!-t megkülönbözteti a többitől az erő és a monumentalitás. Az első témája tüzes, elszánt harci indulószerű. A hazafias tettvágyat, férfias áldozatkészséget reprezentálja. Melléktémája a szülőföld iránti vonzalom belső érzelmi motívumait magyarázza. Az emlékeket, amelyek a gyermekkorunk helyeihez kötnek; a boldogság, öröm, első szerelem szelíd, poétikus korszakához. Mintegy jelzi, hogy a harcoló férfi minden gondolata az otthon felé száll, a feleséghez és a gyermekekhez. Ez a motívum bontakozik ki szélesen és impozánsan a befejező himnusz-szerű témából.
[Az Országos Szimfóniai Zenekar műsorfüzete, 1910. december 4.]
Az első munkás-hangverseny
Vasárnap, 1912. február hó 4-én, délelőtt 1/2 11 órakor a Zeneakadémia nagytermében
A zenekar. Ha az építész valami szépet és nagyot akar csinálni, akkor terméskövet, márványt, finom keramit-téglát rendel, és abból alkotja, abból építteti meg munkáját. Ha a kitanult zeneszerzőt fogja el hasonló ihlet és vágy – akkor zenekarra ír. Nem kell azért azt gondolni, hogy csak az lehet nagy és szép zene, ami zenekarra van írva. Bach Sebestyén egy szál hegedűre is írt zenedarabokat, amelyekben több érzés, több gondolat és költészet van, mint a leghangosabb nyolcvantagú katonazenekar poffogásában. Mégis a legcsodálatosabb, legszebb zenei alkotásokhoz a zenekar változatos, sokféle hangtömegei szolgáltatták az anyagot. Ez a legdrágább, legfinomabb hanganyag.
A zeneszerző úgy dolgozik a hangokkal, a hangszerekkel, mint az építész az ő tégláival, cserepeivel és sarkköveivel. Ide a terméskő-alapozást, ide aranydíszítéseket, ide márványoszlopokat... és kitervezi, amint jónak látja.
A zenekari építészetben az alapanyagot a vonós hangszerek (hegedűk, brácsák, kisbőgők, nagybőgők) szolgáltatják. Ezek a téglák az épületben. A fúvóhangszerek inkább díszítést, az aranyozást, a színes üveget, a mozaikot képviselik. A fafúvó hangszerek: a kisfuvola, a fuvola, az oboa, a klarinét és a fagott. (Ez az utóbbi köztük a legmélyebb hangú. Gyermekkar vastagságú fekete, egyenes csövét messziről látni.) Egyes zeneművekben a fafúvók karát még a tárogató vagy a hozzá hasonló angolkürt, a basszus-klarinét és a basszus-fagott egészítik ki. A rézfúvó-hangszerek : a kürt, a trombita- és a harsona. A fúvóhangszerekből mindegyikből átlag kettő-kettő, vagy három-három szerepel a zenekarban. A vonósokból sokkal több. Az Orsz[ágos] Szimfóniai Zenekarban például húsznál több hegedűs és öt-hat nagybőgős játszik. A kisbőgők és brácsák száma körülbelül ugyanennyi. Ezekhez aszerint, ahogy a zeneszerzők előírják, csatlakoznak még dobok, cintányérok, facimbalom, csengettyűk, hárfa, esetleg orgona vagy zongora is.
A zeneművek formája. A mai hangversenyen Goldmark Tavaszi nyitányát, Mozart Szerenádját Liszt Hungaria című zenekari költeményét és a szünet után Csajkovszky III. szimfóniáját fogjuk hallani.
A nyitány egytételes, egy részből álló zenedarab. Minthogy az ilyen darabokat rendesen a hangversenyek vagy színházi előadások elején szokták játszani, ezért nevezik a zeneszerzők így az ilyen műveiket.
A suit3 kisebb zenekari darabok sorozata. A zene könnyed, jókedvű hangulata és tételeinek aránylagos rövidsége miatt nevezte Mozart e művét Szerenádnak. Bizonyára arra is gondolt, hogy egy kedves nő ablaka alatt szeretné eljátszatni a zenekarával.
A szimfónia négy tételből álló nagyobb összefüggő zeneköltemény. Amint a régi költők a nagy elbeszélő költeményeket XII vagy XXIV énekben írták meg, éppen ilyen szokás lett a szimfóniákat IV zenedarabból fűzni egybe. A szimfóniák mind zenekarra vannak írva. Terjedelmük átlag 30-40-50 perc. Az első tételük rendesen komoly jellegű és gyorsabb menetű. A második tétel tréfásabb, vidám, táncszerű zene. A harmadik viszont hosszabb, éneklő; lassú dallamok vannak benne. A negyedik gyors, szinte mámorosan jókedvű, olykor szinte hejehujázó muzsika, mint egy tánc, amellyel a bálat végzik. Miért ilyen a szimfónia? Erre könnyű megfelelni. Mint minden költészet, ez is az élet tükre. Van benne szomorúság, küzdés, bánat és öröm, panaszkodás és nevetés, szerelem és halál.
Hogyan kell hallgatni a zenekart? Minden ember másképp hallgatja. Mint ahogy mindenki másképp nézi a képeket és az épületeket is. Egyiket ez ragadja meg, ez érdekli, a másikat meg amaz. A cél persze az, hogy a maga teljes egészében átérezzük és megértsük a zenét, épp úgy, mint ahogy egy szép épületet csak akkor érthetünk meg egészen, ha végignéztük minden szegét-zugát. Természetes, hogy akinek először mutatnak egy kincsekkel megrakott nagy palotát, nem tud ott egyszerre mindent meglátni, megnézni és csak később, ha újra és újra elmegy oda, szemlélhet meg alaposan mindent. Így vagyunk egy kicsit a zenével is. Nem tudunk benne előszöri hallásra mindent megfigyelni. A szabály az, hogy figyeljünk a hasonlóságokra és ismétlődésekre. Sokszor fogunk hallani ugyanegy dallamot váltakozva a különböző hangszereken. Vagy: kezdi a dallamot az egyik hangszer, ismétli egy csomó, és harmadszor ismétli az egész zenekar. Vagy: egy rövid dallamot játszanak a hegedűk és később a kürtök hangoztatják úgyanezt. De nem szabad a figyelmet kifárasztani. Az egészet kell hallgatni. Át kell engednünk magunkat a zenekar hatásának.
Ha elolvassuk a Talpra magyart, pontosan érezzük, mit érzett Petőfi akkor, mikor megírta ezt a versét. A zenében is legfőbb az érzés. Aki teljesen megérti a zenét, az bele tudja magát élni, mialatt a zenekart hallgatja, abba a lelkiállapotba, melyben a zeneszerző volt, mikor megalkotta a zeneművét. Ez a beleélési képesség minden embernél más és más, de minden emberben megvan. A kis gyerek, aki nem tudja, hogy 1848-ban a sajtószabadságot a Talpra magyarral vívták ki, az is megérzi ebben a versben a lázadás tüzét, a dacos, harcrakész érzést. Éppen így, aki soha életében nem hallott még jó zenekari zenét, az is bizonyos fokig át fogja tudni érezni: micsoda érzések, indulatok rejlenek az egyes zenedarabokban. Erre vonatkozólag azonban elmondunk itt egyet és mást.
A műsor
Goldmark Károly, a Tavaszi nyitány szerzője a ma élő zeneköltők között egyike a legnagyobbaknak. Szül[etett] Keszthelyen, jelenleg 82 éves. Bár külföldön él, magyarnak vallja magát. Több zenekari darabot és dalművet írt, ez utóbbiak közt leghíresebb a Sába királynője. Tavasszal című nyitánya egy boldog, mámoros himnusz a tavaszról. Alighogy a zenekar játékba kezd, már halljuk az enyhe, édes szelek vidám fütyörészését, az egész természet nagy ujjongását. Érezzük a növényi csírák mámorító, buja illatát. Ezeket az örömteli tavaszi érzéseket adja vissza a zeneszerző a zenekarán. Goldmark dallamai szélesek, szabadon csapongóak, mint a boldogságtól túláradt kedély hullámzása. A zenekara pedig csillogó, akár a napsugár ragyogása az olvadásban. Ezek a hangzások mind jólesőek, buják. Szinte elbódítják a fület, anélkül azonban, hogy fárasztanák.
Mozart (szül. 1756-ban Salzburgban, meghalt 35 éves korában Bécsben) a német zene legnagyobbjai közé tartozik. Vidám, jókedvű, de igen érzékeny ember volt. Mint egy gyermek. Ez tükröződik vissza zenéjében is, amely szinte pezseg a jókedvtől. Gyors, pergő ritmusok, édes melódiák jellemzik, és emellett az összeállításnak olyan tökélye, egyszerűsége, amilyent például csak a görögök építőművészetében találunk meg. A zenekara olyan üdén, kedvesen szól, olyan jól esik a fülnek, mint amilyen jól esik egy pohár friss víz a szomjas vándornak. Szinte fürdik az ember a kristályosan egyszerű hangzásokban. Jókedvet, életörömet, akaraterőt, szerelmet és boldogságot fejez ki e Szerenádnak mind a négy tétele. Az elsőnek a címe Allegro: azaz gyors menetű zenedarab. A másodiké Andante: azaz lassú tétel. A harmadik Menuetto; a menuet tudvalevőleg régi francia tánc. A negyedik Rondo, azaz szó szerint körben forgó zene; itt ugyanis az első dallam, amelyből a zenedarab kiindul, minduntalan visszatér, mintha körben forogna.
Liszt Ferenc születésének századik évfordulóját néhány hónap előtt ünnepeltük (szül. 1811-ben Doborjánban, meghalt Bayreuthban 75 éves korában). A világ legnagyobb zongoraművésze volt. Ezt már életében mindenütt elismerték róla. A zeneszerzeményeit azonban a kortársai nem értették meg. Ma már értjük; olyan az ő zenéje, mint Vörösmarty versei. Izzó, szónokias muzsika, nem könnyű mindjárt a mélyére hatolni. Tele van szépséggel, értékes gondolatokkal. A Hungaria című zenekari költemény azokat az érzéseket foglalja magában, amelyeket a távoli haza gondolata a külföldre szakadt Liszt Ferencben fölidézett. A szülőföld szenvedélyes szeretete, a nemzet múltjára, küzdelmeire, harcaira, szenvedéseire való visszagondolás, a jobb jövőben való reménykedés – ezeket az érzéseket találjuk meg a zenekari költeményben. Ennek a zenedarabnak befejezésében felséges győzelemszerű trombitaharsogásokat hallunk. A zeneszerző ezzel az ünnepélyes, imaszerű dallammal fejezi ki a magyarság (Magyarország = Hungaria) jövőjébe vetett hitét.
Csajkovszky az oroszok legnagyobb zeneszerzője. (Szül[etett] 1840-ben Votkinskben, meghalt Szent-Péterváron 53 éves korában). Legpompásabb alkotásai: szimfóniái és dalművei. Dallamaiban sok szlávos részletet, mélabús orosz népdal-töredéket találunk, amelyeket csodálatos erővel és találékonysággal forraszt egésszé. A zenekara modern nagy zenekar, mint Goldmarké (azaz majdnem minden fúvóhangszerből három-három, sőt több is játszik benne), mégis más a hangzása. Komorabb, sötétebb. Megfelel ez a két zeneszerző kedélye közötti különbségnek. Csajkovszky elmélázásra hajlamos, érzékeny ember volt. Goldmark vidámabb, tele tűzzel, lelkesedéssel. Mert: amint akárkit ki lehet ismerni a szokásaiból, épp úgy a zeneszerzőről a zenekar hangzása után meg lehet ítélni, hogy miféle ember lehetett. Csajkovszky szimfóniájának4 első tétele komor hangulatú ünnepélyes gyászzenével kezdődik, azután hirtelen szilajjá, küzködővé válik a muzsika. Olyan ez, mint egy darab élettörténet. Elmondja egy férfi küzdelmét, vágyait, fájdalmait. Úgy kell hallgatni, mint egy elbeszélést. A második tétel egy táncdarab, egy nemesebb menetű keringő (,,Alla tedesca"). A tétel címe arra vonatkozik, hogy a keringő német eredetű tánc. Élveznünk kell a vidámságát, s kellemes szép dallamait. A harmadik tétel a Lassú, egy orosz hallgató-nóta, tele panasszal (Elegiaco!), gyásszal, fájdalommal. A negyedik tétel féktelen kozáktánc, amelyben a fő dallam négyszer-ötször is visszatér, míg közben más-más dallamok váltják. fel. E tétel végén egy úgynevezett fúgát hallunk. Fúga = futás. Egyik hangszer (a másod-hegedűk) elkezdi magában énekelni a negyedik tétel fődallamát. Pár ütem után ugyanezt a dallamot egészen előröl a brácsákon halljuk. Ezalatt a hegedűk már tovább mentek, úgy, hogy az embernek az az érzése van, mintha a brácsák utol akarnák érni a hegedűket. Pár ütem után újra ugyancsak az első dallammal a bőgők csoportja ered futásnak. Majd az első hegedűkön halljuk a dallamot, mely mindinkább dagad, nő, bonyolódik, nyüzsög egy izgalmas zenei zűrzavarban, ahol azonban mégis mesteri rend, szabályszerűség érvényesül. A nagy izgalom végre egy himnusszerű új dallamot dob ki magából, amely mint egy diadalmi ének, az ércfúvók földrengető harsogásában tetőzi be a fenséges és roppant arányú alkotást.
[Az Országos Szimfóniai Zenekar műsorfüzete, 1912. február 4.]
3. Publicisztikai írások zenélésről, zenehallgatásról és zeneértésről
Kereszty István, a kiváló zeneesztétikus nemrég hosszabb cikket írt egy fővárosi napilapba zenei állapotainkról. Elénk tárja ebben a cikkben zenei életünk minden hibáját, fonákságát, kezdetlegességét. S főképp ott találja meg a hibák kútforrását, hogy a magyar középiskolákban egyáltalán nem törődnek a zenével, s hogy ilyenformán természetes fejlődésről nem is lehet szó. – Nálunk tudniillik nem és nem akarnak számolni azzal a kétségbevonhatatlan ténnyel, hogy a zeneművészet mind nagyobb és nagyobb szerepet kezd játszani (és kell, hogy játsszon) a kultúrember életében. A mai középiskolát is sok vád érheti e ponton. A mi gimnáziumi tanáraink, a muzsikát, minthogy felsőbb vélemény adva nincs, privátim, mintha valami nem komoly, valami profán és erkölcstelen és luxuscikket mellőzik az esztétikai tanításban. A művelődéstörténetben ott látod az irodalom, festészet, építészet és szobrászat nagy mestereinek neveit, Bachot, Mozartot, Beethovent, Wagnert egyszerűen elsikkasztják. – Mintha nem is éltek volna ezek az emberek. Mintha az a rengeteg intellektuális energia, amely műveikben van, nem nyomta volna rá bélyegét az emberiség fejlődésére. Persze a vád leginkább a nagyméltóságú vallás és közoktatásügyi minisztériumot érheti, amely ebben a tekintetben igazán páratlanul maradi és rosszindulatúan lusta volt. Igen, volt!
Ennek ezután másképp kell lenni.
Ez a kell nem valami jámbor óhajtást jelent, nem valami szép utópiát, hanem halaszthatatlan, követelő szükségszerűséget. A mai ember szellemi élete mindinkább komplikálódik. Világboldogító teóriákat keresünk, izgalomnélküli élvezetek kikötőjében akarjuk megpihentetni megrongálódott lelkünk árva hajóját. Valami összhang, valami kiegészítés kell. S ez önként kínálkozik a zenében. A jó művészi muzsikában.
A tények bizonyító erejűek. A fővárosban gombamódra teremnek a zeneiskolák. Lassanként éppúgy nem tekintjük kész csodának, ha valaki jól játszik egy hangszert, mint hogy érthetően beszél. Ezekkel a tényekkel számolni kell, és számolnak is mindenütt. A Filharmonikusoknak hivatalosan pénzeket szavaznak meg, hogy – muzsikáljanak a fővárosi gyerekeknek 20 krajcár belépődíj mellett. A polgárság és a nép artisztikus érzéke határozottan javul. És senki se ütközik meg, hogy a zenére (a játékra) komoly kasszákból sok pénzt költenek.
Egy fiziológiai és szociológiai igazság kényszerítő hatalma elnémít minden ellenvetést. A muzsika kell, kell és kell.
Amint kiadtuk eddig a pénzt zsemlyére, ebédre és mosásra; fölvesszük ezután a családi költségvetésbe a zenei szükségletek tételét is. S amint a városi és állami költségvetésben eddig is szerepeltek az iskolák, az utcakövezés, a világítás, azután akképpen mind nagyobb és nagyobb tétellel írják ide a zenét is, mint olyan valamit, amire szintén ki kell adni a közös adót.
Ezek a tények, minthogy olyan folyamatokról nyújtanak képet, amelyek tegnapelőtt, tegnap és ma játszódnak le – följegyzésre méltóak.
[Bácskai Hírlap, 1907. április 7.]
A budapesti Filharmonikusok lezárták az év számadásait. Mi pedig, akik a művészi decentralizációról álmodozunk, és azt szeretnők, hogy ne csak Budapestnek jusson zene, kép és irodalom, örömmel jegyezzük fel, hogy egy vidéki városban már a nyolcadik hangversenyt tartják a Filharmonikusok. A műsoron Csajkovszky, Saint-Saëns, Grieg és Mendelssohn szerepel, s a publikum úgy tódul a hangversenyterembe, mint a moziba és a kabaréba. Mindenképpen kultúresemény ez. A jó vidéki fülek tudomást vettek arról, hogy van finomabb lárma is, mint a cigánymuzsika. Egy új zenélő fiatalság nő ott fel, amely fegyelmezett, művészi, s tudja, hogy a hazafias zenei rikkanásokon túl kezdődik az igazi művészet. A sivár utcákon hegedűtokok bukkannak fel. Mindez annyival inkább meglepő, mert Szabadkát Budapesttől nemcsak sok-sok mérföld választja el, hanem a végtelen Nagyalföld is, egy darab ázsiai síkság, amelyen Pirtó, Áporka nevű állomások is vannak. Mégis, ha megérkezünk, csodálkozva vesszük észre, micsoda sürgés-forgás van ebben a kisvárosban. Minő kultúrlázat tudott beléje lopni Lányi Ernő, a dalköltő. Ő, aki gyerekember korában a stockholmi színházi zenekar tagja volt és később Párizsban és Németországban élt, most úri passzióból, művészetszerelemből vidéki magyar városokba álmodja az európai kultúrát, hol Egerbe, hol Miskolcra, hol pedig Szabadkára.
[A Hét, 1910. április 10.]
Hírek a Filharmóniából
A ,,Színjáték” cikke – A tizedik hangverseny: Az ,,Eroica” – Geyer Stefi Szabadkán
A Szabadkai Filharmóniai Társaság hangversenyeinek nemcsak Szabadkán és a környéken, hanem a fővárosban is, sőt annak a révén az egész országban kitűnő renoméjuk van. Az egyes alkalmakkor itt közreműködő budapesti és külföldi vendégművészek úgy látszik, a legjobb hírét viszik a zenekarnak, amelynek a konzseniális és művészi kíséretével itt Szabadkán nagyszabású klasszikus és modern versenyműveket adhatnak elő. (Jóllehet a fennforgó körülmények közt legtöbbnyire csak egy próbájuk van az orkeszterrel: a hangverseny délelőttjén tartani szokott főpróba. A hangversenyen, este azért mégis mindig „klappol” minden, mert a Lányi Ernő biztos keze összetartja az egészet.) Épp a napokban jelent meg egy szép cikk az egyik előkelő fővárosi revűben Bárdos Artúr kitűnően szerkesztett, modern művészeti szemléjében, a Színjátékban, amely másfél hasábon a következőket hozza a Szabadkai Filharmóniai Társaságról:
,,Szabadkai Filmarmónia. Fővárosi lapok gyakran adnak hírt arról, hogy az ország több vidéki városában úgynevezett »filharmóniai« hangversenyeket rendeznek. Aki azonban alaposan utánanéz a dolognak, azt találja, hogy az illető helyeken (eltekintve néhány kisebb német empóriumtól) furcsa fogalmaik vannak az embereknek a filharmóniáról. Még legjobb eset az, ha a katonabanda a helyi zeneértőkkel kiegészítve, esetleg egy civil karnagy vezetésével (aki azonban ilyen esetben mégiscsak vaffenrokkba kénytelen bújni) sétahangverseny helyett egy-két klasszikus számot ad elő. Ez is szép dolog, de nyilvánvaló, hogy az ilyen alkalmi tömörülésből nemigen lesz valódi értelemben vett zenei kultúra. Többnyire ásítás a vége és udvarias tapsok. Úgy látszik, Szabadka az első színmagyar hely, ahol sikerült Lányi Ernőnek, ennek a lelkes és talentumos zenészembernek alig három év alatt talajt biztosítani a szimfonikus zene számára. Évenként egyelőre csak három-négy est, de ez aztán jól válogatott és alaposan kidolgozott programmal, jó közreműködővel, nagy és áhítatos közönség előtt: ez már valami. Egy-egy ilyen hangverseny kulturális eredménye kiszámíthatatlan ott, ahol idáig csak hírből ismerték az ilyesmit. A ,,Haverda-város” bevette, megszokta és mindig híven megüli ezeket a ritka estéket, akár a sátoros ünnepeket. Hogy a testület (melynek törzse állandó városi, polgári zenekar) minél szilárdabb alapokat kapjon, arról agilis vezetőség gondolkodik. A művészi rész Lányi Ernő nagy érdemeit dicséri. Odalent járt fővárosi és külföldi művészek csodálkozó meglepetéssel fővárosi nívót emlegetnek. Volt már egy teljes Bethoven-est a Pastoraléval. Ezenkívül az első és ötödik szimfóniát is előadta a zenekar és most készül az Eroicára. Legutóbb a múlt szerdán volt ilyen hangverseny Szabadkán (két és fél év alatt a kilencedik), melynek előkelő műsorán többek közt Haydn, Weber, Elgar, Beethoven nevei díszlettek. Nem ütjük el a dolgot szűkszavú kommünikével, mert tudtunkkal egy pesti hangversenycég azzal a gondolattal foglalkozik, hogy a mostani vagy a jövő idényben mindenestől, karmesterestől fölhozza a szabadkai Filharmonikusokat. Ennek a tervnek megvalósulását elsőrangú kulturális eseménynek minősítenők.”
Szabadkai embernek jól esik az ilyet olvasni. Legalább látjuk, hogy fönt észrevesznek minket egy kicsit, kezdik meglátni, hogy mi is élünk és amennyire-annyira, mi is beleszólunk a magyar kultúra mozgalmaiba.
A Filharmónia Társaságnak azonban ezek a sikerek gondot adnak, nem kis gondot. Az eddigi kilenc hangverseny produkciói olyan színvonalat állapítottak meg, és a közönség igényeit, várakozásait úgy felcsigázták, hogy most már igazán nehéz programot csinálni, közreműködőt válogatni. Mert a nívó kötelez. És az ilyen dolgokban nincs veszedelmesebb, mint a stagnálás. Csak előre, csak előre. Mindig többet, mindig jobbat. – (Igen, igen, csakhogy – miből? Miből? Ez az ijesztő kérdés nyom le mindent mindaddig, amíg a Filharmóniai Társaság anyagi terheit valahogyan sem csökkentik, amíg nem lesz Szabadkán megfelelő hangversenyterem, amíg a színház kibérlését a társaság horribilis pénzzel fogja megfizetni, amíg a városi zenekart drága pesti zenészekkel kell kiegészíteni, amíg... Szóval mindaddig, amíg a szabadkai kulturális viszonyok hozzáfejlődnek a filharmonikusok nívójához.) Hanem azért a Filharmóniai Társaság a közönség szeretetére, állandó, biztató érdeklődésére számítva, nem riad vissza a legnagyobb áldozatoktól sem, és semmi fáradságot nem kímélve készül az 1911. február 8-án tartandó tizedik, jubiláris hangversenyre.
Ez a koncert az előkészületekből és az előjelekből ítélve igazán nagyszabásúnak ígérkezik. Grandiózus program van tervbe véve.
Erkel Ferenc Ünnepi nyitánya lesz az első szám: a nagy magyar zeneszerzőnek, hazai szimfonikus zenénk atyamesterének pompás, lendületes alkotása. Méltó megnyitója az ünnepi estnek, amelynek Piece de resistance-ja Beethoven kolosszális harmadik szimfóniája lesz, a négy tételből álló Eroica. Ebben a közel egy óráig tartó hatalmas műben a nagymester új utakat tör és félelmetes erővel, a géniusz hatalmával tépi szét a kötelékeket, amelyek őt a régi formákhoz hozzáfűzték. Hogy az Eroica mily óriási nehézségeket ró az előadókra, azt el lehet képzelni. Azazhogy csak akkor lehet elképzelni, ha az ember egy kicsit kézbe veszi a partitúrát, amelyben a zenekar összeállítása a következő: két üstdob, két trombita, három kürt (valószínűleg az első eset, hogy egy zeneszerző két kürt helyett hármat alkalmaz), két fuvola, két oboa, két klarinett, két fagott, vonósötös. – Úgy hogy a Filharmonikusok rendes, ötven tagú orcsesztere valószínűleg erősítésre fog szorulni.
A hangversenyre közreműködőül nagy utánjárással és nagy áldozattal sikerült a vezetőségnek a világhírű magyar hegedűművésznőt, Geyer Stefit megnyerni. Geyer Stefi hangszerének legelső rangú mestere, aki a magyar névnek már sok nagy dicsőséget szerzett az ország határán kívül, Német-, Francia-, Spanyol-, Orosz- és Angolországban, sőt túl a tengeren, Amerikában is. Szépséges fiatal leány, aki pár év előtt mint csodagyermek tűnt fel, de művészete a gyermekévek elmúltával nem csenevészedett el, hanem csak erősödött, és most virágjának teljében pompázik. Nálunk Szabadkán Goldmark híres, három tételből álló hegedűversenyét fogja játszani a filharmonikus zenekar kíséretével. Na és persze egy csomó egyéb dolgot, zongorakísérettel. Érzésteljes, meleg tónusa, fölényes intelligenciája és nehézséget nem ismerő virtuozitása, azt hisszük, itt Szabadkán is oly elementáris erővel fogja meg majd a közönség lelkét, mint mindenütt.
A jubiláris hangversenyt rendező bizottság, melyet a Filharmóniai Társaság legutóbb tartott választmányi ülésén küldött ki, permanenciában van.
[Bácskai Hírlap, 1910. december 11.]
4. Zeneművek és zenei szakmunkák kritikái
Öt szép dal, édes, bájos, erőteljes magyar nóta. És mind eredeti, egytől egyig, ami nagy szó, nagy szó különösen, amikor a szerző a legnagyobb magyar dalköltőnek, Lányi Ernőnek (a Ne sírj, ne sírj, Kossuth Lajos nóta szerzőjének) tulajdon édes gyermeke. Aki nem győződik meg róla, nem hiszi el, hogy ilyen körülmények között csak szó is lehessen arról, hogy bárki egy ilyen nagy zseni nyomasztó közellétének ellenére is teljesen új, eredeti zenei gondolatokat tudjon teremteni. Valósággal fiziológiai abszurdumnak látszik a dolog. Mi is egy nemével a hitetlenkedésnek vettük kezünkbe Ifj. Lányi dalfüzetét. – ,,Érdekes lesz megfigyelni, hol csendülnek meg az apának a gondolatai.” – szólottunk. De nem kerültek elő sehonnan se. Új, nemes magyar melódiák, bájos, erőteljes és főképp eredeti hanggondolatok voltak a kottapapiroson. Merjük állítani, hogy a magyar dalirodalomnak legelőkelőbb termékei közé sorozhatók a füzet 1. és 5. számú dalai. De a többi is egytől egyig érdekes. (A sikerült szövegeket Gulyás József, egy fiatal poéta írta.) A magyar zeneirodalomnak ezt a legújabb érdekes eseményét ajánljuk a nemes muzsika barátainak. – (A dalfüzet ára 2 korona 40 fillér. Kapható a szerzőnél Miskolcon.)
[Bácskai Hírlap, 1905. október 7.]
A fővárosi hangjegypiacon a szezon végére néhány érdekes kottaújdonság bukkant föl. Lányi Ernőnek egy dalfüzete és egy melodrámája (Klökner Ede kiadása) és Kálmán Imrének két dala (Bárd kiadása). A dalfüzet címe: Nyár; hat hangulatos, mély érzésű dal van benne. Érdekes a dalok prozódiája. A magyar népdal tudniillik nem tartja be a prozódia szabályait. Lányi új népdalaiban a prozódia tökéletes, a ritmusok sajátosan hozzáidomulnak a szakaszhoz. Lányi melodrámája, Zách Klára, Arany balladájához készült. Apró motívumokból épül fel, amelyek nagyon jellemzőek, magyarok, s modernségükben meglepőek. Kázmér vágyakozásának motívuma, a templom jelenet (középkorias orgona-stílusban), a lányokat jellemző édes dallam, a kétségbeesés motívuma mind drámai erejűek. Az egész munka a megcsinálásában nemes, finom. Zichy Mihály illusztrálta Arany balladáit, Lányinak a zenében kellene elvégezni ugyanezt! – A másik érdekes újdonság Kálmán Imre két dala a Bernátból. A Sárga a babám... és Czinkotára megy a helyiérdekű... kezdetűek. Tréfás, duhaj nóták és mégis komolyan kell beszélni róluk. Egy zeneszerző, aki minden képzettsége és finom, sőt túl finom ízlése mellett újra tudja érezni a valódi utcai hangulatokat, s azt, hogy mi kell a népnek. Budapest lelkének hajtásai ezek a dalok, akárcsak Heltai és Molnár Ferenc krokijai. Báj és humor van bennük.
[Budapesti Napló, 1907. június 15. ]
Egy fájdalmas ember dalai cím alatt tizenöt dalt adott ki Hetényi-Heidelberg Albert. A szerző, aki mint kuplé-komponista esztendőkig megérdemelt népszerűségnek örvendhetett – itt új területen, a nervózus és szentimentális modern műdal területén mutatkozik be. Tehetsége, találékonysága itt sem hagyja őt el. Csupán egyszerűségét, könnyedségét kell nélkülöznünk. Túl nagy eszközökkel dolgozik. Ez érthető, hiszen azelőtt folytonosan a legegyszerűbb eszközökre és legszimplább formákra volt utalva. Most meg akarja mutatni, hogy mit tud. A legkomplikáltabb eszközökhöz nyúl és komplikálja a formákat ott is, ahol az egyáltalán nem indokolt. Innen érthetjük meg, hogy miért szól olyan vastagon, súlyosan az ő zongorája. Miért olyan operaszerűek, tragikusak az ő énekszólamai. Melodikája igen figyelemreméltó, invenciózus. Harmóniái olykor erőszakoltak. Dalai közül nekünk leginkább tetszettek az Emőd Tamás versére írt Berek erdő, Ady Alvó csókpalotája, Kosztolányi verse, A húgomat a bánat eljegyezte és Somlyó Zoltán Esket az ősze. A zene belső természete mindenütt drámai, közvetlenül, és nem stilizáltan illusztrál. S ez hibája minden dalának. De legkevésbé a fent említetteknek. Azért Hetényi mégis igen tehetséges zeneszerző. Mi azt hisszük, hogy érdekes operát tudna írni. A drámaiság, az objektivitás hiánya, ami itt hiba, ott erénnyé válik!
[Világ, 1912. április 19.]
5. Beszámolók hangversenyekről, operabemutatókról és dalestélyekről
Budapesti levél
Burmester hangversenye
1905. november 10.
Burmester Willy, a nagy svéd hegedűművész az idén is eljött Budapestre, hogy az ő kedves magyar közönségének is juttasson évi aratásából. Mert nagy munkája vala néki ez esztendőben is.
Közönséges rossz frázis volna bárki másra, ha írnók: ,,Játéka újra fejlődött".
Az ördögbe is: egy 38-40 éves emberről van szó! Nem pedig valami zeneakadémiai növendékről. És mégis ki kell mondani, hogy Burmesternek a ,,komoly, megállapodott, nagy művésznek" játékában még most is évről évre új dolgokat lehet találni.
Nagy dolog ám ez, tekintetes felebarátaim: igen nagy. Amivel csak azt szeretném mondani, hogy nem láttam még muzsikus-virtuózt, aki ennyire komolyan venné – s akinek ennyire joga lenne komolyan venni – a művészetet, mint Burmesternek.
Azt a szenvedélyt, amellyel Sarasate a hegedűt kezeibe ragadja, azt a biztos nyugalmat, mellyel Sauer a zongorához ül, azt a kifejezésbeli erőt és térséget, amelynek példájául Pethes Imrét, a színészt szeretném idézni: Burmester egyesíti magában, bizonyos puritán és áhítatos gondolat- és érzelemvilággal egyetemben, melyről azt szeretem hinni, hogy északi hazájából hozta magával. Az Ibsenek, Tolsztojok honából, hogy szertevigye magával a világba. Ez a valami teszi őt minden előadóművész között legnagyobbá, kiket csak ismerek.
– Ennek az embernek a művészet nem játék és nem pénzkereseti forrás! – szólok magamhoz, ahányszor Burmestert hallom – mert ő a művészetben olyan valamit ad nekem, amit mástól nem kapok meg.
Nem kapom meg azt a férfias meggondolásban megnemesedett értelmezését a nagy zeneszerzőknek, nem kapom meg azt a hosszú, erős munkával leszűrt kifejező előadást, mely egy percre se modoros. Nem modoros – hanem stílszerű. (Ez a stílszerűség nem Mozart, Bach vagy Paganini korának a sablonjaiból van átszámítva a modern hegedűiskolák tabelláin a mai hangversenytermek számára – hanem egyszerűen Burmester megformált, ércbe öntött (mit beszélek!) véleménye, filozófiája: Mozart, Bach vagy nem tudom én – Paganini muzsikájáról.)
Ez az a kincs, melyet csak Burmester osztogat: rengeteg munka eredménye. Tessék csak elgondolni, mielőtt Bach Airjét – technikailag nem nehéz, rövid zenemű – hangverseny előadásra vitte volna, előzőleg két esztendeig készült reá. Igaz, hogy mikor végre előadta – egyhangúlag a legelőkelőbb Bach-interpretátorok sorába került. Csakhogy ő nem Bach-interpretátor, mert ha Beethovent játszik, akkor meg az sül ki a dologból, hogy nem találhattak embert a földgolyóbison, aki így játszaná Beethovent. És ha Mendelssohnra térünk, vagy a franciákra: Rameaura, Saint-Saëns-ra: egyformán áll a dolog.
Burmester addig ugyanis nem játszik semmit el, míg az emberét a maga módján el nem magyarázhatja nékünk.
És ez a becsületessége, ez az életre szóló komolysága, amellyel a művészetét kezeli: teszi őt a világ egyik legnagyobb művészévé.
Az északi germán faj egy emanációja az ő művészete. Azé a germán fajé, mely ha a világ vándorává válik is, megemlékszik a hűvös levegőről, melyben született, az országról, ahol a kékszemű emberek teremnek. A téboly, ahol hazájáról azt tartják, hogy a dolgokról halálos komolysággal kell gondolkodnia annak, aki él.
Mikor ismerek művészeket, akik ügyeskedésekből és eltanulásokból lettek ünnepeltek és gazdagok, akkor Burmester lábai elé a királyok koronáit szeretném rakni.
*
Szükségét éreztem, hogy ezeket leírjam (nem bolond dolog ilyent mondani?), mert látom már a holnapi sok újságban a nyolcsoros tudósításokat arról, hogy ez a fejedelem ,,jött, látott és győzött". A cinikus és léha pesti népség helyett íme: lelkesülök én az önök számára.
[Bácskai Hírlap, 1905. november 12.]
Mióta az Operaház műsorában Puccini uralkodik (két éve), Yvonne de Tréville immár a negyedik Mimi. És az igazi Mimi. Ezért a kijelentésért meg kell, hogy bocsássanak nekünk az Operaház kitűnő művésznői, akik jól, sőt elsőrangúan játszották ezt a szerepet, mert, hajh, mégis csak a francia érzi meg Párizst elsősorban. Ez természetes.
Yvonne de Tréville hangja – szeretném így mondani – egyszerű hang. Nincs tömve mellékhangokkal (mint annyi szoprán), s a lebegés épp úgy hiányzik belőle, akár csak a remekbe készült fuvolák hangjából. Ez a naivul üde hang a Mimi hangja. Emellett Tréville kisasszony káprázatosan nemes színjátszóképesség. Valósággal kínos volt nézni partnerének, Gábornak gesztusait, amelyek sehogy sem illenek egy melodrámába. Puccinit mégsem szabad staggione modorban játszani.
A francia színésznő operai deszkákon is módot tudott találni a reális színjátszásra. Önkéntelenül is eszünkbe jutott a Nemzeti Színház, ahol viszont a Verdi-operák játékstílusában játsszák meg a legújabb embereket is.
A közönség lelkesedve becsülte meg Tréville kisasszony művészetét.
[Magyar Szemle, 1906. május 31.]
A főváros zenei életének az elmúlt héten három úgynevezett érdekessége volt. 1. Lunardi tenorista, szerződött tag első fellépte Verdi Otellójában. 2. Puccini Pillangókisasszonyának repríze. 3. A várva-várt Tristan és Isolde-előadás elhalasztása.
*
Lunardi tipikus olasz tenorista. Jól bánik a hangjával. (A hangja is elég értékes.) De hogy sokat nyertünk vele, nem lehet éppen mondani. Mert úgy áll a dolog, hogy nálunk egyelőre nemigen lesz keletje a nagy olasz operáknak, viszont Lunardi csak ezekben használható, amiből következik, hogy 36.000 korona fizetése ellenére se tudják őt kihasználni.
*
A Pillangókisasszony reprízét kíváncsian vártuk, az elmúlt szezon legnagyobb sikerű darabjának címszerepét Sándor Erzsi kapta meg. Valóban reá várt az eltávozott Szamosi Elza szerepe. Kiderült azonban, hogy ő – Sándor Erzsi – aki mindeddig csupa koloratúrás szerepet énekelt, bizony nem találhatta bele magát csak úgy egyszerre a Puccini-féle drámai, sőt tragikai éneklési formákba. A játéka ugyanezen okból szinte nem tudta feledtetni a másik Butterfly játékát. Emellett azonban egészben igenis illúziót keltett, nemes művészettel énekelt és szép sikert aratott. Gábor, a partnere szintén jól énekelt és meg is játszotta a szerepét. Ilyenformán a Pillangókisasszony újra elfoglalta diadalmas helyét a repertoárban.
*
A Tristan és Isolde szombatra kitűzött előadását nem tartották meg. Vasquezné lemondta Isolde szerepét. S jóllehet az igazgatóság a Bohémélettel akarta kárpótolni a közönséget, a táblás házból félig üres ház lett, aminek az oka sehol másutt nem keresendő, mint az általános bosszankodásban, mely a nekikészülődött, sőt kiéheztetett wagneriánusok táborában kitört. Látni kellett az elégületlen arcokat. Az emberi csalódásnak egész garmadája hömpölygött az Opera foyerjában.
[Magyar Szemle, 1906. október 18.]
Budapest, október 17.
Kedden este került színre az Operában Wagner géniuszának ez a monstruózusan szép alkotása. Az előadásról, amely csak tizenegy óra után végződött, ma részletesen számolunk be.
Akartuk és kívántuk mindannyian ezt az előadást. Holott ő a többiekkel átadta azt az emberiség örökségeül, mégis nagy ritkán élvezhetjük. Sehol se adják nagyon sűrűn. Nálunk a bemutató után (1901) ugyan sokat játszották, de azután rövidesen bebizonyult, hogy a Tristan és Isoldét csak úgy lehet adni, ha állandóan adják. Ennek természetes oka van. Wagner e művében a legszertelenebbet, a legeredetibbet nyújtja, mindazok közt, amit az ő sajátos költői egyénisége (amelyben egyesül a festő, a szobrász, a költő és a zenész) valaha is produkált. Nem külsőek ezek a szertelenségek. Belsőek, annak a sajátos művészetnek a forrongó kialakulását mutatják, amely az összes művészetek testvéresüléséből keletkezik. Tolsztoj azt hitte erről a – mondjuk ki: – melodrámáról, hogy nem organikus művészet-fejlődési produktum; sőt nem is fejlődés, hanem dekadencia. És kicsúfolta Wagnert. Ma nem teszi ezt senki. Csodálkozva érezzük, hogy a jövő zenéjének elérkezett a jelenje és szívdobogó izgalommal érezzük át a hosszú melódiákban beszélgető szerelmesek életét. Amely mindnyájunké is lehet – csakhogy megszürkülve, megkopva; ahol a bezúzott várkaput esetleg egy fölfeszített szállodai szoba ajtaja helyettesíti. Ezek az érzések keresik csak igazán a nagy, dekoratív romantikát! A mi apró dolgokban bonyolódó hangulatéletünkben este megkívánjuk a heroikus beállításokat, az érzelmek óriási crescendóját és a nagyszerű megoldások melódiájának tragikus élvezeteit. De éppen azért, mert ilyen különleges második idegéletet él bennünk a Wagner-muzsika, roppant érzékenyek is vagyunk minden részlete iránt. Az előadás csekély hibái sokkal inkább bántók, mint például egy régibb fajta operában, amelyet meghallgatunk, de amelynek világa sohase jut ilyen kapcsolatba a lelkünkkel. És itt az ok is, hogy különösen a Tristan és Isoldét miért nem lehet csak úgy adni. Rendkívüli nehézségek hárulnak minden közreműködőre, a karmestertől kezdve le egészen a színházi szerelőig. És ezeket a nehézségeket csak sok, nagyon sok izzadós próbán lehet leküzdeni. Erre pedig nincs elég idő. Sehol sincs sok, de nálunk különösen kevés. A lehetőségek korlátai között mozgott tehát az egész előadás, amely korlátok majd szűkre szorultak, majd szélesre tágultak.
Bochnicsek Tristanja általában megfelelő volt. Hiányzott belőle az a heroikus játék, amelyet Anthesnél csodálunk, de szépen deklamált és stílusosan énekelt. Hangja helyenként határozottan fáradt volt, majd ismét jól csengett. Vasquezné mint Isolde újra tanulságot tett kvalitásairól, de egyszersmind arról is, hogy az olasz iskola neveltje. Játéka és deklamációja helyenként inkább egy Verdi-operába illettek, Brangene nehéz szerepében Berts Mimi nyújtott igen jót és jellemzetest. Takáts volt talán a leginkább a helyén. Kurwenálja tökéletesnek mondható. Szendrői Marke király szerepében meglepően sokkal jobb volt, mint a többi repertoár-Wagnerekben. Gáborról, Dériről, Kertészről kell még dicsérettel megemlékeznünk, hogy az összes szereplőkről hírt adjunk. A közönség, amely az utolsó helyig megtöltötte a színházat, nagyon hálás volt és még a harmadik felvonás után is kihívta a szereplőket. A zenekar Kerner István vezetése alatt lelkesen dolgozott, de a tőle telhető legjobbat csak akkor fogja produkálni, ha a közönség érdeklődése az operát hosszabb ideig a repertoáron tartja. Ez általában az egész előadásra is áll. S ebben a reményben csatlakozunk mi is az előadást tapsoló közönséghez.
[Budapesti Napló, 1906. október 18.]
A budapesti hangversenyközönség nem régi, de annál kedvesebb ismerőse – a cseh vonósnégyes – ma tartotta a szezonban első hangversenyét. Az idén tudniillik már egy három hangversenyből álló ciklus rendezésére, mert vállalkozni az impresszáriójuk. A négyes tagjai ma is a régi erős legények, Herold kivételével, aki új ember. (Az eltávozott Nedbal helyett.) Hoffmann, Suk, Herold és Wihan ma is tanulságot tettek arról, hogy a világ egyik első quartettjét képviselik. Műsorukban két úgynevezett klasszikus mű szerepelt. Haydn G-dúr és Beethoven F-dúr vonósnégyese. A kettő közé ékelve pedig Novák D-dúr vonósnégyesét mutatták be. Csodálatra méltó volt a csehek stílusérzése. Alig hiszem, hogy ugyanazon emberek három ilyen különböző műnek ennyire tökéletes magyarázására képesek lennének, mint ők. Nemcsak a Haydn és Beethoven szakcionált muzsikáját értelmezték tökéletes nemességgel, hanem a modern Novak-féle quartett előadásában is megmutatták, hogy a cseh nemzet fiai, akik a muzsikára születtek, a hangok misztériumainak könnyű, tiszta megértésére és megértetésére. A közönség nagyon vegyes érzelemmel fogadta Novak zseniális, új utakon született munkáját (amelyben a vonósnégyes formáinak, sőt eszközeinek szerencsés tágítását is üdvözölhetjük)... – pedig ismételjük, a magyarázás elsőrangú volt. Sokan értelmetlenségnek tartották, mások tanácstalanul bámultak az utolsó akkord után, ismét mások mesterkélt gondolatszegénységnek és föltűnni akarásnak ítélték. Aránylag csak a közönség csekély része ismerte föl a bemutatott quartett szépségeit és szenzációs finomságait. Ezt mint historikumot föl kell jegyeznünk a mai hangversenyről.
[Budapesti Napló, 1906. november 6.]
Lavotta szerelme
Az Operaház bemutatója. Szövegét írták Berczik Árpád és Farkas Imre. Zenéjét szerzette Hubay Jenő
A premier-estélyek puskaporos levegője ma tolult be az Operaházba e szezonban először... És a magyar muzsikában megint tovább vagyunk egy lépéssel. Nemcsak tovább, hanem feljebb is. Hubay dalműve határozott jelentőséges nyeresége a magyar művelődésnek.
Hubay mint zeneszerző mindig egyenes úton haladt. Kutatta, hogy mit lehet csinálni a magyar zenével. Szívósan kereste az organikus fejlődés és a továbbfejlesztés lehetőségének utait. Érdekes, amit a magyar ritmusokkal cselekszik. Molnár Géza állítja – és igaz – hogy a portatót, a legatót, a vontatottságot, a ritmikai határozatlanságot kedveli. Hubay a staccatót is érvényesíteni akarja, és megkeresi ennek az érvényesítésnek az útját. Új operája dús ilyen fölfedezésekben, amelyek a muzsikus fülében megannyi apró szenzációt jelentenek. Egy zeneszerző a mese hőse. A magyar zene egyik első katonája: a szerencsétlen Lavotta János. Szentgyörgyiéknél kézfogóra készülnek, de a menyasszony valami nyomasztó sejtelemtől szenved. Nem szereti a vőlegényét. Mást fog szeretni. Vár valakire. Megcsendülnek a Lavotta hallgatójának (Első szerelme) végzetes motívumai. Ezt szeretjük. Ez modern, izgató. És Hubay zseniálisan használja ki, hangszerelésben, hangkeverésben egyaránt modernül, meglepően. A kézfogó vidám hangulata csakhamar felhőssé válik. Aradi, a vőlegény összetöri egy cigánypurdé hegedűjét, aki erővel ,,muzsikálni akar az uraknak". A purdé anyja megátkozza a házat. Ez a jelenet zeneileg elsőrangú érdekességű. De gyülekeznek a vendégek. Megjő Lavotta is. Jól előkészített hősi megérkezés. És mégse wagneres. Legjobb barátja menyasszonyának eljátssza az új lakodalmasát. Itt egy pillanatra megcsap bennünket a tragédia fojtó levegője. De azután ünnepi vidámságba olvad fel minden. Lavottát, a kóbor zsenit ünneplik. A második felvonásban a lakodalomra készülnek. A menyasszony sápadt. Már halálosan szereti Lavothát. Kiküldi az öltöztető-lányokat és zongorához ül. A lakodalmast, a szomorúan vigadó, ünnepélyes nótát játssza. Bejön Lavotta. Búcsúzni jött. A lány küzd magával, emlékezteti ígéretére, hogy a templomban orgonálnia kell. Most a fordulópontnak kell jönni. Újra halljuk a Lavotta Első szerelmének izgató, sejtelmesen finom töredékeit. Azután jő a vallomás. Itt a hallgató teljes feldolgozása következik. Az egész darab centruma. Nagyon nehéz zeneszerzői feladat. A melódiát magát modern operában nem lehet az énekesnek a szájába adni, amit Hubay teljes sikerrel el is került. (És Takáts valósággal remekelt. Percekig zúgott a taps.) A lány nem tud határozni, elküldi a költőt, ,,utazzék el". A nagy izgalom után víg jelenetek következnek. Pedig Hubay tudatosan nem dolgozik túlságos kontrasztokra. Lakodalmas népség. Köztük a násznagy. Mindez nagyon kedves, korfestő. A lakodalomban az insurgensek egy százada is résztvesz. (A szövegírók nem okolták meg eléggé, de a zeneszerző megokolja.) Nemsokára megjő a menyasszony is. Indulnak templomba. No, most valaminek történni kell. Elhallgat az ének... és a szomszédos templomban zúg az orgona, rajta a Lavotta szerelme. Ez a jelenet nagyhatású, tragikus erejű, pompás. A menyasszony ledobja a fátyolt. Nagy zavar. Itt be kéne fejezni a felvonást. (Hogy Lavotta beáll katonának, azt ráérünk később megtudni; a szövegírók hibája, amelyen javítani kell.) A harmadik felvonás az insurgensek táborában játszódik le. A tábor nyugodni készül, takarodót fúnak. Itt egy pazarul megkomponált karéneket hallunk. Az ének mind jobban halkul, végre elvész. Frenetikus hatású volt. Megismételtették. A pásztorsípon megszólal Lavotta nótája, a Cserebogár, de ő ,,nem kérdez többé soha semmit" a cserebogártól. Ebben a nyomasztó, szomorú hangulatban megérkezik a vigasz. A leány, a menyasszony utána megy az igazi szerelmesének.
Ez a jelenet zeneileg nem elég intim. A hangszerelés tömött, sőt túltömött. A beállítás túl heroikus. Egymáséi lehetnének már, ha a költőnek nem volna ellensége a sors. Az elkeseredett vőlegény üldözi a csábítót. Vízvári jelenet. A lány a fegyverek közé fut. Őt találja a kard, kiszenved néhány perc alatt. Itt be kéne fejezni az operát. A szövegírók epilógust írtak. A nagyvonalú körzene miatt szívesen meghallgatjuk. Lavotta zeneköltői dicsőségéről szól ez az epilógus és a dalmű a legszebb magyar nótával, a Cserebogárral végződik.
*
Az előadás igen jó volt. Krammer Teréz a hősnő szerepét pompásan játszotta meg. Takáts a címszerepben ma aratta legszebb diadalainak egyikét. A többi szereplők közül különösen Déry, Arányi és Berts Mimi tettek sokat a siker érdekében. A rendezésben csak a fokosokat, a díszbe öltözött cigányokat és a szintén díszbe öltözött táborozó katonaságot kell kifogásolnunk. A közönségre nagyon hatott a poétikus dalmű és a szerzőket sokszor szólította a függöny elé.
[Budapesti Napló, 1906. november 18.]
Egy bájos arcú, fiatal leány énekelt ma dalokat a Royalban. A plakát operaénekesnőnek hirdeti, de kedves megjelenése, rafináltan egyszerű öltözéke és aprólékosan színező előadása egyaránt az intim művészi hatások kicsiny hangversenydobogójára predesztinálják. Egyszerű, zöld bársonyruhában jelent meg kicsiny csipkegallérral, rizsporozatlan arccal és kesztyűtlenül. És hogy ezeket elmondjuk, az éppen úgy a művészetéről való beszámoláshoz tartozik – ez alkalommal – mint hogy éneklés közben a szöveget rendkívül kifejező arcjátékkal kísérte. Csupa finomság volt a műsora is. Scarlatti, Pergolesi, Händel és Mozart műveit egy bájos leány magyarázta ma nekünk, és ez valami csodálatosan szép volt. ,,Stílus"-nak, tiszta archaikus zeneiségnek nyoma sem volt. És mégis tiszta, nemes művészet volt Buisson kisasszony minden hangja. A XVIII. századbeli francia pásztordalokat hasonlóképpen utolérhetetlenül finom interpretációban kaptuk. Nem jutott eszünkbe egy percig se keresni, hogy az énekesnőnek kiegyenlített-e a hangja (mert nem kiegyenlített – utólag mondva). Az énekiskolája azonban kitűnő, lélegzetvétele, trillái – természetesen – kifogástalanok. Leheletszerű pianóiban, crescendóiban és decrescendóiban valódi lélek – és nem énekművészet – volt. Ő maga is úri nonsalansszal mintegy háttérbe helyezte a különben nagyon szép, nem tömör hangját. Wolf dalait, amelyekhez olyan nagy intelligencia és frazírozóképesség szükséges, gyönyörűen énekelte. Grieg, Brahms, Strauss, Debussy, Fauré szerepeltek még a műsorán. Egy meglepő, szellemes Debussy-féle dalt megismételtettek. Általában a szépszámú közönség nagyon rokonszenvesen fogadta a művésznőt. Az estélyen a kísérője, Casella spanyol zongoraművész önálló számokkal is szerepelt; méltó társa a partnerének.
[Budapesti Napló, 1906. november 29.]
Azok, akik kedvelik az éles distinkciókat, azt mondják, hogy a magyar zongora-művésznők között ma a legelső Mérő Jolán. Ha már erről van szó – igazuk van. Legalább a mai hangverseny erős impressziói után föltétlenül ez volt a mi véleményünk is. Ha az ember rövid időn belül sok zongoraművészt hall, ritkán kerül abba a helyzetbe, hogy ilyen lelkes kijelentésre vállalkozzék. Az erős, mély meghatottságok mind ritkábbakká válnak, s a művészi gyönyörködésnek valami olyan átlagos, szemlélődő és kontemplatív jellegű fajtájában van részünk, mint a buzgó múzeumi látogatónak. Ilyen körülmények között a szenzáció ritkaság, de kétszeres gyönyörűség. Röviden szólva, nekünk már Godovszky hangversenye óta nem imponált annyira zongorás, mint ez a rózsaszínruhás, fiatal leány, aki ma zongorázott a Royalban. Saxlehnernek, a magyar zeneszerzőnek D-dúr szonátája volt műsorának első száma. Egyúttal a munka bemutatója. A négytételes és az egyes tételekben igen különböző német mesterek hatását eláruló munka – egészben érdekes alkotás. A szerző mindenütt küzd a belső formákkal, s ebben Brahmsra emlékeztet. Ötletei vannak, de nem tudja kihasználni őket. Pedig néhány pikáns hangkeverési gondolat nagyon újnak tetszett, sőt tetszett is. Ami szép volt benne, azt kihozta belőle Mérő Jolán művészete. Sokféle színt tud adni a billentyűk hangjainak, ebben is hasonlít Godovszkyhoz. A fortéiban ritka erő és mélység van. Külön meg kell mondani azt is, hogy Mérő Jolán a technika szuverénjei közé tartozik. Billentésének sajátos módjában rejlik a rendkívüli színezőképessége is. Ezt a rendkívül differenciálódott új technikáját különösen az újára adott Brassin-féle Feuerzauberben csodálhattuk meg. Műsorának fő érdekessége volt egy Schumann sorozat. Chopin c-moll nocturne-je, Heimann zseniális Elfenspielje és Liszt fejezték be a műsort. Liebestraumja után percekig zúgott a taps. A virágerdő, amellyel a pódiumot elborították (mert végre is Mérő Jolán ifjú, szép lány) – semmit se ront le az est művészi értékéből. Mint halljuk, a Nemzeti Zenede idejekorán megtette a lépéseket, hogy Mérő Jolánt, egykori tanítványát itthon tartsa. Valóban szégyen lenne, ha őt is, mint Dohnányit, elveszítenők.
[Budapesti Napló, 1907. január 16.]
Culp Júlia – a szép, okosszemű Culp Júlia – megjött ma este. Későn érkezett, de annál szívesebben láttuk. Egy mosolygós, erős, de mindenekfelett bájos, pirosarcú lánytól, aki hozzá igazi művésznő, hallottuk a világirodalom erotikus dalait. Egyenletes, sötétes színű mezzoszopránján, amely magában véve semmiképp se föltűnő, csodálatos melegséggel magyarázta Schubertet, Brahmsot, H. Wolfot és R. Strausst. Talán még a Schubert-dalok interpretációja ellen kifogást lehetett tenni. Hiányzott kissé a széles, patetikus német stilizáltság, amelyet Lappe, Rückert, Goethe verseiből Schubert is átvett. De a Brahms-sorozatnál már felmelegedett a közönség, különösen egy Hermann Lingg költeményére komponált dalt (Immer leider) megdöbbentő átérzéssel juttatott érvényre Culp Júlia. Végül pedig – azoknak, akik kissé egyoldalúnak találták olvatag pianóit és elhaló falzettjeit (amelyeket az eddigi dalok természete megkövetelt) – egy ritmikus, harcias erejű dallal felelt (Der Schmied). A Brahms-ciklus annyira tetszett, hogy ráadást kellett adni. Persze a dal legnagyobb mesterének, Wolfnak a dalai keltették fel ma is a legnagyobb érdeklődést. Schubertet, sőt Brahmst is nehéz deklamálni, Culp se birkózott meg velük, de Wolfot, aki a szavakra gondolta ki a melódiáit – könnyű. A Mausfallen-sprüchleint, ezt a bájos kis zenei ötvösmunkát megújrázták. A Strauss-ciklus, két ráadással, zárta be a hangversenyt. Ezek között a pompás, izgató illatú zenei csemegék között föl kell jegyeznünk a Morgen címűt, amelyet a minap Messchaert-től hallottunk. Culp Júlia ugyanazzal a széles, csak gyengén patetikus árnyalással énekelte, mint a hollandi mester. Az egész est egyike volt azoknak, amikor az intim zenét, a hangversenypódiumon is (amely bizony nem az ő birodalma) teljesen élvezni tudjuk. A zongora mellett Wolff Erich rendkívül ízléses és gyakorlott zongorakísérőnek bizonyult.
[Budapesti Napló, 1907. január 22.]
A zsidónő
Az Operaházban ma Halévy operáját, A zsidónőt adták, Rossi Giulio vendégfelléptével. Az olasz basszista Brogni bíbornok szerepét énekelte. A hangja nem tipikus basszus; elég meleg, egyenletes, mély bariton. A frazírozásában ugyan hiányzik az intelligencia világító ereje, de legalább tud énekelni és lélegzetet venni. Természetesen az olasz énekesek nagy részétől megszokott staggione stílusban játszik; Lunardinak ma e téren partnere akad. A két honfitárs láthatólag örült egymásnak és annak, hogy jó jeleneteket csináltak. Pedig Halévy muzsikája részleteiben még nem avult el annyira, hogy az ilyen ének- és játékmodort megtűrné. Benkő karmester, aki a zenekart dirigálta ( nagyon finoman, elegánsan ( világosan meg tudta értetni velünk, hogy valóban így van a dolog. Az előadás különben elég jó volt. Vasquezné nagyon szépen énekelt, nemesen játszott. Szilágyiné, Richter jól megállták a helyüket. Természetesen a legnagyobb sikere Lunardi magas céinek volt. Dehát hogy is lehet azt elképzelni, hogy ilyen cék mindent le ne nyomjanak!
[Budapesti Napló, 1907. április 26.]
Bellincioni Gemma
A nagymama szekrényében, a legalsó fiókban régi képes újságok pihennek. A hetvenes, nyolcvanas évek elfeledett szépirodalmi hetilapjai. Azokban meg lehet találni valahol Bellincioni Gemma arcképét. És ma, ahogy élő valóságban a Royal pódiumára lépett ez a megcsodált szépséges gyermekkori képemlék – úgy éreztük, hogy az idő kerekei villámgyorsan recsegve visszafelé fordulnak, és valami csoda történik: Bellincioni Gemma, a hervadás bájában százszorosan megszépülve, pompás fekete hajjal, mély dekolletásban, mint a Ma énekművészetének egyik csodálatra méltó képviselője jelent meg. A mosolya és a bókolása a nyolcvanas évekből való, a művészete azonban friss, ifjú, elragadó. A Carmen Habaneráját érzékien, kábítóan szépen és tüzesen énekelte. A temperamentum fojtottan lobogó lángja az interpretálás meglepő intellektualitásában, a frazírozás egyéni finomságaiban fokozott erővel lobogott. – Műsora az új olaszok legjobb operáiról volt összeállítva. A nagy énekesnő hangja alig látszott fáradtnak. Énektudása, melyet az elsőrangú olasz iskolától kapott – kitűnően konzerválta ezt a remek orgánumot. A hangverseny kicsiny, de igen előkelő közönsége nagy lelkesedéssel ünnepelte a kitűnő primadonnát. Az estélyen közreműküdött Kosaniecky Ligi, fiatal orosz hegedűművész, aki a többek között Goldmark hegedűversenyének eljátszásában elsőrangú kvalitásairól tett tanúbizonyságot.
[A Polgár, 1908. október 28.]
Svardström Valborg
Thomas operáját, a Mignont ma este nyilván Svärdström Valborg kedvéért elevenítették fel. És csak az ő javára óhajtjuk betudni a közönség nagy érdeklődését. Elvégre a többi szereplők is kitűnő művészek, de a muzsika unalmasságait – amelyekről nagyanyáink annyi dicsérettel nyilatkoznak – csak emez északról jött érdekes és filigrán hölgy miatt vagyunk hajlandók elviselni. Svärdström asszony, aki mint Mignon fekete parókával fedi el tüneményes és elragadó szőkeségét: valóban kárpótlást tudott adni önfeláldozásunkért. Csiszolt, biztos és mindentudó énekesi mivolta, eleven friss színészművészete feledtetni tudta csekély indiszpozícióját is. Realizmust, igazságot és újságot vitt a melodika nehézkes momentumaiba, és eleven, mindvégig ambíciózus játékával szinte felbuzdította és szuggerálta a partnereit. Egyébként nincsen különös okunk reá, hogy a rendezés sivárságán sajnálkozzunk. Svärdström asszonyt pedig szeretnénk valami igazán neki való szerepben hallani. Miatta sürgősen be kellene tanulni Mozart kis operáját, a Szöktetést.
[A Polgár, 1908. november 19.]
Mesevilág
Bemutató az Operaházban
Vasárnap este mutatták be az Operaházban Nedbal Oszkár és Novák László balettjét, a Mesevilágot. A szüzsé rokonszenves. Gyermekkori olvasmányainkat az Opera színpadán újraélni, holmi fantasztikus és stilizált muzsika kíséretében! Ez pompás lenne!... Sajnos azonban, Nedbal muzsikája nem elég fantasztikus, nem eléggé légies, hogy kielégítse várakozásainkat. Részleteiben finom és bájos is. Megcsinálásában szuverén technikáról és szerzőjének nagy esztétikai tapasztaltságáról beszél. De az emlékek felhőkben úszó kék fellegváráig ez a zene nem emelkedik soha. Nedbal személyesen dirigált. Egy pillantás erre az arcra meggyőz, hogy viselőjének temperamentumában a meséknek az az intenzív visszaálmodása, amely ezt a szüzsét zenében magyarázni egyedül van hivatva: hiányzik. A Nedbal zenei perspektívája közönséges. Nem mer elrugaszkodni a táncformák banális talajától, és a melodikája, a harmóniái, holmi pszeudo-modern kakofóniák mellett is, a régi muzsikális fogalmak szűk korlátai közt mozognak. Mindentől eltekintve, a partitúra an sich – ismételjük – szellemes, tartalmas. Novákot, a szövegírót ugyancsak a fantázia szegényessége jellemzi. Néhány újságszámba menő színpadi trükköt látunk, de a balett kiegyeztetése és összeköttetése a pantomimiával sem hat szervesen. Rokonszenves a szándéka, de a kivitelhez bátortalan. A maga nemében ügyes és változatos koreográfiát Guerra írta és tanította be – pompásan. A főszereplők közül kiemeljük Nirschy Emiliát, Pallai Annát, Smeraldit, Bradát.
[A Polgár, 1909. március 16.]
Zenekari hangverseny
A kedves arcú, nagyhomlokú, törzsökös kemény kis német: Loewe Ferdinand ma újra elérkezett hozzánk zenenkarával, a Wiener Konzertverein-nal. A közönség, mely zsúfolásig megtöltötte a Vigadót, a régi szimpátiával fogadta a kitűnő bécsi muzsikusokat. Meg is érdemlik. Egytől-egyig ambiciózus, jó zenész mind. A produkciójuk kivételes nagyszerűségéért, tökéletességéért azonban mégis csak elsősorban a karnagyukat illeti az elismerés. Ő az, aki a partitúrák holt anyagából élő művészetet csinál. Ő az, aki újságot tud nekünk mondani sokszor hallott dolgokban is. Ő az, aki régi véleményeinket egy-egy már ismert zenedarabról újra formálja. Vékony pálcájával rámutat, hogy mit és hogyan nézzünk. ,,Ez így van és ez meg emígy!” Mindannyiszor meg kell döbbennünk az igazságának egyszerűségétől, közvetlenségétől, magától értetődő mivoltától. ,,Ez az, csakugyan ez az”, szólunk és nehezen lelkesedő tenyereinket hálásan tapsba visszük egy ritka karmester-zseni ünneplésére. A Wiener Konzertverein ma esti műsorát Beethoven VII. szimfóniája nyitotta meg. Hihetetlen frissességet, eleven erőt, drámaiságot, modern levegőt vitt bele Loewe. Mint ahogy kell is, mert hiszen a hangjegyekben ott van. Harmóniailag, ritmikailag és szerkezeti tekintetben ez a szimfónia speciális helyet foglal el Beethoven munkái között. (A Filharmonikusoktól megszoktuk, hogy éppen olyan olymposi nyugalommal játsszák, mint az I.-t szokás.) Ez a valami, ez a sajátos íz végig logikusan benne volt minden hangban, a tempókban, a dinamikában, a kontrasztokban. Aki még hasonló jó előadásban ezt az opuszt nem hallotta, annak fogalma se lehet róla, hogy <I>micsoda<I> is tulajdonképp a VII. szimfónia. Paul Dukas ouvertureje, a Polyeucte újdonság volt. Igen finom, elegáns zene, de erő és az invenció dolgában meg se közelíti szerzőjének híres scherzóját, a Bűvészinast. Tipikus arrivée-munka. A siker babérainak kényelmes pamlagán, feketekávé és finom cigaretta mellett, skrupulizálások nélkül születhetett. Tematikája kissé unalmas és szerkezete lenge. Ezzel szemben az instrumentáció nem tud kárpótolni, éspedig nem azért, mert ez elvileg lehetetlen, hanem mert a szerző enemű törekvése speciálisan nem sikerül. Csajkovszky V. szimfóniája tette teljessé a műsort. Ennek második és harmadik tétele, továbbá a Beethoven-szimfónia befejezése után percekig ünnepelték a karmestert és zenekarát.
[Világ, 1910. december 10.]
Zenekari hangverseny
A Wiener Konzertverein mai, második hangversenyén Strauss Richard Itáliából című zenekari suite-jét hallottuk. Még az első opuszok közül való. Tegyük hozzá: a legjobbak közül. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy mi Strauss fiatalkori munkáit szeretjük legjobban, hanem azt, hogy az Itáliából suite a legfrissebbek, legérdekesebbek közé tartozik, amit ez a nagy német valaha írt. Csupa ifjúság, tágranyílt szemű impresszionizmus, bátorság és öntudatos erő ez a zene. Nincs egyetlen mondvacsinált – írvacsinált – át nem érzett, meggyőződés nélküli része. Emellett bizonyos szerény előkelőség jellemzi. Halljuk – már gyakran halljuk – a contrafagotot és azokat a vészes orgonapontokat, amely momentumok később, mint modoroságok jelentkeznek Strauss partitúráiban, de ezek itt még igazán újságok, friss, kellemes invenciók. Úgy képzeljük a dolgot, hogy Straussnak, mikor már több helyütt hallotta ezeket az első munkáit, különösen megtetszettek bizonyos hangzások és színek. Ezeket azután mind sűrűbben és mind pregnánsabban keverte ki. Végül pedig csak ezekkel a festékpamatokkal dolgozott. Persze, nevetséges volna őt ezért elítélni: az egyéniség hangsúlyozása a modern művészet egyik fő törekvése. Mégis különösen bájos és szimpatikus az ilyen nagyszerű kezdő-munka, amelyben a komponista egész lehetséges még valami szemérmes, kamaszos bátortalanságban reprezentálódik. A suite-tet a közönség teljesen megértette és befejezése után hatalmas ovációkkal üdvözölte a karmestert. Loewe a komplikált partitúrát klasszikus tisztasággal juttatta érvényre. Úgynevezett zenekari pózok nagyítóüveggel sem volt felfedezhető. Még egy porszemecske se. Minden szólam tisztán a maga szépségében, rajzában élt. Mormogó, érthetetlen nagybőgő-szólamokat nem hallottunk. Sforzandók árán el nem sikkasztottak itt egyetlen rézfúvó-frázist sem. (Ugyebár jól ismerjük ezt a zenekari kényelmi trükköt!) A hangverseny műsorát Csajkovszky Patétikus szimfóniája, Wagner Tristan-ouverture-je és Isolde halála tették teljessé.
[Világ, 1911. december 10.]
6. Egy kéziratban maradt tanulmánytöredék
A zeneértés nyelvtana
[A tervezett könyv tartalomjegyzéke és első fejezete]
Tartalomjegyzék
1. Az élet – mozgás (változás).
2. A művészet – élet.
3. A zene – élet.
4. A zene Schopenhauer szerint: micsoda.
5. A ritmus és melódia kialakulása példákkal. (A munkadal nem lehet primér. A szerelmi dal az elsődleges képződmény.)
6. A legelemibb dalforma példákkal. (Magyar nóta.)
7. A zene története, a nagyzenei formák fejlődése.
8. A hallás fejlődése. Az opera és instrumentáció.
––
Wagner és Beethoven, Puccini.
A zeneművészet nagyjai; mindenkiről pár jellemző szó.
Az ionelmélet jó, mert hiszen az atomokat nem bontja.
Az élet – mozgás
I.
Az életnek csak egyetlen jelensége van: a mozgás. Amit látunk, amit felfogunk belőle: arról végső elemzésben kiderül, hogy mozgás, mozgás és ismét mozgás.
A mindennapi tapasztalás bizonyítja, hogy a tárgyak a föld felé esnek, azaz hogy a földnek vonzóereje van. Eötvös Lóránd báró bebizonyította, hogy a földnél jóval kisebb tömegek is (például egy hegy) a tömegükkel arányosan szintén rendelkeznek vonzóerővel. Ebből belátható bizonyítás nélkül is, hogy a legkisebb tömegű anyagnak: a paránynak szintén tulajdonsága a vonzóerő. Mi következik ebből? Képzeljünk el egyetlen anyagparányt (atomot) az üres térben. Bármily nagy vonzóereje volna is, nem hozhat létre mozgást, sőt el se mozdulhat a helyéből. Ellenben: mozgást kapunk, ha tőle bizonyos távolságra egy második atomot képzelünk el. A két atom a bennük levő vonzóerő révén kölcsönösen hat egymásra, vonzzák egymást, egymás felé mozgásba jönnek. Ez a legegyszerűbb mozgás, amelyhez csak két atomra van szükség, hogy létrejöhessen: az elemi életjelenség, az életnek a legegyszerűbb mintája és formája, amely azonban egyúttal a legbonyolultabb, legmagasabb rendű anyagrendszerekben is tulajdonképp teljesen ugyanilyen, azonos.
Ez a mozgás tehát mintája és példája minden képzelhető életműködésnek, magának az Életnek. Mintája minden fizikai, kémiai, biológiai, patológiai, sőt asztrológiai jelenségnek is.
Atomok hatnak egymásra a bennük rejlő vonzóerő révén: íme ebből származnak az összes életjelenségek, azaz – mozgások. Például:
1. A molekula-alakulás.
2. A molekulabomlás.
3. A növényi és állati test fogamzása.
4. Élete-életének minden mozzanata.
5. Halála (felbomlása).
Minden, amit az életben látunk, kivétel nélkül ezt hirdeti, ezt bizonyítja, ezt mutatja: ,,Íme, atomok hatnak egymásra!" Az égiháború, az eső, a hegyomlás, az utcán felbukó kisgyerek, a kutya, amely csont után szalad, a hajnal, az alkonyat, a csókolózó szerelmesek, az író, aki a papirosa mellett ír... mindez: atomok egymásra hatása és mozgása.
II.
Az összes fizikai, kémiai, biológiai tapasztalatok, törvények és igazságok csak ezt a föntebbi principális élettörvényt mondják el különböző fogalmazásokban. Valamennyi csak erre jut, erre konkludál – hogy tudniillik az élet: atomok egymásra hatása. Newton törvénye, Kopernikusz törvénye, a kémia törvényei, a biológia megállapításai mind csak arról világosítanak fel, hogy hát hogyan is történik ez a mozgás, milyen sokféle változatai, kombinációi és permutációi mennek végbe a természetben. A mozgásnak eme kiszélesített fogalma szerint tudniillik az atomok minden helyzetváltozása, azaz minden kémiai jelenség: mozgás. Márpedig a szerves és szervetlen élet egyaránt kémiai változások sorozatának tekinthető. Tehát mozgásnak tekintendő: az érzékelés, a gondolkodás, az izommunka, a csírasejtek keveredése stb... mert mindezek a folyamatok, alapjában: kémiai változások és más módon fel sem foghatók. Viszont ez a felfogás, ez a látás a természet minden jelenségéhez kulcsot ad és a lehető megismerés legtávolabbi határvonaláig vezet el bennünket.
III.
A mozgási optimum
Már most térjünk vissza az elemi életjelenséghez, az egymásra ható, egymás felé mozgó két atomhoz. Tegyük fel, hogy két arany-atomról van szó, tegyük fel továbbá, hogy a közöttük lévő távolság igen kicsiny, mondjuk 1/100.000-rész milliméter. Amint az atomok egymás felé közelednek: a sebességük egyenlő marad, megvan azonban az a tendenciájuk, hogy ezt a sebességet lehetőleg növeljék. Törekszenek a lehető legnagyobb mozgásra: a mozgási optimumra. Erre egy módjuk van: ha szervezetbe lépnek, ha egy organizmussá alakulnak, ha rendszerbe egyesülnek a legelemibb organizmus, a molekula alkotására. (Ez esetben: aranymolekula.) A molekula azonban nem képzelhető el más módon, mint hogy az a két atom mozgó rendszere. Egy kis világegyetem ez, amelynek napja nincs, csupán két bolygója, amely két bolygó az ellipszis-alakú pálya két, geometrikusan ellentétes pontján egyenlő sebességgel kering. Ezzel nem állítjuk, hogy a két atom sebessége a pálya különböző fázisaiban nem változik, hanem csak azt kívánjuk hangsúlyozni, mint magyarázó, feltevésünkhöz tartozó tényt – hogy a sebességük minden időpontban egyenlő. Ezeket a mozgó anyagrendszereket a maguk ultarmikroszkopikus valóságában ma még nincs módunk megismerni és tanulmányozni. Lehet, hogy sohase is lesz rá módunk. Azonban a csillagos ég mikroszkópjai: a távcsövek módot adtak reá, hogy az anyagrendszereknek néhány valóságos szisztémáját megismerjük. Ilyen szisztémák: a.) a föld a holddal b.) a nap a bolygókkal és azoknak holdjaival, szóval a naprendszer c.) két vagy több nappal bíró, bonyolultabb naprendszerek. Ezek az óriási organizmusok, amelyeknek életét nagy fáradtsággal, évezredek szívós munkája árán kilestük, leírtuk, hogy azután a leírásokból, a tényekből valahogy kiokoskodhassuk ennek a mozgásnak, ennek az életnek a törvényeit. Ezeket a törvényeket fel kell használnunk és felszabad használnunk. Amint a föld vonzóereje volt az első és egyetlen objektív tény, amely szükségképp rávezetett arra a következtetésre, hogy tömegnek, tehát a legkisebb tömegnek (az atomnak) is vonzóereje van – éppúgy matematice következik, hogy ugyanazok a törvények, amelyek ezeknek az óriási tömegeknek (nap, bolygók) a mozgásában érvényesülnek: érvényesek a náluknál végtelenül kisebb tömegeknek, az atomoknak a mozgásában is. Miután látjuk, hogy az életben nincs más, mint mozgás, miután látjuk, hogy minden jelenség csak mozgás, nem lehet és nem szabad feltennünk, hogy ez a mozgás valahol a mikroszkópi méretek határain alul megszűnik. Képzeljük csak el a naprendszert ultramikroszkópos formában. Tegyük fel, hogy egy sok atomból összetett vegyület-molekuláról van szó, amelyben a különböző atomok nagysága ugyanazt az arányt tünteti fel, mint amelyet a naprendszer napja, bolygói és holdjai képviselnek. Ha a tömegek aránya ugyanaz, akkor a mozgások arányának is azonosnak kell lenni, miután a mozgásnak végeredményben csak egy fajta determinánsa van, s ez: az egymásra ható tömegek vonzóereje, amely viszont csak a tömeg nagyságától (minőségétől) függ. Fogadjuk el ezt, amit a kémia még nem bizonyított, se amit valószínűnek kell tartanunk, hogy a különböző elemek atomjainak nagysága, tehát vonzóereje is különböző, és akkor nem lesz nehéz ezt a naprendszert – ezt a molekulát–elképzelni.
A központban egy nehéz fém (például ezüst) atom van, ez a nap. A bolygók különböző S (kén), As (arzén), O (oxigén), Nitrogén stb. atomok. A föld a holddal – egy Oxigén és egy Hydrogén atomból álló rendszer; (úgynevezett gyök, olyan formáció, amely magában meg nem állhat, mint ahogy egy Oxigén és egy Hydrogén atomból álló molekula nincs is, és sohase is jöhet létre, ellenben a H(1)O(1) gyök igenis szerepel számos molekulában.) A Jupiterre a maga kilenc holdjával szinte találhatunk kémiai analógiát – de nem ez az, ami bennünket érdekel. Mi csak azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy ebben a láthatatlan kis molekulában az atomok belső mozgásának lefolyása teljesen azonos kell, hogy legyen a naprendszerbeli mozgásokkal. A Kopernikusz-, a Newton- és Galilei-féle törvények épp úgy érvényesek itt, mint amott. Ha az erők aránya, a tömegek száma és viszonya azonos – a mozgások lefolyásának, végbemenésének is azonosnak kell lenni. Nem lehet másképp. Kérdés, hogy lehet-e ebben kételkedni? – Nem. Képzelhető-e élet, amely nem mozgás? – Nem. Képzelhető-e anyag, amely nem mozog? – Nem. Képzelhető-e másvalami, mint anyag? – Nem. Képzelhető-e mozgás, amely nem az anyag alaptermészetében, a tömegben, a vonzásban leli eredetét? – Nem. Ha a nagy tömegnek és a kisebb tömegnek a vonzóerejét, mint principális tulajdonságot bizonyítottuk, lehetséges-e a legkisebb tömeget anélkül elképzelni? – Nem.
[OSZK. Fond 457/25.]
Szajbély Mihály
1 Valójában skót származású norvég zeneszerzo. (A szerk. megj.)