Milyen lehet az író hite a gyászos időben?!
Sötétbe borult arccal, keserű lélekkel bár, de egyre fogyó erővel is kapaszkodni akar – egy kis reménybe.
De milyen ez a remény ilyen időben?
Gyászkarszalagos remény, ahogyan Bloch nevezi (Hoffnung mit trauerflor). Vagy legyen olyan remény, amilyennek Benjamin nevezi híres Goethe-tanulmányában: „Csak a reménytelenek miatt adatott meg nekünk a remény.”
És ha így is van, ki tudja ezt a reményt megélni és elhinni e háborús időben. És főleg itt a Balkánon, amely mindig a békétlen és lázadó, és háborús világ volt. Valamikor nagyon régen úgy is hívták ezt a vidéket, mint Európa puskaporos hordója.
Milyennek láthatjuk a jövőnket e vidéken?
Lesz-e maradék emberség és remény e múló időben arra, hogy az íróknak is jusson belőle egy kicsi. Hogy túlélve azt a kort és borzalmait, fel tudja emelni a fejét és körülnézzen a füstölgő romok, friss sírok és elpusztult mezők felett. Vagy elriasztja a rémes idők látványa és önként bevonul a vakok közé, hogy ne lássa többé ezt a világot.
Az író eközben mormolhatja önvádló régi szerzetesként a bűnhődést és megbocsátást kérő imát. Mert először bűnhődni kell és csak utána sok-sok szenvedés után, ha kitisztul egy kicsit az értelmünk és a szemünk, talán akkor kaphatunk egy kis megbocsátást.
Bűnbánó szerzetesként talán így kellene fohászkodni:
Ne legyen szemünk e világ borzalmaira.
Ne éljen bennünk e borzalmak képe.
Védjük meg maradék életünket.
Sirassuk és védjük a pusztuló emberséget.
Sirassuk az elpusztult kisgyerekeket, akik még nem jutottak el az iskolába sem.
Így legyen hát, ha még marad egy kis élet…
Mert ha már ez sem lesz, akkor inkább mi ítélkezzünk életünk felett, mint a ránk támadó borzalmak serege.
A hasztalan háborúk és borzalmak ideje ez.
A hasztalan hősök és hasztalan áldozatok örök szomorúsága.
És amikor egész népek sikítanak a történelem felé, akkor az ő hangjuk a temető csendjében ér véget.
És mifelénk a halottaknak örökös kultusza van.
A halottak mindig is uralkodtak az élők felett.
Itt az élők szerepe csak az lehet a háborúk után, hogy mint a túlélő kevesek egyike hírmondó legyen egy korszakról. És aki még él, nem lehet boldog ott, ahol az egész emberi környezet elpusztult.
De aki már itt született és az élet ide kényszerítette, fogadja hát a sors szörnyű ítéletének ezt a tényt. Mert mindig a legnagyobb büntetés az volt, hogy valaki rossz helyen és rossz időben szülessen.
De hát ki adhatja meg nekünk a jó hely és a jó idő születésének ritka alkalmát. Mert a mi születésünkkel születik meg a számunkra a jó hely és a jó idő is. De hát ez mindig ritka főnyeremény e korunkban.
Itt, a mi vidékünkön, a hóhérok és az áldozatok egy utcában születtek, egy iskolába jártak, csak később kerültek szembe egymással.
A békében élők még ezt nem tudják és nem is akarják megtudni. De a háború mindenkit rákényszerít az új tragikus felismerésekre.
A boszniai menekültek mesélik, hogy gyakran a szomszéd, a jó barát, az iskolatárs gyújtja fel a másik ember házát, vagy robbantja fel a közös templomukat.
Erről már csak a néma ajkak és a levegőbe lendülő némán sikoltó kezek tudnak beszélni. A görög tragédiák itt véresebbek és kegyetlenebbek minden ókori példánál és riasztó emléknél.
Összedőlt körülöttünk egy egész világ, egy egész korszak.
És most azt látjuk, hogy az elítélt és megtagadott régi korszaknál is van borzalmasabb. Mert jött a polgárháború, a vallási háború, a testvérháború, az elszánt és megőrült indulatok háborúja. És nyomában jött a mi századunk legnagyobb nyomorúsága, amikor a havi jövedelem értéke kereken három (3) német márkát ért. És három márkába került akkor egyetlen kilőtt puskagolyó is.
Az alkotó értelmiség a ripacskodó és keserűségében mindig részeg bohócok társasága lett.
Aki pedig évekig botorkál az iszonyat sötét világában, az már azt sem tudja megmondani, hogy vajon a világ vált hatalmas éjszakává vagy itt minden ember egyszerre vakult meg csak azért, hogy sötét legyen e világban.
Hogy is induljon el a világba innen a megmaradt utolsó túlélő. Kihez beszéljen és mit mondjon. És lesz-e, aki meghallgatja és meg tudja érteni azt, ami e vidéken történt.
2.
Mert vétkesek közt
cinkos, aki néma.
Atyafiáért számot ad a testvér.
Babits: Jónás könyve
Mert növeli, ki elfödi a bajt.
Illyés: Bartók
Babits és Illyés intelme nemcsak előre világít, mint erkölcsi normákat idéző útjelző. Ez az egész történelmi múltunkat is újra megvilágítja. A történelem pedig arra kényszeríti az írástudó és írást tanító embereket, hogy történelemben és sorsokban gondolkodjanak.
Az író hangja itt nemcsak az érzelmi együttérzést jelenti, hanem a megfontolt és megélt szolidaritást is. Az író ezért a megélt eszmények és erkölcsi magatartások világában élhet csak önmaga és életműve szerint. Aki mások szavait mondja és éli, az önmagát is végül elveszti.
Az emberi szenvedés pedig a legsúlyosabb vádpont az egész emberi történelem és általában minden erőszakos és nagyhatalmi politikai ellen. Mert a nagyhatalmi politikai mindig is közömbös volt a népek nyomora és szenvedése iránt. A háborúk legborzalmasabb következménye pedig az, hogy a legsúlyosabb büntetés és megtorlás mindig a békés polgári lakosságot sújtja. Háborúban a mi századunkban sokkal több békés polgár hal meg, mint katona a fronton.
A nagyhatalmak a békében is a háborút szolgálják. Azzal törődnek a legjobban, hogy mennyi fegyvert és népirtó bombát, rakétát és atomfelszerelést adjanak el. A nyomorgó népeknek nem traktorokat, útépítő gépeket adnak el, hanem tankokat és bombázókat.
A történelemben a változás csak a nevekre, egyenruhákra és a technikai eszközökre vonatkozik. Ma már nem kell egy város lerombolására egész hadseregeket bevetni. Néhány bombázó elég ahhoz, hogy egy hatalmas nagyváros teljesen eltűnjön a föld színéről. A tömeghalál egy gombnyomásra megjelenik és totálisan el is pusztít mindent.
Az emberi szenvedés lett korunk legnagyobb problémája, és épp ez a kérdés hagyja leginkább közömbösen a nagypolitikát. A nagyhatalmi politikai csak utólag veszi tudomásul a pusztításokat és kegyeskedik néhány kolduspénz adománnyal segíteni az építkezés és a nyomor problémáin. De a megelőzésre sohasem gondol. Mert akkor kinek adhatnák el az új, hatalmas fegyverkészleteket.
A fegyvergyárosokat, a fegyverkereskedőket és a fegyverek véres alkalmazóit, a vezérlő tábornokokat senki sem vonja felelősségre. Ők a nemzet hősei és nagyérdemű képviselői.
Az emberi szenvedés tehát kiszolgáltatja az egész emberi létet a pusztulásnak és a halálnak. A szenvedés értelmetlenné és céltalanná teszi az életet. És ezért a gyors és tömeges önkéntes halált leginkább azok választják, akik ezzel tiltakoznak a földi lét embertelen világa ellen. Mert az önkéntes halál, íme, szebb és elviselhetőbb, mint a földi élet ilyen körülmények közt.
Ezért is mondhatják el azt, hogy az író egyetlen igazi mércéje és útmutatója a szenvedés kérdése. Hogy valaki milyen író, és az ő embersége hogyan létezik és működik, azt mindjárt elárulja az emberi szenvedéshez való viszonyában.
A szelíd, békés életben nincs szükség a hősökre és vakmerő tettekre, a béke békés életre, nyugalomra és szeretetre tanít. Az írók hőstette abban jut kifejezésre, hogy a legnagyobb elnyomás és terror idején is megírja a maga mondanivalóját és kiáll a maga igazsága mellett. Ez a magatartás jellemzi a legjobban az olyan írók életét és műveit, mint Dosztojevszkij és Szolzsenyicin.
Szolzsenyicin, ha semmi mást nem tett volna, csak azt, hogy megírta A Gulág szigetcsoport három kötetét, azzal is az emberiség egyik legnagyobb írója lett volna. De ő ennél is többet alkotott, és ez is az ő nagyságát és prófétai tekintélyét bizonyítja.
A műve, a Gulág szigetcsoport így válhatott korunk egyik legnagyobb társadalmi tetté, és az értelmiségiek sok nemzedékére hatott, és megváltoztatta korunk társadalomszemléletét. Ebbe a pokoljáró írói életbe lépett be a másik Gulág-író is, Varlam Salamov, aki két vaskos novellakötetével, a Kolimai történetekkel, a borzalmak korát tárja elénk.
A magyar irodalomban ezt a problémát egy másik Gulág-fogoly írta meg megrendítően és hitelesen. Lengyel József Igéző c. novelláival méltóan társult a pokoljáró írók világához.
Minden nép írói közt találunk Gulág-írókat és túlélő tanukat, akik az emberi szenvedés pokláról tanúskodnak. Az ő hivatásuk ma az emberiség számára örökéletű példa és figyelmeztetés.
Ne feledkezzünk meg arról, hogy egykor mi történt ezen a földön és ez miként fejeződött ki az emberi szenvedésben.
3.
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
József Attila: Ős patkány
Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.
József Attila: Világosítsd föl
Korunk egyik félelmetes igazsága az, hogy magát a társadalmi igazságot nagyon nehéz megtalálni és megnevezni. Mindenütt a társadalmi élet leplezése, hamisítása és átfestése folyik. A mi világunkban a Potemkin-falvak, azt álarcok, álruhák hamis életek világát látjuk csak.
Az igazság vándorol és bujdosik. Menekült sorsát máris számon tartják a köröző levelek, amelyek a halálos ítéletet fejezik ki. A mi korunkban az egyik félelmetes jelenség, hogy az írók, újságírók, a társadalmi kutatók a legkockázatosabb hivatásnak számítanak. Minden rendszer ellenséges viszonyban van a maga igazságkeresőivel szemben. Nagyon nagy bátorság, lelemény, ravaszság és találékonyság kell ahhoz, hogy a megtalált és leleplezett igazságot kimondjuk és leírjuk. Mert az igazság megnevezői veszélyesebbek lettek, mint az ellenséges hadsereg tábornokai és bombavetői. És minden ország demokráciájának egyik mértéke, hogy miként viszonyul az újságírók és írók világával szemben. Ott, ahol a cenzúra működik, ahol perbe fogják és üldözik az újságírókat, ahol az újságírókat sorozatosan meg is ölik, ott nem beszélhetünk az emberi szabadságról. Az igazság kimondása és meghirdetése a mi korunkban életveszélyes dolog. Az igazság olyan lett, mint egy időzített bomba, amelynek a titkát senki sem ismeri. Vajon hol fog felrobbanni és kinek van szánva. És hogy mikor következik ez be, az is titok.
Az igazság kimondása a legfőbb titkos érdekek világába tartozik, az igazságot csak azok tűrik el, akiknek ebből valami hasznuk van. Talán a magas erkölcsű írók és újságírók az egyetlenek, akik az igazságot önmaga szépségéért és jóságáért tisztelik és védik. De ezért a hatalom mindig megtorlással, büntetéssel és nem egyszer kivégzéssel felel.
Az írók és újságírók tehát minduntalan bújócskát játszanak a halál és üldöztetés labirintusában. Védekező eszközüket és túlélési stratégiájukat mindig meg kell újítaniuk. Az örökös népi mondás, hogy többet ésszel, mint erővel, az ősi ravaszságok, félig rejtett tolvajnyelvek és rejtett üzenek módszeréhez irányít.
Brecht klasszikus nagy tanulmánya, az Igazság – amelyet 1934-ben, dániai emigrációja idején írt, amikor szoros baráti, tanítványi, munkatársi kapcsolatban volt Karl Korsch német filozófussal – ma is iránymutató minden ilyen és hasonló helyzetben.
Az igazság lényegéhez tartozik, hogy kemény és kíméletlen a maga ítéletében. És nagyon sok ember nem is tudja elviselni az igazságot, mert ez számára nagyon kemény erkölcsi és lélektani próbát jelent. Az igazság elviseléséhez erős jellem és szilárd elvi-erkölcsi és filozófiai magatartás kell. Sok ember teljesen összeroppan, ha megtud egy, a számára kellemetlen vagy tragikus igazságot és ezt nem tudja elviselni. Ennek a következménye lehet az öngyilkosság, a menekülés más helyre, az alkohol, a kábítószer vagy a végső rezignáció és idegösszeroppanás. A nép ilyenkor azt mondja, hogy ez vagy az az ember megtudta az igazságot és ebbe belebolondult. Egy egész világ omlott össze benne és ezt már nem tudta elviselni.
Az igazság fogalmának van azonban egy sokkal fontosabb lényege és meghatározása. És ez azt jelenti, hogy igaz az, aminek a léte nem hamis, nem mesterséges, nem manipulált. Ez az igazság magának a létnek az igazsága. Tehát nem a kijelentések igaz vagy hamis voltának a kérdése, hanem annak a kérdése, hogy miként létezik és hogyan gyakorol hatást ezzel a léttel az ember az emberi folyamatokban.
Ezért is beszélhetünk például az olyan emberekről, akiknek az egész élete hazugság, önámítás és szerepjátszás. Ezek az emberek végső soron maguk sem tudják, hogy tulajdonképpen mi is az ő életük és ebben az életben nekik mi a szerepük.
Ez általában gyakori jelenség. Más a politika, más az üzlet, és más a magánélet érdeke és világa. Hogyan is éljen tehát az ember ebben a világban. Kénytelen mindenféle színeket és formákat cserélni, nehogy kibukjon és megsemmisüljön.
A férfiak tehát a színeiket, pártjukat, gazdasági vagy politikai érdekeiket váltogatják, festegetik és átformálják. A nőknek meg marad a bizonytalan, de mégis néha felfrissítő szerelmi kalandok esélye.
Az ilyen emberpárról mondja a nép, hogy a férfi a pártokat cserélgeti, a felesége pedig a szeretőit.
A próféta-ihletésű nagy írók, ilyen volt Dosztojevszkij, Tolsztoj és korunkban Szolzsenyicin is, épp abban hatnak, hogy az igazság kíméletlen kimondásával állandóan provokálják a politikai hatalmakat. A hatalom erre üldöztetéssel, kirekesztéssel és betiltással válaszol. Egyes országokban azonnal le is sújt, és az illető bűnös lelket ki is végzik vagy valahol holtan találják.
Az igazság kíméletlen jeleit néhányan úgy próbálják kizárni az életükből, hogy megsemmisítik mindazt, ami őket erre emlékezteti. A bűnjelek és bizonyító okok megsemmisítése mindenütt fennáll. A magánéletben a hajdan gyönyörű fiatal nők öregkorukban már nem szeretnek a tükörbe nézni, mert a tükör egy összeroncsolt, fáradt, beteges, öreg arcot tárhat csak eléjük. A válasz és a dühös logika ekkor ezt dönti el. Meg kell semmisíteni minden kellemetlen dokumentumot. Össze kell törni minden tükröt, mert az már nem mutat, és nem is mutathat bájos és szép fiatal arcot feléjük. És ha nem lehet szép, akkor minek létezik.
A bukott hatalmak és bukott személyek távozásuk alkalmával magukkal viszik a bűnös tettek és helyzetek dokumentumait vagy megsemmisítik azokat, nehogy a közvélemény és a nép megtudja, hogy ők és a munkatársaik mit tettek és hogyan uralkodtak. Vagy azt is megteszik, hogy páncélszekrénybe rejtik és elzárják a dokumentumokat, és azokhoz még a tudósok sem juthatnak hozzá évtizedekig. Angliában 75 éves zár alá helyezték mindazon dokumentumokat, amelyek Rudolf Hess személyéhez és esetéhez kapcsolódnak. Ugyanakkor már régen közzétették az angol és amerikai kormány titkos dokumentumait, levélváltásokat és jegyzőkönyveiket. Vajon mi van ezekben a több ezer oldalnyi hatalmas dokumentációs anyagban, ami oly veszélyes az angol kormány és politikai számára. Erre még nem felelhetünk, mert nem ismerjük, és ki tudja, hogy a határidő lejárta után megismerjük-e ezeket a dokumentumokat húsz év múlva, vagyis 2015-ben, amikor lejár a 75 éves tilalmi időszak.
Mi például csak nemrég tudtuk meg, hogy a második világháború alatt a japánok titkos orvosi kísérleteket folytattak az amerikai foglyokkal és más katonákkal. Ezek a foglyok el is pusztultak ezekben a kísérletekben. És nemrég tudtuk csak meg azt is, hogy 1954-ben az oroszok titkos atomrobbantást hajtottak végre, és két hadseregcsoportot vezényeltek a fertőzött területre, hogy így vizsgálják ki az atomrobbanás hatását a harcoló hadseregre. Az eredmény az lett, hogy 40 000 katonát feláldoztak csak azért, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a hirosimai atomrobbanás tényleg olyan végzetes volt.
Az atomrobbanások számát, méreteit és helyét ma is titkolják, és amit be is ismernek, az sem mindig a teljes igazság.
A mi korunk politikai helyzetének legfőbb törvényszerűsége és állandó módszere a manipuláció és a hamis tudat létrehozása és fenntartása. A manipuláció nem létezhet hamis tudat nélkül. A hamis tudatot pedig a politikai manipuláció tartja fenn és őrzi a maga számára. És ez így szól: nem az az igaz, amit az ellenzék mond, hanem az, amit mi mondunk. Mi vagyunk az igazság és a teljes humanizmus. Aki ezt nem hiszi, azt fejbe verjük és elüldözzük. Aki pedig kitart velünk, az lehet akár tolvaj és szélhámos és teljesen dilettáns a maga területén, de mivel a mi emberünk, akkor ő a legjobb, a legokosabb és a legbecsületesebb.
Ennek a politikai logikának az alapja az, hogy aki velünk van, az jó, okos és tehetséges. Aki nincs velünk, az buta, tehetségtelen és tolvaj.
Pedig a demokratikus politika legfőbb elvének az kell legyen, hogy minden tehetséges és becsületes ember a mi emberünk, és teljesen mindegy, hogy a zsebében van-e valamilyen pártkönyv vagy nincs. De ilyesmi csak az igazán demokratikus rendszerekben és államokban lehetséges, ahol a kormányban nem politikusok vannak, hanem jó szakemberek. A politikusok maradjanak a pártvezetőségben és részben a parlamentben. A konkrét gazdasági, kulturális vagy tudományos kérdések megoldását hagyják a szakértőknek.
A politikai érdek akkor a legveszélyesebb, ha azt egy kis csoport vagy egy politikai diktátor sajátítja ki a maga számára. Ekkor a politikai érdek megsemmisít minden más tényezőt és jelenséget. A politikai érdek mindent átfest és átkeresztel, irányít és értékel. És jutalmaz, és büntet a maga igényei szerint.
A legnagyobb tragédia a mi korunkban éppen az, hogy a kezdetben szépen és nemesen induló forradalmi mozgalmak hogyan mentek tönkre. Hogyan lett minden hajdani forradalmár korrupt és hazug bürokrata. Az első és legfontosabb akadálya a demokratizálódási folyamatnak éppen az, hogy senkinek sem lehet túl nagy a hatalma is, túl sokáig. Mert éppen akkor semmisül meg vagy teljesen degenerálódik egy politikai hatalom, amikor teljesen öncélúvá válik és azonosul a politikai hatalom kizárólagos érdekévé.
ĺme, egy szemléletes jó példa (amelyet a legjobban ismerek).
Tito a maga vitathatatlan tekintélyét és népszerűségét a háborúban és utána a Sztálin ellenes harcában vívta ki. Amikor 1948-ban határozott nemet mondott a moszkvai ultimátumnak. Ezt a tekintélyét még jobban megerősítette akkor, amikor 1961-ben Nehruval és Nasszerral együtt az élére állt az afrikai és ázsiai népek új mozgalmának, tömbön kívüli szervezetének. És ezzel egyaránt eltávolodott nemcsak a szocialista, hanem a nyugati polgári államok politikájától is.
De Tito idővel megöregedett, egyre többet betegeskedett és egyre jobban hinni kezdett abban, hogy világtörténelmi küldetése van és ezt egyedül neki kell véghezvinnie. Elhatalmasodott rajta az önkényes politikusok nagyzási mániája. És önhatalmú tekintélytudata. Ezekben az években mindent megtehetett, amit csak akart. Az egész állam és párt a kezében volt. És Sztálin óta egyetlen országban sem volt az államfőnek olyan korlátlan hatalma és tekintélye. Ő volt az állam teljhatalmú tekintélye, mint köztársasági elnök. Ő volt a hadsereg és minden belső és külső titkos szolgálatnak a legfőbb irányítója. Ő volt a párt elnöke és minden politikai döntés kezdeményezője, illetve jóváhagyója. Titónak élete utolsó éveiben 32 palotája, rezidenciája, nyaralója volt. (Dedijer adatai szerint), a reprezentatív épületekből mintegy tizet-tizenkettőt a személyes utasítására építették fel, a többit a köztársaságok és tartományok hoztak létre, hogy ezzel is kedvezzenek és hízelegjenek Titónak. Ennek a 32 épületkomplexumnak nagy személyzete állandóan naprakészen állt. Ha Tito elhatározta, hogy vasárnap éjfélkor munkatársaival valamelyik palotában dolgozni és tanácskozni akar, akkor ott úgy fogadták, mintha onnan csak egy napra távozott volna el. Ennek a 32 létesítménynek a karbantartása, pénzelése, személyzete, adminisztrációja és őrsége nagy költséget jelentett az állam számára. Ezért is mondhatjuk, hogy a szegény és kis Jugoszláviának volt a legdrágább államfője, mert sem Európában, sem Amerikában egy államfőnek sem volt 32 palotája és hozzá személyzete. Tito nagyon szerette a fényűzést és a drága, csillogó és ritka értékeket és ez is óriási költségekbe került. Pazarló és költséges külföldi utazásai, különösen pedig hajóútjai egy sereg szakértővel, politikussal, újságíróval és megfigyelővel szintén jóval többe kerültek, mint sok más államfő utazási költségei. Jugoszláviában a proletariátus vezére, Tito elvtárs olyan fényűzésben élt, amelyhez képest a francia Napkirály, vagyis XIV. Lajos költséges élete gyerekmese volt.
4.
Vérből, jajból és lángból
Szedegetem össze
S elteszem mint életes holtat.
Kell még Tegnapról hív tanú
S kell talán az én hadi-sarcom,
Hogy drága mementóként
Fölemeljem arcom
Egy új emberű új világra.
Ady: Mag hó alatt
A következő években ezen a balkáni térségben egy kemény, keserű és kegyetlenül ítélkező irodalom fog felbukkanni. Ez a négy éves háború alapos leckét adott mindenkinek ebben a térségben. A háború tényeit, és főleg a következményeit senki sem tudja sem letagadni, sem megszépíteni. A háború következménye az a hárommillió menekült, aki szinte az utolsó pillanatban hagyta ott otthonát, hogy legalább életét megmentse. Menekült, nehogy elpusztuljon az egész faluval vagy városrésszel, amelyet bombáztak, leromboltak, felégettek. A menekülteknek több mint a fele ezért nem is térhet haza. Az a ház, az az utca, legtöbb esetben az egész falu a lángok martaléka, a bombák áldozata lett. Hogyan lehet visszatelepíteni az elmenekült családokat, amikor már a család sem egységes. Ki ide menekült, ki oda, sokan meghaltak, megsebesültek. Aki életben maradt, az is egész életén át magában hordja majd a háború okozta mély sebeket.
A következő években nemcsak a mostani felnőttek fognak megszólalni, hanem azok fiai is, mert aki már nagyobb gyerek volt, az sem felejti el a bombák, a robbanások, az égő házak, a kiűzött és üldözött emberek szenvedését. Ezek a gyerekek nemcsak szüleik, rokonaik halálát látták, hanem a többi gyerek halálát is.
A következő évek írói elmondhatják majd, hogy magukkal hozták egy pusztuló világ utolsó hírnökeinek az üzenetét, és átkait is, erre a világra. És nemcsak a fájdalom és düh, hanem a mérhetetlen bosszúvágy is működni fog. A vérbosszú ezen a balkáni vidéken újra fellobban. És ezt nem lehet sem előrelátni, sem kivédeni. Mert a vérbosszú elkövetője lehet egy békés és nyugodt ember, akinek valamikor megölték a szüleit, rokonait vagy testvéreit. Ezek az emberek itt, a balkáni térségekben, bosszút esküsznek az áldozatok sírjánál és számukra a legszentebb, legfontosabb erkölcsi feladat, hogy bosszút álljanak azokon, akik felelősek családjuk, rokonaik és barátaik halálért.
A vérbosszú lehetősége nemcsak a lelkekben van, és a jogos sérelmek, életre szóló fájdalmak tömegében, hanem abban a tényben is, hogy itt majdnem minden családnak van valami háborús zsákmánya, fegyvere és hadi felszerelése. A magánkézben levő fegyverekkel egy egész hadsereget fel lehet fegyverezni. Itt nemcsak kézi lőfegyvere van majdnem minden családnak, hanem bőségesen lehet találni bombákat, aknákat, gépfegyvereket és más, nagyobb hatású fegyvereket is. Aki hazajött a frontról vagy arra járt, hozott is magával valamit. Ez népszokás ezen a vidéken. Dél-Szerbiában, Kosovón és főleg a crnagorai (Montenegró) vidékeken évszázados hagyomány a fegyverek megőrzése. Egy-egy ősi családi házban olykor egész fegyverraktár van eldugva, elásva. És itt vannak nemcsak a mostani háborúból hozott fegyverek, hanem a második világháború fegyverei, sőt az első világháború fegyverei, de még a régebbi háborúk fegyverei is, egészen száz évig visszamenőleg.
Ezen a vidéken az emlékezet megőrzése ősi hagyomány. Apáról fiúra, rokonról rokonra száll a ráhagyományozott bűnök, sérelmek és bosszúk krónikája és követelménye. Itt mindenki már gyerekkorában tudja, hogy a családja kitől mit szenvedett el, ki volt az, aki ezen a környéken gyilkolt, rombolt, fosztogatott. És aki valamit tud, annak kötelessége, hogy az áldozatokkal tudassa, hogy itt és itt mi is történt és ezért ki a felelős.
Ennek a háborúnak a legborzalmasabb ténye az volt, hogy itt nem az országba betörő idegen hatalmak indították el a háborút, hanem az itt lakó népek ölték és üldözték egymást. A testvérháború pedig a legkegyetlenebb és legfájdalmasabb nemcsak a maga tényében, hanem a következményeiben is.
5.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Babits: Jónás könyve
A harc és pusztulás évei után sem lehet béke és nyugalom. A régi sebeket nem tudják begyógyítani sem a szép szavak, sem egy másik élet valahol külföldön. Ezt az országot a régi képében már nem olyan, ahogyan állt és létezett a háború előtt.
A legsúlyosabb kérdés az, hogy miként szabaduljon meg ez a nép e térségben éppen azoktól a politikusoktól, akik előidézték ezt a háborút és a hadsereg támogatásával véghez is vitték. A bolond politikusok megtalálják a hozzájuk illő bolond tábornokokat, akik be akarták mutatni új tudományukat és vitézségüket. Itt nem volt háború négy és fél évtizede, és ők már régen vágytak egy kis háborúra, hogy bemutassák harci kedvüket és tudományuk erejét.
A nacionalizmus mindenütt uralkodó tényező. Még ott is, ahol ezt látszólag tagadják és bírálják. Most már nem lehet nacionalista harci jelszavakkal háborúba küldeni a népet. De emlékeztetni kell arra, hogy háború újra lehet, és a puskáknak kéznél kell lenniük és az első parancsra rohanjon a katonák serege a kijelölt ellenség felé.
Ez itt a helyzet. Itt van az ország szívében Bosznia, amely örökké vérzik majd, és egy égő és füstölgő várrom marad mindenkori emlékeztetőnek. A háború következménye így az újabb háború előkészítésének, a második leszámolásnak és a visszaütésnek.
A háborúnak megvannak az új folytatói és hívei a vesztesek és az üldözöttek között. Akinek pedig már semmi vesztenivalója nincs, az az utolsó kincsét, az életét sem becsüli sokra.
Hogyan is lehetséges itt a béke ilyen háborús évek után. Aki itt élt évtizedekig és jól ismeri a nép történelmét és társadalmát, az csak keserűséggel és reménytelenül néz és nézhet egy béke elé.
A népnek elege van a háborúból, de a politikai vezetők és tábornokok nem békültek meg a békével. Ők a végső leszámolásról álmodoznak és ez újra cél lesz, ha mutatkozik a legkisebb válság is.
Itt az egykori harcterek és közeli vidékek minden méterére elhelyeztek legalább egy aknát. A háborús vidékeken legalább egymillió akna van elhelyezve. Legtöbb pontos helyét nem is lehet meghatározni. De a földbe helyezett aknákon kívül itt vannak az emberi tudatba helyezett aknák, amelyekről nem tudjuk, mikor és hol robbannak. A háborús emlékek sebei mind robbanásra kész aknák az emberek lelkében és tudatában. A robbanáshoz pedig elég egy jel vagy káromkodás, vagy egy provokáció.
A békéhez vezető út mifelénk aknamezőkön át vezet. Ezeket az aknákat nem az akkori és a lehetséges áldozatok helyezték el, hanem a halál hűséges szövetségesei és irányítói.
A politikai és katonai hatalom ezen a vidéken a halál fekete zászlóin nyugszik. A hősi halálnak, a harcnak, az utolsó emberig menő bosszúnak a hatalma hatalmas történelmi erő, amely minden bombánál és pusztító járványnál hatásosabban robbanhat bármikor. A legveszélyesebb nem az, hogy a veszély itt van, hanem az a tényező, hogy ezt nem tudjuk megakadályozni, sem előre jelezni.
Ebben a világban él és kesereg az írók túlnyomó része a balkáni térségben. És az író szeretne egy kis békét és nyugodt életet, ahol megírhatja a maga gondjait és kételyeit, és ezt meg is jelentetik, és az írót nem vonják felelősségre azért, mert szomorú és elkeseredett az élet és a történelmi tények miatt.
A mi reményünk ezért keserű remény, és a keserűség az élet mai keserű jellegéből ered.
Szabadka 1992–1995
II.
Neurotikus magány
(Elégia az írói sorsról)
A neurotikus magány az elhagyott író egyetlen élete.
Ezt az életet éli, csak ezt az életet élheti, mert ezen kívül már semmije sincs. Ez az élet-panasz azt jelenti, hogy a magára hagyott írónak magára hagyott sorsa és magára hagyott művei vannak. És sem az írói sorsnak, sem a műveknek nincs sem erejük, sem lehetőségük arra, hogy megküzdjenek ezzel a sorssal. Ők tehetetlenek maradnak a hideg világ közönyös környezetében. És a neurotikus magány írója csak azt érezheti, hogy rossz helyen született és rossz időben.
A neurotikus magány a belső emigrációra ítélt írók általános betegsége. De ezt a betegséget megkaphatja minden író, akit a kortársak és körülmények erre az életre ítéltek. Az író néha megérzi és látja is a sors további útjait, de nem tud segíteni magán. Lázadni és tiltakozni szeretne, de ehhez egyre kevesebb ereje és hite van már. És ha néha gondol is a lázadásra, akkor is csak azt tudja végül megállapítani, hogy a lázadás és megbékélés egyformán érthetetlen és értelmetlen is.
Ez az út itt a neurotikus magány szürkeségében és unalmas semmi létében mindig olyan, mint egy végtelen labirintus a térben és időben kanyargó útvesztők irányvonalán. Az értelmes munka és értelmes élet csak egy távoli álom egy régi vágy. Csak ez és semmi más.
A neurotikus magány írója csak nézi, nézi és végül is nem érti ezt a világot. Menekülési kísérletei is eredménytelenek maradnak. Mit is tehet az író a maga neurotikus magányában. Bezárkózik a maga kis szobájába (bútorozott, albérleti lakás) és ezt a magányt védi és oltalmazza lemondásával és hallgatásával a külvilág zajától és tolakodó kíváncsiságtól.
A neurotikus magány olyan, mint Kafka híres mondása arról, hogy „a kalicka madarat keres”. A neurotikus magány is minket keres és ejt foglyul, mert gyengék és tehetetlenek vagyunk. Kellene pedig egy kis megértés és dialógus valakivel. Az író a világban a szürke és szegényes semmiségek világában él. Az idő mozdulatlan, a tér hideg és a közöny embertelen légköre dermeszt meg mindent.
A körülötte levő tárgyak, jelenségek és mozgások a szürke és ködbe vesző világ zűrzavarát tárják csak fel. Erről elmondhatjuk azt is, hogy a kis és jelentéktelen semmiségek keresik és üldözik a tőlük is menekülő árnyékaikat. Reménytelen vándorlások és bujdosások időtlen területe ez. Úgy tűnik, hogy éppen ez a neurotikus magány talált ki minket és ily módon mi lettünk a magány elrontott kis teremtményei. Éppen ezért minden dialógus-kísérlet monológgá válik. Ennek a monológnak a nyelvét és belső zúgását senki sem hallja, senki sem közelíti meg.
Hogyan is tudunk kibújni ebből a világból? Meséljünk-e magunknak egy hihetetlen szép kis mesét arról, hogy tulajdonképpen éppen ez a jó, mert az író a megtűrt és befele szenvedett élete az író szakmai és családi betegsége. Itt csak a hely és idő stílusai és körülményei változnak. Változnak a ruhák és sapkák, de a bennük sínylődő írói lét időtlen jellé válik.
Az író egyetlen menekülési kísérlete az, hogy újraálmodja és újraalkotja a maga életét. Az álmok és álmodozások világa így kínálja fel ígéretnek és biztatásnak az utópiák világát. De utána nyomban emlékeztet arra is, hogy ennek a világnak van egy eltorzított és kegyetlen arcmása is, amely sajnos sokkal lehetségesebb az utópiánál. Ez pedig az antiutópiák riasztó valósága.
Az álom és álmodozás legszebb vágya és értelme, hogy kitermelje a maga utópia világát. De milyen is lehet az írói utópiák megálmodott világa. És főleg, ha azokat a neurotikus magány kis odújában éljük és álmodjuk meg önmagunk vigaszként.
Vázoljuk hát fel az írói utópiák néhány változatát.
Első utópia
Az író minden kiadásra szánt kéziratát előkészíti a kiadásra, utána megírja a végrendeletét, amelyben rendelkezik a művek sorsáról. És ezt a végrendeletet hivatalosan is hitelesíti. A kéziratokat és a végrendeletet elhelyezi egy tudományos könyvtárban vagy irodalomtudományi intézetben. A végrendeletet az író halála után kell felbontani és az ott levő utasításokat és kéréseket betartani illetve kezdeményezni. Az író ezzel megtette a maga kötelességét és most már nyugodtan meghalhat. Az ő posztumusz írói élete máris elkezdődött, csak a boldog halál óráját kell még bevárni, hogy ez a folyamat el is kezdődjön. Mert minden ilyen folyamatnak kell egy menetrend és a hozzákapcsolt úti jegy is. Az író ezzel talán megnyugtatja a maga lelkiismeretét, de az utókor számára súlyos kérdőjeleket és kétségeket is támaszt. Az írói hagyatékok tragikus sorsa bizonyítja ezt, mert néha a hosszú évtizedek sem elegendők arra, hogy az író jogos igénye és kívánsága teljesüljön.
Második utópia
Ha az író még a maga életében akarja közreadni a maga valamelyik fontosnak tartott művét, amelyet a maga korában nehezen vagy aligha lehet kiadni, akkor még mindig odafordulhat egy megértő és toleráns külföldi kiadóhoz, hogy segítsenek rajta. Mert a maga környezetében nem kaphat sem megértést, sem támogatást. Az ilyen esetekben ajánlatos, ha maga is külföldre utazik, hogy jelenlétével és írói életével erősítse meg és hitelesítse a maga emigráns, illetve disszidens sorsát. Mert ha otthon marad, akkor még sok kellemetlenség lehet a hivatalosan nem engedélyezett külföldi kiadások miatt. De ehhez a megoldáshoz is szükséges, hogy az íróról egy kedvező politikai és kulturális hírnév kapcsolódjon. Kell, hogy valamilyen jó híre és neve legyen a sajtóban és főleg a TV és rádió világában.
Ha egy olyan formátumú író, mint Szolzsenyicin vagy Kundera megy külföldre, mint politikai üldözött, vagy idejében megszökött író, akkor az megélhet ott a maga emigráns sorsában is. De hány olyan író van, akit az emigráció nem tud megsegíteni, hanem csak folytatja a régi belső emigráció sorsát, útját, új környezetben. A kezdeti politikai rokonszenv gyorsan elpárolog. Az üzleti érdekek mindent megnyirbálnak és átalakítanak, a piac törvényei kegyetlenebbek tudnak lenni, mint a diktatórikus rendszerek irodalompolitikája és cenzúrája.
Harmadik utópia
Ez az utópia az előbbihez kapcsolódik némi változatokkal. Ez az utópia is a külföldi kiadásokhoz kapcsolódik, de az író ott marad saját otthonában. Ő csak a műveit küldi külföldre, de a nevét felcseréli egy ismeretlen és új írói álnévre. Ebben az esetben az író nyugodtan élhet a maga környezetében és írói magányában. Erre a megoldásra a legszebb példa B. Traven író esete, akinek sikerült megőriznie a maga titkát élete végéig. Csak néhány barátja tudott róla egy-két adatot és történetet, amit maga az író mondott el nekik. Ő maga a teljes igazságot feleségének mondta el, nem sokkal a halála előtt, hogy ez alapján tudja megítélni a majdan róla írt műveket és kommentárokat.
A másik sikeres írói álnév-bújócska Romain Gary, Goncourt-díjas író esete. Ő élete végén elhatározta, hogy új írói életet kezd új névvel és új művekkel. Egyik titkos célja volt az is, hogy újból meghódítsa az írói közvéleményt és az újabb Goncourt-díjat. Gary először 1956-ban kapott Goncourt-díjat Az ég gyökerei című regényéért. Most új névvel indult harcba az írói hírnévért második, álnéven írt regényével (mint Emile Ajar). Goncourt-díjat kapott az Előttem az élet című regényért, amiből kitűnő film is készült, Simone Signoret főszereplésével. Halála után közzétették írói vallomását az egész esetről, amelyben felfedi írói bújócska játékának az okait és körülményeit.
Gary irodalmi bújócskájának van egy érdekes irodalmi tanulsága. Senki a kortársak közül nem fejtette meg a titkot, hogy ki az az ismeretlen író, aki Emile Ajarnak nevezi magát. Sem a könyv stílusa, írói módszere és világa nem vált nyilvánvalóvá az új olvasók előtt. Az író kortársak és kritikusok mindig is nagy sznobok voltak, az előítéltek, a különféle népszerűségi és protokoll-listák rabjai, akik az új divatok és múló áramlatok szellemében ítélik meg a dolgokat.
Negyedik utópia
Ha az író ki akarja adni a műveit, de kisebb példányszámban és egy szűk baráti kör számára, mindig találhat magának megoldható új közlési módot. A fénymásolók és számítógépes nyomdai kiadások világában ez már könnyebben megoldható, mint akkor, amikor még ilyen technikai lehetőség nem létezett. A szamizdat kiadások serkentő és ihlető ereje a politikai és a társadalmi tilalmak rendszere volt. Mert ahol valamit nem szabad, ott létrejön a tilalmak elleni lázadásnak a mozgalma. És ez azt jelenti, hogy éppen azért kell valamit megcsinálni, mert tiltott, mert nem kívánatos, mert veszélyes. A kényszerhelyzet kihívást hoz létre. Az író a szamizdat megoldással legalább a barátai számára hozzáférhetővé teszi a műveit és lehetővé teszi azt is, hogy egy jobb és kedvezőbb időben ezt legálisan is megtehesse.
Az utópiák világával szemben fel kell vázolni néhány antiutópiát is, mint az utópikus lehetőségeknek a másik, torzabb és éppen ezért könnyebben elérhető világát. Ez azért is fontos, mert ha az utópiák nem is érhetők el, de az antiutópiák sokszoros túlzásokkal mégis megvalósultak. Hitler fasizmusa, Sztálin rémuralma, főleg az 1935–1938-as időszakban, Mao Kínája a kulturális forradalom nagy évtizedében 1966–1976 között, a vörös khmerek időszakában, ahol a lakosságnak majd a negyedét irtották ki a halálmezőkön, Kambodzsában.
Első antiutópia
A kis népek irodalmának a sorsa és utóélete mindig antiutópia. Ez pedig az irodalom örök szolgasorsát jelenti. A kis népek diákjai, tanárai és irodalmi szakemberei szorgalmasan tanulmányozzák a nagy népek irodalmát és nagy íróit. A nagy népek írói és szakemberei pedig fölényesen elkerülik és elhallgatják a kis népek irodalmát. A kultúrlény arisztokratikus és királyi pózában ítélnek és elítélnek mindent, ami nem elég nagy hozzájuk képest. Jelenleg az angol nyelvű irodalom korát éljük, és a nem angol irodalom hódító és bürokratikus fölényének egyelőre csak a spanyol nyelvű irodalom tud ellenállni Közép- és Dél-Amerika országaiban.
A nagy népek irodalma nagy lehetőségekben él és virul. A kis népek irodalma a szegénységben és magányban nyomorog. A kis népek közé tartozik a magyar is, irodalmát általában nem ismerik és nem is akarják megismerni. Az iránta megnyilvánuló közönyt fejezi ki az is, hogy Nobel-díjat eddig egy magyar író sem kapott. A magyar író sorsa kisebbségi sors. A szegény vidéki rokon sorsa a gazdagok szomszédságában, akit elkerülnek és lenéznek, mert nem olyan gazdag és tekintélyes, mint a gazdag rokonok.
De e nyomorúságnak is van még mélyebb szintje.
Az első fokozatnál is mélyebb a magyar kisebbségi irodalom sorsa Magyarországon kívül. Ezekről az írókról és műveikről még a toleránsabb magyar írók és kritikusok sem, vagy csak nagyon ritkán írnak. A romániai magyar irodalom számos kiváló műveiről évtizedeken át alig írtak valamit a pesti kritikusok. A pesti írók és kritikusok számára csak az számít írónak, aki velük együtt ül a kávéházban, vagy valamelyik klubban. Aki például Szegeden, Debrecenben, Pécsett stb. él, az csak félig számít írónak. Mintha külföldön élne és nem a hazájában.
De még ez a sors sem a teljes mélység. Van rosszabb helyzet is. Aki a kisebbségi sorsban a magyar irodalomtól távol és egy kisebbségi közösségben él, azt még saját írótársai sem ismerik és ismerhetik meg, mert a művei, a kisebbségi sors és irodalompolitikai miatt még mindig ismeretlenek, mert kiadói pincékben, padlásokon vagy szekrényekben eldugott helyen tarják. Ezt a sorsot nevezik a kisebbségi irodalom kisebbségének, ami hasonló annak a sorsához, akit örök időkre száműztek és elátkoztak, hogy mindörökre legyen kiátkozott és ismeretlen az élők közt.
Ebből csak egy kivezető út van. Ha egy távoli országban született író ráeszmél a maga sorsára és lehetőségére, menjen Budapestre és éljen úgy, hogy minél közelebb legyen a szerkesztők és kiadók világához. Ekkor talán megmenekülhet, de csak a magyar irodalom amúgy is kis lehetőségei közt.
Második antiutópia
Ezt úgy is nevezhetjük, hogy vigasztaló antiutópia, mert a látszólagos sikerekbe és múló divatokba takaródzik. Ez a lepel mindig is rövid életet és múló, kis dicsőséget adhatott csak.
Ezek az írók nagy sikerrel és jó reményekkel kezdik pályafutásukat. Az első sikerrel lehetővé teszik a későbbi új kiadásokat és elismeréseket is. Az írón elhatalmasodik az új betegség, az elégedettség, az önkritika elsorvad és mitikus csodalénynek képzeli magát, akinek minden sikerült és mindent a legjobban tud. Azt hiszi magáról, hogy a legokosabb, a legjobb, a legtehetségesebb, a legnépszerűbb és a legnagyobb író. Mindennek a következménye az, hogy teljesen elsorvad, írói művészete elsatnyul és elhervad. Mindennek az a tanulsága, hogy egy írót úgy lehet a legjobban tönkretenni, hogy szüntelenül dicsérjük, jutalmazzuk, kitüntetjük és elhalmozzuk mindenféle oklevéllel, díszelnökséggel és kitüntető címmel és funkcióval. Egy egészséges és jó gyereket tehát úgy kell halálra ítélni, hogy csakis tortával, kaláccsal és csokoládéval etetjük. Egy-két éven belül megbetegszik és elpusztul valami betegségben.
Mindezek után megmarad a végső kérdés. Mit tehet és mire van lehetősége az írónak az utópiák és antiutópiák távlatában? Mert a reális társadalmi helyzete csak a neurotikus magány belső emigrációját adhatja meg.
A nyilvánosság segítheti, de el is temetheti az írót. A magány ápolhatja és vigasztalhatja, de halálos álmot is hozhat neki.
Az író útja ebben a világban egy ismeretlen ország ismeretlen, úttalan tájain át vezet. Ezen a vidéken senki sem járt még és senki sem ismeri előre az út következő szakaszát.
Kiemelhetik-e az írót az álmok színes képei?
Adhat-e neki erőt a remény kis ígérete?
Lehet-e akár egyetlen barátja is, aki nemcsak vele érez, hanem segít is nyomorult sorsán?
A neurotikus magány azonban tartós büntetés és mitológiai átok ezen a földön. Mitológusnak látszik, mert lehetetlen, hogy ez mindig így legyen és mégis valóság. Sajnos így van évek, évtizedek óta. Erről tanúskodik a megszenvedett élet és a kiadatlan művek sora. Lehet, hogy csak álom, amikor a távolban kék fényjeleket lát felvillanni.
Ki fog erre felelni és mikor?! Hány évvel vagy évtizeddel az író halála után?
A kérdések súlyosak és kemények. A magányos író, a neurotikus magány örök lakója erre nem tud felelni.
A kérdések kivirágzanak és lehullanak a földre. Ez az méltó búcsújuk és haláluk is.
Szabadka, 1992–1995–1999