Fáradtak vagyunk

Fáradtak a királyi művészettel végzett szk. munkától...

Mégis, mielőtt kilépünk szimbólumaink templomából a profán élet zajos zsibvásárába, álljunk meg egy kissé és testvéri láncot fűzve elmélkedjünk néhány percig arról, hogy miért dolgozunk? Szabadkőművesi munkánknak mi a célja?

Erre sokszor felhangzó kérdésre Lessing, a világszövetségnek talán legnagyobb gondolkozója, de minden bizonnyal annak egyik legkiválóbb ékessége és legragyogóbb büszkesége, ezekkel a klasszikusan tömör szavakkal felelt:

Cselekedjünk jót, hogy ne legyen szükség jócselekedetekre!

Ez a finomveretű, szinte márványbakivánkozó, rövid mondás első hallásra talán különösnek, paradoxnak vagy éppen érthetetlennek tetszik. Ám a ki ebben a láncban van, az kétségkívül megérti.

A kik itt érzik egymás kezének a rokonszenves szorítását, akinek szíve itt az emberszeretet szent érzéseiben összeforr, azok tudják, hogy halhatatlan nagy Mesterünknek és Testvérünknek a mondása mit jelent. Azt, hogy ha mi szabadkőmívesek mindig nemesen viselkedünk, szociálisan érezünk és gondolkozunk, kifogástalanul becsületesen élünk és következetesen jót cselekszünk, akkor a példánkkal és a tetteinkkel, életünknek szépséges vitelével és a szabadkőművesi erények állandó gyakorlásával lassankint – nemzedékről nemzedékre – annyira megnemesíthetjük, annyira megjavíthatjuk és oly tökéletessé tehetjük az emberiséget, hogy a bűn és nyomor eltűnik s az önzés kivész belőle, a kemény szívek meglágyulnak, a dacos lelkek megszelídülnek, a sivár kedélyek megfinomodnak s a brutális önérdek helyébe a szelíd altruizmus és nemes emberszeretet lép. Új és boldog korszaka kezdődik a történelemnek és az emberi életnek, ahol az emberiség egyik fele – a sok szegény – nem szorul a másikra – a kevés gazdagra –, ahol erkölcsi sebeket már nem kell gyógyítani, szűkölködőket már nem kell segíteni, szegényeket már nem kell támogatni, nyomorgókat már nem kell talpraállítani, – szóval: nem lesz szükség azokra a filantróp intézményekre, amelyeket a szabadkőművesség most a tömegnyomor enyhítésére fölállítani kénytelen, s arra a karitatív tevékenységre, a melyet a szabadkőművesek oly szívesen gyakorolnak.

Gyönyörű perspektíva, a jövőnek káprázatosan szép látképe tárul elénk, ha elképzeljük, milyen boldogság vár az emberiségre, ha a költő ez álma megvalósul!

Egy világ, amelyben mindenki szabadkőműves, és senkisem az, mert nincs már szükség szabadkőművesi cselekedetekre, mert az elodök a szeretet minden munkáját elvégezték már emberöltőkön keresztül az utódok helyett is, – s ezek a szerencsés utódok a földi Éden virágos kertjében a tökéletes boldogság paradicsomi életét élhetik, amelyet a Szépség díszít [a legszebb erénynek a szépsége, az Önzetlenségnek és a Szeretetnek Szépsége] amelynek uralmát az Erő alapozta meg és a Bölcsesség készítette elő.

Ah, de mily távol állunk ettől az utópiás kortól! Vajon állottunk-e attól valaha is távolabb mint napjainkban? Ezekben a véres és szomorú napokban, amikor az emberiség legnagyobb megpróbáltatása (amelyet a faiseur-jei háborúnak mernek nevezni, pedig nem egyéb az a leglelketlenebb embermészárlásnál!), ez a rettenetes háború a legnemtelenebb indulatokat és a legkönyörtelenebb érzéseket váltja ki az emberekből! Amikor úgynevezett tisztes polgárok, pontos adófizetők, kifogástalan hazafiak, társadalmi oszlopok, jó zsidók és jó keresztények – fájdalom, olykor „jóhírű" szabadkőművesek is! – üzletet csinálnak a háborúból, vásárt az embertársaik, testvéreik testi épségéből, amidőn a ravaszság, a körmönfontság, a raffinált üzletesség s a törvényesség leplébe burkolt mindenféle uzsora diadalt ül a becsületes munka és minden szellemi és erkölcsi erény fölött! A midőn az Erosek és Gyengék harcában minden vonalon a tág lelkiismeret és mohó pénzvágy győzedelmeskedik, s a profit bőségben dúskáló lovagjai ülik tobzódó orgiáikat, míg a Szellem arisztokratái nélkülözések közepette naiv csodálkozással a becsületes szemükben ámulva nézik az Idők e szokatlan változását, az Igazság szobrának talapzatáról való ledöntését s a nemtelen vagyonstréberség hatalmas és erőszakos térfoglalását!

Általános erkölcsi és Szabadkőműves szempontból egyaránt szomorú Idők ezek, amelyek nagyon is világosan rácáfolnak a wolfenbütteli nagy ember rózsás jövendölésére.

Óh, egyhamar nem válnak fölöslegesekké a Jócselekedetek! Egyhamar – úgy látszik – nem lesz jobbá, nemesebbé s ennélfogva boldoggá az emberiség! Óh, most lesz csak szükség szabadkőművesekre és szabadkőművesi munkára! Tizszerannyi szabadkőműves kell majd mint ezelőtt, és mindegyiknek tizszerannyit kell dolgoznia mint eddigelé! Mert az a háborúnak nevezett emberirtó nagy betegség nemcsak a harctéren tarolta le az emberek millióit, – rettentő pusztítást vitt az véghez az erkölcsökben is, amelyeket lerontott, és a jellemekben, amelyeket lealacsonyított. Hogy ez az erkölcsrombolás és ez a jellemirtás ne folyjon tovább, az a mi feladatunk. S bizony elmondhatjuk a nagy feladata előtt kételkedve töprengő Hamlettel mi is: „Kizökkent az Ido, óh jaj, hogy nekünk kell helyrehozni azt!"

 [És, kedves Testvérek, nemcsak azokat kell siratnunk e nagy vérzivatar állapotai közt, akik hősi halált haltak a harcmezőn, de azokat is, akik itthon estek el, akik a polgári, üzleti és társadalmi életben lettek rokkantakká, bénákká és nyomorékokká. A tiszta erkölcs rokkantjaivá, a polgári tisztesség bénáivá és a makulátlan becsület nyomorékjaivá!]

Testvérek! Nincs hatalmunkban megszüntetni a harci fegyverek öldöklő vérengzését, de talán tehetünk valamit a kalmárszellem ama lelketlen formában megnyilvánuló jelenségeivel szemben, amelyek haladó századunknak és a humanitás elveinek legrútabb szégyenfoltjai. Küzdjünk ez ellen az embertelen irányzat ellen ott ahol szavunk van, és hirdessük mindenüvé ahová a szavunk elhallatszik: több altruizmust, több emberiséget, több szeretetet!

Ha ezt megfogadjuk, szabadkőművesi kötelességet teljesítünk. És azt hiszem, megfogadjuk! Ha igen, akkor távozzunk békében!