Ignotus Pál

Nagyságos Baedecker Úr!

Mély hodolattal járulok – posta utján – becses szine elé, hogy elküldve ezen kis iratkát – IIdik Fridolint, tessék itélkezni felette, a hova tartozandósága felöl. Ujságba vagy kosárba. Szegény Iső Fridolin...

Ugy borsodzik hátunk, ha ily magas úr elé járulunk e fajta prozai zöngeményekkel... Istenem, valjon mit szol az a hatalmas úr, ki itélkezik életünk, halálunk felett az irodalomban.

Valjon jó napja lesz? akkor nyertünk. Süss fel születő nap arany sugára!

Mély hodolattal vagyok – alázatos szolgája –

Ignotus és

IIik Fridolin

U. i. Jövő héten kis regény pályaművem is elküldöm.

Az elmés IIik Fridolin

A második Fridolin – már számozni kell őket – az elmés, nem juthatott abba a szerencsétlen helyzetbe, mint az Iső Fridolin szegény, a ki a novella pályázaton megbukott. Három hétig volt kénytelen a rácsos kapu, rácsos ablakkal ellátott házban kényszerhelyzetben tartozkodni.

A második Fridolin kiszámitotta az esélyeket, lévén foglalkozására nézve kereskedő, igy okoskodott: ha veszit a réven, majd megnyeri a vámon, mert ő is részt vett a pályázaton. Ugyan ki nem vett részt? Minden csirke, minden tyúk kapargat a szeméten – pardon, az irodalmi dombon, akartam mondani – hátha gyöngyöt talál. Mert volt itt kérem csirke, tyúk, de még kakas is ám! És, mikor olvasták a szerkesztői üzenetekben bent foglalt kritikát – szegény Iső Fridolin... – hányas számú Fridolinokat kellene le szögeznem, kiknek égnek álltak hajuk szálai. És a kik szintén reméltek az ezer dinárokra, s adosságot is csináltak, az az ittak előre a medve bőrére. Én, nem is annyira hiszem, hogy az irodalom szeretetéért volt oly sok pályázó, a munkátlanság, nagyságos Baedecker úr, ez szülte a 189 novella nagyobb részét, nincs pénz. E munkához az anyag alig kerül valamibe, egy kis papir, meg egy iró–toll kell hozzá, és remények születnek, hogy hátha... hátha. Szegény Iső Fridolin...

Emlékembe jut, mikor iskolába jártam, volt közöttünk egyik–másik – kik még csak írni tanultunk s deklimálni az amat, amas, amat igét, a lant hurjait is pengetni kezdtők, gyerek szerelmi versikéket s egyéb mást. Egy másik pajtás utánozni akarta, ő már Petőfi akart lenni, s az erős akarásban a szegény Iső Fridolin sorsára jutott. Elesett az uton... az első lépcsőkön s kitörte a nyakát. Nem ugy a IIik Fridolin, az elmés, ő szorzott, osztott és kivont. Felhajszolta az irodalom kedvelőket, hogy rájöhessen a dicső három pályázóra. Képes volt a vidéket is bejárni, hogy megcsípje a három közül legalább az egyiket. Szerencséje volt. Talált egyet. Elmentek a kávéházba s egy pikoló mellett elbeszélgettek, természetesen az irodalomrol.

– Novella pályázó X úr is?

– Igen, honnan tudja?

– ?... Most mindenki ide-á-lis

– Én is pályázó vagyok, ezer dini, mi? valami. Tudja, mit mondok az úrnak, én kereskedő vagyok, az úr benne van a szerencsés háromban – csak nem háremet mondtam – de csak egy nyer. Csináljnk üzletet, biztosra nem lehet venni, hogy X úr nyer, könnyen elbukhat, de én biztosítani fogom... Nem vagyok biztosító ügynök kérem, sem életre, sem halálra, csak 1000 dinárokra.

– ? ...

– Úgy lesz az kérem, mint hajdan a választásokkor szokot lenni. Dinom, dánom! egy-két pohár sörrel megveszem a voksokat, 20, 30, 50 et is. Mondom nekik:

– Nézze bátyám uram, – vagy ha nőnemű, nézze kedves galambom: Megveszi a „Bácsmegyei Naplót", kivágja azt a kis cédulát, reá írja a nevét s a novella címét beküldi a szerkesztőségbe. Megfizetem az ujság árát, a féldinis levéllapot, melyre ráragasztja a cédulát – rizikó nincs – isten áldja bátyám! – csókoltatom édesem!

Száz szavazatot is össze hozhatok, miénk lessz a több, mi fogunk nyerni, és a dicsőség ... a mi jönni fog.

X úr kezd melegedni, ja, nem hiába, forró pikolot rendeltem. Kezdte belátni, hogy igazam van. Többet ér a bizonyos, a bizonytalannál.

– Jol van! biztosittatom magam. Hány százalékot kér?

– Mint mondtam kedves X úr, én is pályázó vagyok, pardon! csak voltam, az enyém nem jött ki, de azért megdolgoztam érte... Igen, de még mennyire...! Megosztjuk a jövedelmet kérem, mindketten dolgoztunk s a voksokért még mennyit kell dolgoznom.

– Üsse kő! legyünk humánusok, legyen pénze mind a kettőnknek, de aztán jol meg dolgozza az embereit, ne hogy plűre essünk. Most jut eszembe előre kiadásunk is lesz, nehogy becsapjanak bennünket.

– Dehogy csapnak, inkább én csapom be az orámat tanulni egy kicsit. Nincs pénz, nincs üzlet, hát kell a rajkoknak is.

(Később, május 10.)

– Ugye mondtam X úr, hogy nyerünk, kézben van az ezer dini is. Most számoljunk. Az orám 100 dini, utazás 200 dini, voksok szedése 300 dini, nem is sok, marad 400, érdemes ezt felesbe megsporolni? Mulatunk egyet, majd hoz a kisregény pályázat tiz ezret!

Fáradtak vagyunk

Fáradtak a királyi művészettel végzett szk. munkától...

Mégis, mielőtt kilépünk szimbólumaink templomából a profán élet zajos zsibvásárába, álljunk meg egy kissé és testvéri láncot fűzve elmélkedjünk néhány percig arról, hogy miért dolgozunk? Szabadkőművesi munkánknak mi a célja?

Erre sokszor felhangzó kérdésre Lessing, a világszövetségnek talán legnagyobb gondolkozója, de minden bizonnyal annak egyik legkiválóbb ékessége és legragyogóbb büszkesége, ezekkel a klasszikusan tömör szavakkal felelt:

Cselekedjünk jót, hogy ne legyen szükség jócselekedetekre!

Ez a finomveretű, szinte márványbakivánkozó, rövid mondás első hallásra talán különösnek, paradoxnak vagy éppen érthetetlennek tetszik. Ám a ki ebben a láncban van, az kétségkívül megérti.

A kik itt érzik egymás kezének a rokonszenves szorítását, akinek szíve itt az emberszeretet szent érzéseiben összeforr, azok tudják, hogy halhatatlan nagy Mesterünknek és Testvérünknek a mondása mit jelent. Azt, hogy ha mi szabadkőmívesek mindig nemesen viselkedünk, szociálisan érezünk és gondolkozunk, kifogástalanul becsületesen élünk és következetesen jót cselekszünk, akkor a példánkkal és a tetteinkkel, életünknek szépséges vitelével és a szabadkőművesi erények állandó gyakorlásával lassankint – nemzedékről nemzedékre – annyira megnemesíthetjük, annyira megjavíthatjuk és oly tökéletessé tehetjük az emberiséget, hogy a bűn és nyomor eltűnik s az önzés kivész belőle, a kemény szívek meglágyulnak, a dacos lelkek megszelídülnek, a sivár kedélyek megfinomodnak s a brutális önérdek helyébe a szelíd altruizmus és nemes emberszeretet lép. Új és boldog korszaka kezdődik a történelemnek és az emberi életnek, ahol az emberiség egyik fele – a sok szegény – nem szorul a másikra – a kevés gazdagra –, ahol erkölcsi sebeket már nem kell gyógyítani, szűkölködőket már nem kell segíteni, szegényeket már nem kell támogatni, nyomorgókat már nem kell talpraállítani, – szóval: nem lesz szükség azokra a filantróp intézményekre, amelyeket a szabadkőművesség most a tömegnyomor enyhítésére fölállítani kénytelen, s arra a karitatív tevékenységre, a melyet a szabadkőművesek oly szívesen gyakorolnak.

Gyönyörű perspektíva, a jövőnek káprázatosan szép látképe tárul elénk, ha elképzeljük, milyen boldogság vár az emberiségre, ha a költő ez álma megvalósul!

Egy világ, amelyben mindenki szabadkőműves, és senkisem az, mert nincs már szükség szabadkőművesi cselekedetekre, mert az elődök a szeretet minden munkáját elvégezték már emberöltőkön keresztül az utódok helyett is, – s ezek a szerencsés utódok a földi Éden virágos kertjében a tökéletes boldogság paradicsomi életét élhetik, amelyet a Szépség díszít [a legszebb erénynek a szépsége, az Önzetlenségnek és a Szeretetnek Szépsége] amelynek uralmát az Erő alapozta meg és a Bölcsesség készítette elő.

Ah, de mily távol állunk ettől az utópiás kortól! Vajon állottunk-e attól valaha is távolabb mint napjainkban? Ezekben a véres és szomorú napokban, amikor az emberiség legnagyobb megpróbáltatása (amelyet a faiseur-jei háborúnak mernek nevezni, pedig nem egyéb az a leglelketlenebb embermészárlásnál!), ez a rettenetes háború a legnemtelenebb indulatokat és a legkönyörtelenebb érzéseket váltja ki az emberekből! Amikor úgynevezett tisztes polgárok, pontos adófizetők, kifogástalan hazafiak, társadalmi oszlopok, jó zsidók és jó keresztények – fájdalom, olykor „jóhírű" szabadkőművesek is! – üzletet csinálnak a háborúból, vásárt az embertársaik, testvéreik testi épségéből, amidőn a ravaszság, a körmönfontság, a raffinált üzletesség s a törvényesség leplébe burkolt mindenféle uzsora diadalt ül a becsületes munka és minden szellemi és erkölcsi erény fölött! A midőn az Erősek és Gyengék harcában minden vonalon a tág lelkiismeret és mohó pénzvágy győzedelmeskedik, s a profit bőségben dúskáló lovagjai ülik tobzódó orgiáikat, míg a Szellem arisztokratái nélkülözések közepette naiv csodálkozással a becsületes szemükben ámulva nézik az Idők e szokatlan változását, az Igazság szobrának talapzatáról való ledöntését s a nemtelen vagyonstréberség hatalmas és erőszakos térfoglalását!

Általános erkölcsi és Szabadkőműves szempontból egyaránt szomorú Idők ezek, amelyek nagyon is világosan rácáfolnak a wolfenbütteli nagy ember rózsás jövendölésére.

Óh, egyhamar nem válnak fölöslegesekké a Jócselekedetek! Egyhamar – úgy látszik – nem lesz jobbá, nemesebbé s ennélfogva boldoggá az emberiség! Óh, most lesz csak szükség szabadkőművesekre és szabadkőművesi munkára! Tizszerannyi szabadkőműves kell majd mint ezelőtt, és mindegyiknek tizszerannyit kell dolgoznia mint eddigelé! Mert az a háborúnak nevezett emberirtó nagy betegség nemcsak a harctéren tarolta le az emberek millióit, – rettentő pusztítást vitt az véghez az erkölcsökben is, amelyeket lerontott, és a jellemekben, amelyeket lealacsonyított. Hogy ez az erkölcsrombolás és ez a jellemirtás ne folyjon tovább, az a mi feladatunk. S bizony elmondhatjuk a nagy feladata előtt kételkedve töprengő Hamlettel mi is: „Kizökkent az Idő, óh jaj, hogy nekünk kell helyrehozni azt!"

 [És, kedves Testvérek, nemcsak azokat kell siratnunk e nagy vérzivatar állapotai közt, akik hősi halált haltak a harcmezőn, de azokat is, akik itthon estek el, akik a polgári, üzleti és társadalmi életben lettek rokkantakká, bénákká és nyomorékokká. A tiszta erkölcs rokkantjaivá, a polgári tisztesség bénáivá és a makulátlan becsület nyomorékjaivá!]

Testvérek! Nincs hatalmunkban megszüntetni a harci fegyverek öldöklő vérengzését, de talán tehetünk valamit a kalmárszellem ama lelketlen formában megnyilvánuló jelenségeivel szemben, amelyek haladó századunknak és a humanitás elveinek legrútabb szégyenfoltjai. Küzdjünk ez ellen az embertelen irányzat ellen ott ahol szavunk van, és hirdessük mindenüvé ahová a szavunk elhallatszik: több altruizmust, több emberiséget, több szeretetet!

Ha ezt megfogadjuk, szabadkőművesi kötelességet teljesítünk. És azt hiszem, megfogadjuk! Ha igen, akkor távozzunk békében!