Kiss Gusztáv

Napló

– a szabadkai „esprit locale" napilapja –

A fővárosban inkább lehetett¹ jó újságot csinálni, mint a provincián. A húszadik század elején a vidék zsurnalisztikája az urambátyámos stílusával, a tűzoltóparancsnokok díszes uniformisáról költött ódáival, nagyképűségével és túlzásaival, az állandó alkalmazkodni tudásával² akaratlanul is a magasba emelte a pesti lapok értékét, s onnan kitekintve úgy tartották, hogy a vidéken nem lehet újságot úgy³ írni mint a fővárosban, ahhoz a vidékies bezártságból kellene átlépni a nagyvilágba, mert „mások ott a meglátások, az élettani megnyilvánulások, a megjelenés feltételei és a mozgató hatások".⁴ Nem csak az értékkisebbítés félreismerhetetlen célzata⁵ és az elbizakodottság⁶ mondatta velük, hogy ott csinálják az újságot, a vidéken legfeljebb másolják.⁷ Pesten a sajtó átalakulásáról⁸ beszéltek, a modern hírszolgálatról, az üzleti jelleg és a külön hírlapírói pálya megjelenéséről, a sokszorosítás új technikáiról és az évi (országos) majd kétszáz millió példányról; és korszerű témákról,⁹ általában a szabadgondolkodás és az agrár-feudális rend ütköztetéséről – a sajtó demokratizálódásáról, az általános választójogról, a hitbizományokról, a szekularizációról, a nemzetiségi egyenjogúságról, a klerikalizmusról, a korrupcióról. A sajtónak ott a kultúrmozgás,¹⁰ az új, az aktuális mindig sokkal szembetűnőbb,¹¹ s ezért nagyon nehéz a provincián jó újságot csinálni,¹² szinte lehetetlen. Ha mégis lehetséges – mert az (érték)különbségekben nem a képességekre, hanem a lehetőségekre mutattak³¹ – akkor a pesti zsurnalisztikán nevelkedett Fenyves Ferenc és a Szabadkán naponta megjelenő Bácsmegyei Napló közös története a vidéki újságírás ilyen ritka lehetőségeinek egyikéről szólt.

Vidéken a szabadelvűség, a korszerű – kelet-európai – polgári jogállam megálmodása éppen úgy szembeállt a dualizmuskori renddel, a kiállás az új életforma és kultúra¹⁴ mellett éppenannyi bátorságot kívánt, ha nem többet. A Bácsmegyei Napló – ennek a lenézett – vidéki kiállásnak, a szabad gondolat kultúrmissziójának a története a provincián. Az oldalakon majd fél évszázadon keresztül az események regisztrálásában és a hozzá fűzött reflexiókban a szabadkai (haladónak tartott) polgárság szociográfiája körvonalazódott, a jóhírű nyugatos mintákkal, az új arcú kultúra megteremtésének a szándékával. Az írások többek puszta híradásnál, mert látni tudták a várost és láttatni, sajátságos – polgári – szellemiségben feltárni az összefüggések formáló erejét. A megismerés, a tájékoztatás megkívánt egzaktságát – az egyéni, a színes, az újságírás új stílusával – a riporttal ötvözték, s ez messze kiemelte a vidéki lapok kommünikészerű fahangjából¹⁵. Olvasatukban Szabadka a nyugat-európai értelemben vett városok antitézise, olyan város, amit a dualizmuskori magyarországi statisztikák egyszerűen csak „alföldinek” minősítettek, ahol a lakosság túlnyomó többsége nem az iparból vagy a kereskedelemből tartotta el magát, hanem ahol a mezőgazdaság, a parasztcsalád képezte az élet alapvető lehetőségét. A „parasztország parasztvárosát" láttatták a magyar polgárság negyvennyolc–hatvanhetes szólamain keresztül, és ezekben az ítéletekben nemegyszer valóban létismeretekre hivatkoztak, nemegyszer valószerűtlen spekulációkra támaszkodtak. Az országszerte elfogadott polgári kliséket alkalmazzák, s ezekhez hűen a konzervativizmus és a sovinizmus mélyén a „népi" földhözragadtságot keresik és tárják fel, az ipar fejletlenségét vagy az ipari élet teljes hiányát, azt, hogy a földművelő nép maradisága és szűklátókörűsége rányomja a bélyegét itt mindenre.¹⁶

A lap alakulástörténetének a megértésében talán segíthet Ignotus Pálnak, a népi–urbánus ellentéteket meghatározó, polgári demokrata újságírónak és szerkesztőnek a magyar polgárságról kialakított véleménye. Visszaemlékezéseiben¹⁷ téves ön- és helyzet értelmezésről, majd az ebből következő, a „népszínművi világképpel” való leszámolás elhibázottságáról szól. Értékelése szerint a polgári radikalizmus „angol idézetekkel és statisztikai táblákkal megtámogatott” terminus technikusaiban talán igaznak tűnhetett a népi, a falusi kultúra mindent eldöntő ténye, a konzervatív politika rátelepedése erre a népinek tartott világra, amit a „fővárosi galileisták” úgy harsonáztak tovább, mint jeladást annak felszámolására, ugyanakkor,¹⁸ a szóban forgó „parasztország" bármely összefoglaló statisztikájából világosan kiderülhetett volna, hogy az ország földműves lakói nem úgy aránylanak a többihez, mint milliók a százezerhez, hanem legfeljebb mint kettő az egyhez.

Szabadkán is, a statisztika szerint a „kereső"¹⁹ lakosok közül 18294 dolgozott a mezőgazdaságban, 13415 pedig az iparban, kereskedelemben és egyéb helyen. Az arány akkor sem változhatott volna meg a „parasztváros" javára, ha a külön számon tartott 2337 napszámost a mezőgazdaság mutatóihoz adják. A szólamokból az sem derülhetett ki, hogy nem a magyar a „túlnyomóan" földművelő: a kimutatás alapján a város belterületén a 46762 lakosból 31088, a külterületén élők közül a 46470-ből pedig 23538 a magyar. Az 1918-at követő években, az agrárreform eredményeként – ami a „paraszti kultúrát" célozta meg – a megmaradt magyar „többség" már éppenséggel nem paraszti. Ignotus Pál pontosan ebben, a téves helyzetfelismerésben és következményeiben látta a „nagy tudású magyar polgárok” tehetetlenségét, „éppen azért bénultak meg cselekvés közben, mert bármennyire hadakoztak is a hatvanhetes Kozma Andorok konzervativizmusával és a negyvennyolcas Bartha Miklósok sovinizmusával, lelkükben mégsem tudtak megszabadulni a negyvennyolc–hatvanhetes szólamkincstől, amely Magyarországot „parasztországnak” láttatja.”²⁰

Azt nem tudni, hogy Fenyves Ferenc ismerte-e Ignotus meglátásait, de üzleti sikereivel végül is igazolta a fentieket a lap- és könyvkiadásban, ugyanis a létezés feltétele, a piac, az igények kiszolgálása a későbbiekben többször is módosította a szerkesztés szemléletét, többször is elhagyta vagy átírta ezeket a készen kapott polgári kliséket. A piacon – szabadkai tapasztalatok alapján – „a közönség zöme a magyarság köréből került ki",²¹ ezért minden külső támogatás nélkül fennmaradhatott. A harmincas években a polgári Bácsmegyei Napló, a kimondottan kedvezőtlen körülmények ellenére is, elérhette a napi 18 000-es, ünnepnapokon pedig meghaladhatta a 20 000-es példányszámot, s akkor még nem is említettük az egyéb – a tulajdonában lévő Minerva nyomdából kikerülő – kiadványokat. A szabadelvűség következetes vállalása, az eltérő értékrendek folyamatos jelenléte lehetővé tette a pontos helyzetfelismerést, hogy kisebbségi sorsba jutva sem maradt tehetetlen, sőt, azokban az években érte el valódi fénykorát.

A városban tehát nem csak a sokat emlegetett, általánosan jellemzett „földművelő néppel" lehetett találkozni, a megosztottság – a szűklátókörűség és a sovinizmus – mégis mindent meghatározott. Az indulásánál a sokat idézett, nyugati műveltséget közvetítő általánosítások nem emelhették ki, hogy Szabadkán magyarok, bunyevácok, németek, tótok, oláhok, rutének, horvátok, zsidók, szerbek²² éltek, és hogy egyedül ezeknek létezhetett talán külön–külön népi kultúrája, amit a városba is magukkal vittek, a láttatott spekulatív „népivel” szemben. Ha nem is kihangsúlyozottan, de azért írtak erről a sokszínűségről is, az igényeket követve, idővel fokozatosan eltérve a kliséktől, mert a városiak közül „valóban” nem „mind olyan, aki szmokingban megy el a koncertre... úriasszonyok közül volt néhány papucsban, csizmában járó bunyevác legény is. Olyan típus, mint aminőt ma kísért át az ügyészséghez a rendőrség, mert embert ölt. És ezek is hallgattak, szinte áhítattal figyeltek olyasmire, ami az ő számukra aligha élvezet"²³

A háború után, a megváltozott környezetben szembesülnek azzal, hogy elsősorban nem az „ipar hiánya” okolható az elmaradottságért, hanem – Szabadka esetében – a meglévő kultúrák nagyfokú zártsága tesz szinte lehetetlenné minden közeledést a mássághoz: „Háború után mindig fellángolnak a szenvedélyek s nehezen érvényesül a pozitív türelem s a megértés a más nemzetekkel szemben. A türelmetlenség morális rabszolgaságban tartja a tömeget, amely nem mer és nem tud szót emelni a hangos türelmetlenség ellen. Ez bénítja meg a javak kicserélésének folyamatát, és ez okozza a bizalmi válságot és ez vezet ahhoz a sanyarú helyzethez, hogy értékek mennek tönkre, kezdeményező akaratok sorvadnak el, életek, egsziszetnciák pusztulnak, hogy minden és mindenki ijesztő gyorsasággal rohan az anyagi tönkremenés felé.” ²⁴

Szabadka sajtótörténete – a fejletnek tartott sajtó – pontosan visszaadta ezeket a zárt világokat: a különböző nyelveken megszólaló lapok képtelenek az őszinte együttműködésre, a fordítások (még a szépirodalom) közlése is – ha egyáltalán előfordul – kifejezetten az alkalmazkodást, a politikát szolgálta.

A városról mint városról tehát csak erős túlzásokkal lehetett írni, a jövő sokat ígérő káprázatában, Fenyves Ferenc szavaival: „főleg este, amikor a sötétség eltakar mindent, ami csúnya, és az árnyékban megnő minden, ami szép. Ilyenkor Szabadka, az én szerelmes szép városom, s ilyenkor kultúrát látok, nagyvárosiasságot látok, és egy gyönyörű jövő káprázatos perspektívája szédíti meg lelkem ..."²⁵.

A szabadkai régi városházát – a helyi pártoskodások nyolcvanéves, roskadozó, zsindelyes tetejű színhelyét²⁶ – 1908-ban bontották le, s a közigazgatás hivatalának lerombolásában néhányan a régi Szabadka szellemiségének, a halál, a megdermedtség, a mozdulatlanság, a tehetetlenség²⁷ múlását ünnepelték. A Bácsmegyei Napló vezércikkében²⁸ az új Szabadkáért kiáltva refrénszerűen ismételgette „Had’ higyjük, hogy a régi városháza elmúlásával múlni kezd a régi Szabadka, és a város új házával együtt kezd kiépülni az új. ... Az új Szabadka, amelyért küzdenek itt már néhányan, s amelyért küzdeni fognak a lapok, a pezsgő, eleven élet modern és nagy városa lesz." És a szecessziós – mint a haladás harca a maradiság ellen – új városháza ég felé törő magas tornyában a vidékiességen túlmutató célok, a világosságot beengedő nagy ablakaiban a felvilágosodás, a hatalmas és széles kapuiban a nyitottság allegóriáját vélte megtestesülni, mert a „lélekölő" jelen a maga (látatott) valóságában már kínosan megért a megváltásra: „Csenevész apró házak, csupán a templomok magasak. Az apró épületek közül szomorúan emelkedik ki néhány gyárkémény, amely bátortalanul ontja ki az ipari előrehaladás jelét – a füstöt. Mintha a gyárkémények bocsánatot akarnának kérni a földtől, hogy ők is léteznek, mintha a füst, az a vékonyan kiáradó, szinte szomorú füst meg akarná nyugtatni a földet, hogy Szabadka nem iparos és nem kereskedő város, hogy itt még a föld az úr, s hogy az emberek élete, boldogsága erre még mindig kizárólag attól függ, hogy esik-e májusban eső, s nem veri-e el a szőlőt a jég. Oh, mert a szabadkai mezőgazdaság sokkal inkább külterjes, semhogy a természet befolyásától csak némiképp is emancipálódhatna... Nincs itt haladás, nincs itt változás még ebben sem. Valahogy úgy van, hogy irtózunk a változástól." A „tényleírás" folytatásában a gazdák többsége még mindig kineveti azokat, akik mást és másként akarnak termelni, az iparosok bizalmatlanul hallgatják, akik nyugatról beszélnek, a kereskedők félve nézik, hogyan szakítanak a vállalkozóbbak a patriarchális hagyományokkal. És a „kultúra", amiről a lap munkatársai oly nagyon szeretnének írni, még nem létezik: „Kevés az intelligens, művelődést, kultúrát szomjúhozó lélek és nincsenek kultúrintézményeink, melyek ezek szükségleteit kielégítenék és új nemzedéket, új harcosokat nevelnének a jövő kultúrája számára."

A régi városháza lebontásának évében, a nyugati szellemiség²⁹ jegyében indult el új alakban és tartalommal a Bácsmegyei Napló. Öt éves jelenléte után fiatalok kerülnek a szerkesztőség élére, fiatalos ambíciókkal és munkakedvvel, Fenyves Ferenc elképzeléseivel, a város múltjának és jelenének kritikájával, egy „új nemzedék" és „kultúra" megteremtésének az ígéretével: „Töretlen utakon akarunk haladni, s nem riaszt bennünket az akadályok elénk tornyosuló árja...³⁰ A haladást szolgáljuk minden téren. Két dologtól óvakodunk: a konzervativizmustól és az unalmasságtól... nem áldozatot kérünk a közönségtől, hanem jóakaratú figyelmet azok iránt az eszmék iránt, melyeknek szószólói vagyunk."³¹ A szerkesztőségi vallomásban a „töretlen utak" a haladás útjai, a „kultúra utjai"³², mert a „kultúrát" – hivatkozva Ady Endre gondolataira – nem lehet megkerülni: „...mert Magyarországot még az a szerencse se érte, hogy hirtelenül fölgazdagodott polgársága teremjen. Nálunk hiányzott s kulturhistóriánkból már végleg ki is hullott a mi saját Voltaire korszakunk, avagy az előtte és utána való... Vagy vagy: vagy vagyunk hunnus-előörsök, új leendő kultúra barbár prófétái vagy részesei akarunk lenni az igazi Európa kultúrájának."³³

A vagy–vagy nem kérdés – a nyugat és a kelet választásában az igaz út csak a nyugat polgári kultúrája lehet, a jelen keleti despotizmusával, maradiságával, faragatlanságával, iskolázatlanságával, stb. szemben. A nyugat kultúrája polgári (demokratikus) kultúra, ami „szabad és független gondolatvilágával és észjárásával áldásos a társadalmi és gazdasági tevékenységre, haladó irányú minden munkálkodásában”.³⁴ A szabad gondolkodás a maga „gondolatvilágával", a személyi szabadság a maga „észjárásával" lesz a fundamentuma az igaznak, az újnak, a polgárinak. A fiatal újságírói tapasztalat is megerősítette, hogy a polgárság (és demokrácia) csak akkor létezik, ha a polgár polgárként cselekedhet, ha lehetősége van individuumként szabadon választani, választásaival önmagát meghatározni, ha az állami (bürokratikus) irányítási rendszeren kívül is szabadon kezdeményezhet és szerveződhet egy kérdés megoldása érdekében – mindezzel kialakítva egy új életformát, a polgári (demokratikus) kultúrát. A demokrácia mint politikai hatalom elsősorban olyan hatalmi formát jelentett olvasatukban, ami megvédi a polgárok szabadságát a visszaélésektől (a hatalomtól), ami biztosítja az individuális és kollektív jogokat, ami előfeltétele lesz egy saját – kelet-európai – kultúra forrásának. Adyval együtt az alakuló „városos Magyarország" urbánus erejében bíztak, ahol majd eldől a „demokrácia, a kultúra, s ha úgy tetszik – a magyarság sorsa."³⁵ „Ezt akarja" Fenyves Ferenc, Fischer Jákó és a szerkesztőség többi tagja: „...az országos politikában a szabadelvűség nemes hagyományain épült radikális haladást, a városi politikában pedig a városi polgárság életigényeinek kielégítését...”³⁶

Az új „életigények" ellentétek sokaságát feszítette egymásnak, talán legszembetűnőbben a hirtelen gazdagodó, külsőkben városiasodó provinciát a polgári kultúra lassú, erőtlen kezdeteivel, s ezért is kételkedhetett őszintén a polgári kultúra könnyű és gyors kivirulásában a Bácsmegyei Napló Jaj, de nagy falu ez a város című rovata: „...És fontos az, hogy mi nagy városról, palotasorokról, s egyéb ilyen gyerekes naivitásokról álmodunk. Hát ugyan honnan veszünk ebbe az új Szabadkába új szabadkaiakat.”³⁷ Az „új kultúra" új embereket kívánt, a polgári szabadelvűség pedig kávéházakban, klubokban, könyvtárakban, különféle katedrákon talált megértésre, távol és különbözve a „felszabadítandó" tömegektől és azok jellegétől. Az új szerkesztőség tisztában volt a sajtó hatalmával, annak embert formáló erejével, és készült a „felszabadítandó energiák" irányítására, – ahogyan vidéken nevezték – a kultúrmisszióra, az „ideára", ami szerint egy szép napon „mindaz az energia, mindaz a vágy, ami most bicskázásban tombol és vérontásban meg borfogyasztásban nyilvánul meg, kultúra-éhségé válik."³⁸ Milkó Izidor, a polgáriasult irodalom egyik tekintélye a közös értékekben gyorsan megtalálta a közös hangot a fiatalokkal, rámutatva a politikai szocializáció elsődlegességére, a nevelés „döntő hatására” az „emberjogok kivívásában"³⁹. Az egyén polgárrá történő felkészítésében, a szabad személyiség „megteremtésében" megfogalmazódik az „észrevétlen” irányítás szükségessége, a könyvek és az újságok kiadásának fontossága, a „szociális" érzékenység, a „humánus" felfogás, a „jogkiterjesztésre való hajlandóság"⁴⁰ megteremtésének a célkitűzése, mert: „... ha már nem biztosíthatjuk a jövőt az ifjúság számára, legalább biztosítanunk kell az ifjúságot a jövőnek, hogy ha akár békés, akár harcos módon fordulat áll be a szociális világban, az ifjúság, a jövendőnek reménységes nemzedéke ne védelmezze a reakció sötét lobogója mögött az avult társadalmi rendet, de a haladás világos zászlaja alatt küzdjön a nemzet és az emberiség jogaiért és boldogulásáért!"⁴¹

A „jövő előkészítésében" a lapszerkesztés megtervezése – tekintettel a helyi állapotokra – alapos körültekintést igényelt. Fenyves Ferenc németországi tanulmányútjáról visszatérve, a ránézésre jelentéktelennek tűnő, alig huszonnégy oldalas füzetszerű, 1912-ben kiadott jegyzeteiben – a német újságírásról és a magyar újságíróról⁴² – összegezte a módszert, azokat az elveket, melyek meghatározók először a szabadkai, majd később a vajdasági/jugoszláviai magyar polgárság alakításában. Bevezető gondolatként nyíltan, szinte diktátumként adta meg újságírásának lényegét: az újságíró a reformok eleven vágya s a meglévő intézmények élő kritikája.⁴³ Az alaphelyzet, a bíráló szellem, a múlt és jelen eddig is gyakorolt kritikája most kiegészült a németországi üzleti szemlélettel, s az ezekből levont konzekvenciák rajzolták meg a szerkesztés új profilját: hogyan lehet az igényeket kiszolgálni (ez üzleti érdek) és formálni nyugati polgári szellemiségben (ez cél) a magyar publikumot.

A németországi nyomdák és lapkiadó-vállalatok nagyságát és felszerelését megcsodálva, a magyarországi sajtókérdés megoldását a teljes kapitalizálódásban látta, egészen pontosan az életképes, valóban közszükségletet kiszolgáló – éppen ezért – tőkeerős lapokban. A piaci körülmények között fennmaradt újságnak – a tapasztaltak alapján – nagyobb a jövedelme, megszervezheti önálló hírszolgálatát, áldozhat a technikai eszközökre, megfizetheti a jó – a hivatásos – újságírót, aki utánajárhat az eseményeknek és az igényeknek. Ahol a közszükséglet kiszolgálása elvárás, mert ez határozza meg a lap nyilvánosságát, a nyilvánosság pedig a profitot, és ahol a nyilvánosság nagysága – a pénz – a továbbiakban már kényszerítő erő a publikum kiszolgálására; de ami talán a legfontosabb, lehetősége nyílik az anyagi és a szellemi önállóságra. Az önállóság a provincián pedig valódi ritkaság, mert a Bácsmegyei Napló alapításáról is feljegyezték, hogy 1903-ban „Mamuzics Lázár volt a polgármester, s az ellene felsorakazó ellenzéki párt, amelynek ők, dr. Bíró Károly, dr. Lipozencsics Lázár és néhány más befolyásos ember volt a vezére, a „Lázó" ellen csinálták a lapot...s ez elég indok volt lapalapításra." Újságíróra nemigen volt szükség, a szerkesztést a nyomdász vállalta, s mindig akadt egy fiskális, tanító, vagy egy jó ivócimbora, esetleg félbemaradt jogász, aki kevés ellenszolgáltatásért besegített – szó szerint – a lapcsinálásba.⁴⁴

A gondolatsort folytatva, az embereket a városban történtek érdeklik, mindaz, ami meghatározza mindennapjaikat, ami nem csak hivatalosan hangzik el, mert egy helyi napilaptól a helybeliek igazi és számukra fontos helyi híreket várnak, nem pedig ártatlan tudósításokat, dicshimnuszokat vagy áltudományos értekezéseket. Vagy mi haszna annak az újságnak, ami a legszebb erkölcsi tartalomtól csepeg, de senki sem vásárolja, tehát nem is olvassa? – teszi fel a kérdést Szabadkán, ahol az ártatlanságról szóló és a kényelemet hirdető példák bizony már hagyományra tekinthettek vissza. A közszükséglet alapján megszerkesztett lapot – a helyi viszonyokat is jól tükrözve – olvassák, közben a publikum „...ebben a keretben, az újságok elmondása és az azokhoz fűzött reflexiók keretében eltűri, hogy kissé tanítsák, ízlését fejlesszék s ismereteit nagyobbítsák."⁴⁵ Az olvasóközönséget észrevétlenül irányítani, nevelni kell, „egy nagy és eszméinket megértő publikumot."⁴⁶ Mert Fenyves felismerése⁴⁷ arról szólt, hogy az intézményesített oktatáson kívül nincs más, ami úgy szolgálná a „kultúrát", mint az újság: „Egész sereg ember nem olvas mást, csak az újságot s a felnőttek oktatását az állam rá is bízta az újságokra." A közönséget – a szabadkait, a „nem városit"⁴⁸ – meg kellett hódítani a polgári eszméknek, méghozzá jó újságírókkal és neves írókkal, és ezért lett – Havas Károly szavaival⁴⁹ – eleven és lármás, ezerfélét megpróbált: „Ez a kultusz egészen fantasztikus ötleteket támasztott, mert a kínai írást utánozták a címekben és egymás alá szedték a betűket. A Napló kezdett népszerű lenni és emelkedett a példányszáma. Ahogy emelkedett a példányszáma, úgy bővült a szerkesztősége."⁵⁰ Ott volt minden eseménynél, a „valóságot”, a radikális emberi témákat, a szenzációt vadászta, és vállalta a rendkívüli – akár vidám, akár szomorú – történetek oknyomozását, mindenről írt „érdekesen" mindenkinek, és ez kiemelte a vidéki lapok egyszólamúságából. Délutánonként Fenyves Ferenc Budapestről értesült telefonon a világeseményekről, a képviselőházi vitákról, a főváros politikai, művészi és rendőri híreiről, s ezek a „tallózások" váltották fel a megszokott régi stílusú vezércikkeket, a „világhorizont szempontjából"⁵¹ láttatva és bírálva az eseményeket. Újítás volt ez a vidéken, ahogyan újítás volt az esti megjelenése, ahogyan beszámolt az aznapi eseményekről: „aki olvassa azokat a régi lapszámokat, megállapíthatja, hogy a Bácsmegyei Napló stílusa a tiszta ítéletű világpolgár beszédének, a francia gamin aranyos derűjének és az irodalomba bekapcsolt gondolkozó nézeteinek szerencsés és merész keveréke..."⁵² A riport az újság gerince és műfaja, a pontos, a megbízható, de a mégis színes, élvezetes és egyéni írás, mert ezzel a közönség elvárásának tett eleget, az pedig izgalmas, de valós történeteket kívánt. Az elv egyszerű, minden ami érdekes, azt ki kell taposni, fel kell tárni és úgy kell szervírozni, hogy az olvasó „átélje" az esemény minden izgalmát.⁵³ Riport-sorozatai országos visszhangra találtak, például a Haverda-per idején a pesti lapok a Bácsmegyei Napló anyagát vették át és dolgozták fel. A lap nyilvánosságát hangsúlyozva, a hírrovat feltöltéséhez⁵⁴ a publikumot ösztönözte az együttműködésre. A piackutatásnál – Szabadkán talán először – kérdőíveket használt, s ez segített a profil alakításában.

Sikerességének köszönhetően a provincia elzárt életében a polgári „kultúra" nyitottabb mintái is megjelentek: az újságírói szervilizmus, a helyi hierarchia tekintélyelvűsége, a zárt és minden mást kizáró értékrend már a gúny és az irónia tárgya, a szégyenteljes állapot megvetett forrása. A későbbiekben is mintaértékű a Bácskai Hírlap ellenében publikált állásfoglalása, az alkalmazkodás elvetésének nyílt hangsúlyozása ott, ahol a kötött formától minden eltérő botrányosnak, üldözendőnek minősült, ahol a személyi (alkotói) szabadság – Magyarország harmadik városában – még mindig nem kívánt különlegesség. A Világ 1911-ben közlte Csáth Géza egyik „tárcáját", s ebben sokan – a Bácskai Hírlap cikkírójával együtt – az elhunyt szabadkai Gaál Ferenc zeneszerzőt látták „meggyalázva", mert „az már nem költői szabadság, hanem visszaélés, ha valaki ismert alakokról kellemetlen dolgokat ír ki...". A Bácsmegyei Napló válasza pedig merészen lázadó volt a provincián: „...de az bizonyos, hogy a költői szabadságot úgy korlátozni, mint ahogyan azt a B. H. cikkírója akarja, annyi volna, mint ráparancsolni az íróra, hogy csak ezt és csak így láss és másként ne lásson, és ne merjen az ellen a felfogás ellen írni, amit a köztudat már szankcionált."⁵⁵

Új a radikális polgári politikája, már a Világ megjelenése előtt elkötelezetten vallja a szabad gondolkodást, a szabad oktatást, az egyenlő választójogot, és a nemzetek egyenjogúságát. Liberalizmusa a nemzetiségi politika hibáit támadja, cikksorozatot közöl Jászi Oszkártól a bunyevác kérdéssel kapcsolatban, s azon kevés magyar újság közé tartozott, amely elutasított minden uszítást.⁵⁶

És a pesti szerkesztőségekben lassan elfogadták ajánlólevélnek, ha valaki a Bácsmegyei Napló köréből érkezett.

A lap az összeomlás után a nyugati polgári demokráciák, elsősorban a francia térhódításában – Károlyi Mihály és Jászi Oszkár belgrádi⁵⁷ sikerében – reménykedik. Például Havas Emil leközölt beszéde is csak ennek vonatkozásában⁵⁸ értelmes, aki a magyar Nemzeti Tanács megbízásából és a szabadkai magyar polgárság nevében üdvözli a városba bevonuló „antant küldöttséget mint egy demokratikus, szabad állam küldötteit az új, magyar demokratikus nép nevében"⁵⁹

A létrejövő új állam azonban távol állt a nyugati szellemiségtől. A történések sodrában, a várt nyugati eszmék győzelme helyett, egyre gyakrabban teszik fel a „mi lesz velünk"⁶⁰ kétségbeesett kérdését. A lap nem kerülhette el a cenzúrát. A letiltott írások után – a tiltakozás jeleként – nem tördeltek másik szöveget, egyedül a CENZÚRÁZVA figyelmeztetést nyomtatták a hasábok üresen maradt helyére.⁶¹ A hatalom rendeletben utasította az engedetlenség nyomainak eltüntetésére, aminek – a sajtószabadság védelmében – nem tett eleget, sőt a tiltott gondolatokból is közölt, és mindez 1918 utolsó napjaiban a betiltásához vezetett. Fenyves Ferenc visszavonult, majd ismét szerkeszt, de közvetetten élete végéig megmarad a befolyása, a lap történetében pedig új és újabb próbálkozások, szerkesztők, betiltások váltották egymást.

András Ernő, az alapítók egyike, a „háború előtti idők" sajtószabadságáról megemlékezve valójában a jelent minősítette: „...nem is tudja mi az, látható és láthatatlan cenzor nélkül, szabadon, teljes függetlenséggel írni, minden másra való tekintet nélkül önmagát adni... Mi, akik részesei voltunk ennek az irigyelt, boldog zabolátlanságnak, sóhajtva emlékezünk vissza: – Csoda-e, ha pusztul a világ?”⁶² A cenzúrák, a hírhedtté vált névelemzések, az állampolgárság fölülvizsgálata, a szavazati jog megvonása stb. alapjaiban számolta fel az egyéni szabadságot. A hatalomváltás, a politikai kultúra megváltozása viszont határozottan körvonalazta az addig kialakult – nem csak a magyar – polgári szellemiséget: a jogfosztottság állapotában a tiltakozások, a civil kezdeményezések meglétében,⁶³ a személyi és a kollektív szabadság követelésében. A hivatalostól eltérő elképzelések egy része a nyilvánosság előtt kizárólag a sajtó közvetítésével jelenhetett meg, igaz, államilag gondosan ellenőrizve, de mégis csak a publikum elé kerülve, a magyar kisebbség helyzetében pedig egyedüli lehetőségként a véleménynyilvánításra. A lap a magyar olvasókra, a magyar közszükségletre hivatkozott, közvetítette a „civil szféra" érdekeit, a hivatalostól is eltérő hangokat, s ezzel elkerülte a teljes politikai megalkuvást.

A pécsi lapok ellensúlyozására, kimondottan üzleti érdekből, mérlegelve a közszükségletet, az új piacok meghódításának esélyeit, próbaképen Baranya magyar vidékeinek tájékoztatását is felvállalta. A siker nem maradt el, s ez elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy a helyi vonatkozásokon túl a délszláv állam egész magyarságát is szolgálhatja.⁶⁴ Fenyves Ferenc és Dettre János kidolgozásában a szerkesztés régi koncepciója kiegészült az országos magyar igényeket átfogó törekvéssel. A magyarság helyzetét meghatározó délszláv történéseket gondosan figyelemmel kísérte, s a gyors tájékoztatásért szerkesztőséget tartott Újvidéken, Belgrádban és Zágrábban, de ezzel egy időben önálló külföldi hírszolgálatát Budapest és Bécs közvetítésével is megszervezte.

A régi rend összeomlása magával hozta az identitás válságát általában, a megszokott életforma eltűnését, az addigi értékek, elvek tagadását,⁶⁵ de a helyére álló új minden körvonala nélkül,⁶⁶ megteremtve ezzel a bizonytalanságot, nemegyszer a kilátástalanságot. Az önkeresésben az egyén és az (új) állam kapcsolatára kérdeznek rá, a magyar kisebbség polgári lehetőségeire, az egyforma jog eszméjére⁶⁷, arra, hogy a kisebbség is „népegyéniség", s a demokrácia jogegyenlősége, annak eszméje minden „népegyéniségnek" biztosítja a nemzetkultúrális önrendelkezési jogot. Ezt az ideális mintát korán, a húszas évek elején Jászi Oszkár szavaival fogalmazták meg: „...A magyarság mint nemzeti kisebbség kizárólag őszintén demokratikus és szociális programmal szervezkedhetik és boldogulhat. Egy nemzeti kisebbség, amely nem az emberi egyenlőség megrendíthetetlen alapjára helyezkedve igényli az emberi jogokhoz tartozó nemzetkulturális szabadság érvényesülését, az önmagának mond ellent, s annak törekvései soha sikerrel nem járnak. Csak az igényelhet jogot a maga számára, és csak az igényelheti e jog zavartalan gyakorlásának a biztosítását is, aki ezt nem kiváltságképpen a maga számára igényli, hanem meggyőződésből mindenki javára követeli..."⁶⁸

A lap mindig is meggyőződésből követelte, Fenyves Ferenc – az új helyzetben – mégis keserűen állapította meg, hogy a régi nemzetiségi politika hibáit hatványozott mértékben ismételték meg a magyarsággal szemben azok, akik maguk is érezhették, mit jelentett meg nem értett kisebbséghez tartozni. Mert lehangoló az, ha a jelenlegi „többség" között nincs egy Jászi Oszkár, vagy egy liberális Bácsmegyei Napló, aki „szót emelne a magyar nemzeti kisebbség mellett. Az üllőből kalapács lett."⁶⁹

Az oldalakon a „magyar kisebbségi politika" – a lehetőségeket mérlegelve – nemegyszer a neotradicionalizmushoz menekül, a helyi „magyar néplélekhez”, megindokolva az összetartozás természetességét, s nem utolsó sorban igazolva ezzel politikai tevékenységének legitimitását. A pártok bevonták a küzdelmekbe, a „kisebbségi" politika pedig rátelepedett a lap szemléletére, megkérdőjelezve a szabadelvűség aprioritását: „A pártharcok idején nem lehetett semleges maradni, nem lehetett félrevonulni, különösen nem lehetett egy újságvállalatnak. A beavatkozás azonban ezer veszéllyel járt, mert az ellenfelek kibékültek és közös erővel verték el a port a szerencsétlen magyar újságon, amely kényszerűségből valamelyik akciójukban velük járt"⁷⁰ A „polgári (demokratikus) kultúra" fogalomköre ilyenkor háttérbe szorult, s helyét az „etnikai kultúra" megkívánt távlatai töltötték ki, ahol „a nemzetkultúrális szabadságjogok egyetemessége" helyett a közös (magyar) múlt, mítosz, vér, terület és a nyelv lett a leghatékonyabb eszköz, hatásosabb mint bármilyen „politikai praktikum" a magyar kultúra meg – és összetartásában.⁷¹ A falusi táj lelke, színe lett a kiindulópont, s a korábbiakban elátkozott „parasztország és parasztváros" mítoszára – ellentmondásosan – az új helyzetben építeni lehetett, igazolni a népivel az elkülönülést és a megkülönböztetést. Szegedi Emil, a Napló múltjáról szólva, a húszas években falukutató ambíciókról, a vidék feltárására kiirt pályázatokról beszélt, a népi kultúra tisztaságáról, autentikusságáról, mint az egyedüli természetes forrásról, olyan törekvésről, ami szemben állt a korábban hirdetett elvekkel. A neotradicionalizmus oldotta a feszültségeket, pontosan kijelölve az egyén helyét és szerepét a közösségben, ahol az „ősinek" és az „öröknek" tartott szigorú hierarchiában már nem volt fontos a polgári értelemben vett identitás gondja.

Függetlenedett a magyarországi sajtótól, a diktatúrák szellemétől, de a délszláv nacionalizmusoktól is, s kiútként – a „népegyéniség" hangsúlyozásaként – felvállalta a „vajdaságiasságot", ami néhány évvel korábban még – a vidékiesség szinonimájaként – „inkább gúny, mint dicséret számba ment"⁷² A fogadtatás nem volt egyőntetű, megszólalnak az árnyaltabb hangok, sőt, helyet kapott az egyszerű tagadás is. A lap profilját azonban kétségtelenül ez a kérdés, és a hozzá kapcsolódó vita alakította a két háború közötti korszakban. Továbbra sem mondott le a szabadelvűségről, elvetett mindent, ami akadályozta az egyéni törekvéseket, ami egy közös esztétikai-eszmei platform kialakításához vezetett volna. A többszólamúság pedig megtűrte az egymásnak ellentmondó gondolatokat, a népies, falukutató programokat, vagy a világpolgári egyetemességet felvállaló tervek sokszínűségét, mert a jövőt, a kisebbségi létet a szerkesztőség egyedül liberális alapokon tudta elképzelni. Jelentősége pontosan ebben mutatkozott meg, hogy fóruma volt a vitáknak, hogy segített a helyzetfelismerésben.

Az olvasópublikum egy kiadóvállalatnak – üzleti szempontból – a létezés kérdése. Fenyves a magyar könyv szomorú sorsát emlegette, hogy a húszas években a magyarországi könyvkiadás nyolcvan százaléka fordítás, a megmaradt nagyobb fele pedig részletre eladott gyűjteményes, díszkötéses nyomtatvány, s az utódállamok magyarsága – nem lévén más választása – ezt a „csillogó himihumit"⁷³ jól fizető gyarmatként drága pénzen felvásárolta. A sajtónál sem volt jobb a helyzet. A háború előtt a legtöbb lap nem vezetett irodalmi rovatot, és a ritkán előforduló egy-egy kritika vagy tárgyilagos könyvismertetés legfeljebb a szerkesztők lelkiismeretének a megnyugtatását szolgálhatta. A közönyt a publikum igényeivel magyarázták, hogy az nem könyvolvasó, a sajtó pedig kénytelen igazodni ehhez, elfogadni a mostoha viszonyt. Apró adagokban, könnyen befogadható formában tálalták fel azt az ismeretanyagot, amivel egy művelt embernek – ízlésük szerint – rendelkeznie illett. Versengés folyt az ünnepi számok nagyságáért, s ezek a vaskosra dagasztott kiadványok szinte megakadályozták az olvasót, hogy ünnepnapokon, amikor újság nem jelent meg, könyv kerüljön a kezébe. Tartalmuk pedig valóságos szatírája volt az irodalomnak: kikényszerített vagy kikönyörgött töredékei az írói munkáknak, rosszabbik esetben naiv vagy öntelt megnyilatkozásai a dilettantizmusnak.

Fenyves Ferenc tisztán látta, hogy a mecénások kora lejárt, a pártfogók esetleg segíthetnek egy-egy írón vagy kiadóvállalaton, de a kultúrán nem. A vajdasági magyar kultúra meglétéhez, így az irodalom létezéséhez is, nélkülőzhetetlen a hiány felismerése. Az évente eladott 50 000–60 000 kalendárium, a naponta vevőre találó majdnem 30 000 magyar újság és a korábban is jól jövedelmező ponyvaregények piaca – üzleti értelemben – az írott szó iránti igényt bizonyította. A száz–százhúsz könyvelőfizető helyett, a szükségletek kisérésével, találni lehetne ezer–ezerötszáz előfizetőt, ami talán természetes kezdete és talaja lehetne az irodalomnak. Ellenértéket kell felmutatni az újság- és könyvolvasó néhány dinárjáért, hajlandóságot a hiány, a (köz)szükséglet kiszolgálására, s ezek értelmében a „vajdasági könyv és újság” csak „helyben" születhet meg, amennyiben szolgálja az igényeket, amennyiben érték, vajdasági érték. Egyedül csak így lesz képes megmaradni, hatni az itteni magyar lélekre.⁷⁴

Az elkövetkező húsz év az elképzelés helyességét igazolta. Kiadóként mintegy félszáz könyvet jelentett meg, több emlékezetes kötetet, ezek között is a magyar riportirodalom egyik sikerét, Tamás István munkáját, akit a lap fiatalon küldött ki Párizsba tanulni és tudósítónak. Egybegyűjtve találjuk ebben „öt világrész”⁷⁵ embereinek vallomásait, beszélgetést Verlaine fiával, valamint Mestrovics Ivánnal, Josefin Baker-rel, Picassóval... s mindezt Kosztolányi Dezső bevezetőjével. A lap tulajdonában lévő Minerva nyomdát – mások kiadásában – száznál is több kőnyv hagyta el.

Felismerte a kisebbségi újságírás egyik feladatát, a többséggel történő irodalmi kapcsolatok fenntartását. Délszláv költők versei, elbeszélései jelentek meg fordításban Franyó Zoltántól, Szenteleky Kornéltól, Debreceni Józseftől, Mikes Flóristól, Simon Sándortól, Csuka Zoltántól... A műhely eredménye a Bazsalikom, a modern szerb költők antológiája, Szenteleky Kornél és Debreceni József válogatása.⁷⁶

A korábban felvállalt „pesti", nyugati értékrendnek csak kevesen tudtak és mertek megfelelni, s a helybelieken kívül, akikre még számíthatott a lap, azoknak egy része vagy Magyarországon élt, mint Kosztolányi Dezső, vagy Magyarországról emigrált, nem vajdasági magyar. Így az oldalakon – nem csak másodközlésben – az írások alatt ott olvasható Karinthy Frigyes, Benedek Marcell, Kodolányi János, Móricz Zsigmond, Babits Mihály neve is...

A „riportlap” összpontosított a magyar vajdasági keretre, annak gazdaságra, oktatására, művészetére, egyszóval egész életére. Irodalmi rovatot nyitott, felkutatott és lehetőséget nyújtott a helyi íróknak. A vajdasági magyar irodalom megszületéséről beszélt, s többször is megkísérli a „vajdasági író" fogalmát tisztázni, megtalálni benne a megkülönböztetőt, a sajátságost. Az elképzelés a „vajdasági magyar irodalom legelső" közös megnyilatkozásában – a Dettre János és Radó Imre szerkesztésében megjelenő Vajdasági Magyar Írók Almanachjában⁷⁷ – került a publikum elé, „demonstrálva" a vajdasági magyar irodalom létezését, az „elszakadt magyarság kulturképességét" és „történelmének folytonosságát".⁷⁸ Nemzeti sorsközösséget emlegetnek, s ez a közös nevező ekkor még elegendő az együttes fellépéshez Borsodi Lajosnak, Csuka Zoltánnak, Dettre Jánosnak, Fenyves Ferencnek, Havas Károlynak, Milkó Izidornak, Radó Imrének, Szenteleky Kornélnak, Tamás Istvánnak... Az első kísérletet még néhány almanach kiadása követte, folyamatosan mérlegelve és tervezgetve egy különálló, „nívós és reprezentatív" irodalmi folyóirat⁷⁹ lehetőségét, ami végül is megmaradt lehetőségnek, mert egyszerűen csak az „olvasás öröme" a későbbiekben már nem jelentett összetartó erőt.⁸⁰ A kiadott antológiák válaszok a szerkesztőségtől arra a sűrűn feltett kérdésre, hogy van-e magyar irodalom a vajdaságban: „ez a nem is teljes seregszemle talán bizonyítja, hogy van..."⁸¹ Szenteleky Kornél elismerte, hogy a Bácsmegyei Napló sokkal több volt egy napilapnál: a vajdasági magyarság első irodalmi fóruma, „életrehívója, megteremtője az itteni magyar irodalomnak”, s nélküle „talán sohasem vagy mindenesetre sokkal későbben jutott volna levegőhöz és élethez... ez irodalomtörténeti tény, melyet elvitatni, letagadni, gonosz és galád hazugság lenne.”⁸²

Ez a kiindulópont, s így már érthető, ha az oldalakon egy évtizedre visszatekintő vitának, a vajdasági identitás kérdésének az összefoglalásába kezd Fenyves Ferenc az 1928-ban kiadott almanach előszavában. A kezdet tehát a vajdasági magyar irodalom: „Vagyok, tehát születtem... Hogy mikor és hol, nagyon nehéz megmondani. Mint külön vajdasági irodalom nem léteztem addig, míg külön Vajdaság nem volt."⁸³ Körüljárta a létezés lehetőségeit: a kizárólag itt élők a vajdaságiak, „akik itt nálunk és köztünk magyar nyelven nyilatkoznak meg",⁸⁴ vagy esetleg azok lehetnek mások is, mert „az írók, a vajdasági írók is innen származtak el vagy legjobb esetben itt laktak. Milkó Izidor (Baedeker), akinek a magyar irodalomban ismert neve és elismert munkássága volt, a Vajdaságban lakott, de nem volt vajdasági író.⁸⁵ ...Kosztolányi Dezsőt, Móra Ferencet, Somlyó Zoltánt, Sz. Szigethy Vilmost nem lehet kihagyni a vajdasági irodalom antológiájából, ha nem is a vajdaságban élnek."⁸⁶ Valamint a tartalom, a „vajdasági" jelző mennyire kívánja meg a helyi „koloritot", és ha jelen lenne, az milyen mértékben tenné az írásokat eredetibbé, „vajdaságibbá"? Az egészet egy szójátékkal oldotta fel: a vajdasági irodalom = irodalom a Vajdaságban,⁸⁷ mert a lap szerint nem megyék és országrészek alapján mérik az irodalmat, ugyanis az egyetemes szellemi kincse mindazoknak, akik ugyanazon nyelven beszélnek, sőt közvetve az általános emberi kultúrának is. Legfeljebb arról lehet szó, hogy az illető irodalom az illető nyelvterület szellemének (is) legyen a „tükre", és az ott „élő emberek gondjainak, érzéseinek és ideáljainak" (is) adjon hangot. Az ilyen értelemben vett író és műve, talán nem annyira a couleur locale, mint inkább az esprit locale-nak a megnyilvánulása...⁸⁸

A „vadasági érték” megteremtésén fáradozott, természetesen a már említett üzleti módszerekkel. Az államilag támogatott lapok között megtett mindent a fennmaradásért, a beküldött és közölhetőnek ítélt írásokat becsületesen megfizette, és amikor csak tehette, bevonta a publikumot is a „munkába”: novella- és regénypályázatok kiírásával ösztönözte az irodalmat, melyeket nagyobb pénzösszeggel igyekezett vonzóbbá tenni. Előfordult, hogy az olvasók véleményét is kikérte az értékelésénél, mert „az olvasónak a maga pénzéért joga van úgy és olyan kritikát mondani, amilyen az ő lelkületének, természetének vagy pillanatnyi hangulatának a legjobban megfelel.”⁸⁹ A szerkesztőség részéről valóban nem volt túlzás azt állítani, hogy a lapot maguk a „vevők” írták. Azonban mégsem volt ez öncélú, a kapcsolatot, az összhangot keresték az írók és az olvasók között.

Hogy az üzleti szellem lehet-e „értékteremtő” az irodalomban, illetve pályázatokkal teremthető-e irodalom, arra Ignotus Pálnak, a „nagy Ignotus” fiának Milkó Izidorhoz címzett Az elmés II-ik Fridolin című kvázi „pályaművének” ironikus sorai adják talán a legmegyőzőbb választ: „Én, nem is annyira hiszem, hogy az irodalom szeretetéért volt oly sok pályázó, a munkátlanság, nagyságos Baedecker ur, ez szülte a 189 novella nagyobb részét. E munkához az anyag alig kerül valamibe, egy kis papir, meg egy író–toll kell hozzá, és remények születnek, hogy hátha... hátha... Szegény Iső Fridolin...”⁹⁰

Az „esprit locale" a harmincas években kitapinthatóan vonzó a lap körében, azokban az időkben, amikor – a „népi földhözragadtság" mítoszát kihasználva – a nacionalizmusokkal együtt élő diktatúrák szó szerint gettókba hajtották a „népeket", amikor könyveket, embereket és városokat hamvasztottak el, amikor az érvek helyett egyszerűen „zsidózták", szerencsésebb esetben „nagy-magyar-zsidózták" a szerkesztőséget. Ragaszkodtak az „esprit locale"-hoz, mert az egyetemesebb, mert az nem egészen „evilági”, mert egyedül szellemisége jelenthette számukra a „polgári” szabadságot. A jelen távol állt a polgári demokráciáktól, a személyi szabadságtól, és a diktatúra – legyen az bolsevik vagy fasiszta – mégis csak diktatúra, amit egyedül csak tagadni tudtak. Ezért hangsúlyozták folyamatosan, hogy a kijelölt utak, a kötöttségek, legyenek azok akármilyen jó szándékúak, valójában diktátumok, erőszaktételek az egyéni törekvés ihletén, erején és kényszerén; ezért a személyi szabadság, a szabadelvűség védelmében elutasítottak minden egységesen követendő programot. Timár Ferenc, a Napló egyik fiatal munkatársa, későbbi szerkesztője, 1935-ben jellemzően már „nagy zűrzavarról" beszélt, amiből „ki kell bontakozni", a csalódásról, a nagyvárosi „fény" messzeségéről, a kilátástalanságról, s egy távoli jövőről, mert: „ennek a generációnak öngyilkossá kellene lennie, ha nem hinne abban, hogy újjá tudja építeni a világot."⁹¹ Az „újjáépítésről”, akár Fenyves Ferenc, ismét csak erős túlzásokkal tudtak írni, ismét csak a jövő sokat és jobbat ígérő káprázatában. A jövőben ez a generáció elpusztult, nem találta és nem is találhatta a helyét a „fajvédők" világában, az „ősiségről" folytatott vitákban, ahol előbb született meg az etnikum – a magyar, a bunyevác, a német, a tót, az oláh, a rutén, a horvát, a szerb, a zsidó – mint az ember.

A lap szerepét a vajdasági magyar kultúrában eltérően ítélték meg. A vitákban felrótták, hogy a többiek kiszorítására törekedett, „egyetlen fórum”⁹² kívánt lenni, amivel akadályozta a kibontakozást, válságot, megosztottságot idézve elő. Egynapos időszerűségével, a napilapok tiszavirág életével valóban nem lehetett egyedüli alternativa, Szenteleky Kornél szavaival „csupán nálunk állt elő az a furcsa és fájdalmas eset, hogy egy napilap irodalmi felsőbbségre, irodalmi egyeduralomra törekszik, egy tisztán irodalmi szemlével szemben. Sőt ez a napilap, a Bácsmegyei Napló, irodalmi válságot idéz elő és ultimátumot intéz a Vajdaság íróihoz, hogy vagy a napilapba dolgoznak, vagy az irodalmi szemlébe.”⁹³ Tény, hogy az olvasók vásárolták, ezért tőkeerős lapként könnyen állhatta a versenyt a piacon. Szirmai Károly például „tájunktól idegen lelkiséggel”, Pest centrikussággal vádolta,⁹⁴ s mindezt akkor is leírta és elismételte, amikor „a visszatért Délvidék” hatóságai betiltották, felhozva az okok között, hogy a múltban Belgrád felé fordult. A betiltás valódi oka azonban „polgári” szellemiségében volt keresendő.

A Bácsmegyei Napló nem volt irodalmi folyóirat, csupán egy „vidéki" napilap, a szabadkai polgárság „naplója”, s oldalain a tények regisztrálásán túl reflexióival az „elmaradott” és az „etnikumok között felosztott” világban a „közönyösség süket és sötét éjszakájába kiáltozott bele, ott akart világosságot támasztani".⁹⁵