Koliger Károly

A lárva

Harminc évvel ezelőtt, már letudva a mundért a hegyi tüzérségnél, a legszebb koromban járok. Csonkától kőhajításnyira, egy hűs lugas mélyén, kedves barátom szívbeteg édesanyja, amikor először látogatok el Erdélyiekhez, megjósolja – hiszen a tenyerembe van írva –, hogy meddig élek, milyen az egészségem, hogy kétszer nősülök és lesz esküvőm a templomban is, az első házasságomban hét évre születik egy gyermek és több nem is lesz, a második házasságban féltestvér gyerekeit a szentestén uszítja rám az a némber, aki – utólag többen a szemembe mondják – köztudomású, hogy válogatás nélkül falja a férfiakat, csakhogy legyen ékszere és pénze, és lesz egy fekete nő, aki fontos szerepet játszik majd az életemben.

Ha belefogok, a munkán átnéznek rajtam. Kinevetnek. Nem sokat tartanak rólam Nem mással, önmagammal vetekszem. Szórakozásból szeretem szorongatni a biliárdgolyókat. A szívemre hallgatok szorult óráimban is. Haramiák rettegnek tőlem – az Istentől sem félek! Bűnöm nincs, de bűnhődöm majd olyan vétkek miatt is, amelyeket el sem követek. A válaszutakon nincs pártfogóm. Alázatos vagyok és hajthatatlan. A vásottaknak én mondok fel, akik hívnának maguk közé. Faképnél hagyom az érdekházasságot busásan megfizető asztalosékat, a régiségkereskedőéket szintén, a leendő szeszfőzdés retyerutyát, az ámokfutóktól tartózkodva. Minden csoda három napig tart: a szolga, ha ki is öltözne, szolga, a bakasári bakasári, vagy ami. Ilyen luxust nem engedhetek meg magamnak. Habár a gyógyszertár fölött levő, többszintes házban nekem meg se kottyannak a lépcsők. Le és fel. Fölfelé is megpakolva, lefelé sem üres kézzel. Legyen akármilyen nehéz. Hanem utána. Akárhogy megmosakodnék, minden fürdés után érzem magamon a bűn és a felelősségtudat kettősségéből eredő mandula ízt, amin a dohány nem segít. Ezért csapok fel hordárnak – és amit az Isten ad, meglátom.

Akik engem, akiket ismerek, de ha nem is, nekik a szemük előtt vagyok, s vannak ők nekem. Az egyik templomozó atyafi megjegyzi: az Úr Szeme Mindent Lát. Kérem. Semmi kifogásom ellene. Az ő dolga. Mindenkinek megvan a maga tennivalója. Kéz a szívre: a malomkőbe zárt buboréknak is lehet küldetése. Különben mi végből lenne?

Apámat nem a munka szaggatja el. A második világháborúban nem vesz részt, kizárólag a szakmájának él. Szegény kisiparos, de tekintélyes – és a nyakába varrnak négy holdat. Ennek terhe nagy, és készpénzben kell fizetnie. Közben a réti, szurokfekete föld acatot, tarackot, gyomot terem. Csak azért is. Neki azonban van tartása: Morina! A mieinket, az ellenfeleinket mindenkor felismerjük a járásukról. Mások is így lehetnek ezzel. Megindokolni szükségtelen.

Példáért nem kell a szomszédba menni.

Dekkről jóval a mind zavarosabb idők beköszöntése előtt távozom a fiam szülővárosába, Egedre, és a Totyi, a hebegő világcsavargó, a Kádas zabigyerek, Nyergessy kisbíró, Bocskoros, a zsákolásnál mérő, Nagyszent, az üveges öccse, Istenes Varga félnótás háza tájára álmomban sem kívánkoznék. Kit a természete, kit a helyzet visz, kényszerít rá, nagy vagy még nagyobb, szakma és foglalkozás nélküli ügyeskedők. A böllérünkkel vitatkozni nem lehet. Libi, az az átkozott, a számlás. A százhúsz kilós Ágnes néni hangjától, ha úgy akarná, menten megrepedne a Szent Imre-kápolnánk harangja, a kis lélekharanggal együtt. Amikor már nem lőnek, leállnak az ártatlan lakosság likvidálásával is, ezek majd szép csöndesen egymás szája elől orozzák el a betevő falatot. Ha össze is tartoznak. Testvérek vagyunk, Krisztusban kedves testvéreim. Ha a prédikáló hangsúlya kifogásolható, kőbánya, ólombánya, sóbánya, szénbánya, vagy azonnali főbelövés, netán, orgiázva kitapossák a belét. Nem sok közöm lehet hozzájuk. Valamit tenni kell, apánk nem magára kereső. Az árvíz után osztanak kamatmentes kölcsönt: építkezésünkre én is íratok. Szó ne érje a ház elejét!

Pálfordulásra javában érik a fekete és a fehér eper. A barkák szüzek maradnak. Azonban, az előzőekkel együtt, lassan-lassan, akárcsak az akácot, az ecetet, a kökényt, a gesztenyét, a szentjánoskenyeret, meg ki tudja, még melyikeket nem, egyedeket és utcányi sorokat, ligeteket és parkokat, a tagosítással az ugarban is, ki a széles határig, amelyeket a Felső Hivatali Rendészet közép- és hosszútávú akciótervei, törvényerejű határozatok értelmében észre sem vesszük nyeséskor, járda- és útépítéskor, villamosításkor s egyéb alkalmakkor, egy füst alatt, mivel előre ki vannak szemelve, ölbe vágják, elszállítják. A helyükbe, a divatnak tetszetősen, főleg nyárfák, kanadai, illetve nyír meg hasonló, itt-ott fenyő vagy juhartelepítések kerülnek a humuszba. Mamuszban járunk őszelő után is. A nyárfák idővel hasznot hajtanak, kivagdosva ezeket is. És a terepen másként esik a söprögetés: nincs a rengeteg foltos széttaposás. Ha virágzásukban pöszmötölnének, annyi baj legyen! Szülikénk egyablakosát szembe süti a vörösben leáldozó nap. Új választókerületbe kerülünk – hatan, négy gyerekével a család. Apa szamársága? – ilyesmit ő nem mondhat. Szülike cselédszíve kideríti a fia egy-két szavas célzását. A Tata, a Keresztnek vannak szolgáltatásai, utána nézhetnek élőknek, holtaknak, élemedő korára, a kilencvenedik esztendejét taposva, vakon hunyt el az Ismeretlenben. Közelebbit ők nem mondhatnak, mivel Mr. Morina után saját cím nem marad. Korára makkegészséges, elméje tiszta, kikészíti a halálnak való ruháját, a takaros sifonyér felső fiókjából mángoltan a vánkosa mellett álló karosszékre, és elmondva az Úr angyalát behunyja mindkét szemét. Felkerekedik, megköveti apóját, ki egyszer, közvetlenül az első háború után, megsúgja a kis unokájának, nekem, mintha azt üzenné, hogy csak akkó gyün haza, ha szárizikbű vernek hidat az óceán fölé. Látogatóba is. Apa boldognak látszik? – van végül hol lakni. Nem kell albérletben lenni, szinte évszakonként, de évenként, kétévenként legalább egyszer költözködni Konczékhoz, se el tőlük, a Ludányi-fürdő szomszédságába, a kis Hódihoz, onnan a Bors nénihez, a Patócs-féle házba, a Mayernéhoz a sarokra, vagy Gyúró bácsihoz és másokhoz. Szokatlan: a hol itt, hol ott dolgozó brigádból apánk egyre-másra a szokásosnál korábban tér haza a hét végén. Fülig húzza a száját, csak éppen nem nevet. Egyikük se mosolyog. Anyu nézheti, miből kerítsen egy kis sóba-vízbe levest, hogy ehessünk már valami meleg löttyöt. Pénz semmi – Kolarik pénztáros sikkaszt. Az anyánk hatod magára, amíg kitartóan győzi, vezeti a családi tündérkaszinót, de az elhatalmasodó betegsége: épp mire felhúzzuk a döngölt falú, két ikerablakost a Szülike egyablakos végháza helyén, az egyetlen tapaszos és friss meszelésű alsóhelyiségből elviszi a metasztázis… Apa végig a küszöbön áll, mintha ő lenne a vigyázó. Nem veszítheti el, se ő, se kicsi, se nagy, magánórájában sem, lásd, a lélekjelenlétét. Túl feszes, zárt ajkait, mintha áram rángatná, meg-megaprózza. A szemébe nézek. A szeme gyöngyházfényben csillan, nedves. A két pupillájában, jobbra a balban, balra a jobban, kicsinyítve ikrás sörétecskének látom magam – embernyi ember, fejtől le. Nehezen, befelé leheli a szót. Suttogó szisszenések. Az élet: születés, szenvedés, halál. Jegyezzem meg… És?… Ezért kell valami. Meg azért, hogy… mert…

Most szó szerint… de mire föl mondja fel az életét – életünket?!… Nem emlékszem? – ő és a másikuk sem panaszkodna. Mi haszon, ugyan, ugyan milyen előny származna belőle? Tudja, a súlyos történetek veszedelmes kacskaringóiba, a hozzájuk fűződő lábjegyzetek hínárosában odaveszne. Feneketlen halálkutak… Habár ellenkezőleg, ha ezt ugyanis mégsem tenné meg, a halmazok továbbra is csak halmozódnak – a régóta kezelhetetlenek. Nem őrölheti le a köveket, melyek nyomják a vállát. Nem szabadulhat meg, kilehelve magából a vitriolos, kígyóméreg-töményen gyöngyöző, ködös párától, hogy is mondja, amely abszorbeálja a lelkét. Másokhoz hasonló nyomorékká válik. Valószínűleg már semmit sem tud elviselni – senkit, önmagát sem. Felejteni nem tud. Nem is bír, hogy igazságot osztogasson. Az hiányozna! Megvan, kinek mi jár. Járni járhatna a szája. Inkább nem. Ha belepusztulna – akkor se! Nem? Hiszen… a függőón – még, vagy ha már nem is lenne látható: nehezéke a kárhozat völgyére mutat – fentről, ahonnan sugárzik a Tökély. A harmadik nőjével élve, második rendes házasságban, anyánk halála után tizenkét évre, amikor már jönnek az unokák is, megvesz tíz-egynéhány méternyi ruhaszárító kötelet, műanyaggal bevontat, belülről beriglizi a szobaajtót és kielégíti magát, így ajánlva fel a mestergerendának, ami a ház gerincét képezi. Hogy felfogjam és megértsem, majd meglátom, a nap, a hold, a csillagok, satöbbi, s elérkezem, reméli, odáig, hogy üstökös, út, lyuk, hajlat, összességében a fény és a sötétség, hiszen élő vagyok, vannak érzékeim. Az egyetlen kérdőjel a halál: kinek és minek a szolgálatában. Szabadon választhatok… Ne kérdezzek – cselekedjek. A jutalom nem marad el. Egi – én, s nekem is az egyetlen fiam, Egon A. Morina –, az ifjabb. Akit talán kopaszra sem nyírnak, ha katona lenne… ennyi. Egy nézésre.

A lehetőség adva van, amely további lehetőséget kínál fel, és nem palástolja a rejtett lehetőség meglétét sem. Nem hiszek? – ahogy tetszik. Azonban ne higgyem, hogy hinni nem érdemes. Ne másokról vegyek példát. Nem, nem – nahát…

Mára se kutyám, se macskám. A testvéreim, a közeli és a távolabbi rokonság, meg akikről csak tudok, zömmel, ki erre, ki arra, szanaszéjjel a nagyvilágban. De – lélekben együtt? Mindenki mást és másként, másképpen csinálja. Az eredmény… Igen. A gyerek rákérdezhet

Látni kell, amikor mindnyájan egyet akarunk: győzni! – mi. És győzünk. Fergeteges. Győzelemre győzelmeket aratunk. Zsinórban. A magasztos hírverés megteszi a magáét. Kissé elbízzuk magunkat. Újólag is. A visszavágó elviselhetetlen katasztrófa. Az egedi Atléták Stadionja színültig telve; a lelátóval szemben, a szürke mázolású deszkapalánkon is, körben, fürtökben lógnak. Élet vagy halál – megmaradásunk a tét. És avagy közben: ősi fészkén, otthonában ismét csúfos vereséget szenved a csapatunk. Nem részletezem. Nem hánytorgatom föl, kinek mi szárad a lelkén. Hengerelnek. Kegyetlenül a sárga földbe tapossák a becsületünket. Utána meg még ahogy lépten-nyomon fújják és mi önmagunkban is, egy életen át szajkózzuk… Gyilkosok… Árulók?! – senkiházi mi. És majd, másfelől, lelépések, szökések. Bujdosás a lelkiismeret elől. Ki, hol. Mi?! Nem a véletlen műve. Sokaknak kevésnek bizonyul a sárgolyó is. Értem, hogyne érteném, az apám, kikapcsolódni vágyó magánemberként, történetesen velem, a mérkőzésekre járva, mert el-elvisz magával a rangadókra, döntőkre, nem mindig bőbeszédű. Van éppen miért izgulni. Nincs idő a papolásra. Egeden, az állomásról beérve, ugye, egész éjjel a riogó virrasztás, fapadoson több mint félnapos zötyögés, nézem, nézegetem magam a túl teli fülke koromsötét ablakszemében, látom a fényárban úszó társaságot, nagyon elevenek, tájak suhannak el, zsibbad, elzsibbad, meggémberedik a láb, és a szívszorongató leutazásunkra, tűző napon, s szeles időben, a gyaloglás, miközben pihenőt már nem is igen tarthatunk, ott lehessünk minél előbb a tett színhelyén, elfoglalva, ha lehet, az első, a második, a harmadik sorban egy helyet, itt a dongaboltozat alatt, neki szónokolni nem jutna eszébe.

„Hogy is van?” kérdi hunyorgó szemmel. Csengő hangomon, mint a huszonegyet, kivágom: „Tizenkettő…!” A kis villámló tekintetemmel pedig, beleadva mindent, leírok egy akkora, de akkora kört, amely akár többszörösen is magába foglalhatja az előttünk, a mögöttünk, a felettünk és az alattunk levő összes mindenséget. Tizenkétezer – sicc! Vértanú. Az öregem: Albin Morina? – aki most kérdez – meg is bizonyosodhat. Hites vagyok. Töretlen. „Ezen a szalagon mit ír?” Idézek. „Ezen?” Arra is. „És ezen?” Azt is, végig pontosan idézem. A végszóra gyakorlottan vontatok. Teljes erőmből húzom. Kivezetem apát a Kapu elé, a járda széléhez. Ujjammal téveszthetetlenül fel, felmutatok. Ránézek. Mondom, melyik az Élő Katona. A másikat is mutatom, amelyik a Halott Katona. Kik idestova hét éve állnak a konzolokon. Kis híján egy formák? Ó. Egyikük a sarkán áll, ökölbe szorítja a kezét, fegyverben van. A másikuk csak a bakancsnak orrával érinti ezt a világot, élettelen jobbjának ujjai puskát tapintanak. Messziről, lehet, hogy össze is téveszthetők. Mert majd tévesen is szerepelnek a millenniumi ünnepek táján dr. Hótt Tatilánál, a krónikájában. Könnyes a szemünk. Apának, azt ő tudja, miért. Nekem, hát tudhatom-e, hogy miért? Amikor egyedül a Miatyánkot sem tudnám elmondani végig.

A túlélő mit hallgat(hat) el /tiszta lelkiismerettel/? – jó kérdés. Találóbb, mint amilyen méltányos felelet adható rá. Választékból nagy a választék.

Nappal és esteledés után is. Ilyenkor szinte begörcsölök. Mozdulatlan vagyok. Ha gondolkoznék, jártamban, ültömben, de fektemben is, megalázó, kigusztál az unalom. Nem bírnék a szuflámmal. Abba mégse őrülhetek bele. Szó sincs róla. Fogom magam. Ha már reggeledik, kimegyek. Az elvaduló kertben ások egy kicsit. Jó szántamból óvatosan döföm a nem éppen éles ásót a porhanyós talajba. A felmenőim túlnyomórészt ebben a földben pihennek. Már akik. Egyébként egynémely fullajtár, nyomorult, kapcabetyár, kerítő, idomár, sintér és hóhér csontjai is. Nevezetesek és kevésbé nevezetesek.

Aztán? Egyszemélyes, észrevétlen huzavona, de mégis, mégiscsak már, úgy-ahogy, rendbe teszem magamat. Egyhangúan döntök. Kerülök egyet. Ma is. De hát mit is vegyek magamra? Ha megtehetném, a legszívesebben nem gondolnék semmire. Elég – hagyok csapot, papot. Zárok. Az utcán vagyok. Sarok, T-elágazás. Fordulás. Kanyarodok. Ismét a kereszteződésnél. Nem mindegy, hogy az a három-négy, hozzánk közelebbi megálló, indulási, érkezési pont közül melyik felé veszem az irányt. A mi utcánkban levőkről kifelé haladhatok, körforgalom. A Régi posta utcai viszont ugyanúgy megfelel, mint a Nagyszombati utcában levő – ahova tartok. Itt is kövekkel van szegve a beton járdasziget. A flaszteron, a kertekből kihajoló ágak alatt, kényelmesre foghatom a lépést. Fellépek. Helyben vagyok.

Nyílik az idő. Borús. Felszakadozik-e a felhőzet?

Hosszan, egy kissé hosszabban lélegeznék ki, egyszer, majd még egyszer, s talán már csak azért is, hogy… Ellenben a hóka-halovány sóhajtássá silányuló felszabadító kilégzés olyannyira bizonytalanul indul, hogy szinte röstellem magamat. Ilyetén kényelmetlen helyzetemben szobrozok. Az órám kis-, nagy- és másodpercmutatója egymáson. Ki gondol kire? Eszembe jut Évi és Imran, Janekék, Olióék, Charli, Imini bácsi, Pista bátyáék, Mariskáék, Terézék, Bartalosék, az elhallgató Péterék, Kovács, a nagycsaládos, és a négygyermekes, Metal Casting-os Laci, meg még ki nem, de Pöntyike, az ikres Erzsébet-nyakravalójával, Józsi a Corsával, Margiték, Beri, Ewchen, Hane, Harkály mami, Giláék, Tanodásnő, Jogászék, Szilágyiné, Rigó, Molnár úrék, Pali és Tamás, Főnővérke és a díjazott Mesterkonstruktőr… gyerekeikkel, unokáikkal, ahol van… messze, messze, más határon – akik kitartanak a legyőzöttek mellett! Van látszata. Van mihez nyúlniuk. Ha a családban, rokonságban, baráti körben probléma merülne fel, rajtuk keresztül megy a hír életről, halálról. Jó kis gardróbot köszönhetek nekik; természetszerűen megadják a módját a ragaszkodás, a nagyrabecsülés kifejezésére. Maszek hordárként mi minden nem kerül utamba! A legnagyobb ínségben hathatósan segítőket, anyagiak hiányában, tőlem telhetően, irgalmasság, hogyan is szeressem? – szétveti a mellkasomat az ezer fokos öröm. Boldogságomban zokogok – levegőt most nem szabad venni. Erőt és jó egészséget! – hetedíziglen. Éljétek túl tenmagatokat… Jövőre már megindíthatnám az előnyugdíjaztatási procedúrát, csak hiányzik néhány munkaszerződéses nap, azaz, hogy minden O.K. legyen, még száznyolcvan napig munkaviszonyban kell, kellene legyek – ellenben… hagyjuk. Szüvecskéné asszonyság barátságos telkén, ebben a mini paradicsomban vetemény, gyümölcs, minden idejében, kellő mennyiségben megterem, virágzik egész évben a sok szép virág, de nincs almafája, hajt reggel négytől este tizenegyig, menet közben gondoskodik rólam is, ellát, kikészít, és amióta beenged, az alsóhelyiségben vagyok itthon, van két takaróm, a régebbi dolgaimat lemezszekrényben őrzöm, mintha jobb napokra várnék, minden összevissza van zsúfolva, amit felveszek, abban is alszom, amiben járok, ingyen van, ajándék, segély a legutóbbi menekültáradat éveiből. Még lent Dekken, Egedre távozásom előtt jut a fülembe, hogy beindulnak az előre nem is tudható tektonikus mozgások. Akkor is, nem titkolom, szinte megdermedek. Lehetséges? Minden lehetséges. Azaz, Ki vagy Mi vezérelheti a Bölcseket, akik a titkos Kormányzás örvényeit megtartva élnek és alkotnak? Ilyen és ennél is bizalmasabb kérdések merülnek, merülhetnek fel bennem… Akkor pedig…

Lám csak! – kapok észbe.

Amikor már dübörög velem a csuklós. Zajosabb a farmotorosnál. Ha ekkor óhatatlanul kiszaladna a számon, passzióból feltehető-e az akadémiai kérdés – mi értelme?… Vezérlő: a sugárzó fény!… No, tehát, hogy ne hergelődjek – a legjobban fájó éberen veszíteni –, találomra nem zsenírozom magamat.

(1995)

(Részlet a szerző azonos című, készülő prózai műve első fejezetének harmadik egységéből.)