Munk Artúr
Érettségi előtt és után
Érettségi előtt álltam. A ,,drukk" iszonyúan bizsergett bennem. Hogy mi az a drukk!? – azt így egyszerűen leírni nem lehet; vagy talán csak én nem tudom? Lehet. De azt hiszem, nem csak én, hanem más is képtelen ennek az ecsetelésére. Ez egy olyan lélekállapot, midőn a lélek semmiféle állapotban nincs. Szóval a szurkoló (ez németül van) erősen dolgozott bennem, miközben tanultam. Féltem valamitől, egytől, amely csaknem az őrülésig vitt: a megbukástól. Megbukni? Soha! Inkább a föld alá bújok. Öngyilkos leszek… különben nem… olyan bolond nem vagyok… tán inkább a föld alá bújok – a sárga földig!
Tehát szurkoltam. No és mit csinál ilyenkor egy jó nevelésű fiatalember? Semmi mást, mint fűt-fát ígértem mindenkinek, még a kőszenteknek is – csak imádkozzanak, hogy meg ne bukjam! A szentek közül különösen Szt. Antalt szeretik a diákok. Szegény Szt. Antal! Egy várost építhetnél már azon a pénzen, amit neked a diákok ígértek – és nem adtak meg.
Én nem a Szt. Antalhoz, a derék szenthez fordultam, hanem a koldusok közt osztogattam pénzt. Mennyi krajcárt osztottam szét.
Aztán mindig jól a lelkére kötöttem a koldusnak; hogy imádkozzék értem, hogy meg ne bukjam az érettségin.
De hát a sok is elfogy hamar – hát még a kevés! Az még hamarabb. És így sajnos az én könyörérettségi-krajcáraim is elhagyták urukat, gazdájukat és hazájukat. Aztán már ha egy koldus előtt mentem el, mindegyiknek a lelkére kötöttem, csak imádkozzék – ha leteszem az érettségit, kap egy forintot. A szegény koldusok pedig valószínűleg imádkoztak is.
A forint adakozás annyira szenvedélyem lett, hogy minden koldusnak ígértem egyet.
– Csak imádkozzék, hogy letegyem az érettségit.
De ez semmi! Önök, nyájas és nyájtalan olvasóim, nem is tudják, hogy mi az a forintosztó szenvedély! Elhiszem, hiszen még nem is próbálták. Nohát konstatálom, hogy nemcsak a koldusoknak, hanem másoknak is ígértem.
ĺgy gondolkodtam.
ĺgérem?! Mi ez? Semmi! Hát muszáj azt nekem meg is tartani? És mivel bizonyítják be, hogy csakugyan imádkoztak? Különben is: ha leteszem az érettségit; kérdés, hogy azért tettem-e le, mert ők imádkoztak. – Ha nem teszem le – akkor meg éppenséggel megszabadulok a fizetéstől.
Ez az okoskodás felbátorított – s ezután nemcsak a koldusoknak, hanem minden élőlénynek ígértem forintot…
Néhány esetet felsorolok.
Hazahozza a cipész-inas az új cipőmet. Neki is ígértem egy forintot – csak imádkozzék! Látogatóba voltam egy helyen, hol az összes cselédségnek ugyanezt mondtam. De ez még semmi! Ugyanezen szavakat mondtam többek közt a következő embereknek és nőszemélyeknek: A mosónőnek, ki a tiszta fehérneműt hozta haza, a rendőrnek, aki adófizetési felhívást hozott. A kőműveseknek, akik a házunkat javították, egy csomó varrólánynak. Cselédünknek és barátnőinek. A lámpagyújtogatónak, az idegennek, ki házunk kapuja előtt tartózkodott és még tudj' isten hány embernek és asszonynak…
A helybeli lapok elismerőleg emlékeztek meg a város jámbor népéről, mert, úgymond, a templom látogatók száma rohamosan nő. Kérte egy új templom építését. Első napon és héten kérte, majd hangosan követelődzött.
Én csak kezeimet dörzsöltem és sokkal nyugodtabban tanultam. Örömmel tapasztaltam, hogy milyen népszerű vagyok – és mennyire a nép keblén ringatódzom.
Elmúltak már a szörnyű napok – letettem az érettségit. Oh, boldog kor! Oh, idők! Oh, erkölcsök!
Az öröm mámorában úsztam el a rövidárú üzletbe és vettem egy botot. Hazarohantam, befektettem az ágyba a botot és mellé feküdtem. Elaludtam szép csendesen…
Már kora reggel felkelt a cseléd izgatottan.
– Ifiúr! Keljen fel…
– Hagyjon békében…
– De keljen fel! Itt a nép…
– Micsoda nép?
– Hát a nép… látni kívánja.
– Ugyan, ne vicceljen…
– Hát nem hallja, hogy zúg?…
– Kívánja eskümet?
– Nem tudom, mit kíván… de be akarnak jönni… mi bezártuk a kaput: nem jöhetnek mindannyian, hisz annyian vannak…
Tényleg mormogást hallottam az utcáról. Kiugrottam az ágyból, felöltöztem és odamentem az ablakhoz. A tömeg midőn meglátott, eget rázó éljenben tört ki és kendőiket lobogtatta… Jóságos ég!… A hajam égnek meredt… (azonnal lesimítottam) ezek… akiknek én forintot ígértem… egy velőtrázó sikoltásban akartam kitörni, de meggondoltam magam… Rettentő látvány tárult szemeim elé – ritka látvány. Az egész utca fekete volt a néptől. A közlekedés megakadt… Az üzletek be voltak zárva… Tehát ezek most eljöttek mindannyian… Borzalmas had. Ott volt a város összes koldusa. Tömérdek sebesülés történhetett, mert a mentők állandóan működtek. A nép ordította:
– Halljuk! Halljuk!
Felálltam az ablakra.
Népem! (Halljuk! Halljuk)
Én szegény – de becsületes ember vagyok (morgás) és örömmel látom, hogy önök engem, önök, akiknek szeretete minden kincsnél többet ér – önök mennyire szeretnek (Éljen). Az önök szeretete végtelen kincs – de sajnos e nagy kincsből se tudom kifizetni az önöknek ígért forintokat (felkiáltások: ohó – azt majd meglátjuk!). Szép számmal jelentek meg; szebb számban, mintha adót kellene fizetni… (morgás), de remélem, hogy csak nem gondolják, hogy majd minden embernek adok egy forintot (felkiáltás: igaza van). ĺgy hát kérem hömpölygő barátaimat, hogy mint jó nevelésű, intelligens nép… vonuljanak el ablakom alól és szeressenek engem továbbra is!… Záradékul csak annyit jegyzek meg, hogy ennyi pénzt nem csak hogy én, szegény magyar fiú, hanem még egész Ausztria se tudna hamarjában kiizzadni.
A tömeg óriási éljenek közt lassan elvonult. Én pedig reszkető inakkal léptem le az ablakpárkányról… Azt hittem, álmodom. Egy kő bevert két ablaktáblát és még másik kettőt… így hát nem álmodom… A cselédünk is bejött és kérte a forintot.
– Hát maga is?! No, jól van… megkapja, ha leteszem az… ügyvédi vizsgát…
Egy diák naplójából
Felolvasás
ĺrta: Munk Arthúr
VIII.
(Részletek)
szeptember 10.
Mondhatom, nagy szerencsém van. Jani beajánlott ahhoz a családhoz, ahol ő eddig tanított. Milyen jó neki; ő már lerázta az érettségit… Most már én is tanulhatok nyugodtan az érettségire, mert teljes ellátásért tanítok. Két fiút kell tanítanom: Károlyt, első gimnazistát és Józsit, negyedikeset.
A család különben e két reménydús magzaton kívül a következő tagokból áll. A család koronája és feje: Wedermann János, az apa vagy papa, ahogy tetszik. Kövér, vérmes ember. Úgy szuszog, mintha örökösen aludnék. Neje csinos, fiatalnak mondható asszony, nagyon szereti a rém- és detektívregényeket. Ma egész nap nyaggatott, hogy hozzak neki Scherlock Holmes kalandjai féle könyveket, vagy szerezzem meg a Zárda titkait, vagy a Kegyetlen apácákat. Csak ez az egy hibája van, illetőleg jó tulajdonsága.
Leányuk, Margit – képezdész – 16 éves, mint ahogy a cseléd mondja, bár én többre becsülöm.
És Miklós: négy éves.
A képezdész lány meg a szobám elég csinosak. Szobámban megvan minden, ami csak kell. Rögtön szemet szúrt azonban az ágyam fölött lógó pisztoly.
Ez a pisztoly olyan rozsdás, hogy nem is lehet kézzel megfogni, mert csupa rozsda lesz az ember keze. Amint javában töprenkedem, hogy hányadik századból való ez a pisztoly, midőn belép egy öreg asszony a szobámba iszonyúan ráncos képpel és az uzsonnámmal. Az uzsonnámat hozta.
– Mondja csak, szobalány –, minek lóg itt ez a rozsdás pisztoly?
– Szakácsné, Szakácsné.
– Eh, hát szakácsné …
– Hja, ifiúr, e' nagyon böcsös jószág. Már van vagy száz éves. Evvel a pisztollyal mentette meg a nagyságos úr apja az életit…
– Ugyan! És hogy történt? – kérdeztem én és elkezdtem falatozni.
– Hát úgy, ifiuracskám, hogy hát épen ebben az ágyban aludt a megboldogult.
A torkomon megakadt a kifli.
– Micsoda? –kérdeztem fogvacogva.
– Hát igen… A nagyságos úrnak az édesapja ebben a szobában itt aludt, mikor rablók másztak föl az ablakába. Az öregúr észrevette a rablókat, elkiáltotta magát, mire a rablók elszaladtak. Ekkor az öreg nagyságos úr kereste a pisztolyt sokáig és mikor egy félóráig kereste, akkor megtaláltuk végre mi itt, a falon. Sötétben kerestük, mert féltünk, hogy ha lámpást gyújtunk, hát belőnek a rablók… Osztán mikor megtaláltuk, az öreg úr nagy nehezen megtöltötte és kilőtt az ablakon…
– Köszönöm… elmehet már…
A szakácsné az ajtónál visszafordult.
– Megengedi, ifiúr, hogy mondjak még valamit?
– Csak ki vele!
– Hát izé… tudja-e, hogy a gyerekeknek még nem volt ilyen csúnya tanítójuk, mint maga?…
– Hallja!?
– Hanem én tudok ám orvosságot, ami leveszi az arcáról azokat a csúnya nagy szeplőket…
– Ugyan mi az!
– Hát csak kérjen a patikában öt krajcárért mályvamag olajat, oszt' ha avva kenyi az arcát, hát két év alatt biztosan elmennek a szeplők… ha a nap nem éri űket.
– Köszönöm, de most már igazán mehet…
Kikotródott.
Nagyon bosszantott ez a szakácsné… Mintha ő ezt nem tarthatta volna magában…Csak ezek a csúnya nagy szeplők ne volnának.
szept. 11.
Nagyon jól aludtam, noha eleinte mindig féltem, hogy a pisztolyt tartó zsineg leszakad és a pisztoly rám esik. Borzasztó álmom volt: pisztolygolyó voltam és az öreg Wedermann megtöltötte velem a pisztolyt és a kakassal egész éjjel csapkodta a fejemet és tán reggel is, ha a kakas kukorikulása föl nem kelt. Épen jókor keltem fel. Siettem Józsit is felkelteni, mert a természetrajzot reggelre hagyta. Rázom a haszontalant, hogy keljen fel: meg se moccan, teteti magát, mintha aludnék. Lehúztam róla a takarót; aludt takaró nélkül… Lehúztam a földre, aludt tovább hason a földön. Végre 8 órára sikerült vízzel fellocsolnom. Egy egész kancsó vizet öntöttem rá, még akkor is csak nagy nehezen kelt fel. Persze a leckét nem tanulhatta meg és a szerencsétlen szekundára felelt… Büntetésből nem kapott ebédet.
Wedermann úr úgy látszik, sajnálta a fiát, mert rám mordult ebéd közben.
– Ejnye, ez nem jól indult…
Fülig elpirultam.
Az apa folytatta.
– Józsi szekundát szekundára fog: ön nem volt lelkiismeretes.
– De kérem – rebegtem zavartan…
– Józsi tanítója nem oka ennek, hanem Józsi nem akart tanulni… – szólt bele Margit kisasszony.
Szívem elkezdett dobogni… vérem bizseregni…
Ránéztem… és ez elég volt nekem…
Szép szőke haja volt, piros arca, ábrándos kék szeme, és én nagyon szeretem az ábrándos kék szemeket. Éreztem, hogy 2/3 részt szerelmes vagyok bele…
Ebéd után akartam néhány szót váltani vele, de már elment az iskolába.
szept. 12.
Ma vendég jött a házhoz: Wedermann úr testvérbátyja.
Amint hallom, nagyon gazdag ember. Ebéd előtt hozzám jön Wedermann úr, az apa, szép új ferencjóskában.
– Mondja! Van magának jobb kabátja, mint ez? Mert ez nagyon kopott.
– Nincs – feleltem.
– Hm… Hm. Csak ez az egy kabátja van?
– Csak.
– Egy sincs több?
– Nincs…
– Az baj…
– Nem tehetek róla…
– Hát nézze… akarom, hogy ma az asztalomnál rendes kabátban jelenjék meg, hát majd felveszi az én régi ferencjóskás kabátomat.
– Én azt hiszem, bő lesz…
– Nem lesz bő, ha nem gombolja be…
– Dehogy nem…
– Mindegy, csak szűk ne legyen…
– No, az biztosam nem lesz.
Ezzel vonszolt magával és rám erőszakolta, saját kabátom tetejére tükörfényes ferencjóskát.
Elindultam az ebédlő felé…
Találkoztam Margittal…
Künn a leány, már messze kacag…
– Ne nevessen, Margit kisasszony, mert az nekem nagyon fáj.
– Ugye – válaszolt Margit –, minden hang egy tőrszúrás az ön szívének.
– Ne játsszék a szívemmel, Margit kisasszony.
– De hát mért vette fel ezt a maskarát?
– Ne is említse, hanem inkább igazítsa meg egy kicsit a haját a tükörbe.
– De itt nincsen tükör. Nincs egy kis zsebtükre?
– Dehogy nincs, csak azt a mellényzsebemben tartom… Hanem itt van a hátam és nézze meg magát ebbe a kabátba, mert az valóságos tükör.
És ezzel hátat fordítottam és ő a ferencjóska-kabát tükrében szépen megigazította a haját.
– Maga nagyon ötletes – szólt nevetve.
– Köszönöm – szóltam a könnyezésig meghatva…
Nem beszélhettünk tovább, mert már a leves tálalva volt. Bementünk. Bemutatkoztam Bakó úrnak. Wedermannról magyarosította magát Bakóra.
Miki és Károly közé jutottam.
Józsi megint el volt tiltva az ebédtől, mert befestette a nagybácsi bőröndjét tussal…
Margit szemben ült velem.
Szerencsétlenségemre Károly felismerte apja tulajdonát és ezt azonnal közölte Mikivel és a két kis Lucifer folyton fülembe vihogott. Különösen Miki nevetett nagyon.
– Mit nevettek, gyerekek? – szólt Bakó úr…
Miki megfordult hirtelen, de oly szerencsétlenül, hogy feldöntötte a paradicsom levest a fehér abroszra és világos új ruhájára… Óriási mozgolódás, sürgés-forgás lett… de a végén mégis kicipelték Mikit, akárhogy ordított és kapálódzott. Föllélegezhettem.
Egyik ellenségemtől már megszabadultam.
Karcsi, mikor olykor felkacagott, jókat csíptem rajta az asztal alatt… Harmadszorra akkorát találtam rajta csípni, hogy vörös lett az ujjam… Karcsi elkezdett üvölteni.
– Miért sírsz? – kérdezte az anyja.
– Megcsípett a tanító úr!…
– Micsoda hazugság! Én csíptem meg!…
– Igen, megcsípett…
– Hazudik! – kiáltottam torkom szakadtából! – A szék csípte meg, mert sokat fészkelődik rajta…
– Igaz! – erősíti Margit.
– Nem igaz! – ordította Károly.
– Ne feleselj! – vágott közbe az apa. – A tanító úr csak jobban tudja…
Margit mosolygott. Én pedig megint rászegeztem tekintetemet és le se vettem róla. Nem törődtem Józsival, akár mit beszél…
A kópé megint megszólal.
– No, most jól mondtam?
– Most jobban mondta, mint az elébb.
– Ehe… most megfogtam ám! – vigyorgott a kópé… – Nem is azt mondtam el, hanem a tegnapelőtti leckét…
Evvel már kihozott a sodromból, pofon vágtam alaposan.
A pofon hangjára fölnézett az anya is. Józsi úgy bömbölt, mint a sivatag vadja, az oroszlán és kirohant, hogy ő velem nem tanul többet…
– Kérem, ez a fiú nagyon rossz – panaszkodtam…
– Csak bánjon vele szigorún! – felelt az anya –, látja így kell vele bánni: most erélyes volt. Fölemelem a fizetését egy forinttal. Most már elismerem, hogy lelkiismeretes tanító.
Nagyon megköszöntem. Margit nem tudta kiállni a nevetést, kiment. Én utána mentem.
– No, most megjárta – kezdte ő.
– Maga miatt, Margit…
– Én miattam? Kacagok.
– Igen… maga miatt, mert szeretem…
– Nocsak, ne szeressen… hanem menjen Józsi után és békítse ki… ígérjen neki bélyegeket, mert szenvedélyes bélyeggyűjtő – evvel elsietett.
ĺgy hát kibékültünk és visszamentünk tanulni. Ekkor jöttem rá, hogy ő még nem tudja a történelmet…
– Miért nem tanult – kérdeztem – délután?…
– Futballoztam az erdőben…
– Igen? Térdeljen le.
Józsi letérdelt, de úgy vonyított, mint mikor egy kutyát a másik megharapja. Az anyja nem tudta hallgatni a sírást. Kiment.
Mikor magunkra maradtunk, kérdeztem Józsit.
– Mit sir, már megint?
– Fáj a térdem.
– Mitől?
– Megrúgták a térdemet a futballban. Úgy fáj… Csatár voltam… Az eredmény 0:2 a mi javunkra. Én csináltam mind a két gólt.
– Nohát, inkább tanult volna…
Már vacsorára hívtak bennünket… így a történelem vacsora utánra maradt.
Vacsora alatt én többet néztem Margitra, mint ő rám. Éreztem, hogy ő nem szeret. Ebből kifolyólag fájdalmas, kesergő, epedő verseket írtam, sőt elégiákat is… tanulás helyett.
szept. 14.
Tegnap nem tanultam egy szót sem és így természetesen nem tudtam fizikából felelni. Ez a szekunda nagyon lesújtott. Hazamentem. Wedermann úr még nem volt otthon, úgy hát még nem ebédelhettünk. Bementem a szobámba, odaálltam az ablakhoz és forró homlokom odanyomtam a még forróbb ablaküveghez… Amint kitekintek, sajátságos látvány tárult szemem elé. Egy komédiás bódé előtt – mert vásár volt – egy trikóba öltözött szálas ember kiáltozott torkaszakadtából. Mellette egy eke volt, egy asszony, meg egy derékig pőrére vetkőzött és feketére besubickolt frissújság-árus gyerek. Az asszony cintányért verte teljes erejéből egy főzőkanállal, az atléta termetű, torzonborz ember, meg a szerecsennek kisubickolt suhanc egész rekedtek voltak a sok kiabálástól. Mind a kettő ordított – de az egyiktől nem lehetett megérteni a másikat. Nagy tömeg állotta őket körül, de oda se figyeltek, hanem nevettek a majmon, amint ide-oda ugrált a deszkakerítésen. A szerecsen frissújság-árus úgy fázott, hogy a foga is vacogott.
Gondoltam magamban, megnézem, mit mutogat ez az ember. Nagy nehezen utat nyitottam magamnak a tömegen keresztül.
– Mennyibe kerül? – kérdeztem az atlétától…
– Csak egy krajcár – ordított a fülembe rekedt hangjával. Majd hanyatt estem.
– Egy krajcár… hát aztán mit mutat érte?
– Ezt az ekét tartom a fogamon!
És kiabált tovább. Ekkor vettem észre, hogy csak két foga van.
Igyekeztem tehát túlkiáltani.
– De hisz' csak két foga van!
– Elég baj – felelte rekedten –, huszonöt év óta emelem ezt az ekét, hát azóta kitört mind…
– És ha kitörik megint egy…
– Akkor a megmaradt egyetlen foggal emelem.
– Köszönöm…
Lefizettem a belépti díjat és bementem… a bódéba és kit láttam ott állni? – Margitot.
Majd kővé meredtem a bámulattól.
– Hogy került maga ide? – kérdeztem elég szemtelenül.
Margit szeretett volna a föld alá bújni, úgy szégyellte magát… de mégis sietett válaszolni.
– Úgy, ahogy maga.
Elkezdtem szerelmet vallani neki. Ő figyelmeztetett, hogy ha nem hallgatok el, otthagy. Én nem hagytam neki békét és ő otthagyott. Kiment utána.
– Hová szaladnak? – kiabált a komédiás. – Azonnal kezdem…
Hátra se néztem…
Az előszobában utolértem Margitot.
– Margit kisasszony, hallgasson meg. Egész mást akarok mondani.
– Mondja gyorsan…
– Én ma szekundára feleltem fizikából…
– Gratulálok…
– Ez forduló pontja életemnek.
– Ugyan.
– Tudja, hogy én öngyilkos leszek!
– Ugyan?
– Igen, öngyilkos leszek, hacsak azt nem mondja, hogy szeret.
– Ugyan, hagyjon békén…
– Margit, én öngyilkos leszek!
– No, ha épen akarja, hát megmondom: nem szeretem az olyan szeplős majmokat, mint maga… – és otthagyott.
Berohantam a szobámba, lekaptam az ágyam felett lógó pisztolyt és elrohantam hazulról.
– Vége –
Egy öngyilkosjelölt naplójából
ĺrta: Agyar
Tárca
Nem vagyok egy csöppet se szép.
Nézem magam a tükörben. Órák hosszat bámulok belé és nem tudok egy szép vonást se fölfedezni otromba, nagy buta arcomon.
Hosszú, szőke hajam olyan, mint a vízbe áztatott kender. A nyakam hosszú, sovány. Az orrom hosszú, horgas. Szóval semmit se fedeztem még eddig föl rajtam, ami szép, tetszetős volna.
És mégis – nem tudom, miért – egy egész sereg asszony, lány bolondul utánam.
Ez az én tragédiám.
Átkozom a buta sorsomat, amely ebbe a kopott, háromemeletes házba hozott, ide a Bokréta utcába.
Véletlenül kerültem ebbe a házba.
A kapun lógó rózsaszínű cédula okozta vesztemet.
Csinos fiatal özvegy
kiad
intelligens fiatalembernek
egy szobát
I. em.
Ez állt a cédulán. Fölmentem.
A hatos számú ajtón becsöngettem.
Egy gyönyörű, előkelően öltözött hölgy nyitott ajtót. Bemutatkoztam neki.
– Ritka Árpád, bölcsész vagyok.
Kezet akartam neki csókolni, ő azonban nevetve kapta vissza kis kezét és pirulva mondta, hogy ő a – szobalány, és hogy a nagysága nincs itthon.
– Az lehetetlen, hogy maga a szobalány…
– Pedig így van.
– És a nagysága?
– Este jön haza.
A csinos szobalánnyal rövid időn belül annyira összebarátkoztam, hogy addig nem is nyitott ajtót, míg meg nem esküdtem, hogy a nagysága bármilyen nagy árat kér a szobáért, én megadom…
Másnap becsöngettem újra.
Otthon volt a nagysága is, a szép arcú, magas szőke asszony, aki már ugyan nem szép, de elég kívánatos volt. Bevezetett a szalonjába.
Az alku hamar megvolt. Én ígértem 15 forintot, az özvegy azt mondta, hogy neki elég 12 forint is, mert látja, hogy rendes, tisztességes ember vagyok, de azután biztosan számit rám. Ezt a biztosat úgy mondta, hogy szinte éreztem, hogy mint borzolódnak fel idegszálaim az özvegy horgas pillantásaitól…
Mikor kezet csókoltam neki az előszobában, kis híja, a nyakamba borult. Én meg annyira zavarba jöttem, hogy az ajtót nyitó szobalánynak is kezet csókoltam.
Izzott az arcom, mikor az utcára értem. Megnéztem magam a kis kézitükrömben, de undorodva dugtam vissza a zsebembe.
Másnap kora reggel már vittem a holmimat az új lakásba egy hordárral.
A kapu előtt, amint fizettem a hordárnak, észrevettem, hogy egy babaarcú hölgy mosolyog le rám az egyik földszinti ablakból. Fekete szemű, őrületesen szép nő volt.
Ránéztem: ő még jobban mosolygott. Majd megbolondultam ettől a mosolytól.
Mikor a hordár elment, csókot dobtam az ablak felé a kicsikének. A kicsike visszadobta.
Ez meg pláne elvette az eszemet.
Mint a holdkóros, akartam felkúszni az ablakába, hogy legalább egy csókot kapjak, mikor egy papiros szeletkét dobott ki az angyal. Ez volt ráírva nagy szarkaláb betűkkel: ,,Most nem… majd máskor… talán este…"
Meg voltam elégedve a sikeremmel.
ĺme: még nem is lakom itt e házban és máris három nőcskét hódítottam meg…
Mikor a szobámba léptem, ott találtam a gazdasszonyomat, a szőke özvegyet, és egy még szőkébb kutyás lányt.
A gazdasszonyom így mutatta be:
– Itt van a második emeletről a Piroska kisasszony. Született angol lány. Két éve van Budapesten. Nagyon szolid lány és rendes. Az ölében ez a szép kis kutyuska a Foli.
– Örvendek – mondottam és jól szemügyre vettem a Piroska nevű ,,angol" hölgyet. Mondhatom, szép volt. Sűrű szőke haja csak a válláig ért. Aranyos kis szája és szép kis pisze orra volt.
Olyan vontatottan beszélt magyarul és olyan szépen, hogy szerettem volna az ajkaiba harapni.
Ez az ennivaló kislány, mikor a gazdasszonyom kiment a konyhába uzsonnát készíteni, egyenesen a nyakamba borult.
Ez is belém szeretett, gondoltam magamban, és csak néha viszonoztam szenvedélyes csókjait.
– Ma este várom a kapu alatt – szólt ő, és én még csak nem is tiltakozhattam, mert a szőke özvegy hirtelen belépett a szobába. A borzas fejű kis angol lány nem bírta visszakapni a fejét, mert göndör hajfürtje beleakadt a nyakkendőtűmbe. És míg reszkető kézzel, izgatottan kiszabadítani igyekeztem a haját, a gazdasszonyom förtelmes pörölésbe kezdett.
Az idill vége az lett, hogy az özvegy kidobta a Piroskát, a szolid angol lányt, és utána dobta a kutyáját, a Folit.
Uzsonna után nagy nehezen eltávolítottam a szőke özvegyet a szobámból, és mosdóvizet kértem.
A szobalány, a világ legszebb szobaleánya hozta be a mosdóvizet.
Letette és sírva a nyakamba borult.
– Mi az? – kérdeztem.
– Tudom, ifiúr, hogy nem szeret engem…
– Ki mondja?
– Hallgatództam itt az ajtón és…
– Én csak magát szeretem…
– Tudom: az úri fajtát jobban szereti…
– Én csak magát szeretem, édes izé… de mit csináljak, ha ez a Piroska is szeret – mondtam és átölelve a falhoz szorítottam és vadul csókoltam a száját. Nem vettem azonban észre, hogy az, amit én falnak néztem, tulajdonképpen ajtó, amely az özvegy szobájába vezet.
És amint így nekiszorítottam a szép szobalányt az ajtónak, a zár engedett és mi ketten beestünk a gazdasszony szobájába. Az özvegy éppen öltözködött, de ez nem gátolta őt abban, hogy egy hatalmasat sikítson, és hogy pofon vágja a szobalányt.
– No, hát, kérem, Ritka úr… én már tíz éve virtsaftolok, de még ilyesmi nem fordult elő.
– Bocsánat… – szóltam erőtlenül és csendesen visszavonultam a szobámba.
A szőke özvegy most a szobalánynak esett.
– Hát ilyen vagy te, cudar?...
– Te vagy cudar… – vágott vissza a szobalány.
– Micsoda? Ilyet mondani? Nekem? Tudja-e maga, hogy kivel beszél? Hisz úgy kidobnám, ha volna más kilátásban, hogy a nyaka is kitörne… Maga szemétdomb!
– Maga az… És engem nem kell kidobni: megyek én magam is…
– Szerelmeskedik a kisasszony…
– Hát talán a nagysága nem? Hisz majd fölfalta a szemeivel az ifiúrt.
Hogy ezután mi következett, azt már nem tudom, mert én szép csendben kiosontam a szobából.
Amint a lépcsőkön lefelé rohanok, egy szép kis bakfis állított meg. Azt kérdezte, hogy hány óra van.
Megmondtam neki. Ő bájosan mosolygott. Én bemutatkoztam. Színinövendék volt. Abban a házban lakik, ahol én. A harmadik emeleten. Elkísértem. A színésziskolába ment.
Még kétszáz lépést se tettünk és már karöltve haladtunk a szűk utcákon keresztül. A kétszázötvenedik lépésnél már szorongattam a kezét és oly szorosan haladtunk egymás mellett, hogy egy kártyalapot se lehetett volna közibünk tenni.
Alig tettünk húsz lépést, már kész voltam a szerelmi vallomással.
Mikor elmeséltem neki, hogy hány hölgyet hódítottam meg, nagyot nevetett.
– Igen, mert maga az egyedüli fiatalember, az egész házban.
– Úgy? No, akkor nem csodálkozom egy csöppet se… És mondja: ki az a földszinti tündér?
– Tudom, kit gondol… az egy szalmaözvegy…
– Köszönöm.
A Kerepesi útra értünk.
– Isten önnel, Ritka úr… a viszontlátásra ma tíz óra előtt, a kapuban – szólt ő és tovalebbent.
Egy darabig még néztem kecses járását, gyönyörű alakját és azután visszafordultam.
Hazamentem.
Éppen a lépcsőházban voltam, amikor egy papírdarab esett a lábam elé.
A papírra ez volt ráírva:
,,Akar-e megismerkedni egy nevelőnővel? Ma este kapuzárás előtt várom a kapuban."
– No, ez már mégis csak sok! – gondoltam magamban. Hisz ha ez így megy tovább, akkor meg kell bolondulni…
Sietve mentem fel a lépcsőkön és lábujjhegyen mentem be a szobámba. Nem vett észre senki. Ennek nagyon örültem… legalább nem látok már több nőszemélyt…
Mert már – az igazat megvallva – untam az egész komédiát és borzalommal gondoltam arra, hogy mi lesz velem ma este?
Mielőtt elmentem hazulról, ismét konstatáltam, hogy egy csöppet se vagyok szép, csak éppen egy kis pirosság van az arcomon.
Egy pillanatra azt hittem, hogy csak a bájos nőszemélyek egyszerűen elbolondítottak, játékot űztek az én tapasztalatlan fejemmel és egyikük se lesz a szerelmesek szokott találkozóhelyén.
Tévedtem…
Ezek a gyenge nők csakugyan belém bolondultak és evvel megásták egyszer s mint a síromat is…
Még nem volt tíz óra, mikor hazamentem. A kapu még nem volt bezárva és – borzalom el is gondolni – a kapu alatt egy sereg nő várt…
Ha csak vártak volna, az nem is lenne olyan őrjítő, de veszekedtek is. Leszidták egymást, mint a kutyák, sőt, mikor engem megláttak, még egymás haját sem kímélték…
Én pedig, mint az őrült, úgy vágtam magam neki a lépcsőknek. Egyszerre ötöt ugrottam. Egyenesen a szobámba menekültem és magamra zártam az összes ajtókat…
És most azon töröm a fejemet, hogy főbe lőjem, vagy fölakasszam magam.
A szűz imája
Darabos Antal a kiskapuban még egyszer visszafordult.
Peckesen, kissé ferdén tartotta vérbő nyakát, mintha egyensúlyba akarná hozni jókora, borvirágos orrát, kerek fejét. Nagyot rántott a lecsúszott nadrágszíján.
– Hát akkor annyiban maradunk, Róza néni – mondotta lihegve, szűk levegőjű hangján és leharapta a szivarja végét.
– Rendben van, Tóni bácsi, akár a kezem írását adhatom…
– Többet ér a maga szava, Roza néni, mint az írás. Hát aztán, ha sikerül a dolog, az enyém lesz az egyik fejőstehén, meg a nagy fülű tarkamalac… Rendben van?
– Hányszor mondjam, hogy rendben… A pap se prédikál kétszer…
– Nono… csak azért mondom, hogy azután ne legyen összekülönbözés, harag, szóbeszéd, miegymás… Hát akkor mához két hétre gyüvünk.
– Jézuska segítségével – sóhajtotta Baginé asszony.
– Igaz, no! – kapott a fejéhez Darabos Antal –, mit mondjak neki: hány éves az Ilonka?
Az asszony kerek arcát elöntötte a vér.
– Hány éves?… Várjon csak, Tóni bácsi… Most nem is tudom hamarjában. A születési éve benne van az imakönyvben… Hogy is?… Mondja neki, hogy húsz év körül van…
– Bízza csak rám, majd megfelelek én annak a fiatalembernek. Tyű, de befűtött a bora… minden csöppje vérré vált.
– Hát csak jól igazítsa a dolgot, nem kívánom ingyen a fáradozását, inkább még a kis hordó borral meg is toldom az alkut.
– No, akkor isten áldja meg, Róza néni.
– Isten áldja meg, Tóni bácsi…
Órák hosszat tartó tárgyalás fejeződött be a kiskapuban. Nagy dologról volt szó: Bagi Jánosné sürgősen férjhez akarta adni egyetlen lányát, Ilonkát.
A sürgősséget a doktor mondotta ki a minap… Az amúgy is gyenge, sovány lány erősen fogyott. Nem evett, szédült, nyugtalanul aludt. Az anyja elvitte a doktorhoz. A pápaszemes orvos a gép alá állította a szégyenkező, pityergő lányt és még az anyjának is megmutogatta a belső részeket. Aztán alaposan megkopogtatta a hátát, mellét és a vizsgálat végén kijelentette, hogy nincs ennek a lánynak semmi baja, hanem sürgősen férjhez kellene adni. Baginé csodálkozott a legjobban, amikor az orvos kiszámította, hogy a lány már huszonhét éves is elmúlt.
Persze, otthon azután volt mit hallgatnia az öreg, süket, nyakigláb Bagi Jánosnak. Alaposan nekiesett az asszony. Ilyenkor a csúfnevén szólította az esetlen, nagy embert – No, Talpas – így pörölt vele –, ezt is neked köszönhetem… Más, rendes apa törődik a lányával, gondoskodik a jövőjéről, de te… te… Talpas… csak gyüszmékelsz, ide-oda szuszogsz, talpalsz, a fogadhoz versz minden garast, de a legkisebb gondod is nagyobb mint a leányod… Tőled akár vénlány is maradhat az Ilonka, csak a pénzed megmaradjon a szalmazsákban.
Csak ezután a hangos bevezetés után következett a tulajdonképpeni leckéztetés. A lányt nem viszik sehová, vendég soha sem jön a házhoz, az öreg félti a lányát a fiatalemberektől, elriasztja a komoly kérőket. Ilonka olyan, mint az ágról szakadt, nincs egy rendes felvevő ruhája, még a szomszéd bútorcsomagoló leánya is szebben ruházkodik, pedig hol van az a Bagi családtól!… Az öreg Talpas nem ad pénzt színházra, tánciskolára, zongoraleckékre, mozira, itthon ülnek évszámra…
Bagi János nem szólt egy szót se, csak néha morgott valamit a bajusza alatt. Tudta, hogy a szó csak szaporítja a szót, inkább lenyelte a szidást. Addig-addig csoszogott a konyhában, míg végre is nyakon ragadta a virágos boroskancsót és lement a pincébe. Föl se nézett, amíg alaposan le nem itta magát. Most azután az öreg káromkodott, az asszony hallgatott, legfeljebb a keze ügyébe eső tárgyakkal csapkodott. Tudta, hogy ilyenkor nem tanácsos nyelvelni. Miután az ember lecifrázta felesége minden pereputtyát, elunta az asszony némaságát és lefeküdt az istállóban. Reggelig horkolt.
A nyelves asszony nagyon jól tudta, hogy ő a hibás, nem a férje. Tíz évvel ezelőtt még jelentkeztek a kérők, de a büszke Baginé nagyon válogatott. Mindenáron ,,diplomás" férjet akart a leánya számára szerezni. Akkor még jó ára volt a földnek, háznak, szőlőnek. Diplomás kérők is akadtak, de amikor megtudták, hogy nincs készpénz-hozomány és az örökségre várni kell, egyszerűen visszavonultak. És múltak az évek. Baginé nem akarta a lányát hivatalnokhoz adni. – Nem adom tintanyalóhoz – mondta gőgösen. – Ha kidobják az állásából, mehetnek koldulni… És Ilonka várt… A mesebeli királyfit, a deli regényhőst várta… közben pedig a húsz lánc föld, a hat kapa szőlő, a ház, a régi érték harmadára esett…
Aztán, a szomszédok szerint, abban is hibázott Baginé, hogy még nem is olyan régen elvárta, hogy neki tegyék a szépet a legényemberek. Szemrevaló, jó állású, kackiás asszony volt abban az időben. Arca friss-piros, mosolygós nézése hamiskás volt. Őszülő haját titokban pálinkás zöld dióhéjjal mosta, a fehér hajszálakat kitépdeste, vagy a piros kontykendő alá rejtette. A munkában is kiállotta a versenyt a fiatalokkal, a nyelve is a helyén volt, három helyett is győzte. Azt mondták az ismerősök: Bagiéknál az asszony hordja a kalapot… Az éles szájú asszony a tisztelendő úrnak is megmondta a véleményét. A plébános úr arról prédikált, hogy a családban az ember a fő, az ember a család feje. Mise után azt mondta Baginé a tisztelendő úrnak: Ha igaz az, hogy az ember a család feje, akkor az asszony a nyak… arra csavarja a fejet, amerre akarja…
Nem járt sehová, újságra nem költött pénzt, mégis hamarább tudott meg minden pletykát, mint akárki a városban. Jaj, volt annak, akire haragudott, akit a nyelvére vett… Mindenkiről tudott valamit, mindenkit ismert. Friss híreit a kövér, fájós lábú fűszeresnével cserélte ki. A fűszerüzletben volt a központ, ahová a mosolygós arcú borbély is bejáratos volt.
Most is alig várta Baginé, hogy közölhesse szomszédaival az örömhírt: Ilonka férjhez megy. Annyi, mint bizonyos. Egy vidéki hivatalnok kérte meg a kezét, nagyon szerelmes Ilonkába, pedig csak fényképről ismeri. Hátha még személyesen is megismeri…Két hét múlva jön leánynézőbe, talán majd megtartjuk az eljegyzést is…
– Az orvos ajánlotta, hogy adjuk férjhez a kislányt. Nagyon vérszegény a lelkem. Jaj, hogy szégyenkezett az ártatlan teremtés az orvos előtt… ha látta volna, szomszédasszony… Nahát!… Sírt a drága szentem, nem akart levetkőzni… olyan szégyenlős… Most volt először orvos kezében… Körösztül nézett rajta a villanymasinával, a rögtöngéppel, nekem is megmutatta a belső részeket. Sokba került, de megérte, mivelhogy én is láttam a lányom belsejét és tulajdon szemeimmel győződtem meg, hogy nincs benne hiba. Szóval nincs semmi baja… Igaz is!… Hallotta, hogy a Molnár-Mejjes özvegyét a nagy kruskás tartja ki? Biztos… Egészen biztos, ha én mondom…
Ilonka otthon ült, az utcai leányszoba ablakában kézimunkázott. Néha-néha kinézett a porban úszó utcára, pihentette fájó, csontos hátát. Nyúlánk, hirtelen nőtt, hajlott hátú, sovány lány volt. Fiús arca az apjára emlékeztetett. Apró, mélyen ülő fekete szemei, dús, középen összenőtt szemöldökei, hosszúkás orra érdekessé tették barna arcát. Nem járt sehova, csak a templomba. De ha ünnepnapon kiöltözött, megnézték a fiatalemberek. Ott állt a leányszobában a lehangolt, öreg zongora, amit Bagi úr a háború alatt szerzett néhány zsák kenyérlisztért. A félszobát foglalta el a hosszú zongora. Úgy terpeszkedett, mint egy kivénült ragadozó, amely csak ritkán tátja el a száját és csak elvétve mutogatja sárga fogait. Ilonka tanult ugyan zongorázni, de sokat felejtett. A szülei takarékoskodtak, nem akarták még a zongoraórákat is fizetni. Keveset beszélt. Az anyja mellett különben se jutott szóhoz.
Akkor sem szólalt meg, amikor az anyja magához kérette Tóni bácsit, és bezárkóztak a nyári konyhába. Tudta, hogy róla van szó, mert Tóni bácsi előszeretettel foglalkozott házasságok összeboronálásával. A Lépes Gizit is a Tóni bácsi adta férjhez, aki egy hónap múlva otthagyta az urát.
A nagy sugdolózásból csak ennyit kapott el Ilonka füle:
– Úgy vegye, Róza néni, mintha már kész is volna a parti… A Kázmér úr nem néz a pénzre, neki a lány kell… Igaz, hogy a kövér lány a gusztusa, Ilonka meg sovány…
Mihály napjára, Kázmér úr névnapjára várták a kérőt. Éppen kétheti idejük maradt az előkészületekre.
Megindult a lázas munka.
Baginé saját kezűleg tapasztotta meg a házelejét, azután nekiesett a hosszú meszelővel és szép aranysárgára festette be a ház utcai frontját. Az alsó részt szép, sötétbarna színre meszelte ki, azután nekifogott az ablaktáblák mázolásához.
Az eresz alatt kevergette a festéket – a jó isten tudja, csak, hol jártak a gondolatai –, amikor hirtelen felkiáltott.
– A zongora! Teremtő isten, a zongora!
Ilonka ijedt arccal futott ki a szobájából.
– Mi az, mama?… Csak nincs valami baja?…
– A zongora…– ismételte Baginé –, erről majdnem megfeledkeztem…
– Mi van a zongorával, mama?
– Az, hogy okvetlen játszanod kell valamit Kázmér úrnak… Úgy hallom, nagy zenebolond, ott ül egész nap a rádiója mellett… Látod, mindig mondtam, hogy gyakorolj, de ezek a mai lányok nem fogadnak szót az anyjuknak… Most kigyött a szavam… Tudsz még valamit?…
– Semmit se tudok… Azt a kicsit is elfelejtettem, amit tudtam…
Szótlanul bámultak egymásra. Ilonka körmeit rágta, Baginé a lány pattanásos homlokáról akarta leolvasni a megoldást. Végül is az anya kendőt kerített magára és átszaladt a szomszédba Berta kisasszonyhoz, a zongoratanárnőhöz.
A vénkisasszony éppen otthon volt, paradicsomot tett el télire.
Sokáig tanakodtak, tárgyaltak, alkudoztak. A tanárnő vállalta, hogy két hét alatt betanítja Ilonkát egy szép, klasszikus zenedarabra.
– Csak ne legyen drága – siránkozott Baginé –, úgyis olyan nagy kiadásba vertük bele magunkat…
Berta kisasszony szerint a zongorázás hozzátartozik a műveltséghez. Ez csak természetes… Aztán a zenei műveltségről tartott előadást. Baginé kialkudta az óradíjat, naponta egy lecke, a kottát a kisasszony köteles magával hozni…
Másnap már megjelent Berta kisasszony. Sietve jött, félretaposott cipőiben. Mindig sietett. Leült a zongora mellé, megigazította félrecsúszott csiptetőjét és maga elé terítette a kottát. A kétoldalas, tépett, öreg kottán nagy betűkkel állt a cím: A szűz imája – Gebet einer Jungfrau. Régi, kipróbált zenedarab ez, haladók számára. Berta kisasszony már kívülről játszotta a darabot, hiszen negyedszázados praxisa alatt legalább ezerszer játszotta le az érzelgős dalt. Szinte olvadozott a gyönyörűségtől. Hosszú derekával ütemesen hajladozott, vastag ajkait mosolyra húzta, miáltal láthatóvá vált a hiányzó két, felső metszőfog helye.
Harmadszor is lejátszotta A szűz imáját, és mert Baginé becsoszogott a szobába, németül szólt Ilonkához, amiből ugyan a lány egy kukkot se értett, de annál élénkebben helyeselt a boldog anya.
– Úgy, úgy… kisasszony, nagyon helyesen teszi, ha németül beszél vele, legalább egyúttal azt is gyakorolja a kislány. – Azután ott rakosgatott, törülgetett a leányszobában, nehogy kárba vesszen a drága óra.
Aznap a leányszoba ajtaját festette Baginé, amikor Berta kisasszony felsóhajtott.
– Mégis csak fel kellene hangoltatni ezt a zongorát.
– Hát még mit nem? – pattogott Baginé. – Majd még arra is költünk. Hangoltassa fel a jövendőbeli ura, ha jónak látja, ha nem tetszik a hangja… Nem igaz, Ilonkám?… Úgyis a tietek lesz a zongora. Ez hozzátartozik a stafírunghoz…
Berta kisasszony türelmesen ütötte a taktust ceruzájával.
– Tratatatira… egy, kettő, három, négy. Jól van Ilonka… kissé megizzadt, de jól megy, látszik, hogy gyakorolt… Most még egyszer elölről az egészet… Andante kezdeni… így… az előképet jól kihozni… Nézze, édes lelkem, így kell játszani a trillákat… Aztán ez jön: tatitatatirom. Tartsa ki, kérem, az akkordokat… Úgy, ki–tar–ta–ni… Játssza csak innen újból… Megjárja… A végét élénkebben tessék játszani… Itt áll a kottán az utasítás: pin allegro…
– No, hogy megy A szűz imája? – kérdezte az anya.
– Hát bizony lassan, de azért megy valahogy – felelte Berta kisasszony és letörölte verejtékező, olajos homlokát.
Lázasan folyt a készülődés. Még csak három napjuk volt Mihály-napig. Baginé maga pingálta ki a tisztaszobát, padlót súrolt, takarított, porolt, sikált. Ilonkát kímélte, nehogy kidolgozott kezekkel üljön a vőlegény mellett. Hozott neki a patikából narancsvirág-krémet és azzal kente a kezét. Bagi János is kitett magáért. Kihordta a trágyát a földekre, kisöpörte az udvart, kitakarította az istállót, rendbe hozta az elhanyagolt, kiégett kiskertet. Szegény Ilonka, egész délutánokat görnyedt a rekedt zongora mellett, már kotta nélkül játszotta A szűz imáját, csak éppen a merev ujjai nem akartak engedelmeskedni.
Egy nappal a nevezetes nap előtt beugrott hozzájuk a Tóni bácsi. Nagy sütés-főzésben találta a háziakat. Bagi bácsi az edényeket mosta, sikálta, a felesége éles hangja kihallatszott az utcára.
– Hát holnap jövünk, Róza néni – mondta Tóni bácsi fontoskodó arccal. A déli vonattal érkezik Kázmér úr és még az este visszautazik.
– Ilyen rövid ideig marad? – kérdezte az asszony.
– Csak a névnapjára, Mihály-napra kapott szabadságot, reggelre már be kell menni az irodába. Itt a levele…
– Kár, pedig három napra is futna az ennivalóból.
Ilonka A szűz imáját játszotta.
Tóni bácsi szemei felcsillantak.
– Ejnye, de szépen játszik ez a lány… Erről nem is beszéltem Kázmér úrral. No, ez szép meglepetés lesz… Annyit tudok róla, hogy nagyon szereti a rádiót… Akkor hát… izé, az állomásról igenyesen gyüvünk az ebédre…
– Csak ne sokat késsenek, tudja, hogy nem jó várni a kész ebéddel… – mondta az asszony és kisietett az udvarra.
Elérkezett a várva várt nap. Mire a delet harangozták, Ilonka teljesen felkészülve illegette magát a tükör előtt. Vadonatúj, zöld buggyos ujjú ruha volt rajta. Aznap friss hullámokat sütöttek a hajába, a körmeit is kifényesítették, sápadt arcára egy kevés pirosítót raktak.
Baginé még nem készült el munkájával, pedig az urán kívül Berta kisasszony is segédkezett körülötte. Balszerencse üldözte. A tejeskalács lapos volt, alighanem megfázott, a kenyeret megégette a pék, a hús sehogy se akart puhulni, a rántás kozmás volt, a rétestészta szakadozott és az asztalterítőhöz ragadt… Berta kisasszony rövidlátó szemeivel kétszer is leverte a sótartót, ami rosszat jelent.
A kitálalt apróléklevest már vastag bőrréteg fedte, mire megérkeztek a feketébe öltözött vendégek.
A magas, szőke, lányos arcú, borotvált fiatalember igen jól festett a fekete zakóban, csíkos nadrágban. Sápadt arcán az izgalomnak legkisebb nyoma sem volt felfedezhető. Tóni bácsi erre az alkalomra felöltötte vőlegény korabeli ferencjóskáját.
A bemutatkozásnál Ilonka szörnyen izgatott volt. Lesütött szemekkel, pipacspiros arccal nyújtotta csuromvíz, jéghideg kezét a vendégnek, nem mert a szemébe nézni.
Tóni bácsi utána ment.
– Istennek hála, megy itt minden, mint a karikacsapás – súgta a háziasszony fülébe. – Csak azután valahogy meg ne feledkezzék Róza néni a fejős tehénről, meg a tarka malacról, no meg a kis készpénzről, ami kiadásom lesz…
– Készpénzről szó sem volt, Tóni bácsi…
– Ugyan már, no… A zongoráról se volt szó… Három ezres bankó az egész, szóra se érdemes… Utazás, levelezés, telefonálás, miegymás, ez, az … Ha az egyetlen lányának a boldogságáról van szó, nem néz az ember egy kis készpénzkiadásra. No, nem igaz, Róza néni?
Hirtelen abbahagyta, mert Bagi úr közeledett feléjük és ő nem tudott az alkuról.
Bagi úr hangos szóval mutatkozott be Kázmér úrnak.
– Bagi János a becsületes nevem és minden jót kívánok…
A kerek asztalnál Kázmér úr, Ilonka és Baginé között ült, míg Berta kisasszony, Tóni bácsi és a házi úr közé került.
Kázmér úr komoly arccal, kissé tartózkodóan evett. Nagyon keveset beszélt és nagyon halkan, úgyhogy Bagi úr egy hangot se értett a szavából. Tóni bácsi a nyakába kötötte a lepedőnyi asztalkendőt, teli szájjal evett és szorgalmasan ,,kezelte" a boroskancsót.
Annál többet beszélt a háziasszony.
– Hát, kérem, egyszerű polgári ebéd – mondta emelt hangon –, nem flancolunk kérem, azt adjuk, amink van. Az úriasszonyok ilyenkor előételt is csinálnak, de én ahhoz nem értek… Csak ilyen egyszerű, polgári házi koszthoz… A magamfajta vénasszonytól jobb nem telik…
– Nono! – szólt közbe Tóni bácsi teli szájjal. – Nem lehet, ha egyidős velem… Együtt gyerekeskedtünk…
Borral kínálta a vendéget.
– Finom, négyéves siller… Isten tartsa!… Ez a bor aztán pirosra festi az ember ábrázatát…
Baginé kitartóan folytatta.
– Mert a mai világban nagyon össze kell húzódszkodni… Nagy szó az, kérem, manapság gond nélkül élni… Egy kis savanyúságot vegyen, izé… Kázmér úr, a hús mellé. Az uborka kissé puha, azért nem ajánlom.
– Ilonkát biztassa! – szólt közbe Tóni bácsi. – Ráférne néhány kiló… különben azt mondják, ez a női divat, a sovány…
– Leánykoromban én is ilyen vékonyka nádszál voltam…
– Asszony korában majd meghízik – nevetett Tóni bácsi.
– Az attól függ, milyen férjet kap – tette hozzá széles mosollyal Berta kisasszony, és kezével eltakarta metszőfogainak hiányát.
– Ilonka valóságos földön járó angyal – szólt Tóni bácsi magasra emelt pohárral –, ami manapság ritkaság, mert a mai lányok…
– A mai lányok – vette át a szót Baginé –, ajaj, a mai lányok. Ne szólj szám, nem fáj fejem… Hiszen ezért van a sok boldogtalan házasság, és a holtomiglan csak néhány hónapra vagy évre szól… Az én lányomat háziasan neveltem… Házimunka, kézimunka, no meg egy kis zongorázás… Nincs korzó, nincs mozi… ilyen helyre mi nem járunk, mi nem ismerjük a flancot… Aztán olyan ritka már az igazán tisztességes lány. A mai lányok többet tudnak, mint az anyjuk… Azért nősülnek olyan nehezen a szegény fiatalemberek… No, még ezt a kis tortát… Ilonka remekműve. Nem nagyon sikerült, de még így is jobb ízű, mint a cukrászdai pancs. Ilonka nagyon szépen zongorázik… Látta a zongorát? Az is a stafírunghoz tartozik, két szobabútor, a zongora, meg a remek kelengye… Szereti a zenét, Kázmér úr?
– A rádiózenét szívesen hallgatom… más szórakozása úgysincs az embernek…
– Jaj, nem szeretem a rádiót – sikongott az asszony –, megfájdul tőle a fejem…
– Mit hallgat legszívesebben? – kérdezte pirulva Ilonka.
– A cigányzenét – felelte Kázmér úr.
A süket háziúr elunta magát. Felállt és teli borospohárral, bizonytalan lépésekkel közeledett a vendég felé.
– Isten éltesse! – kiáltotta Tóni bácsi és koccintásra emelte poharát.
– János! Ne igyál olyan sokat, tudod, megárt az ital… Az orvos is azt mondta: meghalsz, ha mértéktelenül iszol…
– Akkor már inkább iszom… Mert, ha már meg kell halni, akkor inkább a bortól, mint a borért halok meg... Igaz-e, öcsémuram? He?…
Az ebéd véget ért.
Kázmér úr felállt és sorra kezet fogott. Baginénak kezet csókolt.
– Kedves egészségére…
Bagi úr és Tóni bácsi visszaültek az asztalhoz, a többiek átvonultak a leányszobába.
Berta kisasszony fénylő arcára vörös foltokat festett a szokatlanul erős bor. Nagyokat kacagott, gyakran emelte szája elé kezét. A csiptetője félrecsúszott az orrán.
– Ilonka! Zongorázzon valamit Kázmér úrnak… No, ne kéresse magát… Kázmér úr, talán kérje meg maga…
– Valami szép, régi dalt – rimánkodott Berta kisasszony.
– Talán A szűz imáját – segített az anya –, az oly szép és már rég hallottam.
Berta kisasszony Ilonka elé tette A szűz imája kottáját.
– Ezt hallgassa meg Kézmér úr – mondta negédesen.
Ilonka lángoló arccal ült a zongora mellé.
Remegő ujjai alatt felhangzottak A szűz imája mélabús akkordjai. Nagyon sok hibát csinált… Szemei előtt összefolytak a hangjegyek, a feje zúgott, a szoba körbe forgott vele. Egy részt ki is hagyott.
Kázmér úr unottan szívta cigarettáját az ablakmélyedésben, Baginé a zongora hátára fektette kövér melleit és szemeivel biztatta leányát. Berta kisasszony a kezével verte a taktust, a hibás részeket erős hangjával szárnyalta túl…
– Brávó!… Éljen… Halljuk még egyszer! – kiáltotta a tanárnő.
És a lámpalázas lány másodszor és harmadszor is eljátszotta a zenedarabot. Mindig több és újabb hibákkal.
Baginé kivitte a kertbe a vendéget.
– Tavasszal nézze meg a kertünket, most nem szép. A nyáron kiégett minden…
Aztán leültette a fiatalokat a kertben és magukra hagyta őket, szórakozzanak kedvükre. A becsípett Berta kisasszony a zongora mellé ült és játékával felejthetetlenné akarta tenni a hangulatos délutánt.
Az ebédlő asztalánál boroztak az öregek. Bagi úr elpanaszolta, hogy az idei szőlőtermést tönkretette a köd…
A háziasszony az uzsonnához készülődött, Tóni bácsi kinézett a kertbe a fiatalokhoz, gyönyörködve nézte őket… Milyen szépen összeillenek és hogy megértik egymást!…
Kázmér úr az órájára nézett és felpattant, mint aki régen várt erre a pillanatra. Elborult, sápadt arca kiderült, kigyúlt. Nekem mennem kell! – motyogta bizonytalanul és letörölte gyöngyöző homlokát. – Sajnos mennem kell, különben lekésem a délutáni gyorsat…
Tóni bácsi a vendégbe karolt.
– Hiszen azt tetszett mondani, hogy az esti kilenc negyvenötössel utazik és reggelre otthon lesz…
Berta kisasszony A szűz imáját játszotta.
Tóni bácsi fájdalmában felordított.
– Elhallgasson azzal a verklivel, mert isten uccse, fejszével darabolom szét!… Az ember nem érti a saját szavát… Hát csak üljön le, kedves öcsémuram, oszt maradjon. Olyan vacsorát kap, hogy megemlegeti. No?
– Sajnos nem maradhatok – szabadkozott Kázmér úr és égő arca valósággal felfúvódott. – Nem tehetem, holnap rovancsolásom lesz és korán reggel be kell mennem a hivatalba… Igazán nagyon sajnálom…
Hiábavaló volt minden marasztalás, kérés, kapacitálás. Kázmér úr sorra elbúcsúzott az ámuldozó háziaktól, a megnémult Baginétól… A könnyes szemű Ilonkának ennyit mondott: A viszontlátásra…
Bagiék a fehér keresztig kisérték el a vendéget, onnan már látszott az állomás füstös-vörös épülete.
A fűszeresné ,,véletlenül" az utcán beszélgetett a borbéllyal. A szomszédos házak ablakaiban kíváncsi leányfejek jelentek meg a libbenő függönyök mögött.
Tóni bácsi a szemére húzta keménykalapját. Bizonytalanul lépkedett Kázmér úr oldala mellett a platánokkal szegélyezett széles úton. Keserűnek találta a szivarját. Szólni akart, de nehéz volt a feje.
Szótlanul haladtak kettesben a népes úton.
Az állomásra értek.
Tóni bácsi nagyokat szippantott szivarjából, apró, véres szemeivel Kázmér úrra pislogott.
– Nem tetszik a lány? – kérdezte rekedt hangján.
– Megjárja.
– A szülei ellen van kifogása?…
– Az én apám is paraszt volt.
– Kevesli a hozományt?
– Nem kívánhatok többet.
– Rossz volt az ebéd?
– Otthon se eszem jobbat.
– Hát akkor mi a fene leli? – tört ki Tóni bácsiból az elfojtott keserűség –, mért lógatja az orrát, megkövetem?… Otthagyott csapot-papot… ilyen szégyen…
A vasúti postás éles csengettyűje Kázmér úr vonatának indulását jelezte.
– Isten vele, Tóni bátyám – sóhajtotta Kázmér úr –, mennem kell…
– Addig el nem eresztem, amíg meg nem mondja, miért szökik? – kiáltotta Tóni bácsi, és teljes erejével a vendég karjába kapaszkodott. – Mi az, ami megvadította?…
– A… zongora… – dadogta Kázmér úr pipacspiros arccal és kiszabadította karját Tóni bácsi öleléséből. – A zongora… Nézze, kérem, és ne vegye zokon… én nem bírom a zongorát… Még a rádiót is becsukom, ha zongoráznak… Hát ezért… No, isten áldja meg, Tóni bácsi…
És otthagyta az állomás előtt az ámuló Tóni bácsit, aki zavarában a szivar parázsló végét dugta a szájába…