Ninkov K. Olga

Egy évszázadnyi local obscure

Szabadka festészeti hagyatéka

Előszó

Ez az írás kalandozás Szabadka XX. századi képzőművészetének profán tartalmú festőin és festményein át, melyek – mint a helyi szellem kifejezői – gerincét képezik a város művészettörténetének. Egy kísérlet ez, melyben törekszem felhasználni az eddigi kutatások és feljegyzések által a mások tudását is. Az írást többnyire a múzeumunkban levő alkotásokkal igyekszem illusztrálni, ami némiképpen kielégítheti azt a kíváncsiságot, amelyet az állandó képzőművészeti tárlatunk megszűnte eredményezett. A szabadkai Városi Múzeumot ugyanis 1987-ben átszervezték és -építették, minek következményeként éppen csak a művészeti osztály nem kapta vissza tárlatát. A város művészettörténetének remekei ezért csak időnként és részlegesen láthatók. Még szomorúbb, hogy a Vajdasági Magyar Galéria sem hozzáférhető a látogatók számára. (Ez külön írás tárgyát képezhetné.) Sajnos a környékbeli múzeumoknak (Becse, Zenta, Becskerek, Zombor) sincs állandó, a táj művészettörténetét bemutató tárlata, így a szűkebb pátriánkból eltávozó fiatal nemzedék azt hiszi, nincs is méltatást érdemlő ilyen hagyaték. Az identitást képező egyik fontos tényező marad így ki. A megcsonkított lehetőségek ellenére nem árt emlékezetben tartani: az, hogy nem látható, nem jelenti azt, hogy nincs. Ott van a múzeum raktárában, és reménykedjünk, nem örökre. Egy-egy ilyen publikációnak pedig egészen specifikus a szerepe: mini tárlat, információbázis, emlékeztető és – fohász is lehet. Igaz, nem igazi művek tárháza, csak amolyan fotóalbum, vagy herbárium. Kár, hogy mindez nem látható, élvezhető és tanulható élőben.

A szabadkai Városi Múzeumban megalakulása óta, 1948-tól, művészettörténészek is tevékenykedtek. Az évek során rendezett egy-egy kiállítás az állomány gyarapodását is jelentette, nem utolsósorban az egyes alkotók felkutatását, ismertetését, ugyanakkor figyelmet érdemlő, szintézisre törekvő munkák is születtek.¹ Voltak művészek, akik maguktól döntöttek úgy, hogy a múzeumra testálják életművük egy részét, volt, hogy az alkotások múzeumba kerülése a kutatók érdeme. Felvásárlásra mindig szerény volt a pénzügyi keret, ami mostanra teljesen megszűnt. Emiatt gyűjteményünk egyeletlen, de igen gazdag, a kutatómunka pedig állandóan folyamatban van. Húsz, vagy több év múlva minderről talán tökéletesebb vázlatot készítenék.

Az előzmények

Az előzmények keresésére nem kell túl messzire nyúlnunk, csak a XIX. századba. Ekkor kezd kinőni képzőművészetünk szépre sikeredett fája. Az első szabadkai (akadémiai) festőművész, Aksentije Marodić, 1838-ban született.² A század derekán Zentára megy néhány évre, Pilić mester műhelyébe, festészetet tanulni – hasonló itthoni műhely hiányában. Később Bécsben folytatja tanulmányait, de visszatérve, Szabadkához kevésbé kötődik, hasonlóan az innen elszármazott Mesterházy Kálmán, Szirmai Antal³ festőkhöz. Hosszabb-rövidebb ideig időnként feltűnnek szülővárosukban máshonnan érkező művészek (Telcs Ede⁴, Bencze Ferenc⁵, Kézdi Kovács László⁶), rajztanárok (Rasztik István, Glembay Károly, Solymosi Lajos⁷), művészeti iparosok (Szauer Károly, Bláskovics Bátori Mihály⁸, Gireth Károly, Eberhardt Mihály) között. Az előzmények sorában olyan helyi tehetségre is akad példa, mint Petar Buljovčić⁹, akinek fejlődésében nem adatott meg messzire jutni, így megmaradt szobafestőnek. Mindezek a példák adalékok a képzőművészeti élet akkori fejletlenségének bizonyítására. Mégis, ehhez az időszakhoz tartoznak azok a fontos jelenségek is, amelyek már egy alapozás jellegzetességének mondhatók. Ilyenek például az iparos és művészinasok, -legények, valamint a kötetlen érdeklődők részére működő rajziskola (1825–1870), és a rajznak, mint kötelező tantárgynak a bevezetése – először a Gimnáziumban (1854-ben), később minden más iskolában.1881. augusztusában megnyílik a város első önálló képzőművészeti kiállítása is, Mesterházy Kálmán festményeiből. 1883-ban megépül az első műterem, tulajdonosa, Solymosi Lajos rajztanár tervei alapján. 1886-ban megjelenik az első műkereskedés.

A képzőművészeti élet intenzívebb eseményei az 1880-as évektől veszik kezdetüket, ami Szabadka kereskedelmi központtá és építkezési „műhellyé” válásának köszönhető, valamint a vasúthálózat kiépítésének az eredménye. A hirtelen bekövetkezett városfejlődést és polgárosodást a kulturális élet fejlődése kísérte, aminek egyik vetülete volt a művészeti élet előrelépése is.

Nem véletlen, hogy múzeumi tárlatunkon néhány kép ebből az időszakból a történelmünket prezentáló részben (mégis) látható. Az egyik Than Mór Mária Terézia császárnő portréját ábrázoló nagyméretű festménye, amelyet 1879. szeptember 1-jére, Szabadka szabad királyi várossá való kikiáltásának 100 éves évfordulója alkalmából rendeltek meg a városi tanácsterem részére.¹⁰ A másik alkotás a millenniumi ünnepségek alkalmával, 1896-ban Jantyik Mátyás festőművésztől megrendelt kép. Mária Terézia által Szabadkának adományozott szabadalomlevél átadását ábrázolja.¹¹

Az első festőnő(k)

Érdekes egybeesés, hogy Szabadka első, a város által magáénak vallott és ösztöndíjjal, valamint az újságírók részéről megkülönböztetett figyelemmel kísért képzőművésze, egyben a város első nő festője is, Csóvich Ilonka (Szabadka, 1879 – Szabadka, 1951) nem csak a konzervatív bunyevác szokásrendszert szegte meg, hanem korának általános felfogását is, amikor az abban az időben a férfiak uralta pályát választotta. A biztonságot nyújtó férjhez menés helyett 1900–1905 között Sopronban, Budapesten és Münchenben folytatta tanulmányait, 1906-ban pedig az akkor avantgárdnak számító nagybányai művésztelepen vett részt. Utazásait, illetve nyári visszatéréseit már a vasút tette lehetővé. Tanulmányai első évének végeztével megrendezi első önálló tárlatát szülővárosának bejáródott kiállítótermében, a Pest Szállóban. Már ekkor a figyelem középpontjába kerül, de igazi sikerét 1903-ban, ugyanezen a helyen rendezett kiállításával aratja. Ekkor ír róla¹² a tizenhat éves, festőnek készülő, később orvossá és íróvá lett Csáth Géza (1887–1919).¹³ Csóvich Ilonka a következő nyáron kezd úttörő jelentőségű vállalkozásába: Palicsfürdőn rajz-, festészeti és iparművészeti tanfolyamot vezet. Közben fest. Kevés fennmarad műve mutatja, hogy művészeti szempontból ezekben az években készült képei messze felülmúlják a későbbieket, melyek között sok a másolat. A többnyire kisméretű olajfestmények arcképeket és tájképeket ábrázolnak. Igazán egyik sem teljes, nem is csúcsteljesítmény, csupán a nagy tehetség mutatója. Idővel talán előkerülnek más alkotásai is. Kőszegre távozása folytán nincs jelen a város képzőművészeti életében 1907 és 1914 között. Feltételezhető, hogy azon a vidéken is megtalálhatók az alkotásai.

Sok oka van annak, hogy Csóvich Ilona tehetsége nem bontakozott ki és nem teljesedett be. Az egyik, hogy túl korán született, a másik, hogy túl hamar tért vissza ebbe a környezetbe, a harmadik ok, hogy túl szegény volt és családi támasz nélküli ahhoz, hogy bátran álmodozzon. Mégis, egyik pillére városunk művészettörténetének, melyben a legjelentősebb az önmaga léte, az Azsbé (Ažbe) stílusú portréi, valamint impresszionista szemléletű képei. Megértéséhez jó párhuzamként kínálkozik egy másik szabadkai orvos és író, Munk Artúr regénye. Bár Bácskai lakodalomjában a szintén bunyevác származású, fiatal festőnőnk (Mamuzsics Magda¹⁴[Szabadka, 1907 – ?]) és a legendává nőtt, vergődő festőnk (Farkas Béla [Fiume, 1894 – Palics, 1941]¹⁵) kapcsolatának félig igaz történetét írja le, az események pedig az orosz forradalmat követően játszódnak, mégis Csóvich Ilonka indulása jut eszünkbe, mert a regény a kisváros hangulatát, az itt élő családok – „a kispolgári erkölcs és a paraszti durvaság” – gondolatvilágát tükrözi. Másrészt, mindvégig Farkas Bélára és korára, a nagy tehetségére, a népviseletből kivetkőzött Mamuzsics Magdára is gondolunk, és azon törjük a fejünket, mi lehet a valóság az egészből. Például, nagyon igaz lehet a bubifrizura története! A hagyományokhoz mereven ragaszkodó városkában bubifrizurát viselni úri körökön kívül, a hosszú, megszokott haj helyett, nagy lépést és szerepvállalást jelentett. Az 1920-as években pedig Csóvich Ilona és Mamuzsics Magda is levágatta hosszú haját. A korabeli arcképekről is bubifrizurás hölgyek néznek vissza ránk.

Az említett két festőnőn kívül abban az időszakban Szabadkán működtek még Mácskovics Angéla (Szabadka, 1883 – Palics, 1966),¹⁶ Geréb Klára (Szabadka, 1901 – Mathausen, 1944)¹⁷ és Demeter Erzsébet (Szabadka, 1907 – ?).¹⁸

Csóvich Ilona születésének 120. évfordulója alkalmából 1999. decemberében a múzeumunkban tanulmány jellegű retrospektív kiállítás nyílt.¹⁹ Azóta sokkal többet tudni róla. Érdemes elgondolkodni azon, mi lett volna, ha a korban hozzá hasonló, nagyon tehetséges Stipan Kopilović (Bajmok, 1877 – Topolya, 1924)²⁰ borbélyból lett festő nem Bajmokon, hanem Szabadkán született volna?

A belle epoque érintése

A város XX. századi első fontos férfi képzőművészeinek – bevezetésem most erre a kifejezésre kötelez – taglalásánál kulcsfontosságú az 1907-es év. „A legszabadkaibb a szabadkai festők között – tanulmányi éveitől és a háborús kényszerbevonulástól eltekintve, egész életét itt töltötte” – Oláh Sándor (Magyarcséke, 1886 – Szabadka, 1966).²¹ Első szabadkai bemutatkozása ebben az évben volt egy kollektív tárlaton. Azonkívül ebben az évben zajlott le a sordöntő pillanat, amikor is a kínálkozó mecénás, Vermes Gabriella szabadkai úrilány felkínált ösztöndíja miatt hátat fordít a pesti akadémiának, majd utána nézeteltérés miatt neki is. ĺgy a művészpártolást igénylő hölgy a munka nélkül maradt Csóvich Ilonát karolja fel. Csóvich Kőszegre, Oláh Münchenbe utazik. A „megüresedett” légkörben felcsillan Aczél Henrik (Nagyvárad, 1876 – Budapest, 1946) neve és tehetsége, kedves emléket hagyva maga után.²² A rövid idő alatt népszerűvé vált festő és iparművész 1905-re telepedett le városunkban, és az első világháború idején költözött el. Egészen a háború végéig vezette a szabadkai Felső Nőipari és Iparművészeti Szakiskolát. A Komor Marcell és Jakab Dezső, a két Lechner-tanítvány tervei alapján épített szecessziós stílusú városházának polgármesteri irodájába megfesti a régi városháza képét. A komor hangvételű, expresszív festmény jelenleg is az eredeti helyén látható, a nagy tanácsterem bal oldalán levő kis (sárga) esketési teremben.²³ A művészi értéket képviselő kordokumentum azon első nagyméretű profán alkotások egyike, amelyben a helyi szellem érvényesül, és méltó helyen van elhelyezve. Múzeumi gyűjteményünk közül, művészi színvonalukat tekintve kiemelkedik még néhány alkotása, mint a Tündérek tánca²⁴ és a Két kisfiú arcképe²⁵, amelyek szecessziós–szimbolista stílusban fogalmazódtak meg, és távolabbi vidékek, illetve a belle epoque hangulatát árasztják. Mi lett volna, ha a festő itt maradt volna? Jól jártunk volna. Nem „a távoli vidékek” miatt, hanem a festő alkotói ereje miatt.

A szecesszió utórezgései és az impresszionizmus jegyei érezhetők az ebbe a témakörbe sorolható Csincsák Elemér (Szabadka, 1893 – Budapest, 1944) alkotói hagyatékán.²⁶ Nyughatatlan, a maga helyét kereső, kevésbé ismert, de fontos egyéniség Szabadka művészettörténetében. Újrafelfedezése 1968-ban következett be, amikor Bela Duranci kiállítással emlékezett meg róla.

Emigránsok és optánsok kora

Az első világháború, az orosz forradalom, az őszirózsás forradalom, valamint az ún. pécsi köztársaság bukása után Szabadkára orosz és magyar emigránsok érkeztek – közöttük festők is, mint például Hódi Géza²⁷ és Lenkei Jenő.²⁸ Némelyikük optált az új hazához, mint a már korábbról itt élő és családot alapító Hős Imre²⁹ iparos festő, vagy Miloš Babić³⁰, aki Újszegeden született, és Szegeden végezte el az iparművészeti középiskola belső építészeti szakát. Ez utóbbi Belgrádba távozott, de visszatért, hogy műterem hiányában itteni nagynénjénél fesse meg azokat a hatalmas méretű, a párizsi Művészet és technika kiállításra szánt olajképeket, amelyek ötvöződnek a magyar aktivizmus hagyományával. Az egyedülálló, még nem eléggé felkutatott képciklus ikonográfiája meglepően korán manipulál a jing-jang szimbólum megjelenítésével. A háborút átélt festő már a következő, a második világháború vízióját festi meg vörösben tobzódó színekkel, de fel is oldja azt a képciklus végén egy békés kék–fehér képpel. Háborútól távol eső korszakokban nehéz megérteni a ciklus mondanivalóját, csak a futurista–kubista stílusa vonzza az érdeklődőt.

Ugyanez a darabokra szabott, merev formanyelv néz vissza ránk, más nyelvezettel, Farkas Béla Jovan Nenad cár festményén. Aki ismeri Farkas Béla opusát, tudja, hogy a háborút megjárt festő idilli képeibe (és a morfiumba) emigrált a valóságból. Ezt a képet 1927-ben rendelték tőle az újra felállított Jovan Nenad cár szoborkompozíció leleplezése alkalmából. A triptichonként megfestett képszerkezet bal felében kihalt vidék messzeségbe vesző, kanyargó kerékvágásai, felette fekete madarak, jobb felében a szabadkai városháza kissé stilizált tornya és a nagytemplom látható. Középen a szóban forgó lovas katonák és egy szerzetes. A kéktől hideg, a fekete kontúroktól súlyos, stílusában korszerű, de örökérvényű kép ez, a történelem ismétlődő ismeretvilágával. Az említett emlékmű kivitelezési munkálatait a Belgrádból egy évvel korábban ide érkezett Sava Rajković (1903–1978) festőművész vezette. Szabadkán előbb színházi díszlettervezéssel foglalkozott, majd a fiúgimnázium rajztanárának nevezték ki.

A kor, a város által is elismert képzőművésze Balázs G. Árpád (Felsőtőkés, 1887 – Szeged, 1981) festőművész és grafikus.³¹ Éppen az 1930-as években, a szociális témakört feldolgozó, a prágai iskola kubista felfogásában készült alkotásaival ebben az időben válik népszerűvé Szabadkán és Belgrádban. Baranyi Anna alapos kutatómunkájának köszönhetően 1980-ban életműve feltérképeztetett és bemutatásra került, múzeumi gyűjteményünk pedig értékes munkáival gazdagodott.

Hangya Bandi(zmus)

Hangya András (Ómoravica, 1912 – London, 1988) festőművész³² esete következetes azt a ragaszkodást illetően, amelyben része volt, és van. Fűszerkereskedő-inasként készíti első képeit, amikor felfigyelnek rá a két világháború között a szegény sorsú, őstehetségeket felkaroló mozgalom szabadkai hívei. A helybeli Rotary Klub ösztöndíjasaként kerül a belgrádi Képzőművészeti Akadémiára. Barátja, Gajdos Tibor, aki a későbbiekben Szabadka művészettörténetéről ír könyvet, a következőképpen jellemzi: „a szociális motívumok, a nagyváros fényeinek és árnyainak ellentétei tudatosan domborodtak ki képein…Ellenállva a divatos áramlatoknak, saját útját járva emelte művészetét európai szintre. Mindig az embert és annak a környezetét ábrázolta, mélyen humanista hozzáállással.” B. Szabó György még hozzáteszi: főleg az akadémia előtti korszakában a munkásosztályhoz való tartozását deklaratív módon fejezi ki. Tolnai Ottó Fellinihez hasonlítja, mert „figurái és színhelyei konkrétan lokalizáltak és mégis imagináriusak.”

Egyike azon első alkotóknak, aki külföldön is bemutathatta alkotásait: Lyonban 1954-ben, Bernben 1955-ben, Londonban 1956-ban kollektív, a jugoszláv képzőművészetet reprezentáló tárlatokon, és Londonban 1962-ben önálló tárlat keretében. Habár Szabadkán keveset tartózkodott – 1947-ben Zágrábba költözött –, tartós nyomokat hagyott maga után. Itt nem csak népszerűségére kell gondolnunk, hanem esti rajztanfolyamára is, amit a fauvista festő, Petar Dobrović, belgrádi tanárjának a példájára vezetett 1945-ben és 1946-ban. Innen indultak útnak a következő korszak meghatározó egyéniségei: Almási Gábor³³ szobrász, Petrik Pál,³⁴ Sáfrány Imre,³⁵ Vinkler Imre³⁶ és Faragó Endre³⁷ festők.  

Hangya festményei, levélrajzai szinte minden vajdasági magyar képzőművészetet kedvelő és gyűjtő otthonában előfordulnak. Neve fogalommá vált. Nem véletlenül, hiszen sikerült megfogalmaznia valamit, ami annyira sajátosan vajdasági, ugyanakkor nagyvilági is. Jellegzetes stílusa, főleg humanista hozzáállása, a kisemberek által megélt hangulatok és képek tovább élnek a fiatalabb nemzedékhez tartozó Bíró Miklós³⁸ és Laura Peić³⁹ egyes alkotásaiban.

Hangya András Oláh Sándor művészetét nagyra tartotta: „Oláh Sándor arcképei előtt múlhatatlan csodálattal állok, mert azok a vajdasági festészet legméltóbb értékei közé tartoznak.” Ezt 1956-ban írja, idős kollegájának 50 éves munkássága alkalmából.

A „régi” nagyok, Oláh és Balázs G. után a sorban a következő Hangya András az, akinek nagy retrospektív tárlatot kellene rendezni, hogy (mi is) megismerjük. A kérdés: mikor és hol?

Párizstól a szabadkai kóró tövéig⁴⁰

Párizs a XIX. század folyamán válik Európa vezető művészeti központjává, akkor, amikor még Bécs és München is komoly kohónak számít. Lyka Károly (1869–1965) művészettörténész, a modern, haladó piktúra nagy szakértője és népszerűsítője e szavakkal ecseteli e helyzetet: „...a kiegyezéstől a millenniumig a művész-ifjúságot három nagy és híres központ vonzotta: Róma, Párizs és München. A közeli Bécs, ahová addig oly sok művész tódult, már alig érdekelte őket, ...a másik három központ azonban annál igézőbb volt. Róma jelentette a ragyogó múlt kincsesházát, Párizs a dúsan ígérő jövőt, München a hasznos múltat. Rómába inkább nézni, mint gyakorolni mentek művészeink. Párizsba nehezebben tudott kijutni a kezdő fiatalság. Az ilyen kirándulást bizonyos gyanakvással nézték a hazai hivatalos körök: féltették az ifjúságot a ’hipermodern’ festészet hatásától. Oda igen sokáig nem is lehetett ösztöndíjat kapni. Ellenben helyeselték a Münchenben való tanulást, melynek művészetét minden tekintetben alapos, szolid, minden kilengéstől mentes festészetnek és szobrászatnak tekintették...⁴¹

Párizs tehát, a századfordulóra a modern művészet epicentrumává nőtte ki magát. Persze, itt más korok, de vidékek művészete is gazdagon képviseltetett – a francia közül elsősorban a gótikus katedrálisok és üvegablakok művészete, az európai művészettörténet széles és színes skálája pedig a világ egyik legnagyobb múzeuma, a Louvre által szemléltetett. A legnagyobbak közül Van Gogh és Picasso példázzák azt a tényt, hogy Párizsban nem csak, és nem elsősorban francia művészek vitték a szót. E város jellemzője a jó házigazda jó légkörteremtése, és a vendégek szóhoz jutása lehetőségének érvényben tartása. Így, már a XX. század elején szinte szokássá vált, a kicsit is nyitottabb szellemiségű és anyagilag is megpatkolt alkotók Párizsba látogatása – hosszabb, rövidebb időre, egy, vagy több alkalommal. A szabadság délibábja vonzotta őket Párizsba.⁴² A szabadkaiak közül elsőként Szirmai Antal (Szabadka, 1860 – Kiskundorozsma, 1927)⁴³ festőművész tanulta ott a szakma mesterfogásait. Bajba is került miatta, amikor a szabadabb áramlatok hatása után a Benczúr Gyula mesteriskolájában töltött három év alatt, a konzervatívabb, akadémista törekvéseket kérték számon tőle. A zombori Milan Konjovićnak (1898–1993)⁴⁴ már több szerencséje volt – az ő fejlődési vonalát nem törte meg a hazajövetellel járó konzervatív közegbe való visszakerülés. A vajdasági festészet avangárdjává lett. Többnyire az adott történelmi körülmények és (vagy) a gazdasági hátterük miatt, nem jártak ilyen sikerrel a bajmoki Stipan Kopilović, a szabadkai Geréb Klára és Mamuzsics Magda, valamint a Párizsba csupán vágyó, de az első világháború miatt el nem jutható szabadkai Csóvics Ilona festőművésznő. Azonkívül, sokan zarándokoltak a közelebb eső nagybányai művésztelep szabadiskolájába, amely a Münchenben tanuló és festő, magyar művészek francia impresszionista törekvések közvetítőjeként működött.

A második világháború után Szabadkán tevékenykedő fiatalabb művésznemzedékben, a Párizsba jutásnak a vágya nem csillapodott. Párizsban a világháború végén az atmoszféra újra a régi lett. Eleinte nehezebben lehetett kijutni, s ez szinte csodaszámba ment, később, az életszínvonal javulásával és az ország kapuinak tágra nyitásával már könnyebb volt ez is. Az első fecskék között található Mihajlo Dejanović (Zenta, 1913 – Szabadka, 1982)⁴⁵, aki 1947-ban telepedett le Szabadkán. kezdetben mint a Tanítóképző tanára, majd nyugdíjba vonulásáig a Népszínház díszlet- és jelmeztervezőjeként működött. Ő már a háború előtt is két ízben járt Párizsban. (Tanulmány tárgya lehetne „párizsi” művészeink bemutatása. A két világháború közötti időszakban külön említést érdemelnének még Baranyi Károly⁴⁶ szobrászművész, a már fentebb említett Sava Rajković, aki mint a szabadkai gimnázium rajztanára az 1930–31-es tanévben fizetett szabadságát Párizsban, André Lhote műtermében töltötte, utána pedig 1938-ig Szabadkán tevékenykedett.) Dejanović magániskolákban tanult. Legtöbbet a híres expresszionista James Ensor (1860–1949) műtermében gyakornokoskodott.⁴⁷ A háború után, 1954-ben, utazik ismét több hónapos párizsi tanulmányútra, feltehetően némi ösztöndíj segítségével. Úti beszámolói helyi lapokban látnak napvilágot, periszkópként adva világhíreket az itteni, még mindig kevésbé utazó és szegénységben élő lakosságnak, közöttük a művészeknek. Útmutatást ad a másik felröppenő „fecskének”, Sáfrány Imrének (Ókér, 1928 – Szabadka, 1980)⁴⁸, aki 1954 végén szánja rá magát a perdöntő útra. „...Innen nyílik az Austerlitz utca is, ahol Dejanović kollegám tanácsára első párizsi hotelszobámat kibéreltem.” – vallja.⁴⁹ Amikor a 7 Nap című hetilap anyagi támogatásával kijut Párizsba, művészpályájának kezdeti, de figyelmet érdemlő korszaka már mögötte van. A Hangya András által vezetett, szabadkai figurális rajztanfolyam legjobbja, 1947-ben felvételit nyer a belgrádi akadémiára, de otthagyja vezető tanárának konzervativizmusa miatt. Átiratkozik az újvidéki Pedagógiai Főiskolára, a Magyar Szónak és más magyar nyelvű vajdasági lapoknak ír és illusztrál. 1951-ben, a belgrádi Függetlenek kiállításán mutatkozik be, a hazai művészek olyan kiválóságainak társaságában, mint Lubarda és Konjović. 1952-ben kerül megrendezésre első önálló tárlata a Képzőművészek Szövetségének újvidéki Galériájában, Sava Ipićtyel és Mihajlo Dejanovićtyal egy időben. Még abban az évben, Ács József meghívására részt vesz a háború utáni első jugoszláv művésztelep munkájában Zentán.⁵⁰ Mindvégig jó rajzolónak és újító szellemiségű, az absztrakció irányában gondolkodó alkotónak számít, ami inkább felháborodást, mint lelkesedést vált ki a nézőközönség körében. Miloš Arsić újvidéki művészettörténész Sáfrány működését így jellemzi: „valakinek elsőként kellett megindulnia a kép értelmezésének új területein, valakinek a vajdasági festészetben elsőként kellett szakítania a hagyományokkal és a kép polgárias értelmezésével.”⁵¹ Párizsi tartózkodásáig azonban némiképp még klasszikusnak mondható festészete, Hangya által a fauvizmus, Konjovićon keresztül pedig a kolorisztikus expresszionizmus eredményeinek hangulatában. Az egyéni hangvétel igazi áttörése, valamint a merész újítások – úgy technikában mint témában – utána tapasztalhatók. Erről tanúskodnak a Párizsban 1955-ben keletkezett képek is, melyek között vannak művészettörténetünk antológiájába illő alkotásai is: a Diadalív (tempera, 50x59 cm), az Önarckép piros mezben (tempera, 40x28,5 cm), valamint a legendává vált Kobalthajú (olaj-vászon, 55x46 cm). A Diadalív szabad vonalvezetésű, egyszerűen megfestett kép, melyen átüt az alapul használt újságpapír. Ez nagy skandalumot váltott ki a Szabadkán 1955-ben megrendezésre került Párizsi bolyongások című önálló tárlatán. Az Önarckép piros mezben az akkori szemüveges és kissé teltarcú Sáfrány nagyszerű arcképe. A Kobalthajú annak azt asszonynak a portréja, aki festőnknek rendelkezésre bocsátotta a manzárdszobájukat – amit egy temperával festett képen meg is örökített (Műterem a padlásszobában, tempera, 52,5x20 cm) –, rajz-, festéshez felszerelést, anyagot vásárolt neki, de sokszor meleg étellel és jó szóval is ellátta. Ezért is emlegette őt úgy Sáfrány, mint párizsi múzsáját. 1978-ban Tolnai Ottó szövegével és képválogatásával Sáfrány Imréről megjelent könyv fedőlapjára is a Kobalthajú festménye került. Azóta is sokan és sokszor emlegetik ezt, a képzőművészeti értékei miatt jelentős alkotást.⁵² A festészet mellett Sáfrány is írt, akárcsak Dejanović, és küldte haza élményeit a 7 Napnak. Naplót is vezetett mindkét alkalommal. Amikor 1970-ben leégett műterme az ott-tartott alkotásaival, legyőzhetetlen késztetést érzett a visszatérésre Párizsba. A két napló kompilációja meg is jelent Várnak az apostolok címen, közvetlenül második párizsi tartózkodás után, 1971-ben. A vajdasági magyar irodalomtörténet, más útirajzaival együtt, a műfaj gyöngyszemeinek tartja. Kiváló önéletrajzi és kortörténeti csemege. Nélkülözhetetlen adalék képeinek szemléléséhez, hiszen a többi között elmondja egy-egy motívumának keletkezését, művészi fejlődésének lépcsőfokait. Idézi József Attilát, Picassóról, Matisse-ről, Deranról ír, de hazai emlékeit is megidézi. Annak ellenére, hogy második látogatása után is egy kiállítással köszön haza, Collage-ok Párizsból címen, írásai által is belengi és átitatja a hazai, főleg magyar ajkú vajdasági kultúr színteret. Sáfránynak, a „Mestrónak” nagy művészi ereje volt. Sava Halugin szavaival élve: abban az időben Szabadkának különös és erős művészi légköre létezett, s ennek egyig fő eleme éppen Sáfrány szellemisége volt. Erejéről és fontosságáról tanúskodik az a számos irodalmi és képzőművészeti vallomás, amely Mestróra vagy a képeire vonatkozik. Egyik közülük Juhász Erzsébet írónő Sáfrány – Párizs körüli gondolatmenete. Idézünk: „...Valóban sajátos ez a sáfrányi Párizs-képzet. Mert bizonyosan nem függetleníthető e Párizs-rajongás kialakulása a magyar irodalomban és művészetben jó fél évszázaddal Sáfrány első párizsi látogatását megelőzően dívó Párizs-nosztalgiától, s ugyancsak nem a jugoszláv művészeknél ekkor már ugyancsak fél évszázaddal tartó Párizs-rajongástól. Sáfrányban azonban egyéni módon szerveződik meg ugyanez a nosztalgia. Egy csöppet sem válik anakronisztikussá vagy epigonjellegűvé ez az élmény. Ő ugyanis nem egy reális Párizsba vágyik, nem egy reális Párizst hódít meg, mert nem is egy valóságos, a művészeti élet mai zajlását jobban nyomon követhető művészi központ színhelyét látja benne. Számára Párizs tisztán vizuálisan érdekes, városlátványként, múzeumok megannyi képének látványaként. Sáfránynak Párizs az a Gulácsy-féle álombeli város: Nakonxipán, ahol – átmenetileg – nem kell kijózanodnia. Ahol – átmenetileg – benne lehet abban a közegben, amely, ha otthon van, ha alkot – létezésének fiktív és csak nosztalgikusan elérhető belső tájait jelentheti csupán. Mindezért lehet Sáfrány számára a benne élő teljességigény szimbóluma Párizs.”⁵³ A Sáfrány-kép teljességéhez pedig a sámán, az életfa, a páva, a virág, Jan Palach és más motívumok ismerete mellett hozzátartozik az önéletrajzi értékű szamártövis motívum. Az a kóró, amely vidékünk egyik jellegzetes színfoltja, Sáfrányhoz éppúgy közel állt és fontos volt neki, mint Párizs. Sámán figurája is arról mesél, hogy a távolságok mit sem számítanak a szárnyaló alkotói képzelet és erő számára.