(Rézslet)
Ma újra születésnapom van. Most a negyvenkettedik. Emlékszem, húszéves lehettem, amikor aláírtam volna akár az ördöggel a szerződést, hogy negyven, de biztosan negyven évet éljek. Csak negyvenet. Ne többet. De ne kevesebbet! Most mindig megmosolygom magamat, ha erre gondolok. Innen nézve nagyon rossz üzlet lett volna az ilyesmi. Pedig aránylag elég simán végigúsztam ezt a negyvenkét esztendőt. Egyszer egy újvidéki pincér meg akart ölni, mert meg volt róla győződve, hogy elszerettem a feleségét. A gyilkosságból persze nem lett semmi. Egyszer, igaz, kilesett és hátulról kupán csapott, a szemüvegemet ripityomra törte az ütés, ám én elszaladtam. Ez az „életveszély” még első párizsi utam előtt elmúlt. Mert először Párizsba 1954. decemberben indultam.
Akkor is írtam itt, olyan naplófélét. Most magammal hoztam ezt a régi füzetet, azért, hogy itt olvassam el…
1954. december 31-én. Ma délután érkeztem. Az Orient expressz ablakából Corot-tájak üdvözöltek. Ködös reggel volt. Erdők és mezők váltakoztak előttem a ködben. Úgy látom, intenzív földművelés, csatornarendszerek. Régi patinás városkák, falvak.
Ha visszagondolok az utazásra, alig akad valami említésre méltó. Sežanánál nem éreztem semmi különöset. A vámőr megkérdezte, viszek-e sok pršutot. Mondtam neki, hogy viszek éppen eleget. Megijedt, hogy sok baja lesz velem, s rögvest megkérdezte, mennyit. Láttam, hogy azt kell felelnem, négy-öt kilót. Akkor nincs baj, mondta. Mennyi cigarettát visz? „Háromszázat.” „Nem szabad csak kétszázat!” „Százat elszívok Párizsig” – magyarázkodtam. Nevetett. Megkérdezte még, hogy impresszionista vagyok-e vagy futurista. „Tanulni megyek”, válaszoltam kitérően. Matatni kezdett, de mikor megpillantotta kopott ruháimat a bőröndben, legyintett és tovább ment. Az olaszok cigarettát és pálinkát szerettek volna, ám kijelentettem, hogy átutazóban vagyok és csak a megengedett mennyiséget viszem. A svájciak és a franciák meg se kérdezték, mit viszek. Atombombát is vihettem volna. A Gare de Lyon-on nem rohantak meg a hordárok. Ezen csodálkoztam. Egy szerbül beszélő fiatal pártól megkérdeztem, hol a ruhatár. Betettem csomagjaimat és kiléptem az állomás előtti térre. Akkor láttam csak meg, milyen nagy művész volt Utrillo. Mennyire kifejezte, visszaadta képein ezt a csodálatosan patinás várost. Hát igen, akkor még a régi fekete Párizs fogadott. Most meg – ma éppen tíz napja, hogy Lórival megérkeztünk, és tegnap este óta vagyok egyedül Párizzsal –, most meg a megmosdatottat látom. Így még szebb. Ha Marleau nem írt volna egy sort sem, akkor is beleírta volna nevét a történelembe. Ő mosdatta, ő fürdette meg ezt a szépséges várost…
16 óra Szeptember, hétfő, IX. 28.
Ma írtam Paulnak Mentonba. Csak annyit, hogy a jövő hónap 20-ig maradok Párizsban. Szeretnék találkozni vele. Keressen fel, ha erre jár vagy írja meg, hol és mikor találkozhatunk.
...Bezzeg most másként megy az utazás is. Este befekszik az ember a couchette-ba, leadja a jegyét és az útlevelét a „kapitány”-nak, nehogy holmi határőrök háborgatni merjék és a mozdony kiszalad Európába. Szaladt, igaz lassan, vagy hat óra késéssel érkeztünk tíz nappal ezelőtt. Nagy ámulások persze az érkezés után nem valának. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy csomaggal együtt mentünk és a harmadik pici hotelben a Rue Roi de Siciéle-n már be is írtak a vendégek lajstromába. Mindkettőnket. Itt maradtunk hat napon át. Hat nap után átmentünk néhány házzal odébb. Egy szebb szobába. Itt már csak engem írtak fel vendégként. Három napot maradhat az emberrel a szeretője nyilvántartás nélkül is.
Ez a tíz nap Lórival együtt itt úgy elszaladt. Rém gyorsan. Első este péntek volt, kisétáltunk egy kávéra. Odalátszott a Notre-Dame. És szép este volt. Azt mondta Lóri, üljek mellé, hogy én is lássam a tornyot. Mondtam, nem ülök, mert így téged is látlak, meg a tornyot is. Mögötte tükör volt.
Másnap reggel, itt a reggel kilenc-tíz óra előtt nem kezdődik, kimetróztunk az ócskapiacra a Porte de Clignancourt-hoz. Kifelé metrózva, habár Párizsba a föld alatt nem igen utazik a társadalom krémje, szemmel láthatóan változott az utazótársadalom szerkezete. Ócskapiacibbá lettünk…
Hotel, 23 óra 30’
...Sőt kínaiabbakká! – írhatnám, ugyanis ott a végállomás előtt már b e s z é l g e t t e k egymással az utasok. Egyébként bentebb általában csend van. Szinte félelmetes csend. A férfiak újságot bámulnak, vagy a semmibe bámulnak, a nők kézimunkáznak, olvasnak, nézik egymás öltözékét, haját, sminkjét. A lányok egy része még mindig csókolódzik. Sőt, egy újabb eset: két fiú is, de nagyon komolyan ám, csókolódzott a metróban. Mondom, nagy csend van a föld alatt, kivéve, ha gyerekek utaznak. A gyerekek már, ha ketten is vannak, beszélgetnek, hát még ha csoportban… Ugyanúgy csiripelnek, mint nálunk. A kínaisodást azért írtam le, mert tegnap láttam az egyik metróállomáson egy kínai csoportot. Szemmel láthatólag összetartoztak és nagyon vidáman, nagyon hangosan kínaiul csevegtek. Egy idősebb kövér kínai volt a csoportvezető, a többiek fiatal fiúk és lányok. Nagyon jó kedvük volt és jóízűen csevegtek…
Kedd, szept. 29-én 9 óra 30’
Kerítettem az imént két rajzot a Szajna parton. Az ember rajzol, de nem tudja mit. Hidat a Szajnán, figurákat a hídon, emberi figurákat, de ha befejezte a rajzot, rajzokat, bele kell sétálnia művébe, hogy címet írhasson a rajzhoz, vagyis le kell olvasni a híd nevét a tábláról, amely néven nevezi. Ha olyan új az a motívum, hogy még nincs megkeresztelve, ám adunk nevet a hídnak. Ma az egyik „hidam” új betonhíd volt, lerajzolván odasétáltam hozzá. Nem volt táblája. Erre föl megnéztem hová vezet és így kapott a rajzon nevet. „Híd a Notre-Dame farához”.
Most megyek a Midel’Homme-ba, megkeresem Csermák Gézát. Szekeres még a tavaszon mondta – egy bizottság tagja ő, amely, mert pénzt kértem, tárgyalt párizsi utamról –, hogy üdvözli Csermákot. A sámán ügyek szakértője ez a Csermák – mondta Szekeres. Ami a sámánokat illeti, én úgy kerültem közelebbi kapcsolatba velük, hogy nagyjából egyszerre hatottak rám Armstrong holdra szállása, Däniken „emlékezése” a jövőre és dr. Sütő Gábor kiskunfélegyházi múzeumigazgató a két háború között kiadott könyvéből a két repülő sámán.
„Így jöhettek létre a repülő sámánok. Egy képciklus készen áll otthon a szabadkai műtermemben. Az első repülő sámánok Brač szigetén keletkeztek, ahová magammal vittem dr. Sütő könyvéből kirajzolt repülő sámánokat, ugyanis a könyvet vissza kellett adnom Tripolsky Gézának, a zentai múzeum főnökének, akitől néhány napra kölcsönkaptam. Az első sámán képeim közül hármat meg ott, Splitben le is fényképeztem. A reprodukciók nálam vannak. Csermáknak, ha talán érdekli, megmutatom neki. Arra a filmre, amelyre a sámánokat fényképeztem, került rá az a kilenc kis gobelin is, amelyek kellőképpen összerakva egy önálló művet adnak. A kilenc kis gobelin elment azok között, amelyeket az újvidéki Naftagas-cégnek készítettem reklámcélokra, ám így együtt, ahogyan el lettek képzelve, csak a fényképen maradtak meg. Ennek az imaginatív műnek a címe: „Jan Pallach emlékezetére”. Ezt a gobelin fényképet is magammal hoztam. Hátha ezt is megmutathatom Gézának vagy Paulnak.
délután 1 óra kávéház
Persze csak az nem jutott eszembe, hogy kedden a Midel’Homme is zárva van. Otthon, a hotelomban collage-oztam egy kicsit – pihenőóráimban ugyancsak ezt cselekszem –, most meg itt, a folyó felé jövet, találtam egy kis zsidó kocsmát, ahol a kávéért új frankban a borravaló is bőven benne van: ez ideális hely a régi napló másolásának folytatására.
Kaptam egy kis csöpp szobát a pici hotel második emeletén. A falakat piros virágos tapéta borítja. Kicsomagoltam. Megborotválkoztam és elindultam kószálni.
Párizs készül szilveszterezni. Nagy a kavarodás. Az üzletek kitolódtak a járdára. A párizsiak a reklámbábúk orra alá kis bajuszkákat rajzolnak. Nénikék újságot árulnak kis asztalkájuk mögött. Komoly, bajuszos bácsik gesztenyét sütnek, száll a sülő gesztenye illata, akár csak Szabadkán, a Rudics-sarkon. Más egybevágóság nincs. Őrült nagy forgalom. Az üzletek óriások, káprázatosak, mesések. A kirakatok kifinomult és rafinált ízlésről tanúskodnak. A párizsi nem nézi le és nem neveti ki az idegent. Mint kisgyermeket hallgatnak meg és igazítanak útba, jóakarattal és türelemmel. Úgy látszik, megszokták már, hogy Párizs nemcsak az övéké, hanem közkincs.
Esteledik. Alkonyodik. Lila sátorként borítja a várost az ég. Alatta, az utcák labirintusában egymásután ragyognak fel a fények, a lampionok és neoncsodák milliói.
Változik a város arca. Eltűnnek a patinás épületek színcsodái, hogy új fény és színhatásoknak adjanak helyet. A Bastille terén, ahol a forradalmi, a félelmes börtön terjeszkedett, az ifjúság szórakozik. Autóznak kis játékautókon, célba lőnek és körhintáznak.
Szent Antal útján lépdelek a Louvre felé.
Egy szép fekete hölgy meg is szólított. Én nem reagáltam, mert nincs pénzem ilyen gáláns hölgyet szilveszter éjszakáján kalauzolni.
A Louvre este félelmetes. Óriási fekete kontúrjai: mintha alvó szörnyeteg lapulnak a Place de la Concorde csillogó fénytengere mellett.
E téren az obeliszk körül fantasztikus tempóban lüktet a város forgalma. Egymást váltják és egymásnak utat nyitnak a hajrázó autózgatók. Csak az obeliszk sötét, szilárd és mozdulatlan. Dacol az ember a fény és időáradattal.
Az elíziumi mezők kihaltak. Fák állnak a félhomályban. Mögöttük a távolban bárreklámok csillognak. A park után újra neonfénytenger. A két ragyogó hullám felett feldomborodott a tér s központjában egymagában emelkedik a nyüzsgő hangyabolyszerű forgatag fölé, és rajzolódik a fekete égre a kivilágított Diadalív…
Alkonyatkor a Notre-Dame előtt
edig egy kis híján múlott, hogy Párizs helyett Goli Otokra megyek. Az meg úgy volt, hogy Zmajevón, a szülőfalumban tetszett nekem nagyon, a katonaság után ott tanítottam a nyolcosztályos iskolában, egy crnagorka. Tudtam róla, hogy összeesküvést csinálnak az állam ellen, ám nem szóltam senkinek: figyeltem. Egyszer aztán, miután az összeesküvés felszámolása már nagyban folyt, hívott engem az UDBA. Kihallgatás. Először Zmajevón. Azután megint Zmajevón. Azután Újvidéken. Ott egy UDBA-őrnagynál kellett jelentkeznem. Tudtam az ügyről? Tudtam. Láttam a nyomtatványaikat? Láttam. Tehát tudtam, mit akarnak? Tudtam. Hát mért nem jelentettem?
Hát mért nem? Mondjam azt, hogy szeretem, vagy szimpatizálom a lányt? Mondjam azt, hogy feltételeztem, hogy nem az én jelentéstételemen múlik az ügy sorsa?
Mért hallgatok? Tudom-e, hogy ezért, amit tettem, küldhet a Goli Otokra?
Hallgattam, mert negyvenkilenc tele jutott eszembe. Mondták barátaim, hogy az amerikai konzulátuson Beethoven Fidelióját lehet meghallgatni hanglemezről. Azt is megmondták, mikor. A dátumot is és az órát is. Kivettem az egyik vegyeskereskedésben a jegyre járó cukromat, kenyeret. És bementem a Fideliót hallgatni. Végighallgattam a lemez-hangversenyt és amikor az utcára léptem, mellém csatlakozott egy bőrkabátos és bekísért a központi UDBA-ra. Ott elvették a nadrágszíjamat, a cipőfűzőmet, az igazolványomat és bezártak egy csoportcellába, ahol annyian voltunk, hogy két sorban feküdtünk a szobában. A talpaink között volt a gyalogút és egymást váltva sétáltunk. A cukromnak, meg a friss Politikának külön nagyon megörült a társaság. Hogy ne nyújtsam a mesét, hat napot töltöttem az állítólagos háborús és egyéb bűnösök között. A hatodik nap estéjén – éppen karácsony este volt – kihallgattak és kiengedtek.
Azért hallgatok, mondtam, mert tudom, hogy rossz fát tettem a tűzre. De most egy-egy. Negyvenkilenc decemberében becsuktatok az UDBA központi börtönébe és hat napig becsukva tartottatok, mert angol-amerikai kémet láttatok bennem. Minden ok nélkül. Most épp az ellenkezőjét látjátok bennem, némi okkal. Tehát csak döntetlen: egy-egy lehet. Ha most hazaengedtek.
És egy-egy lett. Volt szellem az őrnagyban.
Felbátorodtam ezen a sikeremen és elkezdtem, miután otthagytam Zmajevót, kilincselni kiutazási vízumért. Sírtam. Engedjetek ki Párizsba, mert festő akarok lenni.
ĺrattak velem egy hosszú-hosszú vallomást a bácskai magyarságról. Megírtam, hogy egyenjogú szabad fejlődési lehetőség kell. Hivatkoztam Marxra, Leninre. Könyvhiányt. Káderhiányt emlegettem. És összevissza mindent. Alá akartam írni, de nem lehetett. Bato néven írtam alá, ők meg kiadták a kiutazási vízumot. Ez előzte meg az iménti lelkes sorokat. Annyit azonban így utólag hozzátehetek, hogy azt az első párizsi utamat inkább íráskészségemnek, mint politikai műveltségemnek köszönhetem, ugyanis „Bato” művét ügyesen aláírta, illetve kimásolta lényegét egy már meglévő legépelt dolgozatnak, amelyet egy újságíró barátomtól kaptam, persze érdekesen, ügyesen, hogy ne lehessen ráismerni. Többet sohasem kértek tőlem semmit. Ez elég volt nekik.
Szerda reggel, szept. 30.
Tegnapelőtt vettem egy sorsjegyet. Rettenetesen drága volt, de így még három napot reménykedhetem egy tisztes nyereményben.
Most így, ha visszagondolok ittlétem Lórival együtt töltött napjaira, nem hiszem, hogy időrendi sorrendben fel tudnám sorolni, hogy mi mindent néztünk meg. Az ócskapiac után Matisse-retrospektívát néztünk ugyan és szombaton este elmetróztunk a VAVIN megállóig, ahol a Raspail és a Montparnasse boulevardok keresztezik egymást. Megnéztük az öreg Hemingway kávéházát, és ott egy kis utcában, ahol gyulai kolbászt is árulnak, az egyik üzlet kirakatában, már nem emlékszem, könyvkereskedés volt-e vagy műtárgybolt, megpillantottam egy plakáton, hogy a Matisse-tárlatot hétfőn zárják. Formálisan rosszul lettem a gondolattól, hogy megtörténhetett volna, még hozzá nagyon könnyen, hogy itt vagyok Párizsban és az orrom előtt becsukják a Matisse-tárlatot. Olyasmit láttam ott, amit az én életemben nem hiszem, hogy még egyszer látni lehet. Matisse három hatalmas méretű vászna, kettő az Ermitage-ból és egy New Yorkból, egy külön teremben. A két „tánc” és a „muzsikusok”. Ezt így egyszerre látni olyan ünnep a szemnek, amit, aki egyszer meglát, soha, míg él, el nem feledheti.
A múlt pénteken éppen a búcsúebéd előtt megnéztem a frissen nyitott Goya-tárlatot az Orangerie-ben. E két tárlat, Matisse és Goya között láttunk a Musée des Arts Décoratifs-t, ahol néhány igen kedvemre való régi gobelint (a XV. sz.-ból) nagyon megnéztem. Ugyanott egy kitűnően megrendezett Dubuffet-kiállítást is láttunk. Megtekintettük a Gobelin metrómegállónál az állami gobelinszövő műhelyt, a Petit Palais-ban többek között egy szép Rembrandt-képet is láttunk a renaissance mellett, meg egy Rembrandt-rajzot. Láttuk a Galerie du Jeu de Paume-t, elsősorban Cézan-nal és Van Gogh-gal, Gaugen-nel. Láttuk az Embertani Múzeumot a Chaillot-palotában. S mindent láttunk. Szombat estig valójában négy szemmel láttam a várost, mert ketten 9 napon át néztük. Ennek köszönhetően voltam a Montmartre-i temetőben is, ahol először Zola sírját pillantottam meg, azután láttam egy angol nőt, aki éppen Heine síremlékét fényképezte, amikor pöttöm kislánya elkóborgott a sírkőrengetegben… Később meglett a pici. Egy sírásó vezette vissza. Kézen fogva. Stendhal sírján az áll, ami nálunk otthon, a palicsi temetőben, Farkas Béla sírján: emeltették barátai.
Musée de l’Homme 11 óra 30
Nagyon jót időzők itt. Eddig az afrikai falfestményeken kotlottam. (Monsieur Csermák már négy éve nem dolgozik itt.) Még egy jó néhányszor el kell ide jönnöm.
Musée de l’Homme 13 óra
Az embert valóban sehol ennyire nem látni meg, globálisan térben is időben, mint ezen a helyen.
(Repülő sámánok itt nincsenek. Sámánizmus van ugyan képekkel és rekvizitumokkal, sőt van egy rajz is a sámán útjáról, azt hiszem, az istenéig, ám csak egy vonal jelzi az utat. Sámán nem röpül. Nem látható röptében. Dr. Sütő Gábor könyvében, melyet a két háború között adott ki, láttam röpülő sámánokat. Állítólag azok a röpülő sámánok inspiráltak bizonyos fokig, hogy legújabb képciklusomat megfessem.)
Azt hittem, a repülő sámánok festése közben, hogy ha ezeket befejezem, nem lesz már mit csinálnom. Ez a meggyőződés akkor ért meg bennem, amikor a röpülő sámánjaimról lemállott a forma és a szín. Az eddigi értelemben. Mert maradt ott szín is és forma is, de másként. Egy végtelenül leegyszerűsített jele az embernek a forma. Ez a jel fehérrel van megfestve. Tehát szín is van: fehér. És a vászon színe. Az is szín. Tehát, amikor idáig eljutottam, nem hittem, hogy egyhamar festeni fogok. Illetve nem tudtam elképzelni, hogy alkotómunka, képzőművészeti alkotómunka érdekelni tudjon. Most megváltozott a helyzet. Kisméretű collage-okat állítok össze metrójegyből, múzeumok belépőjegyeiből, a metró automatáiból kihúzott édességek, sajtok, az áruházak ambalage-aiból stb. Haza, úgy hiszem, egy tárlatnyi párizsi kollázzsal érek.
(A repülő sámánok ciklusa után nagyon gyorsan megérkezett a párizsi collage-ciklus.)
1955. jan. 1., Gare de Lyon 16 óra
Boldog újévet, Párizs!
Egyedül ülök a Champs-Élysées-n egy pazar kávéházban. Elfeketekávézom azt a néhány frankot, amit indulás előtt magamhoz vettem. Egyedül vagyok. Gondolatban hazaszálltam. Csak otthon gondolnak talán rám. Boldog újévet, szülőhazám!
Idejövet egy feketeség hívott háromezer frankos vigalomra. Mondtam neki, hogy nekem éppen úgy nincs, mint neki. Miért nincs? – kérdezte. Miért nincs neked, te csacsi? – kérdeztem vissza magyarul. Persze nem értette. Tovább lépegetett.
Itt sokat rajzoltam. Boldog újévet! – kiáltja valaki a bárszéken. A párok megcsókolják egymást.
Boldog újévet, emberek! Csacsik volnánk, akár az Étoile-i fekete céda, ha az újévet megboldogtalanítanánk. No, mindegy! Amit teszünk, magunknak tesszük. Hazamegyek a hotelomba, és berúgok hazai szilvóriumból.
Nem lehet így józanul, egyedül!
(Más kézírással)
Gyalog indultam a hotelba. A Champs-Élysées-ről a Gare de Lyon-hoz! Bolond voltam, hogy nem csatlakoztam egy vénasszonyhoz, aki enyhén szólva nagyon kihívó magatartást tanúsított. Ezentúl nem leszek finnyás. Kereshettem volna legalább ezer frankot. Abból 2 nap szűkösen meglennék. No, majd holnap estére! Most kikeresem a szótárban az ajánlkozást.
Az elíziumi mezők mulatói előtt a gazdáikat várakozó autósorok között egy nagyon, de nagyon kívánatos vipera állított meg. Mondtam neki, hogy „non monet!” Ki kell ezt tartani, a teremtésit! A pokolban nem kínlódnak ennyit. Borzasztóan szeretem a nőket és kínálkoznak – de szegény vagyok, mint a templom egere.
A Bastille tér közelében egy embert láttam az úttesten feküdni. Arcra eshetett, mert dőlt az orrából a vér. Csakhamar embergyűrű vette körül. Egyesek fel akarták emelni, mások ellenezték. Egy sovány nő lehajolt és a pulzusát tapogatta. Egy bőrzekés fiatalember félretolta a tiltakozókat és emelni kezdte a sebesültet. De megérkezett a rendőrautó és a bőrzekéstől átvették a részeget.
Beemelték a kocsiba. Közben valami tréfásat mondhattak, mert a közönség derült. A bőrzekés még egy ideig halkan és bizalmasan magyarázott valamit egy másik embernek a járda szélén, majd ők is szétváltak: az egyik jobbra ment, a másik balra. Csak egy piros vértócsa jelezte, hogy itt az imént valami rendellenesség történt.
(Megint másik kézírással)
Hétfőn munkát kell valahol vállalnom. Legjobb lesz, ha K.-nál kérdezősködöm. Felírom, hogy el tudjam sorolni, mire vagyok kapható.
1. Bármilyen fizikai és szellemi munka, nehéz vagy könnyű, mindegy. Az a fontos, hogy ne kelljen tudni a nyelvet. Persze csak honorárisan, mert nincs munkavállalási engedélyem.
2. Kutyasétáltatás
3. Családi portrék készítése
4. Illusztrációk
5. Edénymosogatás
6. Vízhordás
7. Plakáthordás a hátamon
8. Plakátragasztás
9. Tej-, víz-, étel-, posta-hordás
10. Padlósúrolás, parkettaglancolás
11. Irodatakarítás
12. Éjjeli őrség
13. Magyar és jugoszláv konverzáció
14. Testőrség-gardírozás – életkor nem számít
15. Cipőtisztítás
16. Macska és egyéb háziállat gondozása
17. Rajzoktatás – festészeti órák
18. Rádióbemondás
19. Fordítás szerbről magyarra és fordítva
20. Élők és holtak fürdetése, borotválása, öltöztetése stb., stb.
Kilel a hideg, ha belegondolok, milyen zöldfülű legényke voltam. De ha belegondolok: harminc dollárral indultam útnak: ennyit volt szabad hozni! Nem csoda hát eme nagy munkakészségem.
Most a Gare de Lyon-on írok a restiben. Pénzt váltottam és a telefonkönyvben G.-t kerestem, de nem találtam. Alkonyodik. Felmetrózom a város kellős közepébe. Nekem a Cité az. Meg a Latin negyed, ahová átsétálok.
A régi naplóban még mindig 1955. jan. elsejénél tartok:
Ma 11 órától nagy körúton vagyok. Ismerkedem a várossal. Gyalog a Boulevard St.-Germain-től a Pigalle-ig.
Mégis az amerikaiaknak van a legtöbb pénzük Párizsban. Még ma délután is a Pigalle-i bárokban isznak. Tökrészegek.
Az egyik boulevardon találkoztam egy idősebb párral, akik magyarul beszéltek. Ők egy magyar vendéglőshöz utasítottak. A vendéglő egyik magyar pincére egy magyar képkereskedőhöz utasított. Hétfőn bekopogok hozzá. Hátha akad valami restaurálni való. Mondtam a vendéglőben, hogy ezt nem tudom elhinni, hiszen van itt festő elég, de a vendéglős megnyugtatott, hogy ez az úr szereti az újonnan jötteket, mert azok lényegesen olcsóbbak. Majd lefekvés előtt betanulok néhány francia mondatot, munkáért esedezőt.
De azokat az (itt néhány szót ki kellett hagynom) ösztöndíjas urakat, akik havonta 70 ezer frankot elbasznak. Jaj, be ki tudnák jönni húszból!! „Még mindenki talált itt valamit – mondta a boulevardi bácsi –, maga is találni fog, de nem lesz könnyű!”
Innen az állomásról írtam Lórinak is. Kértem tőle többek között, hogy menjen el október 5-én a szabadkai festészet 25 éves jubiláris tárlatának a megnyitójára és kérje el a nekem járó katalógusokat. Öt képem van a katalógusban is, egy katalóguson kívül. Ezt az utóbbit 1946-ban festettem a Hangya-féle kurzuson, mint hetedikes gimnazista. Egy csendéletem van ott a tárlaton 1952-ből. A fehér váza. Akkor már nagy volt a szerelem – aki miatt a szemüvegem ráfizetett –, ezért a fehér váza alá a keresztnevemet és az évszámot írtam csupán. A másik képem ezen a tárlaton itt készült Párizsban, 1955-ben. Nagy formátum. Bolond. Színes. Szabad. Csapongó. A Barangolás Párizsban című tárlatomon, melyet 1955-ben rendeztem Szabadkán, az egyik gyár megvásárolt egy párizsi képemet. Énnekem hármat kellett kivinnem, hogy válasszanak. Egyet meg is vettek, de én kint hagytam mind a hármat. Nemrég kimentem a gyárba és mondtam, vissza szeretném kapni képeimet. Nem lehet, válaszolták, mert benne vannak az inventárban, és rájuk van szögezve a leltári szám. Hozok helyettük másik, még szebb képeket, mondtam, és így is lett. A leltári számokat levettük a két párizsi képről és rászögeztük két újabb képre. Az egyik így visszamentett kép az, ami most majd azon a tárlaton, Szabadkán, újra közönség elé kerül. A másik, az 1955-ös párizsi műtermem, a hegyesi Németh István lakásán lóg. A harmadik katalógusban levő képem egy monumentális, sárgára száradt szamártövis. 1957-ben festettem. Nagy Ferenc vásárolta meg tőlem a földműves-szövetkezetek szövetsége részére. Most eme intézmény jogutódjának, a szabadkai tervhivatalnak a tulajdona. A negyedik képem a jubiláris tárlaton Ómoravicán készült, az Otterbein-tanyán. Oda jártam 1964-ben kirándulni. Ezt a képet soká festettem. Valami megmaradt belőle abból a kétdimenziós kubizmusból is, amibe a tövisciklus átvedlett. És az ötödik képemnek a címe: Cím nélkül, olaj. 1970. A repülő sámán ciklusom egyik végső eredménye.
A cikluson belül is lezárult egy kör, amely valahol az idők mélyén indult el, onnan, ahonnan a repülő sámánok legendái indulhattak, és valahol a holdon zárul be, ahol tavaly nyáron Armstrong cipőinek a nyoma cifrázta ki a nyomtalan talajt végérvényesen.
1995. január 3.
Ma elmentem Monsieur A.-hoz, akihez a vendéglőben kaptam ajánlást…
Mai sétám alatt elmentem megkeresni azt a vendéglőt, az ,,Arany oroszlán”-t. Lórival is kerestük. Ott akartam szombaton ebédelni. Nincs már az ,,Arany oroszlán”. Úgy látszik, időleges vagy végleges nyugalomba vonult K. úr, a vendéglős.
…Monsieur A.-nak nagy képlerakata van a város központjában. Főleg régiségek. Idézem: „Menjen maga vissza, haza! Itt éhen fog pusztulni. Vagy menjen Kanadába! Mit akar itt?” „Tanulni.” „Tanulni?! Élni, barátom! ÉLNI! No, írja fel Monsieur P.-nek a címét. Írjon neki egy levelet. Írja meg neki, hogy és mint van. Ő nagy művész. Egy nagyon nagy művész! És egy nagyon rendes ember. Kérjen Tőle randevút.” Megköszöntem A. úr szívességét és tovább mentem. Voltam a konzulátusunkon is és ahogy illik, bejelentkeztem. És megkerestem a házat, ahol Madame D. lakik. Hozzá ajánlólevelem van. Otthoni levél. Egyik barátom írta. Neki rokona Madame D. Holnap bekopogok hozzá. Szurkolok, mert a lakás Párizs legelőkelőbb negyedében van… Ma este nagyon szépen esett a hó. Elbarangoltam a külvárosba. Apró kis kocsmákban iszogatnak az emberek. Jó fajta borokat. Csorgott a nyálam.
Visszafelé egy gyönyörű kislányt néztem a metróban az Étoile-tól a Bastille-ig. Nagy, riadt, fekete szemei voltak és nem festette a száját. De tetszett, pedig nekem most nem olyan kellene… Megfogalmazom a levelet P. úrnak.
A séta tovább tart. Baudelaire mester utcájában találtam egy magamhoz illő tusfürdőt, amely holnap 14 órától nyitva lesz! Végigmentem egy utcán, ahol mindennemű élelem kapható a járdán. Megettem két szép friss banánt. Most elértem addig, ahová sokkal előbb eljutottam volna, ha nem egy, hanem két megállóval visz tovább a metró. Mert itt, a téren is, ahol ülök egy csésze expressz kávé mellett, metrómegálló van. Csodálatosan süt a nap. És nagy fehér kumuluszok terpeszkednek az égen. Itt ez még igazi turistamentes Párizs. Annyira az, hogy még cédulát sem hozott ki a pincér a feketével: biztos benne, hogy tudom, mennyibe kerül. Csodálatosan melegíti a térdeimet ez az őszi napsütés. Szebb élni, sokkalta szebb, mint azt tizenöt évvel ezelőtt ugyanitt feltételezhettem.
Este hat óra és újra a Gare de Lyon-on vagyok. Ma délután cselekedtem egy újabb collage-t. Négy metrójegy, egy üres sztaniol vitamintartó, egy jegy az automata mérlegből, két belépőjegy a Rodin Múzeumba, és egy arany-sztaniol kör, amely valószínű üveget díszíthetett, ennyiből áll a figura. A kör a feje, a régi metrójegy a végtagjai, a többi a törzse. Kék csomagolópapírra (ember formájúra?) van ez mind ráragasztva, éjfekete alapon. (Most már izgat a régi napló. Másolom tovább.)
55. jan. 3. Most már kezdem érteni, hogy miért lett Račić öngyilkos Párizsban. Idegennek lenni valahol borzalmasan nehéz, de idegennek és koldusnak egy személyben majdnem elviselhetetlen.
55. jan. 4. Ma zsebre vágtam barátom ajánlólevelét a nagynénjéhez. Úgy tizenegy óra lehetett, ahogy odaértem. Egy hatemeletes lakóház. Nem bérpalota, úriház. Süppedő szőnyeg kanyarog fel a lépcsőkön, egész a hatodik emeletig. A lift úgy működik, mint egy álom. Becsöngettem. Semmi. Újra becsöngettem. Újra semmi. Öt perc múlva újra becsöngettem. Léptek. Egy tizenkét éves fiú nyitott ajtót és magyarázta, hogy a Madame úgy két óra körül jön haza. Bocsánatot kértem a háborgatásért és távoztam.
No, majd kettőkor.
Elindultam megkeresni a követségünket, de a pofa a konzulátuson nem adott rendes címet. Nem találtam.
(Bekeretezve nagyobb betűkkel egyenlet:)
Párizsban egy kis egy kis ön-
idegennek lenni + pesszi- + inte- = gyil-
pénz nélkül mizmus ligencia kosság
Láttam a kirakatban egy nagyon kedves Dufy-képet. A Louvre udvarát ábrázolja. Gyönyörű alkotás. A könnyedsége itt is tökéletesen kifejezésre jutott. Lila, zöld és barna harmóniák. Nagy sejtelmes színfoltok, erős határozott és mégis játszi akcentusokkal. Mintha játszott volna, amikor festett, pedig dehogy játszott! Pattanásig feszített idegmunka ez a mesterség… Ezért az egy képért is érdemes lett volna eljönni. Ide. HÁT MÉG A TÖBBI. Előre, Mestró!
Madame D. mosolyogva nyitott ajtót. Rögtön meghívott ebédre. Természetesen elfogadtam. A lakás egy álom. Tapétázott bútorok. Karácsonyfa. Szőnyegek. Képek. Kandalló. Függönyök. Az ebéd: sült, krumplival és mustárral sajt, vörösbor, narancs és datolya. A férj egy igen szimpatikus öregúr. Á, Novi Sad, mondja, ott jó dohány terem! Oui, oui, mondom én. No és milyen az élet ott? Kérdezi. Elég jó – mondom én. Ühüm – mondja ő –, szóval nagyon jó. „Nehéz, mint mindenütt – dadogtam –, de azért jó.” Újra hümmögött V. úr, felvett egy datolyaszemet, megmustrálta, bekapta, és újra megállapította, hogy arra mifelénk jó dohány terem.
A Madame-nak leadtam a nagy helyzetet (anyanyelvünkön): ha nem kapok valahol állást, munkát vagy valami cselédszobát, akkor a metróban fogok aludni. Nagyon megértőnek látszik ez a francia asszonnyá lett régi magyar színésznő. Eléggé átérezhette helyzetemet. Gondosan ápolt arcán a szánalom, a csodálkozás és csodálat váltogatták egymást. Búcsúzáskor azt mondta, hogy pénteken jöjjek el újra, addigra talán kitalál valamit.
Fütyörészve gyalogoltam vissza a hotelbe. Kb.10 kilométer. Mindent megnéztem. Szívom magamba Párizst, mint az ópiumot.
Holnap meg kell keresnem P. urat, a „nagy művészt”, a követségünket is, mert újságot szeretnék olvasni. Olyan vagyok, mint a süketnéma.
1955, jan. 5-én
Ma újra nem intéztem el semmit. Eladtam egy üveg szilvapálinkát és csatangoltam egy óriásit. Most már illene írni a 7 NAP-nak egy riportot. El is kezdtem az írást, de riport az nem lett belőle. Beledugtam a napló elejébe. Ajánlások. (Visszalapozok. A füzet elején ez áll jan. 5-i dátummal) Idegen! Ha Párizsba érkezel, nem baj, ha nem tudsz franciául, de az erszényedet jól tömd tele pénzzel, vagy fordulj vissza már a fele úton! Amíg nem késő! Én nem fordultam vissza. Kiszálltam a vonatból. Csomagjaimmal elindultam a kijárat felé. Az állomás körül félelmesen és sejtelmesen zajlott a város. Ekkor már késő visszafordulni. Párizs ellenállhatatlanul vonz s úgy érzed, hogy ha most visszafordulnál, összedőlne a világ. Ekkor már senki sem fordulhat vissza. Mert hazaért.
Öt napja vagyok itt és csak most sikerült szavakba önteni az érkezés hangulatát.
Az idő egészen megenyhült. A hó elolvadt. Felszáradt. Igaza volt Konjovićnak, amikor azt mondta, hogy itt nincs tél.
Visszatérek a pálinkaeladásra. Elmentem K. úrhoz, az ,,Arany oroszlán” tulajához és előhúztam a zsebből a szilvóriumot. „Nézze, Uram, én ezt nem vehetem meg, mert nekem ezt nem szabad tartanom. De talán János.” És a pincérére mutatott. János elvette tőlem az üveget. Megnézte. Megkérdezte, mennyit kérek érte. Mondtam, adjon érte egy pár száz frankot. János a gazdájára nézett. Ő salamoni hangon, de végtelen jóindulattal kimondta a végszót! Adjon érte négyszáz frankot. János kifizette a pálinkát, K. úr pedig egy kis csomagot nyújtott át. „Tegye el, kérem. Egy kis paprikás szalonna. Jól fog majd jönni!”
Megköszöntem. Távozóban szívem megtelt ritkán érzett jó melegséggel.
Ezért a darab szalonnáért nem kellett verekedni. Vissza fogom a pasinak fizetni. Ezerszeresen.
Péntek, 1970. okt. 2. 10 óra 20’
Valahol a Folies Bergére környékén egy kis büfében ülök. Reggel a Le Peletier állomáson szálltam fel a föld alól, hogy Monsieur A. képkereskedőt megkeressem, azt, aki nekem annak idején azt tanácsolta, hogy menjek el Párizsból, mert éhen halok. Keresése közben elkószáltam a következő metrómegállóig, a Cadet-ig. Gondoltam, onnan közel van az egyik címem, amelyet a Gare de Lyon-on írtam ki a telefonkönyvből. Persze nem így lett, így Madame V.-t sem találtam. Azért írtam, hogy sem, mert A. úr üzlete, gyönyörű képkereskedése helyén, egy leárazott ruhaféleségeket nagyban árusító raktárszerű bolt van. Zárva. Monsieur A. is, úgy látszik, K. úrral, az ,,Arany oroszlán” főnökével együtt nyugalomba vonult. A Folies Bergére környékén szép gyümölcsöket, húsokat, halakat árulnak az utcán. Itt vettem két szép banánt és megettem. Poharat is veszek ma, mert almalé helyett fekete ribizli szörpöt iszom ezután. Egy liter fekete ribizli szörpből két liter italt lehet készíteni. Ám ehhez pohár kell, mert fél pohár szörpöt tele kell a szobám sarkában lévő vízcsapnál töltenem vízzel: vége az üvegből ivásnak. Most csücsülök itt a kávébutik sarkában és Monsieur A.-ra és Monsieur K.-ra gondolok. Monsieur A. el volt már hízva, szép nagy tokája volt, és rettenetesen magabiztosnak láttam. Gyönyörű üzlete és rengeteg képe volt. No, nem Goya-, Matisse-, Picasso-képek. Szép tájképek és csendéletek, amelyek kellenek a közepes pénzű közönségnek itt, az Angleterre kávéház tövében meghúzódott szép képkereskedés közönségének. Nemrég az egyik fiatal barátom élesen bírálta a párizsiakat azért, ami a P. du Tetre-n ma zajlik. Amikor erről szó esett azt mondtam: Ez azért van, mert ez KELL. Ha nem kellene, nem lenne! Amíg ennyi sokpénzű balfácán turista azért özönlik oda, hogy EZT lássa, EZ lesz. Vasárnap múlt egy hete, hogy a Grand Palais-ban a zárás előtt álló Matisse-tárlatot néztük Lórival. Annyian voltak, hogy… hogy rengetegen. Tehát ez is van. Mert az is kell. Pedig oda a vasárnapi, vagyis a félárú belépőjegy is 3 frank, azaz 6 dinár 75 para. A másik öregúr, K. úr, akit hiába kerestem, higgadt, sovány, mértéktudó ember volt. Sötét ruhában, fehér ingben és nyakkendőben járt. Amíg Párizsban voltam 1954. szilveszterétől 1955. március végéig, a postám mindig az ő vendéglőjének, az ,,Arany oroszlán”-nak a címére érkezett. Most, ha belegondolok, mekkora patáliát csaptam én akkor, mert nem érkeznek a csomagok otthonról, egy kicsit mosolygok magamon. Ugyanis az egész párizsi egzisztenciám a rendeletek között mutatkozó résen építődött fel – elméletileg. Nem volt szabad élelmiszert és pénzt kivinni, de én megorganizáltam, hogy a megengedett három kilós élelmiszercsomagok rendszeresen érkezzenek. A csomagok állítólag fel lettek adva, de állítólag nem érkeztek meg. Még a postaügyi miniszternek is fogalmaztam levelet. Nem tudom, elküldtem-e. A levél piszkozatának egy része megmarad a naplófüzetecskékben. Idemásolom:
Поштовани друже министре!
Извињавам се што Вам одузимам драгоцено време са својим ситним проблемом али крајња нужда ме приморава да вам се обратим. Студирам у Паризу, и од 17. јануара па наовамо предато ми је у Војводини седам пакета на адресу: Sбfrбny Imre Restaurant Lion d’or 29 rue Choiseul Paris 2e . Пакети су садржавали некварљиве намирнице.
Felsorolom, hogy pontosan honnan és mikor lettek a szóban forgó csomagok feladva és folytatom:
Досада ниједан примио нисам. Због тога овде формално гладујем. Молим Вас да уоквиру Ваших могућности учините све да пакети што очекујем ако су негде застали ако су послати будите, љубазни …
Itt szakad meg a levél, melyet valószínűleg úgy fejeztem be (kész röhej), hogy a miniszter írassa meg nekem, hogy dátum szerint mikor hagyták el a csomagok az országot!
Délután a Bastille téren. A fürdőből értem ide. A Baudelaire utcában, mindjárt a sarkocska után találtam tegnap egy szép kis tusfürdőt. A franciák így írják: duche! Nos, ott rendeztem egy kegyetlen nagy feredést, s most éppen ezért jól esik az AU TAMBOVE (ami valószínűleg a tamburához jelenti) kocsma üvegkalitkája itt, a térre nézőn, ahová besüt a nap. Ma postára dobtam Lórinak egy üdvözlő lapot, most pedig írok egyet Savónak, akinek megígértem, hogy ezt a most készülő kétsíkú naplót megírom.
Страшно пуно радим и фино ми је. Не само књигу пишем Теби већ и циклус колажа припремам онима који су мислили да после летећих шамана нећу знати шта сликати. Међу овима сам у првом реду и ја. Мислим да ћу шамане сликати и даље код куће али овде, овде је нешто друго. Ово је један од најлепших иностранца у мом животу. Зато долазе колажи. Нема дана да бар на тренутак не мислим на Тебе, ако се cлатим писања бар онда. Зато си ми Ти у извесном смислу у Паризу.
És üdvözlet. Ezt írtam Savónak.
Érdekes, most ezekben a napokban látom, mennyire hullik szét a régi párizsi napló. Az első napokban rendszeresen írtam. Dátumozva minden sort. Rajzot. Minél tovább maradtam, annál széthullóbbá váltak feljegyzéseim. A tintával írott dátumozott olvasható sorokból kusza, majdnem olvashatatlan ceruzasorok lettek. Dátum nélkül. Össze-vissza keverve: vázlattal, levéllel levélpiszkozattal.
Ma délben, amíg A. urat és Madame D.-t kerestem, betévedtem a Lafayette nagyáruházba. Huxley ,,Szép új világ”-a jutott eszembe, miközben emeletről emeletre sodort a mozgólépcső. Voltak pillanatok, amikor nem lehetett megkülönböztetni a bábút, a manökent és az elárusító hölgyikét. Kellemes, könnyű melódiákat zsongottak a hangszórók: mindenki sietett, de senki sem tolakodott. Egy csomag vattát akartam venni meg egy poharat. De azt hiszem, a vattát is (alkoholt hoztam hazulról dörzsölködni: rozmaringolajos alkoholt) meg a poharat is kisebb boltban veszem meg.
este 615 Lent ülök a Concorde tér egyik földalatti állomásán. Úgy látom, most kezdődött a csúcsforgalom. A metrókocsikban egyre sűrűbben áll az utazó nép. Mellettem az automata cukor- és rágógumiárus-gép egyre sűrűbben kattog. Hogy hová megyek? Ezt kérdem én is magamtól. Illene tudni. Azt hiszem, újabb állomásra sétálok át, itt a Concorde tér alatt olyan vonalra szállok fel, amely ismerős helyekre visz.
1970. okt. 3., szombat reggel a Saint Paul-i metróállomáson
A poharat már megvettem. Plasztik pohár, színesen harántcsíkozott. Mézzel volt tele. Román, vegyes virágmézzel. Székelyország jutott eszembe. Éppen az az út, amely Farkaslak felé visz. Meg az a két hatalmas fa, Tamási szép, magas, aránylag új fejfája mellett. A Musée de l’Itom-ban láttam egy régi székelykaput. Szóval megvettem egy pici kis önki boltban a Bastille-től a Rue de Rivoli felé ballagva, agyonfürödve, tisztán, megvettem a pohár mézet és szépen még tegnap este megittam. Harminchárom deka méz vala a pohárban. Így most van poharam. Plasztik fedéllel. Tehát van mixerem is. Hogy mit keverek vele? Tejport veszek. És tejet fabrikálok benne. ĺzléstelen, fekete-arany vignetta volt a pohár-mixeremen. Azt leáztattam róla. És most ott díszeleg a mosdóm feletti plasztik polcon. A szoba frissen van tapétázva. Lóri meg én aludtunk benne először az újratapétázás után. A padlóra ragasztott faltól-falig műszőnyeg még össze volt csöpögtetve, a lavabót körülfogó zöld plasztik függöny fémrúdja még lógott, és persze a függöny is, amikor, azt hiszem, szerda reggel volt, csomagjainkkal bevonultunk, ám mire visszaértünk, már minden rendben volt. Az ágy felhúzva és egy tarka ágyterítővel letakarva. Gyönyörű jogi matrac benne. Szóval az „új szoba” felszentelése ránk hárult. Meg is tettetett. Ám a mosdó feletti plasztik polcot az égő cigaretták nagyon kikezdték. Legalább tíz helyen rajtaégett a cigaretta, és az égő cigaretta nyoma az ilyen műanyagpolcon bizony maradandó nyomot hagy maga után. A hotelszobák lakóinak zöme szerb, feltételezem tehát, hogy a cigarettanyomok is Moravától, vagy Zetától maradhattak a műanyagpolcomon. Mert a frissen érkezett még hazai cigarettát szívott, legalább addig, míg meg nem tanulta, hogy a polc nem tűzálló. Dolgoznak a fiúk. Nem látom őket. Csak a hangjukat meg az ébresztőóráik csengését hallom meg. Reggel ötkor kezdődik és fél hatig meg-megszólal egy-egy ébresztőóra. Úgy látszik, attól függően, ki hol dolgozik, milyen messze a lakástól, percre ki van számítva, ki mikor kel. Beszélni még eggyel sem beszéltem, bár részükről a kezdeményezés megvolt. Megnézhették a nevemet a Madame-nál és kitalálhatták, hogy magyar vagyok. Ezért vasárnap este jó fennhangon az egyik elmesélte, hogy Magyarországon keresztül utazott, és a magyar határőrnek valamilyen megjegyzésére ő azt mondta: „Hát tudunk mi magyarul is!” Egyébként a téma a nő, a munkabér, az autó, a lakótárs. Persze, ha a szűkre szabott idő megengedi. Egy nagyon vékony hangú pasas azt mondta, hogy csak háromféle nőt ismer. Jót, jobbat, legjobbat! Hallá! Egy másik megkérdezte a látogatóját: Kivel laksz? És az elmondta, hogy a pasit tulajdonképpen ő találta, akkor érkezett. És leadta milyen. Tehát így kisebbítik a fiúk a szobabért, hogy ketten laknak egy szobában. Az autókhoz és a munkabérekhez nem értek semmit, tehát tőlem mondhatják minden hétvégén. Akár éjfélig is. Hétköznap meg úgyis hallgatnak. Nem dolgozhatnak valami kies helyen. Spórolnak. Túlóráznak. Spórolnak, mert nők nem járnak hozzájuk, túlóráznak, mert hét közben csak aludni járnak haza.
Délután a Louvre-ban
Újra megbámultam Bethsabél, Mona Lisa, Szent Anna és az archaikus mosolyokat lent. És valószínűleg most, persze Hamvas Béla Orpheuszának elolvasása után érzem a rezonanciát az aranykor és az aranykor utáni összes nagy értékű képzőművészeti alkotás között. Egy kis merészséggel azt is fel lehet tételezni – ugorjak már én is fel, s nyargaljak egy vesszőparipán –, hogy a mű értékének nagyságát azzal lehet felmérni, mekkora közötte és az aranykor művészete között a rezonancia.
Nevetséges és nagyképű misztifikálásnak hangzik, de a legrégibb egyiptomiakat, asszírokat, hittitákat, Gilgameseket és Mózeseket nézve olyasmi motoszkál bennem, hogy azok még tudtak valamit, egészen konkrétan tudtak valamit, amit a későbbi dinasztiák már hamisan értelmeztek, és még később pedig már még az a hamis értelmezés is összebogozódott, és semmiben sem hasonlíthatott az előbbi szövegezésekre.
1955. január 7-én
Tegnap voltam a követségen és kaptam ajánlólevelet a Louvre-hoz, hogy adjanak ingyen jegyet. És tegnap nevettem először önmagamon, amióta itt vagyok. Felmentem a Kelény Céghez megnézni, hogy megérkeztek-e már oda azok a könyvek, melyeket címükre feladtam, hogy mire ideérek, legyen egy kis zsebpénzem. A könyvek még nem érkeztek meg, de az értesítés már náluk volt, hogy másnap felvehetik a csomagokat a postán. „Na – mondom –, akkor adhatnak egy 5000 frank akontációt, hogy mehessek lakás után nézni!” „Nagyon szívesen” – felelték, de még ezt ki se mondták, már elnevettem magam. Nézték, hogy miért nevetek. Meg is mondtam nekik, hogy úgy látszik, engem az akontációk a sírig elkísérnek. Újvidéken a lapok pénztáránál, amikor búcsúzkodtam, megkérdezték, hogy Párizsban majd mit csinálok, hiszen ott nem lesz akontáció, és ihol-e, itt is akad. Kifizették az 5000 frankot és én egész délután lakást kerestem a Montmartre-on. Hiába. Egy éjszakára szívesen. Mert így drágább a szoba. Egy hónapra? Azt már nem.
Ez most csak egy olyan össze-vissza séta volt itt ebben a nagy házban. Sok is volt, kevés is. Mára sok. Általában véve kevés.
Most tizenöt év után újra itt sétálgatva azt latolgatom magamban, mit veszítettem, vagy mit nyertem ez alatt a tizenöt év alatt. Régen, amikor először jártam itt, azt méregettem, nincs-e behozhatatlan előnyük azoknak, akik itt járván középiskolába, a művészettörténelmet itt, ITT, ezek között a falak között szívhatták magukba. És úgy magyaráztam, hogy mi, akik később látunk, amit vesztettünk a vámon, megnyerjük a réven. Most, érett fővel nézhetem mindazt, ami itt látható, mondtam akkor, és persze, hogy mondom, de mennyire mondom most is, hiszen ez a tizenöt év nem volt más, mint annak a lekarátozása, amit akkor nagy sietve fölszívtam itt, friss szemmel, friss tüdővel, friss agytekervényekkel.
Szajna-part 1715
Kimenekültem a Louvre-ből. A kijáratnál vettem egy kis Braque-levelezőlapot. Sétahajók úszkálnak előttem, csókolóznak a sétáló párok, őszi szél fúj és forgatja a sétányon a parti fákról lehullott leveleket. Nem tudok az Eiffel-torony felé nézni, ott lenyugvásra készül a nap, de teljes fényben ragyog. Csillog előttem a kupolája, a Pont des Arts és a P-Neuf teljes fényben ragyog. Jó délután.
1954. jan. 7-én Ma felvettem a könyvekért még 6000 frankot és ott rábeszéltek, hogy menjek fel a Magyar Emigrációs Irodába, hátha tudnak valami olcsó lakást vagy ágyat. Fel is mentem. Nagyon vegyes társaság, de segítettek. Beutaltak a Vöröskereszt egyik menhelyére, 160 frankért egy éjszakára. Ez is jobb, mint 350-et fizetni a hotelben. Ki is fizettem az új kvártélyt két hétre. Most hétfőig még itt lehetek ebben a hotelben, de azért ma éjszaka kipróbálom a tömegszállást és ha megfelel, akkor elhelyezem valahova a holmimat, és felcsapok ágyrajárónak – két hétig. Két hét múlva meg beállok az üdvhadseregbe. Ott semmit sem kell fizetni.
Most kopogott be a Madame, hogy a telefonhoz hívnak. Madame D. hívott. Ő, akinél kedden tettem tiszteletemet. Bocsánatot kértem tőle, hogy ma nem mehetem el s ezt a Vöröskereszt-menhelyet hoztam fel mentségemre. Azt mondta, fessem le őt, megfizet és más kuncsaftokat is szerez. Megbeszéltük a találkát nála holnap fél 11hkor. Most megyek festéket venni, a jugoszláv olvasóterembe újságot olvasni és a Louvre-be.
Este van és kint ülök újra a Gar de Lyon-on. Nem tudok szabadulni a régi napló hatása alól. Fel-felteszem magamban a kérdést, hogy miért nem olvastam el tizenöt éven át. Nem mertem? Féltem, hogy Párizs visszahúz? Tudtam, hogy nem szabad hozzáérnem? Azért, mert fáj? Azért, mert gyógyulni kell hagyni? Azért, mert ki kell várni a pillanatot, amikor nem lehet nem nyúlni hozzá? Jólesett Lóri levele. A Madame bedugta az ajtó alatt.
Tegnap este voltam a Bergére utcában. Madame V., az egyik Madame V. a telefonkönyv Madame V.-jei közül ott tart egy üzletet. Hétfőn délután kettőkor nyit. Mintha éppen az ő kézírása lett volna az üzletajtóra kitéve. Bolond az ember néha. És persze mielőtt bejöttem ide kávéra, újra a telefonkönyvet bújtam, és megtaláltam P. úrnak a Monsieur A. által annak idején beajánlott „nagy festőnek” a címét. Felírtam. Holnap vagy holnapután felkeresem.
54. jan. 8-án Tegnap 4000 frankom elúszott quach-ra és festőállványra. De sebaj. Ma délelőtt Madame D. portréja remekül indult. A nő el van ragadtatva vele. A férjének, akivel már megbarátkoztam, szintén tetszik. Madame D. össze-vissza telefonál az érdekembe. Úgy látom, széles ismeretségköre van. Imponálhat neki bátorságom. Most pedig már a tehetségemről is meg van győződve. Érzem, hogy Madame D. még sokat fog segíteni. Abban a korban van, hogy megengedhet magának olyan szeszélyt, hogy felfedezzen valakit. Ez a valaki én volnék. Ott tartott ebéden is. Bifsztek volt. Vörös bor, sajt, alma és narancs. Férje Titóról beszélt. Kijelentette, hogy nagy politikus. Én visszabókoltam, hogy Mendés-France is nagyon energikus ember. Igen, mondta Madame D., de őt senki sem szereti. Lehet, gondoltam, hogy ilyen szép szalonokban senki sem szereti, de a kisebb francia emberek biztosan másként vélekednek róla.
A menhelyen még nem intéztem semmit. Hétfőn reggel az utcán vagyok. A csomagjaimból a legszükségesebbet magamhoz veszem, a többit leviszem a hotel ruhatárába és nyakamba veszem a várost. Talán hétfőn sikerül véglegesíteni a beutalást a „tömegszállóba”.
Ma, ahogy Madame D.-t festettem, elbeszélgettünk irodalomról és képzőművészetről. Nagyon jól jött, hogy ismerem Rimbaud-t, Villont, Baudelaire-t, Verlaine-t, Shakespeare-t, Bernard Shaw-t és a modern francia képzőművészetet. Nagy baj lett volna, ha most butaságot talál bennem ez a végtelenül kedves asszony.
Fantasztikus álmaim vannak, melyek nyomorúságos anyagi helyzetemnek és asszonytalanságomnak a következménye. Az imént is egy kicsit elszunyókáltam, nagyon kimerített a délelőtti szeánsz, és álmomban egy csinos tisztviselőnőnek udvaroltam. Rá akartam venni, hogy tegye ad acta azt az írást, melyben kiutasításomat irányozzák elő, azért, mert nem tudom magam eltartani. Mire nagy nehezen sikerült kiudvarolnom belőle, hogy majd csak három hónap múlva veszi elő az ügyet, felébredtem.
P. úrnál, a nagy művésznél még nem voltam. Talán holnap. Holnap 11hkor befejezem Mme D. portréját. Utána elballagok a Louvre-be. Hétfőn pedig lesz, ami lesz!
Most jutott eszembe: írt Mestró egy riportot. Érdekes, hogy itt még nem találkoztam olyasmivel, ami hasonlítana a könyvek propagálásához. Itt, úgy látszik, nem kell a könyveket rátukmálni az emberekre.
Vasárnap, jan. 9. 14 óra 15’ Most érkeztem haza D.-éktől. Mme D. portréja elkészült. Miközben festettem, Adyról beszélgettünk. Azt mondta, kár, hogy olyan korán meghalt. Erre azt feleltem neki, hogy azért megtette a magáét az életben, mert nem az a fontos, hogy 25 vagy 50 évet él egy ember, hanem csak az a fontos, hogy megtegye a magáét. Néha egy év alatt többet lehet élni, mint mások 30 év alatt. Néha egy órába is bele lehet sűríteni egy életet. Ezt csak kevesen tudják. A többség anyagias. És kicsinyes. Ady elvégezte a maga dolgát!
A portré nagyon szépen feléledt és Mme D. nagyon el van vele ragadtatva. Kaptam tőle 5000 frankot és felajánlott a ház hetedik emeletén egy kis szobácskát. Ott lakhatok április elsejéig.
Nem tudtam szólni az örömtől. Azt mondtam neki, hogy egyáltalán nem csodálkoznék, ha az utcára lépve galambok röpülnének a vállamra: olyan boldog vagyok! Mondtam neki, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Hogy ő az én egyetlen jóakaróm ebben a csudálatos városban. Kedden reggel felhív telefonon. Addigra elkészíti a szobámat. Csak a férjének nem szabad tudni erről semmit.
Holnap a menekült-irodával lemondatom az ágyra járásomat a Vöröskereszt-menhelyen.
A hazátlanok egyik tanyájának pitvarában, ez lesz az egyik riportomnak címe, amelyet az ottani impressziók alapján írok meg. Ma lejár a hotel-előfizetésem. Még csak egy napot holnap reggel kifizetek, holnapután pedig valószínűleg elvonulok Mme D. birodalmába.
A tükörben megpillantottam magam. Mint régi cinkosok, jóban-rosszban, néztünk egymásra egy darabig, azután se szó, se beszéd, összenevettünk.
Most felkészülök és elmetrózom a Louvre-be.
Vasárnap, 1970. október 4., a Saint Paul metróállomáson
Ma reggel mostam. Inget, gatyát, harisnyát, zsebkendőt. Ez minden második reggel napirenden van. A mosdóhoz nincs dugó, de Lórinak valami dezodoránsa volt, amelynek a dugója pontosan beleillik a lavabó lyukába. Tehát mosni így lehet, hála a mosóporok korszakának.
Lejövet ide, a föld alá, vettem egy l’Humanité Dimage-t. Nem szégyenlik magukat. Másfél frank egy újság. Azért veszem éppen a l’Humanité-t, mert az első oldalán láttam, hogy a nemzeti sorsjáték húzásának az eredményei benne vannak. Mivel van egy sorsjegem és bizony egy fél garast nem nyert, legalább lesz jó alapanyagom belőle egy collage címszerepéhez. Játszottam én tizenöt évvel ezelőtt is. Mindenféle sorsjegyet vettem. Látván Mme D., hogy miben, leintett, hogy ilyen össze-vissza sorsjegyet ne vegyek, inkább játsszak a nemzeti osztálysorsjátékon, igaz, hogy az drága, de ott érdemes, szép nyeremények vannak. Talán ez a régi jó tanács is hozzájárult ahhoz, hogy sorsjegy lett vásárolva. Amikor még Lóri itt volt, tegnap este volt egy hete, hogy kikísértem a lyoni pályaudvarra, mondtam neki, hogy választ majd egy sorsjegyet. A választás valahogy elmaradt, így legalább mondhatom neki, hogy azért nem nyertem, Aranyom, mert nem a te kezed választotta ki a sorsom jegyét. Most felszállok a következő metróra és valóban a Louvre-nál szállok ki. Illetve a főbejáratánál, a Palais Royal-nál. Bemenni még biztos nem lehet, de ott a Louvre-áruház, majd ott szemlélődöm.
12 óra 30’ Bent. Újra megnéztem a görög szobrokat az időszámításunk előtti VI. és VII. századból.
Dame d’Auxerre a neve az egyik ilyen régi, kétezerhatszáz éves álló női figurának. Így hívjuk most… de akkor biztos másként hívták. Lehet, hogy ha száll az idő a Louvre felett, az is megtörténik egyszer, hogy a most körülrajongott, agyonfényképezett, filmezett milói Vénusz lesz így elhagyatva, mint most ez az általam csodált dáma. Palesztina, Transzjordánia, Szíria, Tello, Accad, Mari, Larsa, írom ezeket a neveket, s itt a termekben nézem a Tigris és Eufrátesz vidékének mesés, négy-ötezer éves kultúráit, és amit reggel a Saint Paul-i metróban úgy kutyafuttából megfogalmaztam, az a gondolat most még inkább foglalkoztat.
És persze újra nézem Bethsabél-t és da Vinci szépmosolyú hölgyeit, sorba. És Jánost, a Megváltás hírnökét, aki szintén úgy mosolyog…Uccellónál meg Chardinnál megálltam ugyan, de most nem lelkesít.
Vasárnap 1955. jan. 9-én Ma reggel egy nagyon kedves jelenetnek voltam szemtanúja. Egy kis kávémérésben egy csinos hölgyecske, aki maga vezeti az üzletet, a kis liliputi csapszéket, pillanatok alatt felmelegítette egy autóbuszkalauz petit dejené-jét. Mosolyogva adta vissza a kalauznak a meleg ételhordót, és jó étvágyat kívánt neki. A pasas nagyon udvariasan megköszönte és elsietett reggelizni.
Este a kirakatokat tanulmányoztam. Nagyon ízléstelenek, túlzsúfoltak a mi otthoni kirakataink. Több levegőt és több harmóniát kell belevarázsolni egy kirakatba. Nagyon fontosak az önműködően forgó talpazatok is, melyek egyensúlyban tartják a többi tárgy mozdulatlanságát. Jellemző még itt a kirakatrendezésre a ritmus és a megvilágítás szerepe. Nagyon sok a nyitott kirakat, tehát a járókelő az egész üzletet látja, vagy pedig komoly semleges színű drapéria esetleg egy kis architektúra, de csak dekoráció az egyenesek szükségessége kedvéért. Kirakatot ugyanúgy kell komponálni mint egy festményt. A színek harmóniája, a formák egyensúlya, a helyes fényhatások, a ritmus, a térviszonyok mind-mind óriási szerepet játszanak. A dezen és a piramisszerű komponálás is nagyon népszerű a modern aszimmetrikus komponálás mellett. Az asszonyt, mondjuk, házi ruhában, kötényben, portörlő partvissal, vagy edényekkel és tűzhellyel. Mindenütt feltűntetni az árakat csak a nagyon drágáknál a márkát, vagy az extra minőséget jelentő kifejezést. Az apróságoknak külön kis kirakatokat! Nem mindent összezsúfolni egy helyre. Néhol viszont a tömeggel is lehet hatni. Például vászonemeletek a kirakatban, de ugyanakkor az ellentéte is mellette, üres asztal. Leterítve. Négy szalvétával. Kirakat-tanulmányozás közben betévedtem egy nagyon komoly képkereskedésbe. Két nagyon szép Dufy-képpel ismerkedtem ott meg. Most, hogy Duffy meghalt, úgy látszik, kezdődnek a nagy üzletek.
Vasárnap este, 70. okt. 4-én délután alvás után megint collage-oztam egy kicsit, ám vasárnap délután lévén, nagy lárma kerekedett az emeleten (a második), a szerb szó kihalt és valami román vagy cincár, vagy mit tudom én, milyen nyelven folyt egyre hangosabban a csevegés. Hasonszőrű nők is akadtak, akik gyönyörűen belealakultak nyelvileg és hangulatilag is a délutánba, én meg lassan szedtem a sátorfámat. A St.-Germain-des-Prés-nél bújtam ki a föld alól és miután a St.-Germain sugárúton láttam érdekes galériát Vásárhelyivel (holnap, illetve a napokban nappal is megnézem), belekeveredtem az apró kis utcákba a sugárúttól balra. Pompás hangulatú utcákban, szép, helyre lokálok. Az egyik előtt ülök most és az ……-ra gondolok. Ha jól emlékszem, tizenöt éve is nagy hatással volt rám. Most is. Be szent elhatározás fogant akkor, hogy e technikát ki kell próbálni. És nagy semmi lett belőle. Nagyon nagy semmi. De ha visszagondolok az eddigiekre, jövőre lesz húsz éve, hogy felvettek a képzőművészek szövetségébe, illetve az 1952-es felvételemnél az első tárlaton való részvételemtől számították a tagsági időt, tehát az alatt a húsz év alatt csináltam olajat, temperát, pasztellt, akvarellt, és az olajat szerettem legjobban, most újabban a tempera és a quwas előrenyomult, de azon az első fellépésemen, 951-ben, a benyújtott tíz mű közül egy akvarellt állítottak ki az ULUS-szal összeveszett Függetlenek. Azt az akvarellt 51 tavaszán festettem Zmajevón. A katonáskodás után. A temerini úton. Szüleim házától nem voltam egy kilométernél messzebb. Széles nagy út. Kövesút. Szőregen át Temerin felé vezet. Eperfák szegélyezték. Tavasszal az eperfák koronáin szép világosbarnák az ágak. Ez kapott meg. És festettem gyors kézmozdulatokkal. Szenvedélyesen. Észre sem vettem a figyelő milicistát. Hiába magyaráztam és mutattam én neki, hogy nem a kendergyárat festettem, hanem az utat, hiszen a gyár amott, balra van tőlem! Bekísért a milícia-állomásra. Sok magyarázkodás kellett, amíg hazaengedtek a képpel együtt.
Szerda, 55. jan. 12. Tegnap nem költözhettem, el is úszott a napom várakozásban. Ám a tegnapi délutáni sétámon szerencsém volt. Az eső, amely reggel kezdett szemerkélni és délutánig hol mint zápor, hol mint a mi állhatatos őszi esőink, szakadatlanul esett, délutáni sétám közben hirtelen elállt. A sötét felhők nagyon gyorsan úsztak át a város felett, s közöttük rá-rákacsintott Párizsra a nap. Először, amióta itt vagyok! Először tegnap délután láttam Párizst a Nappal kacérkodni és most ébredtem csak tudatára annak, hogy hová is jöttem én. Leírni azt szavakkal lehetetlen, hogy mit tett a napfény a megázott, patinás házrengeteggel. Csak most ébredtem tudatára annak, honnan Braque-nak, Picassónak, Matisse-nak az az érett, rafinált, feledhetetlen palettája. Csak most kezdem felfogni ésszel is, és nemcsak szívvel, századunk festészetét, és eddig csak sejtettem, de ez a napsütés tudatosította bennem, hogy lehet szeretni a XX. század Párizs-szülte festőiskoláit, de megérteni csak itt lehet, de felfogni létrejöttének okát és igazi értékét, csak itt lehet. Párizst látni, ha süt a nap, a millió szívű Párizst, azt jelenti, hogy eljegyezted vele magad mindörökre. Ha teheted, vissza-visszatérsz majd, s ha ez lehetetlen lenne, emlékezni fogsz rá, amíg csak lélegzel.
* * *
Ma beköltöztem Mme D. birodalmába. Vajon mi vezérli e kedves asszonyt, hogy annyit segít? Nekem adta a manzárdon a lakásukhoz tartozó egyik cselédszobát. Szerzett bele heverőt, asztalt, széket, takarót, asztalterítőt, poharakat, kávéscsészéket, szappant, lepedőt, van a szobában világítás, központi fűtés, és ahogy ő mondja „folyóvíz” (vízvezeték, mosdó). Ma délelőtt érkeztem. Alig tettem be a holmit, hozott egy tál meleg francia ételt. Nem tudom mi volt, de jó volt. Tele volt hússal. Nagyon hozzászokhatott Mme D. a kényelemhez, ha mindezek után aggódó arccal kérdezte, hogyan fogok én itt aludni „hiszen ez borzasztó”(?)! Mosolyognom kellett rajta. Megnyugtattam, hogy remekül fogok aludni, ne aggódjék!
Ma délután pompásan berendeztem kis padlásszobámat (már évek óta ilyenre vágyakoztam és álmomban sem mertem hinni, hogy éppen Párizsban jutok hozzá).A heverő fölé kifüggesztettem a nagy, fekete tarkavirágos selyemkendőt, anyám ajándékát, melyet mindenhová magammal viszek, mert mihelyt a falon lóg, otthonosabban mozgok a szobában.
Holnap már megkezdem egészen komolyan és tervszerűen a képtárak látogatását. Tegnap megkaptam a francia állami múzeumok igazgatóságától a tiszteletbeli belépőjegyet április 15-ig, az összes fennhatóságuk alatt lévő múzeumokba. Tehát holnap neki gyürkőzöm és hajrá! Nem megyek végig a Louvre-on. Elég volt már a régiből egyszer s mindenkorra! A párizsi „nagy művésznek” írt levelemet összetéptem. Ha meg is látogatom, az csak egy riport kedvéért lesz!
Tegnapi sétámon láttam újra a Börzét. Nagyon régi, nagyon szép patinás épület. A jövő kedden (a múzeumok kedden zárva vannak) elmegyek, megnézem belülről és természetesen erről is írok riportot.
(…)
Most nézem ezeket a régi füzetlapokat. Riportot írtam arról, hogy megbukott Mendes France kormánya. Az bukott meg, aki kikeverte a távol-keleti háborúból a jó franciákat és akit Mme D.-ék nem szerettek. Így fejezem be ezt a kormánybukásos riportot, miután már megírtam, hogy a rikkancsok „különkiadás”-t kiabálnak, és miután már félig kitalált beszélgetéseket is költöttem hozzá:
a nagy sárga plakátok öles betűi a Vermouth felújítása ellen tiltakoznak, mellette a rózsaszínen kacér mosollyal szép szőke fehércseléd elzászi sört kínál. A nagy plakátok alatt egy fiatal pár csókolódzik hevesen és kitartóan. A Grand Palais homlokzatán bronzlovak ágaskodnak a felhőkbe. Már itt is vagyok a Petit Palais előtt. A Girardin-gyűjtemény óriási ablakain már húzzák össze a függönyöket. Újra ragyog a napfény a hídfő aranyozott szobrain. Mit üzenjek haza? Talán azt, amit sem a börzésnek, sem a pincérnek nem tudtam elmondani, József Attila dünnyögi bennem már hajnal óta:
Akár egy halom hasított fa
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindegyik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág.
Ami van, széthull darabokra.
Metro Franklin D. Roosevelt
Most így, metrózgatás közben, útban a Modern M M felé eszembe jutott az a halhatatlan utazás a šamac-szarajevói vasútvonalról, Zenicáról – ahol mint frissen sült érettségizett pólyás vettem részt – Belgrádig, felvételi vizsgát tenni az akadémián. Persze akkor csak keskeny vágányon lehetett utazni, a széles vágányt akkor építettük és rettenetesen zsúfoltak voltak a vonatok. Boldog voltam, hogy a lépcsőn állóhelyet kaptam. Este szálltam föl és már nagyon belevonatoztunk az éjszakába, amikor nagyon elálmosodtam. Gondoltam, kár lenne most kiesni és elszalasztani a felvételit, kioldottam hát a nadrágszíjamat és a derekamat odaszíjaztam a fogódzásra odaépített vaskorláthoz. Úgy utaztam. Az akadémián meg egy asztalon aludtam. Mert egy hétig tartott a vizsga. Persze a szabadkai Hangya András vezette rajzkurzus után a felvételit játszva letettem. Pedig a jelentkezőknek csak egy ötödét vették fel. Ha meg Zenicára gondolok, akkor ez a falfelírás jut csupán eszembe, nem tudom ki költötte, de igaz volt. Akor ima svijetla nema vode!
Ako ima vode, nema svijetla!
A Modern Művészet Múzeuma mint mindig, most is látogatott. Mivel vasárnap van, a múzeum ingyenes. A kiállításra, amely külön van ajtónállóval, jegyet kell váltani. Serge Poliakov állít ki. Nem vettem jegyet. Elég a múzeum is. Hát valóban, amit most különböző automata szerkezetekkel, motorokkal, konstrukciókkal és zsíros üvegekkel meg szeretnének fogalmazni, azt már Francois Kupka megcselekedte századunk második évtizedébe... és ecsettel, nemkülönben Delaunay is később, de tisztábban.
Az Avenue Wilsonon, a galéria előtti kőfalra könyökölve háttal a járdának. Először azt hittem, szépen hallgatok, nem írok le semmit belőle, csak a tényt, amit már meg is tettem. Igen. Rajzok. Tegnap a déli órákban maradt tátva a szám a CYCLADE SEK és a Niké-termében az ötezer éves – ezer év ide, vagy oda, mit számít – kulacsformaság előtt. Furcsa díszítés. A legközepén egy hétágú kis csillag. Azt körök veszik körül, melyekből kilenc ág egy újabb csillagot formál. Ez már kilencágú. A kilencágú csillag körül egy újabb kör alakú tört vonal sok-sok sugarú, illetve ágú égitestet (mondjuk égitestet, de mondhatnák körfűrészt is) képez. Ez sokkal nagyobb síkforma, mint a közepén levő öt és hétágú csillag. Körülbelül abból, ami a közepén egymásban van, még legalább hét férne el ebbe a körfűrészbe, az imént leírt magva köré. Most két koncentrikus kör határolta zóna következik ezen az ősi csutorán, amely zónát mintha kis három szögletű éles tárgyak körbe-körbe háromszor kipettyeztek volna. A háromszorosan kipettyezett zóna körül ettől legalább háromszor szélesebb zóna következik, melyet első látásra egy szép ritmusú vonalrendszer díszit. De csak addig dísz ez az egész, amíg a középső csillagképet is dísznek nézzük. Ám ha a középső díszt nem díszítő elemnek nézzük, akkor ezek a gyönyörű ritmusú vonalak hasonlítanak a napjainkban végrehajtott és tervezett űrküldetések vonalaira. Most, amikor Armstrong űrbakancsainak nyoma már tavaly nyár óta a sápadt arcú holdacska szomszédunk hátára íródott, amikor a népszerű tudományos és boulevard-sajtóban az ilyen ritmusú görbéket, ha leegyszerűsítve is nap mint nap láthatjuk, akkor szabad nekem most Párizsban, egynapi gondolkodás után, idekönyökölve a Modern Művészet Múzeumát szegélyező széles, egy méter magas kerítésre azt leírni, hogy a CIVILISACION DES CYCLIADES névtelen lényei egy olyan képletnek a leegyszerűsített vázlatát vésték vagy vájták abba a kör alakú edénybe, melyet öt évezred után most kezdünk újratanulni.
... szigete. Egy a parkkal végződő csücskében ülök. Bezzeg tegnap múlt két hete, hogy vonatra ült Lóri. Még tíz nap és megyek utána. Szép ez a hely. Máskor is eljövök ide. Alacsonyak és kényelmesek a padok, hátrahajló támlákkal. Egy kis nosztalgiával gondolok a Girardin-kollekcióra, amely 15 évvel ezelőtt akkora hatással volt rám. Igaz, így észszerűbb az elosztás, jobban a maga helyén vannak a dolgok, de nekem nehezen megy a fejembe. És olyan soknak mondtam, a Girardin-kollekciót megnézd, és senki, miután visszajött, nem volt képes a tudomásomra hozni, hogy mi van a gyűjteménnyel. Most a Petit Palais-ban reneszánsz van. De milyen szép. Meg egy Rembrandt-festmény. Meg egy Rembrandt-rajz. Oroszlán. Ma újra megnéztem a Louvre-ban azt a 2500 éves nagy kőoroszlánt. A mosolygót. Olyan szépen mosolyog, mintha nem is oroszlán volna.
Pont de la Tournelle midőn alkonyat
„Vörösbe megy le a nap, szél lesz! Mondaná nagyapám a Gergő, aki huszonhét évet egyfolytában Amerikában dolgozott Detroitban, egy vasgyárban. Valami nagy súllyal az ócskavasat törték olvasztás előtt. Legalábbis egy ilyen fényképét ismerek. Azért tudta az időt előre, mert gyerekkorában bojtár volt a nagyapjánál. Vakondtúrás volt a párnája. És ha vörösbe ment le a nap, akkor az szelet jelent.
Mentem tovább és a Cluny mozi előtt a Boulevad St.-Germain-en kínaiak között ültem. Kávét szerettem volna inni, de nem igyekezett a pincér. Most már nagyon érzem a festés hiányát. Az a néhány szín, amelyet vettem, csak arra lenne elég, hogy befejezzem ezeket a kolázsokat. Hát befejezem. És ha hazaérek, otthon megfestem Párizsról azokat a képeket, amelyeket itt szerettem volna. Ám az ember az életében egyszer találkozik egy Mme D.-vel, vagy egyszer sem. Szerencsére én pontosan akkor találkoztam vele, amikor nagyon kellett, hogy találkozzunk. Nem keresem most már tovább. ĺgy gondolatban csókolom meg a kezét. Ha még csak hét óra, elég korán sötétedik. Ám az is lehet, hogy megállt az órám és anélkül, hogy észrevettem volna, újra húztam, utána igazítás nélkül. Ez a mozival szemben levő kis kocsmaszerűség diákfészek. Vegyes. Ülök itt és rágom magamban a szavakat. A CYCLIADES-okról van szó.
Azzal a tányérral együtt, amelyet leírtam, találtak még néhány figurát. „IDOL” – így nevezi a nyilvántartás. Valójában szebben stilizált alakokat a mai szobrászat sem tudott adni. Nagy fej. Széles nyak. Szép váll, keskeny csípő. És egészen elhanyagolt vékonyka végtagok. Mit tegyek? Ha már gondolom, le is írom. Az űrutas tökéletes modellje ez a lelet? Vagy az ember kitervezett figurája tíz évezredre előre? Hogy hogyan tudtak négy évezreddel ezelőtt ezek a lények ilyesmit? Ismerték például a bronzöntést is.
Hétfő, 970. okt. 12. Metro-Saint Paul (Le Marais)
Hajnalok hajnala Párizsban. Még hat óra sincs. Négykor szólt az első ébresztőóra az emeletemen, fél ötkor a második, ötkor kettő. Az este korán feküdtem, kialudtam magam, gondoltam nekivágok. Ahol reggel állva kávét szoktam inni, még zárva volt. A másik éppen akkor nyitott. A tulaj akkor rakta le a székeket szép sorjába a fal mellé az asztalok tetejéről, de a kávéslány már tevékenykedett. Egy borostás ember, aki szemmel láthatólag nem volt ágyban az éjszaka és az egyik utcai széken ült, valószínű, nehogy rendelni kelljen valamit, felállt és odábbállt. Az egész kis lokálban mindannyian, még a székek is, mintha duplán lennénk. Most látom, a fal végig tükör, hogy tágasabbnak látsszon. Egy fiatal, jópofa félvér legény jött be. Táskáját letette az egyik asztalra, és a sankhoz állt. A nő, miután elém tette a kávét, szinte már megszokom a sok szíves tessék uram, köszönöm uramot, az új vendéget is kiszolgálta tejeskávéval anélkül, hogy az rendelt volna. Tehát állandó vendég. A metrójegy-lyukasztó asszony még nem volt a helyén a kisajtónál, hanem fent állt a pénztár mellett. És lent a metróban kicsi a forgalom. Még csak szállingózik a nép. A reggeli újsághíreket böngészve. Vagy csak úgy. Táskával. Meditálva. Hiszen még hajnalok hajnala. Alig múlt egy-két perccel hat
Metro Chatelet (Rue de Rivoli) 6.40
Egyre kevesebb embert látni azzal a klasszikus kis papírcsomaggal hóna alatt, zsebében, vagy kezében, ami még nem is olyan régen szinte kötelező velejárója volt a munkába menésnek. Emlékszem rá, én is gyakoroltam még nyolcadikos gimista koromban. A pravoszláv templomhoz közel egy alagsorban volt valami gyerekjáték-készítő műhely. Ide jártam minden nap gyerekjátékokat festeni. Négy órát dolgoztam minden nap. Olyan segédmunkásféle voltam. Reggel, mielőtt a mesterek jöttek még fel is söpörtem. Az uzsonnát papírosban akkor hordtam naponta. Most már inkább táskában, ha másban nem, hát olyan zsinórral összehúzható, kerekaljú turista táskában viszik a... Mellettem egy néger a Le Parisien-t olvassa. Nála még papírosban van a csomag. A balomon egy fehér most kötözi a cipőjét.
Metro Strasbourg Saint-Denis 6.30
Szunyókálás azért még mindig van, így reggelenként is minden állomáson egy-két páciens ,,csúsztat”. Lehúzódik a padra az automata cukorkaárus szekrénye mellé és durmol. Ám az igazi metróban alvókat nem ilyenkor látni. Hanem délben és este. Azok már kifárasztották magukból a szeméremérzéket és a legkeresetlenebb pózokban feküsznek a padon és alusznak. Tegnap este láttam először egy nőt is így magára feledkezetten aludni. Olyan negyven év körüli lehetett. És még egy feledhetetlen és úgy látszik pusztíthatatlan velejárója a földalatti vasúthálózatnak. Azon a vége nincs folyosókon, ami összeköti a földalatti metróvonalakat, esténként mindig felhangzik valami kísérteties édesbús, teljesen valószínűtlen harmonikaszó. Így volt ez tizenöt évvel ezelőtt is és most is. Vak vagy féllábú muzsikál. Ennek még vérfagyasztóbb varija: rissz-rossz hegedűn asszony cincog és rekedt hangon énekel. Tegnap láttam a legutolsó változatot: egy éltes, rosszul öltözött nő állt így a folyosón egy korlát mellett, mert ezek olyan terelőfolyosók, melyek nem egzisztálhatnak korlátok nélkül, és minden hangszer nélkül rekedt alt hangon kántált. Persze ennek is egyszer vége lesz. Kihalnak. Az újabb generáció ezeket „vágom-csavarom” ékszereket csinálja és árulja a forgalmasabb helyeken. Fent is a Szajna-parton és itt lent is. Egy legénykét láttam. Itt láttam. Este. Ádázul gitározott.
Metro Gare de l’Est, hét óra
Fent a boltív felett dübörgés. Mennek a vonatok. Valaki összeesküvést sző a TRUC csokoládé ellen. Másodszor járok ma úgy, hogy a TRUC-osat húzom ki és Americo jön ki az automatából. Pedig a TRUC-nak szép sötét ambalázsa van. Sokkal jobb colage-nak mint az Americo. Most van a hétórai csúcs? Vagy vonat jött be? Vonatok. Egy árnyalattal élénkebb a forgalom a megszokottnál.
Dübörög a boltív.
Péntek, 1955. február 4-én este
Ma egész nap festettem. Buffet-tel számoltam le. A tettek mezején. Szívós, erős, gyermekfigurát festettem. Bátort, elszántat és jellemeset. Élőt. Az ilyenek – nem a zsinóron rángatottak, és egy könyvet arrébb tenni nem képes nyimnyámok viszik tovább az életet.
Vigyáznom kell. Rouault egy kicsit mint az árnyék kísért. Kell a szánalom. De inkább lázadok és lázítok mint szánakozom.
Várom Mme D.-t.
Jött.
Hozott ételt, festéket és hitet.
Az a gyermekfigura még megvan. Tényleg kísértett Rouault.
Szombat, 1955. február 5-én
A Champs Élisées egyik bisztrójának teraszán ülök. Idezavart ez a tavaszi zápor. A Diadalív, amely az imént még mint egy kristályóriás ragyogott, most visszaszürkült Párizshoz. Zuhog az eső. Zúg az autóforgalom. Rohannak a járókelők.
Ma reggel kaptam egy csomag könyvet. És ma reggel hozták a lapok, hogy P. M. F. kormánya megbukott. A könyveket még melegében el is adtam.
Megy az üzlet. Itt is. És otthon is. Talán nem kallódom el a világ lomtárában.
A csendéletek és utcarészletek mellett áttértem a figurális festészetre. Azt hiszem jól indult. Mme D.-nek is nagyon tetszik az első két figura.
Jó, hogy télen jöttem ki. Borús és esős az idő. Így legalább beereszt a város galériáiba.
Ha sütne a nap, mindig közelharcot kellene vívnom önmagammal: olyan szépek az utcák a napfényben.
Metro Barbes Rochechouart, nyolc óra
A reggeli csúcs itt ért. Egyébként ez az időpont leginkább az én metróállomásomon, a St.-Paul-on talál. Ez a mai egy olyan kivételes nap… Ezen az állomáson a Pigalle felé vezető vonal állomása a föld felett van, ezért a mozgólépcső felhoz ide. Már megvirradt. Kivilágosodott. Az állomásnak erről a peronjáról így ülve látom az utca fáinak kontyát. Mozdulatlanok. Kelet felől nagyon lilás az ég. Napos idő lesz. Szél nincs.
A Pigalle-t így, reggel látni nagyon szokatlan. Az egész tér nagyon kicsinek és hétköznapinak látszik. A lokál, ahol a címeres Permanens Strip-tees-t reklámoz. Üres. Csak a sanknál szürcsölnek néhányan kávét gyűrött arccal. A postás az friss. Élénk léptei falják az utat a szép könnyű plasztik szemetes kannák sorfala előtt. Sok újság van... a kezében és tele a táskája levéllel. A szemetet már a kannákból elszállították, de söprés még nem volt. Az egész tér tele szétdobált papírokkal. Az egyre nagyobb autóforgalom ezt mind az úttest szélére viszi, ahol a megindított vizes csatornák elmossák… A nap a Boulevard Clichy felől besüt a térre és még kisebbé, még mindennapibbá tegye. Így látva, senki sem kíméli éjszaka. És csak ilyen a Blanche tér is, ahol a vörös malom pihenő vitorlái a reggeli égen inkább gyermekjátéknak látszanak. A sok kép és film és dia kirakatokban, a nőkről és férfiakról, melyek témája egytől egyig a kőtábla hatodik pontját veszi a semmibe, de mennyire, de milyen szakértelemmel, mintha csak ideológiai előkészítése lenne a délutánnak, az estének és éjszakának, itt, ahol a Vörös malom az év minden napján du. háromtól édesen őröl. Ám ilyenkor békésen kávéztunk hétköznapi áron, hiszen itt minden más csak délután háromtól érvényes. Most aranyos porontyok tötyögnek az iskola, az óvoda felé, sok közülük kisebb, mint a plasztik szemetesvödrök. Pláne, ha kettő-három van belőlük egymásba téve. A kicsik közül nem egyet nagyon szemrevaló, nagyon gondos mamácska vezet kézen fogva… Látvány még az a néger legény, aki tizenöt kilóval nehezebb a természetes súlyánál. Vidám ábrázattal lépked, kezében egy üveg narancsdzsemmel, meg az a turista pár, aki (ilyenkor) kofferral a kézben szállást keres. Hát ilyenkor itt még az is alszik, aki a szobát kiadja!
Vasárnap
Ma reggel vettem cukrot, spirituszt, gyufát, cigarettát, kenyeret és újságot is szerettem volna venni, de sehol a környékben nem árulnak. Éppen hazafelé igyekeztem, amikor egy szőke fiatalember a l’Humanité-t kínálta. Megvettem. A tegnapi séta élményéből, a beszélgetésből Mme D.-vel és a újság mai riportjából megírtam A párizsi zápor c. riportomat a 7 NAP-nak. Így telnek a napok festés, képcsarnokok, apró sáfárkodások és irogatások közepette.
Úgy dolgozom, mint valami megszállott. Mintha valami áldozatbemutatás ősi rituáléját végezném, amikor rajzszöggel a falra erősítem a szép fehér francia plakátdarabot.
Ezután farkasszemet nézek a fehér papírmezővel. Világít. Nem látok semmit. A feladat nagyszerűsége, a pillanat szépsége leírhatatlan. Néhány másodperc múlva átengedem magam a szenvedélynek. Szerencsémre, ez a hivatásom. Az életem.
Az első ecsetvonás.
A második.
A harmadik már az előbbi kettőnek a következménye.
És így fokozni. Fokozni. Fokozni. Minél tovább. Tovább. Még tovább. Tovább! És mielőtt az egész szétrobbanna: STOPP! Netovább! Kész.
A Rue Blanch-on lesétáltam a Metro Trinité-ig, az út rögtön bevitt a templomba. Csendes, de hűvös hely. Levetettem a franciasapkát. Letérdeltem egyre a térdeplő zsámolyok közül, melyek sorban állnak az utolsó padok mögött. De nagyon előre térdeltem, így a cipőm orra nem érte a kövezetet. Tört a zsámoly. Kijöttem a templom elé a parkba. Süt a Nap. Leültem egy otthagyott újság mellé. Most van újságom is. Jó nyersanyag a colage-hoz! Fél tíz. Irány Vermeer Csipkeverője!
VÉGRE! Újra látni! Ennyi év után! Időközben voltam néhányszor Párizsban, de mindig csak néhány napra jöttem. Néhány nap Párizsban nem elég ahhoz, hogy az ember CRANACHOT, HOLBEINT, DÜRERT újra lássa és BREUGHEL őfelsége koldusait, és VERMEER őfelsége Csipkeverőnőjét.
Most tizenegy. Pihenek egy kicsit és visszamegyek újra.
Dehogy mentem. Belevesztem a régiekbe. CYCLIADES. KRÉTA. NIKÉ.
Hétfő, 7-én, délben
Szaporodik a festékkészletem. Most már komplett olajfestékkészlet, paletta és ecsetgyűjtemény áll a rendelkezésemre. Festővászon is.
Most látom csak, mit jelent jó anyaggal dolgozni. Végre meg tudtam fogalmazni magamban képfabrikálásaim technikai vonalát.
Eddig az volt számomra a szabály, így tanítják az iskolákban – és így van a nagykönyvben megírva –, hogy vagy a legsötétebből indulunk a világos felé vagy a fehérből a feketébe.
Ez badarság.
Egyszerre kell a két módszert alkalmazni. Először elindulni tiszta fekete-fehér éles kontrasztokkal. Utána minden lazúr ecsetvonásnak már ezerféle jellege lehet. Attól függ, hogy az a lazúrréteg milyen világos és milyen sötét alaphoz jut. Ez után újra világos-sötét van, amire megint lazúr és így tovább, de a kontrasztos-pasztás rétegnek egyre közelebb kell kerülnie egymáshoz tónusban. És át lehet csapni az ellenkező irányba, visszafelé is lehet pergetni a skálát, amíg el nem ér az ember újra a legvilágosabb és a legsötétebb akcentusokig. És akkor nem hozzányúlni. Többé. Csettinteni azt lehet egyet, mondván: Na, most jöhetnek az esztéták, elemezni, elemezzék!
Szerda: ma délelőtt sütött a nap és egész délelőtt kószáltam.
Csütörtök: el kellett jönnöm Párizsba, hogy Bácskát is lássam. Egészen új színben látom.
Várom a március végét, hogy hazamehessek.
Péntek: a Van Gogh-tárlaton.
A tehenek a képen. Sötétzöld mező felett világoszöld ég és öt barnapiros tehén. Már ott repül az a fekete madár a kép jobb felső sarkában, meg a legutolsó képen seregestül repül felé, az érkező halál előtt… megsemmisítette önmagát, talán egy túlvilági szebb élet reményében, talán, mert nem tudta elviselni tovább az egyedüllétet… anélkül, hogy szeretné valaki.