Méltóságos Uram!
Bocsásson meg ismeretlen olvasója beszámolójáért, ki méltóságod szülőföldjét nemcsak az ember és természetbarát érdeklődésével élvezte, de a „Várhegyben” átélt visszhangokat is iparkodott életre hívni, emlékeket jelenített, természeti képeket, szemlélődéseket csalt vissza, mintegy beletekintve a millieu tükrébe is, most miután a költő lelki tükrében, a könyvében már gyönyörködött. E sorok küldője Stadler Aurél, jugoszláviai magyar költő (polgári foglalkozása gyógyszerész), 42 éves, családos. Kis gyógyszertáram vezetése mellett a szabadkai Naplónál is munkálkodom már néhány évtizede (1912 óta). Két szépsikerű verskötetem jelent meg, azokat magam terjesztettem, mindig keresve és találva alkalmat, hogy a lekötöttségemből feloldódva, magyarlakta vidékeinket bekalandozhassam és érintkezésbe jussak társadalmunk legkülönbözőbb rétegeivel. A vándorlási kedv korán mutatkozott. Győrből eredt családunk 1903-ban Buda-Svábhegyen telepedett le. Édesapám 1910-ig bírta az istenhegyi gyógyszertárat. A szeszélyes meredekű Diana-úton poroszkáltam a korahajnali ködben az Attila utcai gimnáziumhoz, hogy iskolavégeztével azután a legsokoldalúbb változatokban próbáljam ki a könnyebb visszatérés útját a kevésbé fárasztó Márton-hegyi, Orbán-, vagy Istenhegyi úton, vagy Zugligetből a Béla király útján. Érettségi után, 1910-ben, sajnos apám eladta a svábhegyi gyógyszertárat és 1912-ben már Palicson a lyrához menekül a fővárosból Alföldre sikkadt fiú, bár ott a cselekményes élet más lehetőségekkel más műfajkészséget ébresztett fel bennem. A dramaturg hajlamú fiú, ki 15 éves korában az Universal Reklám Bibliothek halmazát vásárolta össze, Turgenyevet, Ibsent fordított a svábhegyi patikapark Dunára néző, felejthetetlen festői platóján, nem tudta másként elfájlalni a hegyet, amivel akkor már éltető egységgé forrott össze lélekben, sem a fővárosi környezet – a veszteség tudatalattisága nomád dalokban, pesti ciklusokban élte ki a helyvesztettség fájdalmait. Mikor egyetemistakorban visszakerültem, a tegnap még fárasztó hegyi utakat zergekönnyedséggel rekord idő alatt jártam be, a kedv, változatok más kultúrkörnyezet után, de főleg a hegyi nosztalgia megacélozta turistakészségemet. És ez csak nőtt háborús katonaéveim alatt és megmaradt ma is, mikor gondok, kicsinyes környezet sem oltották bennem el a magasságok tüzét. Útra kelni vándorlegény módon, tapasztalni. Méltóságod a Bánátból kelt útnak és fővárosi lett, én a fővárosból szerényültem kényszerű alföldi lakossá. De magamban sose hittem megállást. Mindenben fejet hajtottam a kérlelhetetlen körülményeknek, de a budai hegyeket, a folyton fejlődő metropolisukkal nem engedtem el magamtól reménytelenül. Itt látogató vagyok, oda nem juthatok, de ott járok, merítek még gyermekemlék-utamból és nem lehetek elég öreg ahhoz, hogy fiatalos éber költőszemmel el ne indulhassak egyszer azon a létrán, mely mégis az „ígéretföldjére” visz. Természetes, ez a soha nem alvó hegyi nosztalgia itt-ott kirobbant. Első kötetem leíró verssorozata Szlovéniáról, Dalmáciáról, a Fruska goráról tanúskodik erről. De volt az országnak, melyben most élek, olyan szöglete is, mely misztikus gyönyörűségeket tartogat számomra. Ezt intuitíve hittem és nem is csalódtam. Mint térképet sűrűn forgató embernek, mindig a sötét hegyes foltok a legvonzóbbak. Mennél árnyékoltabb az ilyen folt, annál inkább érdekel. Még Méltóságod emlékiratainak elolvasása előtt jó tíz évvel kerestem én a térképen ilyen megközelíthetetlen sávot, amit elérni számomra előbb-utóbb nem lehetetlen. Izgatott, hogy van egy város még a halovány lepedőn, a neve is tetszik nekem – egy város, mely egy kyklops kiszélesített tenyerén nyugszik. Maga ez a hullámzó óriás ott ölelkezik össze erdélyi ezervölgyes ércerdős óriás testvéreivel. Milyen lehet ez a város, jókedvű, szelíd polgárok lakják? Valószínű, hiszen a bortermelés, kereskedés a jókedv fakadásának jegyében történik. Másfél évtized múlt el, azután megjelent a Várhegy s már az első oldal nyomán úgy magam elé rajzolom a várost, mint ahogy Baedeckerből kicirkalmazom magamnak a meglátogatandó helyeket s rendszerint elképzeléseim elég találóak. Most, hogy végre kitapasztalhattam Versecet, fellapozva az emlékiratokat, a bánsági róna hasonlatát olvasom, vagy a torony szimbólumát, vagy a rendkívül tág kilátás megragadó képét a cikázó fecskék ezreivel, ez tényleg bizarr kép és több annál, amit a szlovén Alpokban láttam, mert hiszen az sablonos alpesi kép. De ez – ez egy hallatlanul sík csoda, egy rendkívül érdekes hegyhullámról szemlélve, melynek antik várrészlete probléma s mögötte hol haragosan, hol ködbehulltan, hol előremosolyogva még ringó csodája a testvérhullámoknak következik, kárpáti levegő-ízzel, fenséges némasággal, a kövek beszélő komolyságával. Itt a könyvkiadás pang, ha vállalkozó a költő, maga adja ki művét és maga viszi el kínálatra a könyvbarátok házaiba. Keserves, kínos, testet-lelket agyonfárasztó napszámos munkája ez az intellektusnak, de hazudnék, ha nem vallanám be, sokszor gyönyörűség is. Itt-ott értetlen rám meredők a visszautasítók, meredek árok örvénylik ilyenkor eladó művész és a nem vásárló között, melynek két partján, mint idegenek állnak egymással szemben. De ha kopogtatásomra megértő okos mosoly fogad és minden szóval szívhez találok, szinte érzem, miként árad közöttünk a vers folyója és betűim az ajkaira szállnak, akkor egymásra talált két rokonlélek, egyik az alkotásával, másik az alkotás visszhangjával. Bánáti utam első kötetemnek, a „Líra és Film”-nek teljes kiárusítása miatt elmaradt, második kötetem „Az élet két arca” befejező útjaként lehetségessé vált. Első megfigyelésem az volt, hogy a Tisza már két világot választ el egymástól. Más a Bácska, más a Bánát. A Bácskában mintha több derű, közvetlenség lenne – vagy talán nem csak az emberek szabják meg ezt az eltérést, hanem a föld is. A Bácska hepehupás fekete föld, sok jól ruházott faluval, a Bánát a síkság igazi komor mélaságában, határtalanságában grandiózus. De más az emberei élete, szellemi közössége, talán jobban megosztott nyelvileg, nemzetiségekben – más az építkezés, az ízlés, a szokások. A széles utcájú egyszerű Kikinda után a régies Becskerek képeslapakvarellhez hasonlatos szelíd Bega partja, már ez kis változat. Sok intelligens ember, egy kis ódonság még, de hiányzik Temesvár belvárosának ünnepélyes patinasága és a környék sivártalansága, kirándulóhely hiánya csak önmagában teszi érdekessé. Miután napokat rostokoltam esőben, szélben, örültem, hogy könyveimből még maradt tartalék és fáradtság, agyonázottság sem tartott vissza a kényszerű könyveladástól, mikor végre itt az alkalom a közeli Versecet, évtizedes hegynosztalgiám kiszínezett célját felfedezni. Korahajnali utazás. Minden megálló és a közelítés tudata tüzeli bennem az új táj egy új világ kíváncsiságát. Biztosan sokan nem érzik ezt. De aki megáldott a természet rokonérzésével, kiélési készségével, az mind ilyen. Előbb jön a kiszínezés, azután a tapasztalás, itt-ott csalóka ámításokkal, majd az objektív kép s végül a leszűrődés, mikor a csalódás és a meglepetés mérlegserpenyőjén mégis a meglepetésre esik a súlyok többsége. Én Versecet hirtelen magasló, sűrűn erdős hegység lábainál képzeltem közvetlenül, kanyarodó, meredek, csupa hegyre futó utcákkal. A magas erdős hegy után pázsitos ösvények vezetnének fel a Várhegynél még magasabb Kudricsra. Érkezés. Az állomás meglepően ízléses, nagyságra az ország egyik legtekintélyesebb ilyen épülete. A Bánátban alig láttam autót. A lakosság egy része előszeretettel fuvaroskodik. Versecen is rengeteg a batáros (azért hívom „batárnak” az érdekes kocsikat, mert tényleg megőrizték régies, szögletes ládaformájukat). Az ember úgy érzi magát bennük, mintha egy vastag rámás, üveges, fekete ládába zárták volna, ahonnan a vitrinlakó kíváncsian kikandikál. Kényelmesek és melegek. A beszállásnál a korahajnal szürkületében meglátom a vágyott verseci hegyláncot. A levegő friss, amit már ózondúsnak tartok. Elindulunk. A püspöki palota. Az impozáns templom. A rendezett nyílegyenes utcák. Az egymásba ékelt sosem egyenruhás házsoraikkal, ódonak, újak is, tiszták, a nyárspolgári jómód hirdetésével. Szinte bekívánkozik a szem a falak mögé. Nem az egyforma életű polgárok intimitásait ellesni, de bekukkantani a családi kincsek, írások, vitrinek birodalmába, egy kis verseci történelmi ízelítőt kapni. Micsoda összefüggő láncszemek lehetnek ezek a családi krónikák, az egyszer alapos felkészültséggel megírandó Versec város történetéhez. A szálloda, amelyben lakom, érdekes öreg épület. Gyermekkoromban Győrött is láttam hasonló kivénült fogadót, tágas boltozatos szobákkal, kilátással a nagyudvarra, a jellegzetes vendéglőszag impregnáltságával. Öblös fehér lavór, természetes vizeskorsó, levitézlett garnitúra, hanyagul záródó ruhásszekrény a bútorzat. A hideg elszánt és dacol a gyorsan kihamvadó kályhával. A folyosón fakó futószőnyeg. A portás csoszogva lelkiismeretes pontossággal ébreszti az utasokat. A kávéház ék alakú terem, a hátsó része étkező, elég élénk, lévén Versecen csak két ismertebb szálloda. A szállodás Glückmann úr globetrotter férfiú, aki szívesen ragadja meg a kínálkozó alkalmat, turista érdeklődésemen buzdulva, hogy saját élményeit színesen és igen bőbeszédűen adja elő, és utazásai követésének alapos tűzpróbáját kell kiállnom, mikor Svájcból a Kaukázusba és onnan az Egyesült Államokba siet. A jó szállodás konyhája is jó és olcsó. Ellátás dolgában, azt hiszem, Versec hagyományosan kitűnő. Hal, vad, torta a menüm, és a figyelem példás. De az idő odakinn rémes. Ismét a kossava. Már ismerem, Újvidéken is kaptam a dunai szélből kóstolót. Ha nem is volt havasi, de erőszakosságban nem maradt mögötte. Kár, hogy nem fogadtam el Radstädter kollégám ajánlatát, aki kísérőnek kínálkozott a Várhegyre, igaz, hogy csak az aljáig, ahol várakozna, míg onnan visszatérek. A békés idő kihasználására figyelmeztetett, mert egy csendes napra jöhet öt kossavás. A jóslat bevált, másnap megérkezett. Kollégám sétaajánlata kapcsán említem (ő különben stajerlakaninai fiú, annál inkább csodálom, hogy gyenge gyalogló), mikor értesültem, milyen kevés verseci keresi fel a gyönyörű hegyvidéket, igen sajnáltam ezt a mulasztást, azt is, hogy gyenge lábon áll itt a turisztika, sem egylet, sem jelzések – holott az újvidéki Fruska gorában, amely hegylánc szépségét, romantikáját méltán felülmúlja a verseci, vagy legalábbis egyenrangú vele – nagyszerű sportélet uralkodik. Atavisztikus vonás-e ez a rónához ragadtság a versecieknél, nem tudom – valószínűleg, de hogy nem érdemli meg a pompás és változatos erdőség ezt az elhanyagolást, azt biztos turista-megállapítással leszögezhetem. Radstädter kollégám hegybarangoló szenvedélyem és kutató kíváncsiságom kielégítésére, amiben tekintélyes része volt a Várhegyben olvasott természeti részleteknek, egy rendkívül agilis természetbarátot ajánlott, Aradi főmérnök urat, a vízszabályozó társaság főemberét, akit fel is kerestem és akivel a közeli vasárnapra egy nagyobb lélegzetű kirándulást terveltünk. Könyveladó vándorlásaim a város legkülönbözőbb részeiben folytak le, nagyon hatott rám a ritka nemes szépségű székesegyház, meglátogattam a plébánián a verseciek jelenleg igazán atyai jóságú plébánosát, egy ifjúlelkű aggot, könnyed és igen finom egyéniséget. Egyik káplánja jó magyaros literátus ember. Felkerestem a már régen ismert Zoffmann családot, a sörgyár tulajdonosait. Mint a legtöbb gyár a Bánátban, ez is áll, szomorúan mered rám a hajdani pompás üzem, szinte fájdalmas pangás csendjével. Most borral foglalkoznak itt – mi az oka a pancsovai Weiferte konkurenciája-e, vagy talán már azok is leépítettek és csak a Dungyerszkiek lettek a sörkirályok, nem tudom? (E levél még tavaly íródott, lehet, hogy egy év óta már más változások álltak be.) Zoffmannét, ki itt, Palicson báloztatta vagy tíz évvel ezelőtt, azóta férjhez adott szép lányait, kissé megöregedve láttam viszont, férje meghalt, ő és fia vezeti az üzemet. A híres Herzog-patika, ahol a közönség a vényasztalra templomi oltár távolságra tekinthet fel, patinás szépségében még ma is muzeális és kitűnően felszerelt. Tulajdonosa, aki, úgy tudom, még Méltóságod k. bátyja-urától vette át, elhalt, most az özvegy és egy provizor vezetik. A „lépcsős” patika, ahogy olvasom a Herzog Sebestian-féle, a későbbi Küchler patika, ma is a régi érdekes épület. Hasonlót Budán láttam, a régi Szarvas téren, a Szent Ilonához címzettet, de az már pótantik, míg a verseci igazán eredetiség. Jelenlegi tulajdonosa Jovánovics Sándor, egykori budai kötszergyáros, igen kedvesen fogad, elmondja, hogy még Küchler gyógyszerész praktikánsa volt s bizony a patika már nem az, ami régen. Valamikor sokoldalú forgalma volt, ma az egzisztenciális alapot a Filipon-krém és púder adja meg, még mindig ez a vezérmárka a Dél-Bánátban. Eldicsekedett az egész háztömbbel, mely a román templom utcáján is túlterjed. Búcsúzásunkon még betekintettem az érdekes boltozatos szobákba – mind különös ízléssel berendezett. Szegény Jovánovics kolléga úrnak ugyanaznap délután meghalt a fia – délelőtt még nem sejtették korai végét. Versec se marad el az intellektusok kényszerű pályaváltoztatásait illetőleg. Meglátogattam egy dr. juris Hembergert, aki most kocsmáros. A felesége disztingvált úri hölgy, éppen elmenőben volt – nem is sejtette, hogy a szerény, szikvizes üvegeket rendező hórihorgas férfiú, aki később szervusszal köszöntötte, maga a doktor-férj. Megcsodáltam a rámás, kiugrós kirakatablakokat. Valószínűleg eredetileg erkélypótléknak szolgált ráérő hölgyek részére, akik itt óraszámra leshették az utca intimitásait. Sehol sem láttam még oly kedves mozaik képét az egymáshoz illesztett házacskáknak, mint a verseci nagytéren. Itt földszintes, emeletes, különböző stílusú házak úgy adnak egy teljes kedves pittoreszk képet, hogy a formák változatai sose bántóak. – Talán, mert az egészet megüli valami ódon tisztaság, tekintélyes patriarcháliság, mely mégis egységessé teszi. Ottlétem első estéjén Radstädter kollégám a Vojvodina Szálló nagytermébe invitált, ahol a helybeli teniszklub tartotta éppen összejövetelét. Szépszámú fiatalság közé sodródtam, s közöttük, mint „északi idegennek” illett volna szót vezetni, vagy a társalgásba kis változatosságot vinni, Mandulavágású, csillogó szemű szomszédnőm élénk gesztusokkal türelmetlenkedett, szemben ülő csupa temperamentum nővére később nemtetszését nyilvánította elhelyezkedésünk miatt. Sajnálta nővérét, aki unatkozott, míg én szemlélődtem. Hiszen egy érdekes kis város belső harcát lestem. Emberei, elsősorban asszonyai megnyilatkozását. Abban az arcképben, amit vágyódtam magammal vihetni, bele akartam retusálni minden rejtett szépségét, amit a kossavás telek bálos éjszakái és a délvidéki tavasz fakaszthat a kifinomodott polgárasszonyokban. Határozottan rasszá finomodtak a „csókák”. Asztaluknál négy nővér ült, mint később megtudtam, egy helybeli borkereskedő lányai, egyik Budán férjezett, másik kettő is asszony, a túl temperamentumos a lány. A lány kivételével, az asszonyoknak finoman markáns orruk volt minden túlzás nélkül, sőt bizonyos érdekes, nemes remegéssel. Szájuk vékony ívelésében volt valami az ősök keserűségéből, amit ők bájosan blazírttá biggyesztettek, ha mosolyogtak is, megmaradt ez a vonás leplezhetetlenül. Az arcformájuk hosszúkás és mégis kecses, igen finom bőrűek, de ami vonzóvá és feltűnővé tette őket, szemeik nagyszerű változata volt, mind a négyé más és más, a szemöldök formájában és erősségében is. Kivétel nélkül nagy és kifejezésteljes szemeiket hosszú selymes pilla fedte, sokszor lesütötték, majd hatásosan tágra nyitották méltóságos gesztusok mellett. Alakjuk, mikor táncba mentek, kivétel nélkül ugyanazon nyúlékony rassz párduc-simulékony karcsúságát formálta, hosszas finom ujjaikkal bizonyosan ügyesen ütötték otthon a billentyűket is. Lám, itt volt a „csókák” megnemesedett női nemzetsége bizonyságul, hogy a kereskedővé vedlett birtokos ős, kecsessé degenerálhatja gyermekeit. A kisasszonyok nem maradnak el az intellektusok lányaitól, külsőben, formában, ügyességben, egy-két generáció és intelligencia, modorosság ugyanaz. A férfiak már kevésbé mutatták e változást, nyersek és robusztusok, a látszólagos alkalmazkodó képesség alatt ott hatalmasodik a heves ellentmondani akarás, férfiúi meg nemzetségi gőg, amit azelőtt elaltatott a szendergő magyarosodó öntudat, a vagyonosodási ambíció, de elég volt egy új áramlat, a rossz gazdasági viszonyok szülte érzékeny lelki bázis, hogy a német Achilles-sarkot ingerelje, most már mesterségesen táplált túlzott nagynémet nemzeti géniusszá. Egy Lisztet, Schubertet s több zeneművészt utánzó szépszél artistát ünnepelt a verseci hölgyközönség. Ez a tapsorkán inkább a külső eleganciának szólt, mint a szemfényvesztő ügyességnek. A nők itt sem tagadják meg magukat a férfiasság elismerésében. A társaság asszonyai, különösen a négy nővér szemei világoskéktől a kékes zöldig, a villogó macskaszemtől a világos barnáig képviselve voltak, de ami különösen egyéni külön-külön, az a szemeik játéka volt és a fény, ami bennük varázslatosan megcsillámlott, mint mikor egy drágakövet a fény különböző irányba tör meg. Villogóak, sejtelmesen, csodálkozóan, elragadtatottan, örömteljesen, mélabúsan, merengően és bizonytalanul tükröződtek ezek a családi szemek, mint tajtékzó, kisimuló, azután parthoz gyülemlő gyöngyöző hullámok. A férfiak közül csak egy képviselte a nem szőke férfias fekete rasszt, ő volt itt a legkedveltebb, a többi színtelen hajú, vagy szőke kövér, vagy derekas típust képviselt. Társalgásuk vidám, könnyed mulattató volt. A három asszonynővér komoly élnivágyásán túltett a leánynővér minden irányba kíváncsi túlfűtött temperamentuma, minden iránt érdeklődött és legszívesebben futott a táncba. Abban is különbözött testvéreitől, hogy inkább gömbölyded, oválisarcú, nem hegyes orrú, barnaszemű, gesztenyehajú szépség volt, de finom hibátlan egészséges fogsorát csillogtató ajkai szintén nem nélkülöztek bizonyos keserű ívelődést. Bizonyára megbocsátanak udvariatlan szótlanságomért, ha a krónikást sejtenék bennem, és hogy róluk a verseci nőtípus néhány pregnáns alakját sikerült levetítenem. A hatalmas teremben egyébként kitűnő kedély honolt. Most először kóstoltam meg a meglepően könnyű honi muskotályt, amely semmi fejfájást nem okoz és nem savízű, azután „hagyja magát inni”. A cigányt is megbecsülik itt, mert még mindig ő helyettesíti a jazzt a szervezett zenekarok helyett. A társadalom itt igen demokratikusan, minden tagozódás nélkül szórakozott, de valószínűleg jó része a városi közönségnek nem jár sehova s ma begubózottabb életet él, mint valaha. R. kollégám, kinek már egyetemi hallgató fia és lánya is van, egyébként a helybeli teniszklub elnöke kifejtette, hogy ő fiatal klub hívei társaságában állandóan fiatalodik – amit el is hittem neki. Künn az éjszakában harsogó kosava fogadott, ijesztő vétóval fenyegetve vasárnapi kirándulásomat. Északi sarki temperatúrájú hotelszobámban átgubbasztott éj után másnap folytattam munkásságomat. Találkoztam kishivatalnokokkal, akik szenvedélyesen „falták” a betűt és általam érdeklődtek új Singer-Wolfner és más kiadványok után. Méltóságod emlékiratának folytatását is türelmetlenül várják társadalmi különbség nélkül. Az természetes, hogy úgyszólván minden intelligensebb olvasó ember ismeri és meg is mutatja azokat a fontosabb helyeket, amelyekre az Emlékezésekben hivatkozás történt. De a legérdekesebb volt, hogy egy utcai suhanc, akit megfogadtam, hogy a könyvbarátok lakásaira elkalauzoljon, hajlandónak mutatkozott elvezetni a Várhegy feletti erdészlakhoz is, melynek aljában a ma is fennálló pavilon körül játszódott le az emlékezetes affér. A suhanc tudott erről, mint történeti nevezetességről. Egyébként az Emlékezések folytatását Fehértemplomban éppen úgy várják, mint Versecen. Dr. Varga nyugalmazott törvényszéki elnök említette ott nekem. Versecen felkerestem jó néhány könyvbarátot. Kb. huszonöt akadt, de találtam volna többet is, ha tovább szorgalmaskodom. A nevekre nem tudom, emlékszik-e még Méltóságod? Hack kereskedő, Lukics hivatalnok, Hébel hivatalnok, Brief kereskedő, Jovánovics, Ifkó, dr Rosenberg, dr. Bikár, Neukom gépgyáros, dr. Singer ügyvéd, dr. Hemberger, dr. Gröftner, Szalai állatorvos, Zofmann, Kren, Jermovics és még jó néhány kereskedő. Sajnos a gyárak alig-alig dolgoznak, a Szeidl gépgyár is csak kicsinyben. Egy új csokoládégyár országos hírnévre tett szert. Az utcák persze szüretszagúak. Jó néhány helyen ott láttam a termetes kúriák előtt az utcán az élénkpiros gumicsövekkel dolgozó vincelléreket, akik a pinceablakok körül foglalatoskodtak. Dacára a gyötrő szélnek, kísérőmmel felhasználtam az ebéd utánt, amely idő Versecen „szundikálást” jelent, hogy végre a nagyon vágyott hegyek közelébe kerüljek. (Nem hittem volna, hogy ilyen nehezen. Azt reméltem, egybeesnek a város központjával, mint Budán a Naphegy, vagy Zágrábban a Tuškanac.) A külvárosból az országútra jutottunk s kísérőmet alaposan faggattam. Merre feküsznek a kiszárított mocsarak? Milyen irányban halad a vatini vasútvonal? Milyen községek következnek fölfelé? Kisszered, Nagyszered, Markovac, Gudurica. Az ördögárok felé vezető úton is fölhatoltam, majd lejőve körülnéztem. Több villát, több hegyi lakot vártam. Hiába, itt is az Alföld álmos, hegy iránt közömbös, meg nem értő lelke érvényesül, akár nálunk a Bácskában. Ha egy bácskai fiú a grázi, vagy innsbrucki egyetemre kerül, pirulás nélkül bevallja, hogy pl. a grázi Schlossberget csak távolból ismeri, nem is szólva az Innsbruck körüli havasokról, ahova felmerészkedni hiábavaló naplopás. Valami Adler nevű malmos vásárolta össze a városliget körül a szőlőket, építkezni is kezdett, de tervei nem sikerültek. A szanatórium mellett elhaladva egy igen agilisan vezetett borüzem tulajdonosánál, Krausz Péternél kopogtattam be. Kitűnő üzletember lehet, a mai bor-válság és pangás mellett is négy nyelven jelzi: az idő pénz, röviden fejezd ki magad. Csak gyorsan. Az első benyomás, ami a barátságtalan időben a hegy lábánál eltöltött, egy cseppet sem volt csalódás, csupán az erdőtlenség lepett meg a csúcsok felől is, de kirándulásomon ez teljes mértékben korrigálódott. A városliget dicséretére válik a városnak. Elképzelem Versec társas fénykorát, a kedves majálisokat, mulatságokat, a parki zenét e környezet közepette, a hegykoszorú alján. Ez nem nehéz annak, ki hasonló helyen hasonló szépen idézheti fel gyermekkora emlékeit. Aznap este a verseci városi mozit látogattam meg. Napóleon száz napja volt műsoron, Mussolini nyomán. Azt hiszem, Versecnek sok a két mozi, mert ez negyedrészben sem telt meg. Pedig megérdemelné. Hangos filmek tekintetében ma különösen német lakta kis városokban nem nélkülözik a fővárost. Hajnalban utazás Fehértemplomba. Egynapi program, hogy vasárnap újra visszatérjek Versecre, az Alföldi főmérnök úrral megbeszélt „hegyi tapasztalatra”, hogy azután egy utolsó pancsovai nappal befejezzem bánáti utazásomat. A hajnal első derengésében hegyek szegélye a síkság láthatára. Hegyek ezek vagy felhőhullámok? Beleszegezem pillantásom a szürke égboltozatba, ahonnan mind markánsabban rajzolódnak ki a valódi hegyek. Tájékozódom. Valahol ott lehet a Duna. A síkság, melynek ösvényén élénken vágtat vonatunk, ugyanazon az úton, amelyen egyszer az ál-Töreki igazgató úr tréfálta viszont az őt megtéveszteni akaró diákokat – nem a sablonos megszokott alföldi kép. A fekete porózus humuszon sűrű szőlő valamelyes előképével a közeli földhatárnak. Ott már Báziás következik és a nagy folyam, amely Jókai festői tollának ismert nyomán morajlik le a messzi fekete vizek felé. Vonatunk nagyokat szipákol, a völgy megnyílik, én hol a fülkémbe kiszegezett vasúti térképet tanulmányozom, hol a saját menetrendem kártyáját kutatom. Hát Fehértemplom ennyire közel van a Dunához és vajon ott túlnan a nagy hegyek már a Duna partján vannak, és milyen városok fekszenek lábainál? Hiszen ez már túl van Belgrádon, talán Pozsarevác irányában, vagy Szmederevó, vagy Racsa? Ahol a völgy megnyílt, ott Vöröstemplom fekszik, szélesen megmutatva egész völgy-testét. Rikító színű temploma körül a házacskák messze elvetett festői sora. Égetik, pörkölik a faleveleket és a láng, mint valami hajnali áldozati tűz lobog, diadalmasan füstté oszolva a friss párában. Rózsaszínű égi kép. De kár, hogy csak egy percre lophatom be pillantásom a kis dunai előörs-falucskába, mely óriási fákkal, hatalmas völggyel és friss dunai harsonás szelekkel megtöltött. Itt egy új folyami világ kezdődik, igen tiszta klímájú és nagyon hangulatos. Érkezés. Ügyes fiú vezet a városkába. Három nagy cipó egy dinár. Micsoda olcsóság! Megosztozunk. Az állomási park küszöbén kikérdezem a fiút, messze van-e a Néra, ez az első kérdésem. A természetbarát megelőzi az üzletembert. Ugyanazok a német pedantériával épült, rendezett kirakatablakos házak, mint Versecen. De nem oly széteső az egész. A város, mintegy bekerített Versec felöl. Szelíd szőlődombokkal. De keletre, délre nyílt a szörényi hegyekkel, meg a tiszta, barátságosan kisimuló Nérával. A főutcán eleven forgalom. Hetivásár. H. kollégámnál kötök ki. Könyvszekrényében Tompa, Petőfi mellett szakkönyvek. Mégis irodalom. Mégis magyar. A kollégám német. Vannak-e még itt magyarok? Néhány nevet említ. Kisvártatva mosolygós hölgyike jön, magyarul cseveg, valószínűleg egy ott gyökerezett birtokos leánya. Tiszta verőfényes idő, szélcsend. Kísérő nélkül megindulok a főutcán le. Előbb megtudom, hol a Seserko-féle ház. (Régi ismerős család, ő nem régen halt meg. Érdekes fehértemplomi típus, aki keveset élt otthon, egy világhírű posztócég főképviselője volt, egzotikus vidéken egész Kairóig, északon Berlinig képviselte házát. Szép vagyont gyűjtött és ha hazajött, kutyagyűjteményét szaporította. Házakat épített a régihez, vagy újakat vett. Először a temetőbe megyek. A város-orientációhoz szerencse is kell. Sokszor úgy következnek egymásután a keresett helyek, mintha a kedvemért odarendeződtek volna. Tisztes német asszonyság mutatja meg Seserko sírhelyét. Rövid ima után meginterjúvolom, találhatók-e még itt magyar családok? Sereg nevet sorol fel, sokkal többet, mint gyógyszerész kollegám. Elindulok a szépen rendezett sétányon – másik oldalon kaszárnyák, gyakorlóterek töltik ki a széles völgy legközelebbi horizontját. Most, hogy utólag forgatom Méltóságod Emlékezéseit, reminiszcenciákat olvasok az érettségi utáni fiú-összejövetelről, mikor a temető előtti padon összejönnek a jövő terveit megbeszélendő. Kis villákról is esik itt szó – de ezekre nem emlékezem. Csak egy lövészházra és feljebb a kis Néránál néhány ilyen szemnek épült nyári lakra. Le a malmokig nem nagy az út, különösen, ha turistavér fűti a sietőt. Az út kitűnő, egy helyen elválik, szántóföldeken túl élénkpirosba villog elő egy termetes épületen a palákra festett név: Kulik malom. Későbbi szándékom ide eljutni, Kulik állítólag jó magyar meg könyvbarát is. A vízimalmoknál (a tulajdonosok Borsova, Huiprecht) megszólítom az első bácsit, aki zsákot cipelve Fehértemplom irányába halad. Hogy hívják? Trautman. Eljönne-e megmutatni nekem a nagy Nérát? Szívesen leteszi a zsákot, beviszi a malomba és már jön is a beszédes Cicerone. Így megtudom, hogy a malmok hajtóerejét tápláló kisebb folyó, a kis Nera partja mellett elhúzódó liget, a fehértemplomiak kedvelt kirándulóhelye, a Rudolfsheim, ami elválasztja a kis Nérát és a Nagy Néra közti árterületet. Elhagyjuk az utolsó jugoszláv pénzügyőri állomást és az itt-ott vizenyős terület kövekből improvizált hídján lebandukolunk a „J” jelzésű határkőig éppen a vízparton. A panoráma bájos és friss. A szemben levő part az „R” jelzéssel már Románia. A Nera semleges terület. A kis Néra a keleti látóhatár irányában néhány kilométer távolságra ágazik el az anyafolyótól, ez az elágazás, azt hiszem, a Dunáig meg is marad. A románok a kis Nérát is követelték, azon a darabon is, amíg Fehértemplom határát érinti, de a határkiigazító bizottság Jugoszláviának juttatta. A malmoknak így is hasznot hajt, bár vízi erejét ma már motorokkal növelik. Mindkét folyó fürdőzésül is szolgál. A kis Néránál homokos strandot rögtönöztek a fehértemplomiak. Mindkét folyó partja igen romantikus, füzekkel szegélyezett. Érdekes így megállni a folyóparton, elnézni a zöldes, pompásan hömpölygő vizet, mely zavartalan tör fel a havasok aljából és akadály nélkül patakzik alá a krassói hegyek mentén, egyforma hűséggel öntözi a másik határállamot, hogy közel ide, a Dunába ölelkezzen. A román parton szekerek dübörögnek, hegy felé, itt folyik a szigeti életet tespedő falvak élete. Akaratlanul is felbukkan bennem a kérdés: mit csinálnak ezek a szegény flótások, ha betegek? Hova mehetnek gyógyszerért? A krassói hegyek közt ugyancsak messze esik a legközelebbi város. Talán Szászkabánya, de az is jó távolságra lehet. Kísérőm elmondja, hogy békeidőben bejárta Brassószörényt, emlegeti is a környező román helységek neveit, emlékekről, kirándulásokról mesélt. Nehéz ettől a vonzó helytől megválni. Az az érzésem, mintha a Rubikon szélén állnék. Minden határ olyan „nebántsvirág” vonzással bír, hátha még hegyet és Alföldet választ el egymástól. Az a vidék ott erdős, dúsan erdős, a hegynosztalgiám lázadozik – bár Erdély jó részét bejártam, mint háborús katona, és többnyire a havasok vidékét jártam –, a dús erdős részek ismeretlenek számomra. És éppen ez az, ami különösebben vonz. Még jó ideig elkalandoztam a friss képen, ténylegesen követve a madarak nyomát, megállapodva egy-egy magaslaton. Szinte be tudom magam fészkelni a fantázia útján a legelrejtettebb katlanokba, a figyelésem madárkört ír le, újra visszatér egy-egy ponthoz, újra bekalandozza és az éber kalandozó kedvem nem lakik jól addig, míg összes pályáim nem futnak össze egy pontba – elvégeztetett. Akkor érzem, kóstolót kaptam a természetből. Vissza! A Rudolfsheim kocsmájában megvendégelem a vezetőmet, egy kis fantáziával elhelyezem itt a nyári Fehértemplom vidám közönségét, akik mint valami kedvelt budai kirándulóhelyen, itt élvezik a folyam és a közeli hegyek levegőjét Weifert-sör mellett, a katonazenekar hangjainál. Az elfogult ember mindig úgy érzi, az ő centrumán kívül nincs más intim világ. Aki sokat utazik, azt tapasztalja, hogy a mulatós intelligens centrumok folyton követik egymás másaként az otthoninak és csak az embert kell beleszoktatni, már otthon érzi magát. A kis Néra mentén meglátogatjuk a fehértemplomiak improvizált strandját. A folyópart egy kis kiszögelésén bizarrul emelkedik ki, mint valami csonka ottfelejtett várkastély, a Kulik-malom. Nem látszik malomnak. Egész a partba süpped, nemrégen leégett, újjáépítették s most valahogy négyszögű termetes formát nyert, ránk néző tűzfalán csak valami résféle bevágódás van. Gágogó libacsapat poroszkál a töltésen s a heves gúnár szárnyát csapkodva ékes hangon adja hírül érkezésünket. A főépület a szántóföldre néz. Ez már igazi kattogó birodalom. A molnár Szolnok megyei magyar, asztalán több magyar folyóirat, rezignáltan mesél. Ő tényleg az ország határán lakik, a rásandító hegekkel ébred és a Nera duruzsol neki altató mesét. Visszafelé az út gyorsiramú. Trautmannal megbeszéljük délután a háromórai találkozót. Az élelmes ember ismeri a könyvbarátokat, a gyérszámút, akiben még magyar érdeklődés lakozik. Felkeresem a mórstílű Seserko-házat, felém ugat a híres kutyacsapat, egy halálig meg nem szűnt szenvedély színes szalagos legionáriusai. A nénike, aki a Seserko-ház baráti közelségében lakott, akitől feleségem felejthetetlen antik tárgyakat kapott ajándékba, egy ritka művészi szekretert cseresznyefából, kápolnaszerű belsővel, amit csúcsíves tükörrészek osztanak három részre, titkos fiókokkal, egy alabástrom órát és két cseresznyefaágyat. A katonai gyakorlótér menti utcában lakik, őt látogatom meg, mielőtt Ruzicska vendéglő konyhájának étkeit megkóstolom. Ez már nem a verseci koszt, de jó. A kiszolgáló fiúk igen büszkék a Copperfield Dávid korabeli divat szerint szabott pantallós fekete díszöltönyükre. A vendéglő meglehetősen üres. Itt is nehéz idők járnak, talán túl későn is jöttem. Az étkezés bő.
Bácska, Bánát dacolva a rettenetes időkkel, sokat ad, szívből ad, ha evésről, italról van szó. Délután első utam a plébániára vitt. Aussata káplán lelkes irodalombarát, azonnal felvágja a könyvemet és már olvasni kezdi. K. plébános, kinek a vidék szépségét dicsérem, a fehértemplomi népet kritizálja. Fölényes, nagyképű ez a nép, nem tűr magánál nagyobb tekintélyt. Dr. Kozma magyar ügyvéd, dr. Sab, dr. Slatki, örömmel látnak és lokálpatriotizmusuknak jólesik a nem hízelgésből mondott fehértemplomi jellemzésem. Rózsaváros volt ez a jó világban – mondja dr. Sab, a Délvidék egy kis paradicsoma. Benedek bankigazgató szintén régi reminiszcenciákról beszél. Kohl tűzoltóparancsnok megőrizte a németbe olvadt lovagias magyar verstet, nem befolyásolt a kulturbundos hatástól, a borválságról beszél, vagyon ugyan van, de az ingatlan és a tőke a bor. Csakhogy nincs ára és látszatra szegény az eklézsia. Dr. Varga nyug. törvényszéki elnök földim. Dunántúli és Győrött kezdte pályafutását. Ismeri családomat. Sokat beszél a Várhegyről. Mennyire várják a folytatást. Minden verseci, fehértemplomi büszke és boldog, ha Méltóságod nevét hallja, művét olvashatja. Érdekes, hogy most utólag át-átlapoztam az Emlékezéseket, az önképzőköri dolgozat beküldőjének dr. Marthé Hildát olvasom, városvándorlásaim közben, nem emlékszem Versecen, Fehértemplomban olvastam e nevet egy orvosi táblán. Úgy hiszem, Versecen. Valami idetelepedett szlovén-sarjnak képzeltem az orvosnőt és jólesik most tudnom, hogy ő Méltóságod régi barátjának figyelmes lányával azonos. Fehértemplomban hallottam, hogy a hatóságok igen előzékenyek a román határátlépések kiadásában. Így a Temesvárra utazás nem tartozik a nehézségek közé, ami mégis egy kis vérkeringést idéz elő a határ menti vidék kereskedelmi pangásába. Állítólag Versec új képviselőjét azon ígérete alapján választották meg, hogy kieszközli, miszerint 15 km. körzetben minden irányban szabad mozgást biztosítanak a lakosságnak a határon túl is. Még jó néhány kereskedő tisztelt meg könyvvásárlásával. Az estét H. barátomnál töltöttem, majd újra Ruzicskához tértem be, mert vonatom csak hajnalban indult. Itt folyt a kártya, de csak kevés kártyázó volt együtt. És mikor a moziból megérkeztek az asztalfeloszlató hölgyek, akkor kiürült az egész vendéglő. Az állomáson újabban bezárják a várótermeket. A közönség a jegypénztár előtt fagyoskodik, sétálgat, akinek hajnal felé indul a vonata, az a vasutas jóakaratára van bízva, beengedi-e a vasutas a nem éppen kényelmet nyújtó raktárhelyiségbe? Versec persze kivétel. Az olyan nagy állomások, ahol étkező van, mégis nyújtanak menedéket. Velem már előfordult vándorlásom alkalmával, hogy az utcán, egy padon aludtam, míg a rendőrök nem vertek fel egy közeli kocsmárost, ahol szobát voltam kénytelen bérelni pár órára, mert a várótermeket zárva tartják. Visszaérkezés Versecre. Zárt batár. Versecre folyton érkeznek idegenek, a szobák kapósak, tegnapelőtti szobám helyett másikat kapok. Alig van időm pihenni, reggelizni, sietek Alföldi főmérnökhöz, a kirándulás ügyében. Előbb a templomba, a külsőleg-belsőleg csodálatos remek építménybe, melyről oly gyönyörűen írja méltóságod, hogy „ércmadarai lelket rázó dalt énekelnek”. A főmérnök úr joviális ember, régi vágású, dunántúli mentalitás, de modern is, aki kitűnő egészséges ítélőképességével szűri le az igazságokat és olvasztja be világnézetének egyéni kohójában. Pálinkás jó reggelt-tel fogad, amit meg is erősítünk holmi ízes verseci törkölyfélével, azután elemózsiák a zsebbe, fehér cipót, szalonnaszeletkékkel és rozskenyeret. A főmérnök úr elemében van. A kápolnáig geológia. Milyen a verseci hegyvidék alkata? Mennyiben és hol vulkanikus, mennyiben és hol meszes? Hogy emelkedtek ki a hegek az alföldi beltengerből? Milyen alakulás a dombvidék? Gránitpéldákkal igazolja a kőképződést. Gyönyörű csillogó gránitlapokat látunk, ezeket egész utunkon szemügyre veszem. Ritka vidéken látni ilyen szépen kialakult formás sziklatömböket. Egyik egy hatalmas nyitott könyv, másik egy óriási gomba alakját veszi fel. A Csika Laza vendéglő aljában láttam ilyen pompás sziklaóriást, mikor levergődött a magasból, biztos ott maradt és odarögződött párszáz év előtt már. A geológia után jön a helységnevek történelmi magyarázata egy kis etimológiával. A kápolnától lenézve meglehetősen ködbevesző a város. A főmérnök úr röviden beszámol a helybeli turisztika történetéről. Turizmus úgyszólván semmi. Térképeink, útjelzéseink nincsenek. Ő fölajánlotta, hogy elkészíti a hegyvidék térképét, de elhallgattatták. A vasárnapokat a Fruska gorában már nagyszámú érdeklődő a hegyekben tölti, Versecen itt-ott egy-egy puskázó társaság bolyong az alsó hegyrészletekben – egyéb semmi. Újabban sikerült összehozni néhány lelkes természetbarátot, azután riklizőket (afféle nudisták), forrást is fúrtak, az építési munkálatok Aradi főmérnök tervei szerint és vezetése mellett folytak le. Igen érdekes Aradi úr magyarázata a szőlők vándorlásáról. Valamikor a szőlőkultúra a csúcsokig terjedt, de fokozatosan leszorult, nyomai azonban még mos is látszanak. Az ún. nyugati belső övbe kerültünk. Első célunk ui. nem a Várhegy volt, ennél távolabbi félnapi programot tűztünk magunk elé, a magas Rókafej felkeresését. A hegyvidéknek a belső öve a legváltozatosabb, minden várakozást felülmúló. Mintha a Bükkben járna az ember, az Oltárkő környékén, ahonnan Jókai látta az ő barátfalvi levitáját a mészégetők között. Merészen lesikló völgyszorosok érnek itt össze, de kevert összevisszaságban és mindig új csúcsok, új meredekkel. Mikor a vonat Fehértemplom felé fut, s az ember visszanéz, nem is hinné, milyen gazdag széles öv ez a Versec-hegyvidéki hullámos koszorú, napi járásokra terjedő természeti gazdagságában. Pedig ez csak egy része a kincsnek. A hegyvidék alja, a lapály felé futó dombok, ez a szőlőgazdaság, a belső öv, az a szépségekben gazdag változatos öv, de a Versec-tetőn, Rókafejen és Tölgyesen, a három zúzmarás tetejű magaslaton túl, még ott a még magasabb Kudrics és vidéke, az utána jövő völggyel, mely átmenet a Délkeleti Kárpátok nyúlványaihoz. A Csika Laza vendéglő után felérkezünk a Bohnen Plattehoz, az erdészlakhoz. Itt végre az a híres hely, a majálisemlék, az affér színhelye. A pavilon-féle épület, pihenőnek szánt szűk alkalmatosság. Találgatom, hol volt itt a tánchely? Nem látok a közelben sík alkalmatosságot, különösen a régi röpítő táncokat figyelembe véve. Egy percre megjelenítem a múltat, mint bizonyára előttem mások is, akik tudták e hely nevezetességét, vagy megragadta őket az emlékezés e helyen a Várhegyből. Az erdészlakból hallónkra megjelent az öblös hangú mokány főerdész, Horváth, aki szintén dunántúli származású, fityókákat hoz és koccintunk a jó verseci törkölyből, ami itt nem árthat meg, mert gyorsan elégeti az ember. Aki csak leírásokból ismeri az erdőt – nem ismeri azt. Megboldogult Bársony Istvánra, a nagy vadászíróra gondolok, azután a speciálisan erdőmegfigyelőkre, akik kilesték az erdők lelkét. De még mielőtt elindulunk, a helyek elnevezéseiről kapok egy kis leckét. Alföldi főmérnök úr véleménye, hogy a hegyek neveiket mindig formájukról kapják, az elkeresztelést magyarosan intézi el a nép – persze a név az idők, tájszólások változásával kicsit ki lesz forgatva. Vannak okoskodók szerinte, akik történelmi meg egyéb meséket költenek, vagy fűznek egy-egy ilyen név megszületéséhez, de a józan logikus következtetés mindig az egyszerű, a formai és nem a nyakatekert, a költött. Pl. a Deákon csúcsról azt mesélik, hogy egy verseci diák odasereglett felkelést szítani csapatával a török ellen, holott valószínű csak a diáksapka formájáról kapta az elnevezést. A Rókafej is tényleg rókafej formájú, az a középső csúcs. Az elülső Versec-tető, mert az elsősorban Versec felé néz, az utolsó, a Tölgyes-tető, hát az tényleg tölgydús. A nép nem okoskodik, az nevén nevezi a gyereket. Nemhiába, közelítünk a zúzmarás Rókafejhez, az erdő ruhája máris fehéres. Az út mind meredekebbé válik, már 400 m. körül járunk, ami a verseci 90 méteres magasság mellett máris tekintélyes emelkedés. Pompásak a színjátékok ilyenkor az erdőben. A téli nap már ilyenkor verőfényes (tíz óra tájt), át-átszűrődik a fák között, de az egész megvilágítás a fák árnyékos körzetével van ellensúlyozva. Olyan, mint egy nagy tejablakos üvegterem, mely meg van világítva, de az opalizáló üvegfalak mindenünnen ránk merednek. Lépteink nyomán a csörrenő falevelek táncolnak, az egész meredekes erdei panoráma tölgyeseivel, hársfáival, gyertyánjaival olyan, akár a Budakeszi, vagy János-hegyi erdő, de merészebb, inkább csak a növényzetet értem. Érdekes, hogy az erdei völgyek a szerpentinútról egy pontban látszanak összefutni. Az erdő külön világához nem fér a falu, a város zaja. Ez egy külön magasságos nagyszerűség, üde pompában, még télen is, a zúzmarás, mohás, tarkaszőnyeges poézis csillogásában. A borzak birodalma ez, meg a fürge kis színes farkú stigliceké és az őzeké, az erdő princessáié. Éppen a vadászatról folyik a szó. Említem, hogy feleségem nem tiltaná fiamnak a vadászatot. Legyen olyan, mint a többi ember – ne legyen gátlása, ha fegyverét használni kellene. Én ellenkező véleményen vagyok, szeretem az életet a maga zavartalanságában, szűzies megadottságában, az élőlények úgyis küzdenek – hadd éljék, a tiszavirágtól kezdve mind az ő körforgásukat. Az elemek úgy is selejteznek, pusztítanak, az ember csak annyit pusztítson, amennyire feltétlen szüksége van, vagy annyit se. Útitársam is vadászemlékeiről mesél. Az ugyancsak egy volt, mert egy nyulat lőtt, de a hóra tapadó vérét ma sem tudja elfelejteni. Nem is lőtt azóta vadra. De a nagyságos asszonynak igaza van – folytatja –, a mai embernek le kell vetkeznie az idealizmus túlhajtásait. Ha ő nem tetterős, eltiporják. A fegyverforgatás is egy neme a tetterőnek, a scrupulizálása a módoknak pedig túlfinomultság. Mit nyert Közép Európa a túlfinomultság kultuszában? A nyugati kultúra álnok, hamis és durva volt, és ma Közép-Európa is áldozat az álkultúrának saját tiszta kultúrájának hamvaiban. Ellene szólok. Az idealizmusból egy jottányit sem engedünk. A tiszta könyvkultúra, a szép, a humánum boldogít továbbra is – ez a nyereség – ezt tisztán bírni – ez a cél. Minden erőszak, durvaság csak átmenet a nagyszerű kultúrértékek félig meddig zavartalan bírásának lehetőségéhez – nyugalomért folyik a harc. A nemes tökély, az etika, a jónak a kultusza a cél – és az is fog maradni. Hahó, hahó! Micsoda hang ez? Útitársam megállást parancsol. Majd lassan kényes lépésekbe kezdünk. Útitársam suttog: őz. Az ugatáshoz hasonló hang után, mely különös visszhanggal tölti be az erdőt, karcsú őzbak szökdécselését követjük a megvilágított völgy felett. Nemsokára egész csapat ugrándoz utánunk. A főmérnök úr kb. 300-ra becsüli a verseci hegység őzállományát, a főerdész csak 60-ra. Érdekes, hogy aki őzlesésre rándul ki ide, csak ritkán lát őzet. Aki mit sem sejtve jön, az sűrűn találkozik velük. Ez a főmérnök úr gyakorlati megfigyelése. Az erdő eme különleges fenséges világát – s azt bátran mondhatjuk, a verseci erdő nem marad mögötte a hegyóriások erdőinek – most elhagytuk, fenn vagyunk a Rókafejen. Innen jól látjuk a Kudricsot és még egy sereg csúcsot, az egész belső övet. Hideg van, a láthatár Versec felé ködbehullott, de a közeli magaslatok felé még így is impozáns a perspektíva. A pálinkát vizespohárból iszom bornemissza létemre – no, nem sokat –, csak két ujjnyit, de most fejedelmi élvezet és a nehezen tűrt szalonna most lucullusi lakoma. Tizenegy óra. A szép gót templomban most harangoznak misére – ezt már elmulasztottuk, rorátéra kellett volna eljutnunk – ez az egyetlen elrontója örömünknek. Az igazi természettel való ilyen szoros együttlét egy neme az egyesülésnek a nagy mindenséggel, bizonyos neme a mámornak, a jóllakottságnak, mikor sikerül betekintenünk a mindennapi szürke élet felett valami éteribe, nem átlagosba, valahogy az isteni alkotás leglélekemelőbb, legfenségesebb megnyilvánulásába. A titokról felpattan a függöny, a hegyek kárpitjai szétnyílnak és ott maga az istenek birodalma, a nehezen megközelíthető, és csak a kiváltságos lelkektől körülrajongott. Visszafelé a belső nyugati övön az erdők széles ösvényeit jártuk be és mivel utunk végcélja hazamenet a Várhegy volt, előbb 600 m.-ről leszálltunk a völgybe, hogy a Várhegy alját újból a Csika-Laza kocsma felől megközelítsük. A völgyi leszállásnál, a fehértemplomi vasútvonal felőli oldalon, alaposan próbára tettük zergekészségünket. Igen köves a talaj, sokszor sikamlós, mert a lépés nem tud megrögződni egy-egy szilárd ponton, hanem kisebb sziklakiszögelésekről kell lecsúsznunk a legközelebbig. Az erdőszélek flórája a bokornövényzet. Hallom, jócskán van itt málna, földieper, a bokros növények közül mogyoró, galagonya. Az erdőgazdaság jó ideig el volt hanyagolva, öreg fák alig vannak, az erdők aránylag fiatalok és az utánpótlás hiányos. A leszállás a völgybe nem kevésbé poétikus, mint a felhágás az erdőben. Ott a fényjátékok, a belső nagyszerű akusztika és megvilágítás, a bűvös külön világ és a növényszagú ízes levegő a különleges, az erdőn túl, a hegyek közé lefutó völgyekbe, nem a városi oldalon, tehát egész szűzi környezetben, ahol nem látni a hegyvilág határvégződését, itt a teljes verőfény, a teljes hang és visszhang az erdőperem koszorúja és a széles perspektíva, a törpe növényvilág, bozót, bokor, állatvilág, világítja meg a másik arcát a hegyvidéknek. Útitársam vaddisznónyomokat fedez fel. Bár azt állítja, hogy a vaddisznó kiveszett a verseci hegyvilágból, mégis vissza-visszakalandoznak a Kárpátokból újra. Útitársam szenvedélyes nyomozója a lépéslenyomatoknak. Gyakorlott ismerője az állatvilágnak. Ő maga mondja, eljön – legtöbbször magányosan, hogy el-elgondolkozzon, meg-megfigyeljen egy csigamozgást, madárgesztust. A bölcs emberek a természetből indulnak ki és polihisztorságuk természetes sokoldalú érdeklődésből ered. Aradi főmérnök úr nemcsak polihisztor, ő kiváló szakférfiú is, jó emberismerő, intuitív filozófus, ért a természettudományokhoz, politikához, amellett megértő, kedélyes, életrevaló, társadalmi egyéniség. És jólelkű. Rőzsehordó asszonnyal találkozunk. Útitársam nemcsak szomszédja a verseci katolikus plébániának, de agilis tagja a katolikus világi missziónak is. A szegények karácsonyi felruházására gondol. Megkérdezi az asszonyt, hogy az ő kis vityillója-e az ott, a közeli magaslaton. Igennel válaszol. Magyar asszony vagy? – Az. Mi a neved? Russzu. Hát ez román név! Hát az uram román, én meg magyar vagyok. No, azért csak jelentkezz a plébánián karácsonykor. A vegyes házasságok az erdők világába is behatoltak. Kevés a magyar. Kevésszámú nép vagyunk. Folyton ez tudódik ki, és mint a történelem mementója fenyeget. Újra a Csika Laza kocsmánál vagyunk. Valahogy az önérzetről esik szó. Újra a feleségemre hivatkozom, aki nem szereti, ha alázatos vagyok, ha túlságosan megadom a tiszteletet minden nálam alacsonyabb nívójú vagy rendű embernek – szóval a tekintély tiszteletét sokra tartja, különben a rövidebbet húzza az ember. Útitársam konstatálja, hogy a régi generáció liberálisan alkalmazkodó volt, ez különben is férfi szokás, ez a kedélyes felemelése a kisembernek magunkhoz. A nőknek nem nagyon tetszik. Bizony a mai ifjúság már más. Erőszakosabb, beképzeltebb, fölényesebb. Tisztelet, respektus, talmi humoros szavak, az erényt sem az „erény” igazi értelmében hiszi. Útitársam helyesen fejti ki, hogy más a felemelés, az alkalmazkodás missziója és más az önérzet. Az ember nem kíván tekintélyt arrogálni, mert a közvetlenség mégiscsak egészségesebb valami, meg a létünk célja nemcsak a „viselkedésmódján” fordul meg, de missziónk, hogy demokratikusan felemeljünk másokat nívóban, szóval a nevelő munka – ez nem egyértelmű önérzetlenséggel. Ha rákerül a sor, az önérzetünket is latba vetjük és megvédjük minden értetlen és akarnok előtt. Itt-ott fenyvesek. Kedves és teljes most már a belső öv távlata – még egy forduló és előttünk a Várhegy. Méltóságod gigantikusnak írja le falait, az erő, állandóság, hozzáférhetetlen büszkeség szimbólumának. Az eddig ismert kúlák közül ez a legtekintélyesebb, amit láttam. Versecről nézve nem tesz olyan hatalmas meglepő hatást, mintha szomszédságában áll az ember. Olyan masszív és olyan központi fekvésű, hogy méltán elcsodálkozhatunk a régiek gyakorlatiasságán. Aradi úr felhívta a figyelmemet az ún. hozzáépített merőleges rész vakolatára, mely porózus, széteső, míg a főépítmény kemény, ellenálló. Ez bizonyíték szerinte, hogy a hozzáépítmény Brankovics fejedelem építkezése, míg a főépítmény török vagy magyar eredetű. Egyesek ui. állítják, hogy az egész vár Brankovics fejedelem idejében épült. Ezt megcáfolja az a tény, hogy az akkori építkezésnél az említett lágy malterral dolgoztak, míg a török-magyar munka az ellenálló kemény kötőanyagokat használta. Érdekes a főépítményben a kövek közti téglaerősítés. Egy-egy tégla mentén vályulatos luk is van a falban. Nyomon követtük az egész vár kiterjedését a rom-kövek határáig. Széles, hatalmas várkastély lehetett, nagyszerű őrszem a rónatenger felett. A kellemetlenkedni kezdő szél dacára jó ideig maradtam fenn, hogy elvihessem magammal egy határozott kép formájában – a szélesen elterülő város panorámáját. Kerestem az elém táruló tág képen a vatini vasútvonalat s a ma elvágott tegnapi jaszenovói elágazást, kerestem a már régen lecsapolt mocsarak környékét, hol Méltóságod szerint „millió béka szólt a várost övező nádasokban.” Merre van Alibunár? Az egyik híresség – kérdeztem –, mert Deliblátot talán meglátom holnap, ha Pancsova felé tartok. Ellátni innen Szeredre, de Guduricát, azaz Temeskutast elfedik a hegyek. Szerettem volna oda is, egész a határig eljutni. A síkságnak ez a vibráló örökméla, úgy mondhatnám gyászoló termékenysége, mely oly feketén, egyhangúan terpeszkedik a Duna, Tisza majd a Tisza Temes és Krassószörény vármegyék határáig, itt kelet felé megszűnik, de ez az utolsó nagy elnyúlás tipikusan alföldi még. És a város is lenn szinte mérnökileg kicirkalmazott utcáival, millió hektós borpincéivel szinte elkülönül ettől a nagyszerű hegyvidéktől, melytől bizonyosan idegen is maradt, gondolván, nekünk van borunk, bőségünk a hegyek alján, amott túlnan a krassovánok laknak, azoké az a misztikus világ, ők eljönnek hozzánk fajalmáikkal, meg fonottasaikkal – maradjon az övék a hegy. De a hegyvidék nem bortermő része hű maradt Versechez – bár mostoha gyereke a városnak –, útitársam szerint a természetbarátok boldogságára, akik szűzen bírják. Mégy egy pillantás a templomra, a ligetre, a szanatórium tájékára, a városszélre, azután magára a belvárosra, az egész nagy jövőre predesztinált városra, még egy történelmi magyarázat útitársam részéről a Milöcker-adatok nyomán az első negyven házról, a nemzetiségek fokozatos letelepedéséről. Azután búcsút kell mondani és lebaktatni a hegyről. Minden lépés, ami völgynek visz – visszabújás a csigaházba, a szürkeségbe, a mába. A felhágás, az eltávolodás, a történelmi függetlenség, az ősiség, az ember maga. Még egy kis politikum, mese az örök pártoskodásról, a megosztottságról – a régi és mindig megismétlődő emberi gyarlóság, provinciális kinövéseiről és otthon vagyunk. A kedves, mindig mosolygó Aradi nagyságos asszony süteményei és egy ebédelőtti szilvórium magasra emeli a hangulatot. Igazán a Rókafejnél voltak? – kérdezik szinte hitetlenül. Egy idegen idealista megcsodálta városunkat és hegyeinket. Bizony, bizony, még a feleségemet és fiamat is elhozom weekendre, szombat délután elindulunk Szabadkáról, este Versecen vagyunk. Vasárnap egy napot a hegyekben töltünk és hétfőn reggel utazunk vissza. Mi is eljövünk – helyeselte a család. Útitársam méltán csodálkozott, hogy a turisztikában sokszor ellenlábas család most nagy túrákra is ajánlkozik. Így kell felfedezni Versecet az idegennek. Egy hétre is eljöhetnének – invitált a főmérnök. – Horvátéknál, az erdészlakban, jó szobát, kitűnő ellátást kapnak. Szívélyesen búcsúztam el a kedves családtól, emlékül hagyván könyvemet a kisasszonykának, ki szépen és nagy törekvéssel szaval a katolikus nőegylet előadóestjein. A főmérnök úr igen elégedett volt, nemcsak kitartó gyaloglásomért, és megértésemért, de mert igazi verseci, aki egészen és soha hálát nem várva apostolkodik a közügyekért, különösen a turisztikáért, és természetes büszkeséggel töltötte el őszinte elismerésem a látottak fölött. Én magam tényleg a Kárpátokban éreztem magamat, természet, környezet, levegő, változatosság nem maradt mögötte a már előbb élvezett alpesi környezetnek. Az más a grandiózusságában, ez más, különösen az alföldhöz viszonyított nem mindennapi fenségességében. Búcsúzásom napján a verseci lányok éppen jótékony bazárt és kiállítást rendeztek a munkáskamara székházában. Csak a foyerig jutottam, hogy R. kollegámtól elbúcsúzzam. Sajnálom, hogy nem jutott már idő befejező szemlélődésre, bár itt alkalom kínálkozott a város ifjúságát ünnepélyes keretek közt megismerni. Sajnálom azonkívül, hogy a temető látogatását elmulasztottam. Ez szükséges, ha az ember vissza akar tekinteni a város életébe. Úgy hallom, a város monográfiáját Millöcker tanító németül már megírta. Hetek múltak el verseci látogatásom óta (e sorok megírása óta már egy év), de emlékeim semmit nem fakultak, a térképfolt felfedezett, és ha még jobban kitisztul, akkor se válhat fakóvá. Az ember miként sexappeljét, a városát is addig keresi, amíg megtalálja. Egy egyébként egyszerű ember, nyugalmazott városi hivatalnok barátom, tavaly minden ingóságát, földjét, házát bérbe adva, leköltözött Szabadkáról, tisztán „Versec-vágyból”, úgy mondhatnám. Vágyódott egy intelligensebb városba, ahol gyermekeit úriasabb környezetben, intelligens tanerőkkel iskoláztathatja és ahol megfelelő hegyi környezetet találhat. A térképen kereste és csak Versecet fedezte fel. Odautazott és meglátni, megszeretni egyetlen nap műve volt. Ma is ott lakik és megelégedett. Mielőtt elköltözött Szabadkáról, átadtam neki a Várhegyet, mondanom se kell, a várost még jobban megszerette. Másnap a delibláti homokpuszta mellett robogtam el. Sajnos oly sötét volt, hogy semmi benyomásom a nagyszerű természeti csodáról nem lehet. Maga Pancsova nem sokat nyújtott, az idő is rövidre szabott volt. Az új híd Belgrád külvárosává degradálja majd ezt a várost is, aminek előnye is, hátránya is sok. Az új hídon Belgrádba menő vonat nem fut be Pancsova városállomásra, a külvárost érinti csak, és mezőségeken át ér a hídhoz, így elkerülve a Temes áthidalását. Most építik a Temes hídját, amely valószínűleg összekapcsolódik majd a nagy híddal, s akkor a pancsovaiak egyenesen és gyorsan Belgrádba juthatnak. A verseciek panaszolják, hogy nincs folyójuk, de a hegyük és a boruk többet ér, mint a folyó, amely még sincs messze tőlük. Befejezem beszámolómat, mely egyszersmind bánáti utam emlékirata volt. Hogy Méltóságodnak ajánlottam és elküldtem, szolgáljon mentségemül a gyermek megértése. A szülőföld, az a végtelenül szilárd rög, amihez életünk fogytáig kapcsolódunk és visszatérünk, bármilyen Amazon-folyón kelünk át egy új hazába. A szülőföld, az őseink sugallata, a lélek bimbódzása, ameddig a tudat visszajár. A szülőföld a második anya. Én egy más szülőföld gyermeke, hálásan veszem, ha Győrről bármi hírfoszlányt kapok. A város dicsősége az én dicsőségem. Győr a második anyám. Hiszem, hogy Méltóságod az egyik szülőföld gyermekének a megértését jó szívvel fogadja, hiszen a második anyától hozott híradást szeretettel
NB. Kérem Méltóságodat, szíveskedjék az Új Időknél a mellékelt verseket (ha elég értékesnek találja) elhelyezni. Boldogult Kosztolányi Dezső szép kritikája ,,Igaz tehetségnek” ismert el, aki holnap vagy holnapután talán teljeset alkot. (Ez 1932-ben volt.) 1912-óta helyben és Erdélyben jelentek meg verseim. Könyveimről a fővárosi sajtó is szép elismeréssel írt.