Szabó József

Idősebb és ifjabb Stadler Aurél

Idősebb Stadler Aurél, az egykori palicsi gyógyszerész, író, költő és műfordító nem érte meg, hogy Palicsfürdőről szóló feljegyzései még életében megjelenjenek. Az eredetileg magyarul írt könyvét halála után huszonöt évre jelentette meg a palicsi fürdőigazgatóság – szerb nyelven. Tervezik, hogy eredeti kézirata anyanyelvén is napvilágot lát.

Szembetűnő, hogy Bori Imre többször bővített és kiadott vajdasági magyar irodalomtörténetében még csak egy szóval sem tesz említést idősebb Stadler Aurélról, holott 1934 és 1944 között hét verses és három aforizmakötetet jelentetett meg*, két színdarabját pedig bemutatták. 1945 után a Kalászok antológiában, valamint a lapokban publikált, köztük a Dévavári (Dér) Zoltán által 1955-ben indított Visszhangban, amelynek csak egy száma jelenhetett meg. A Benedek Marcell-féle, 1965-ben megjelent három kötetes Magyar Irodalmi Lexikon viszont fontosnak tartotta, hogy 22 sort szenteljen idősebb Stadler Aurélnak, aki levelezésben állt kora jelentős íróival és költőivel, köztük Kosztolányi Dezsővel. Idősebb Stadler Aurélt talán mégsem kellene megkerülni, mert műfordítóként is termékeny volt. Franciából, szerbből, angolból, olaszból, németből, spanyolból ültetett át verseket magyar nyelvre, minthogy ezeket a nyelveket kitűnően beszélte. Stadler Anna, idősebb fiának, Viktornak a felesége leltárt készített idősebb Stadler Aurél irodalmi hagyatékáról, amiből kitűnik, hogy közel kétszáz verset fordított, 2350 verset írt – ezek közül 857 jelent meg –, s majd 1500 verse pedig a fiókban van. Annak idején a kritikusok, az akkori szellemnek és kornak megfelelően, többször foglalkoztak a költővel és műfordítóval, köztük Herceg János, aki 1943-ban a Kalangyában (2. sz., 96. old.) Tiszta szó című kötete kapcsán a többi között ezt írta róla: ,,...a rím kedvéért gyakran feláldozza mondanivalója értelmét. Mégis: költővel van dolgunk. Bármennyire is döcögnek is a sorai olykor, s bármennyire keresettek is a rímei, Stadler Aurél költő. Versben gondolkodik, és érzéseit csak versben tudja kifejezni. Indulatai nincsenek, a nagy mondanivalóval sem kell küszködnie: a hétköznapok apró epizódjait igyekszik megrajzolni és kiszínezni, amennyire a tehetsége megengedi... Mintha csak a tizenkilencedik század közepéről maradt volna itt egy költő, mondjuk Hiador tanítvány, akit ma Stadler Aurélnak hívnak. Kicsit lapos, kicsit érzelgős és kicsit ingatag versekkel...” Más kritikusok, ki-ki a maga szemszögéből, elmarasztalva, vagy tudomásul véve és tiszteletben tartva költői szabadságát, témájának megválasztását és felhasznált költői eszközeit, vette górcső alá. 1945 után a vallási beütésű versekre különösen ferde szemmel tekintett a rendszer, és az irodalompolitika a szoc. realista irodalmat és kritikát tartotta csupán az egyetlen mérvadó mércének. Idősebb Stadler Aurél pedig, mélyen vallásos lévén, sok katolikus ihletésű verset írt. Feltehetően emiatt rekesztették ki az ,,akolból”.

Talán mintegy ennek ellensúlyozásaként, a palicsi Amatőrszínházban fejtett ki buzgó tevékenységet idősebb Stadler Aurél. Számos előadást rendezett és vitt sikerre az akkoriban megtartott fesztiválokon. Gyerekként gyakran megfordultam a Vigadó nagytermében, ahol a próbák folytak szakszerű irányításával, vagy éppen előadást tartottak. Egy vasárnap este is ott kuporogtam az első sorban a széken, anélkül, hogy otthon megmondtam volna, hova megyek. Későre járt, amikor az előadás alatt megjelent az apám, s intett, hogy menjek. Tudtam, hogy ebből baj lesz. Nem volt más választásom, ott hagytam a darabot. Hazafelé csak annyit mondott:

– Várj, csak haza érjünk, anyádtól majd kapsz. Nagyon mérges, mert nem szóltál, hogy hova mész.

Megszeppenve állítottam be, hiszen mindig anyám volt az, aki elővett, amikor valami ok volt rá. Lelki szemeim előtt láttam, hogy lesz dolga a pálcának, megtáncoltat vele, akár nem sokkal korábban, amikor elszaladtam előle, hogy ne verjen meg. Persze, utolért és éppen azért, mert a hívására nem mentem oda, ráadást is kaptam.

– Vacsorázni! – szólt mérgesen –, s aztán majd kap az ifiúr! Mi akarsz lenni, bohóc! Még hogy színház?

Azóta sem ettem olyan lassan és olyan sokat vacsorára, mint akkor, csak minél később kerüljön sor arra, aminek jönnie kell. Nem is győzte kivárni anyám, hogy befejezzem a vacsorát, ott hagyott és elment lefeküdni. Apám rám kacsintott, mintegy jelezve, hogy elmúlt a veszély.

Színházba ezután nem mentem, viszont időnként felkerestem idősebb Stadler Aurél gyógyszerész urat, azután, hogy megmutattam a verseimet. Érdekes, ő sohasem a saját verseiről beszélt, hanem a legújabb fordításaiból olvasott fel néhányat.

Nem volt nap, hogy a gyógyszertár délutáni nyitása előtt ne tett volna nagy sétát a víztoronytól a tópartig és vissza. Mindig egyedül. Biztos voltam benne, hogy ilyenkor verssorok, rímek fogalmazódnak meg benne, amit aztán csak le kell jegyeznie. S amelyeket le is jegyzett, de azóta is válogatásra és kiadóra várnak. Akárcsak a szabadkai gyógyszertárak története, amit szintén megírt. Ennek kiadásával még adósa vagyunk idősebb Stadler Aurélnak. E mű megjelentetésére talán nem kell újabb huszonöt évet várni.

2.

Ifjabb Stadler Aurél idősebb volt valamennyiünknél, de azért néha bekapcsolódott a társaságunkba. Akkoriban ő is komolyan foglalkozott irodalommal, idegen nyelvről fordított, de leginkább a sakkozás kötötte le. Ennek révén ismerte meg későbbi feleségét, Terézt, aki a hazai női sakkozás terén igen sokra vitte. Tehetségének csiszolásában nagy érdeme volt ifjabb Stadler Aurélnak.

Egyetemista volt, amikor az a hír érkezett Palicsra, hogy Belgrádba való utazása közben kiesett a vonatból. Nagy izgalom kerített hatalmába bennünket, alig vártuk, hogy Teleki Laci és Kinka Feri, akik vele utaztak, beszámoljanak az esetről. Ari a leengedett ablakot akarta becsukni, s mivel kézzel nem bírta, felállt az ülésre, a hátát neki vetette az ablaküvegnek.

– Csak azt láttuk, hogy két láb távolodik a betört ablakon át, közben a vonat robog. Azonnal meghúztuk a vészféket – mesélték barátaink.

Ari szerencsére életben maradt. Amikor hazajött a kórházból, felső teste sokáig gipszben volt. Így járt-kelt, el is neveztük gipszpáncélos vitéznek.

A balesetét kiheverte. Sok évvel később, sajnos, az infarktussal már nem tudott megbirkózni.

Líra és Film (versek, Szabadka, 1934), Az élet két arca (versek, Szabadka, 1935), Hegyek–vizek–emberek (versek, Szabadka, 1937), Család dicsérete (versek, Szabadka, 1938), Aforizmák (Szabadka, 1938), Csend–béke-–fény (versek, Szabadka, 1942), Tiszta szó (versek, Szabadka, 1943), Eszmény és erkölcs (etikai aforizmák, Szabadka, 1943), Halk tájak lelke (versek, Szabadka, 1944), Az alázat könyve (aforizmák, Szabadka, 1944)

Megjelent a Palics és Környéke c. lapban, 1999. november.