Utasi Anikó

Írók a KZ-lágerban

Beledögleni lehet, megírni nem. – fogalmazott egy helyütt Debreczeni József a Hideg krematóriumban, hogy azután az író mégis megkísérelje elmondani azokat a dolgokat, melyeket, Szép Ernő szavaival, leírni és elhinni nem is volna szabad, s végül mégis megszülessen Auschwitz regénye.

Talán nem lenne érdektelen összevetnünk Debreczeni művét más, e tárgykörben fogant alkotásokkal.

Szinte ugyanabban az időben tartózkodik három író Németország haláltáboraiban: Jorge Semprun, nem zsidó beosztásból, hanem vörös spanyolként, több mint egy éve a buchenwaldi láger lakója, amikor Debreczeni 1944. májusában megérkezik Auschwitzba, s ezen a nyáron kerül Kertész Imre szintén Buchenwaldba, ahol esetleg, mit sem tudván egymásról, találkoztak is Semprunnel, mindenesetre, ha egymást nem is, de mindketten látták Goethe bükkfáját, mielőtt bombatalálat érte volna.

De amíg A nagy utazást, illetve a Sorstalanságot akár pusztán mint regényt, szépirodalmi szöveget is olvashatnánk (ha egyáltalán lehetséges volna az iszonyú történelmi tényeket nem figyelembe venni, mintegy pillanatra félretenni őket), addig a Hideg krematórium esetében ez nincs így. Az alcím ellenére nem regényről van szó, Debreczeni ,,riportot, helyzetjelentést ír az embertelenség világáról".¹

Mindhárom mű egyes szám első személyben íródott. Semprun Gérard-ja a négy napig tartó vonatutat meséli el lényegében, tizenhat év távlatából, az utazást megelőző és azt követő emlékek közt cikázva. A montázstechnikával megírt regény azonban Semprun lágerbeli életéről nem tudósít, az író erről nem akar, nem tud írni. A regény második fejezetében, amikor Gérard a vakító fényben leugrik a peronra, megérkezik Buchendwaldba, Semprun immár egyes szám harmadik személyben szól hőséről, megteremtve ezáltal a distanciát a saját élménytől, valós tapasztalattól.

Ezzel szemben Kertész Imre már regénye első lapjain megnevezi az én-elbeszélőt, Gyurkát, aki Gérard-ral ellentétben időrendi sorrendben beszéli el az eseményeket, egy tizenöt éves fiú szemszögéből. Debreczeni is betartja a kronológiát, de ő nem választ hőst magának (már ebből is kitetszik a mű nem-regény volta), hanem csak közli a tényeket, a vele történteket, nála az én-elbeszélő azonos Debreczeni Józseffel, a bácskai költővel és újságíróval.

Az emberi faj alászállásának krónikása az objektivitás hangján tud mindvégig szólni, ,,nulla fokú érzelmi stílus"² jellemzi Debreczeni könyvét. A négykézlábra állított százezrek, az ember elállatiasodásának a koncentrációs táborok viszonyai között létrejövő különböző fokozataira figyelő író tényszerű adatok felsorakoztatásával, szinte már tartózkodva bárminemű magyarázattól, esetleges helyzetértékeléstől, számol be tapasztalatairól.

Semprun hőse a táborban állattá lesz az ember gondolatát továbbviszi, továbbgondolja egészen az emberekről alkotott, legvégső pesszimista megállapításig: Vagyis nem a táborban lesz legyőzhetetlen állattá az ember. Amikor odakerül, már akkor is az. Társadalmi természetében már jelen van a lehetőség, öröktől fogva jelen van. A tábor csupán végleges helyzeteket teremt, s az ilyen helyzetek során nyersebben mutatkozik meg a szakadék az emberek és a többiek között. Nem volt szükség a táborokra, hogy megtudjuk: az ember egyaránt képes a legjobbra és a legrosszabbra. Leverően banális megállapítás.

Éppen ezért, ennek tudatában, A nagy utazás Gérard-ja nem érti a felháborodást, az immár kopaszra nyírt, a fürdőből kikerültek döbbenetét. Be kell vallanom, sohasem értettem, miért csodálkoznak annyira a legtöbben – mondja a spanyol politikai fogoly, hiszen elvégre nácikról van szó.

A Sorstalanság én-elbeszélője is elhűlt, megnyúlt arcokkal találkozik kezdetben. Mit szólnak? Mit szólnak? – kérdezgetik egymást az újdonsült rabok, de hát nem nagyon szólhattunk, persze, semmit – vélekedik Gyurka, aki Debreczenihez hasonlóan nemcsak szenvedő részese a tábori élet borzalmainak, hanem mintegy elkerekedett szemmel figyelve a tényekre, ugyanolyan tárgyilagos szemlélője, majd jellemzője és elmesélője is a történteknek.

A Hideg krematórium írója, akár Gérard és Gyurka, perceken belül rabbá válik, megfosztva személyiségétől, Debreczeni József nem Debreczeni József többé, puszta számmá degradálódik, ezentúl 33031-nek ,,hívják". Torz mosollyal, ostoba csodálkozással méregetjük egymás ruháját.

Ostoba csodálkozást említ Debreczeni, valószínűleg, írótársaihoz hasonlóan, ő is érzi, sajnos, nincs min csodálkoznia, nincs mit várnia többé, a megérkezés a koncentrációs táborba tulajdonképpen búcsú az élők világától, ahogyan azt a januári éjszakában, a buchenwaldi ég alatt megfogalmazta A nagy utazás elbeszélője.

Az első benyomásokat követően az ember teljes testi-szellemi leromlását követi nyomon Debreczeni, egészen a lealjasodás legmélyebb fokáig.

Auschwitz-országban, ebben az ürülékszagú kísértetállamban sorban sorvadnak el az emberi ösztönök, legelőször is az undoré. Az ijesztően mocskos, guggoló árnyékszék körül bűzös pocsolyába gyűl a trágya. Szükséget végzők egymásra piszkítanak a vaksötétben. Árnyak tocsognak az utálatos tóban, átkozódnak, lökdösnek, sóhajtoznak. (…) Beosztók, akiknek még maradt tegnapról darabka kenyerük, ,,slukkokért" árulják a falatot. Sietős cserék bonyolódnak le; a kenyeres szomjasan nyeli a füstöt, a cigarettás azonmód guggolva kenyérdarabon csámcsog.

Ugyanígy tűnik el a nemiség is a rabok életéből. Ez alól természetesen a ,,fejesek" kivételt képeznek, s minthogy kiváltságos helyzetben vannak: több s jobb étel, igazi ruha és haj viselete is megilleti őket, bátran hódolhatnak a tábori szerelemnek. Ilyen lesz majd a blokkszanitéc Judovics a Hideg krematóriumban, vagy a Sorstalanságban a lagerälteste, a Cigány (Homokos az ipse, nem vitás – ahogyan Citrom Bandi állapítja meg azonmód róla).

A nyomorúságos látszatéletet élő häftlingek számára a dolgok elvesztik fontosságukat Így appelon álltomban például, ha elfáradtam, s nem nézve: sár van ott vagy pocsolya, egyszerűen helyet foglaltam, lecsücsültem, s úgy maradtam, míg csak a szomszédok erővel föl nem húztak (Sorstalanság), a rabok ijesztő gyorsasággal vesztik el emberi mivoltukat. Debreczeni József mindössze két hete van az euléi táborban, s máris észleli magán a vészes átváltozásokat: Rikoltozva, bőszült vagdalkozással küzdök könnyebb csákányért, a sínhordó munka könnyebb posztjáért, sűrűbb levesért, tenyérnyi fekhelyért. Artikulálatlanul üvöltve hempergek a többivel, a sárban küzdve útszélen talált sárgarépáért, fogcsikorgatva startolok minden elhullajtott cigarettavégre.

Talán csak két ösztön marad meg mindvégig a koncentrációs táborokban, az evésé és az életé.

A kiéhezett, püffedt csontvázak számára egyetlen vágyakozás létezik csupán: enni. A gyötrő éhségérzet a bunkerlevest, a ragacsos, barna kenyeret, a ,,culág"-ot, mely olykor lehet margarin, műméz, esetleg büdös lókolbász falat és korty szenzációjává változtatja. Nagy néha, amikor tejlevest osztanak, vagy csípős német rokfort sajtot kapunk kenyerünk mellé, őrület tör ki. Elragadtatott felkiáltások szakadnak, remegő testtel, dülledt szemmel várjuk a kéjt. (Hideg krematórium)

Kertész Imre főhőse, aki fájdalmasan szelíd, kegyetlenül finom iróniával vall a lágerbeli tapasztalatokról, például a cukor-, illetve marharépa közül az utóbbit részesíti előnyben: magam általában az utóbbit szerettem jobban, mert ez levesebb s többnyire méretre is nagyobb. Sokszor már a puszta látvány, olykor a hosszúkás üvegből kiemelt hosszú zöldbabok látványa is hathat a falat és korty szenzációjának erejével. A műhelybeli táplálkozó munkás egy idő múlva elfordult a ténykedését vágyakozva szemlélő Gyurkától, s megértettem, természetesen: emberségből, holott szerettem volna megmondani néki, csak nyugodtan, csak tovább, hisz magam részéről a látványt is sokra tartom, a semminél ez is több, bizonyosképpen. (Sorstalanság)

Itt említhetnénk meg Marguerite Duras Fájdalom c. kisregényét is. E háborús napló tanúsága szerint a főhősnő Dachauból hazakerülő férje számára ez a halhatatlan éhség, a koncentrációs tábor, odahaza is folytatódik.

Robert L. már nem élhet többé élelem nélkül, viszont a legyengült, roncs emberi test belepusztulna az evésbe. A harmincnyolc kilós vázember feltáplálásának történetével párhuzamosan két ember kapcsolatának tönkremenését is nyomon követhetjük.

Duras művében a láger élményének minden fájdalma a napjában többször adagolt pépszerű eledel megemésztésének végtermékében koncentrálódik. Robert L. ürüléke embertelen. Ezt a nyálkás, sötétzöld levet tehát kotyogással bocsátotta ki magából. (…)  Valamilyen sötét szag volt ez, a sötétség, mint a sűrű éjszaka visszfénye, melyből kifelé tartott, s amelyet mi sohasem fogunk megismerni.³

Az élni akarás, ha ismételten el is merül a pokoli örvényben, ha a közeli vég gondolata egyenesen kívánatosnak is tűnhet a táborlakók számára, föl-fölparázslik.

Debreczeni november tizenharmadikán kerül a dörnhaui kórházlágerba, négy nappal azután, hogy a munkaszolgálatos Szép Ernőt fölmentik a sáncásás gyötrelmei alól, s hazaengedik Budapestre.

 Valószínűleg a Sorstalanság főhőse is ez idő tájt jut vissza a zeitzi táborból a buchenwaldi ,,kórházba", a halál torkából menekedvén meg, amikor is a hullaszállító kordén tett ,,utazása" közben a fanyar szagú levegőben a távolból, semmi kétség, répaleves illatára ösmertem. (…) S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező s mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.

Még a dörnhaui kórház priccsei között sem hagyja el az élni akarás a betegeket. Pedig itt valóban kapuit vadul széttaszítva / sarkig kitárult a halál.

Debreczeni József még hat hónapnyi tábori élet után is tud csodálkozni, valószerűtlennek tűnik neki minden, egyszerűen nem hisz a látottaknak:

(…) A tört ablakon november hidege zuhog be, a bűz mégis elviselhetetlen. A falak fojtó büdösséget izzadnak. A priccssorok közeiben több centiméter magasan undok, sárga trágyalé kúszik. Az orrfacsaró folyóban pucér csontvázak gázolnak tocsogva.

Az első benyomás: dühöngő őrültek közé kerültünk.

Pokol a pokolban. A hideg krematórium világa ez: maguk alá piszkító haldoklókkal, hullaültetéssel, civódásokkal egyetlen falás kenyér felett.

De mindent meg lehet szokni – mondja Debreczeni, mégis elámul azon, hogy mennyi nyugalommal rakja lábát a holttest gyomrára közös szomszédunk, Weisz, a dadogó kassai borbély.

A vegetatív lét legszélső határán, a ragályos halál árnyékában már csak a közöny, az öntudatlanságba való menekülés, a fásultság, a félálom állapota nyújthat némi menedéket.

Nem rossz így feküdni. Nyitott szemmel semmit sem látni, érezni anyagtalan könnyűségem, lustán tűnni el a fejedelmi közöny baldachinja mögött. És – ó boldogság! – cigaretta sem kell, semmi sem kell …, írja Debreczeni a Hideg krematóriumban.

A Sorstalanság elbeszélője is arról vall, hogy a kórházban igen jól elvoltam. Gérard A nagy utazásban úgy véli, mintha a boldogságot nem ráadásul kapnánk, akár a legszörnyűbb ínségben, a legnagyobb nélkülözések közepette.

Kosztolányi azon megállapítása, melyet, természetesen, nyilván nem a koncentrációs táborban tartózkodók szemszögéből fogalmazott meg, hogy a boldogság tulajdonképpen nem más, mint a szenvedés pillanatnyi hiánya, a Sorstalanság zárómondataiban nyer lélegzetelállító, szívszorító igazolásra: Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a ,,borzalmakról" kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.

Gérard számára megint mást jelent Buchenwald élménye. A nagy utazás központi problémája a kint és a bent kérdése. Két dolog létezik csupán, az odakint és az idebent. Egyszerű fizikai kérdésről van szó, én idebent vagyok – mondja az én-elbeszélő, s a túlélés is azon kivételes percnek kedvéért történik, amikor, már a felszabadulás óráiban, kívülről nézhetjük a tábort.

Debreczeni Józsefnek a meghatározó, a riportkönyvön végigvonuló lágerélménye talán már az Auschwitzba való megérkezés első óráiban megfogalmazódik Hauserrel, a rabtárssal folytatott párbeszédben:

– Mondd, ki lehet bírni az ilyesmit? – kérdezi.

– Nem.

– Hát akkor?

– Nem lehet, de kell.

Ha az eddig említett néhány művet bizonyos sorrendben olvassuk, teljesebb, pontosabb képet nyerhetünk erről a XX. századot teljes egészében meghatározó, mélységesen negatív előjelű, rettenetes eseménysorról.

Míg Gérard a soha véget nem érő éjszaka, a négy napig tartó vagonút békés iszonyatáról számol be, Gyurka és Debreczeni József nagyjából a koncentrációs táborban szerzett tapasztalatokról, addig Robert L. a túlélő sorsán keresztül a hogyan tovább, a hogyan lehet egyáltalán élni ilyen súlyos teherrel kérdéseire kaphatunk választ.

Duras kisregényében Robert L. így fogalmaz: Amikor majd a keresztény irgalmasságról beszélnek nekem, azt mondom, Dachau. Később a Németországban átéltekről Az emberi faj címen könyvet jelentet meg, hogy azután soha többé ne emlegesse a német koncentrációs táborokat. De mindhiába, Marguerite és Robert L. közé mindörökre, kitörölhetetlenül beékelődött a ,,koncentrációs tábor": Észrevette, hogy nézem. Hunyorgott a szemüvege mögül, mosolygott felém, lassan ingatta a fejét, azzal a mozdulattal, mellyel valakit gúnyolunk. Tudtam, hogy ő tudja, hogy tudja, hogy én minden nap és minden pillanatban azt gondolom: ,,Nem halt meg a koncentrációs táborban."

Debreczeni könyvében számos portrét is fölvázol, krokik egész sorozatát adja, mintegy ezáltal is nyomatékosítva, hitelesebbé téve a tapasztaltakat.

Itt vannak a rabtársak, Maurer Béla, Hauser, Brüll Ernő, akinek szeméből folyton szivárog a könny, Róth Sanyi, aki ,,civilben" bűnöző volt, Pepita Józsi (Ő konferálta a Népligetben a szakállas hölgyet.), Farkas doktor, aki Nem veszti el magában az orvost, és megtalálta az embert. Itt vannak azután a névtelen häftlingek, a ,,görögök", itt van a ,,hangyász", aki Nem tombol, hangját sem hallani. De minduntalan lehasal a faforgácsra. Kinyújtja repedezett, fehér nyelvét, és felnyalja az alatta nyüzsgő tetveket. Idegtépő a ropogtatása.

S itt van természetesen Halálország egész szövevényes hierarchiája, a lágerprincek, a Maxok, Judovicsok, Grosz Mukyk népes tábora.

Amíg a Sorstalanságban például szinte alig esik szó a ,,németekről", habár az SS-ek jelenlétét szüntelenül ott érezzük, mintegy a háttérben, addig a Hideg krematóriumban nagyon is kitapintható a valóságuk, valódiságuk.

Debreczeni a németek, a nácik jellemzésekor is megtartja szemlélődő magatartását, általában tartózkodik bárminemű kommentártól (ellentétben Semprun hősével, aki úgy gondolja, hogy az SS-eket felesleges megérteni, elég kiirtani őket). Debreczeni inkább csak figyel, nem szól semmit, csak lejegyez. Maurer véleményét esetleg: A német a muzsikusok, a gondolkozók és a – szadisták népe. A gázautót vagy Birkenau gépesített embervágóhidait orosz, francia, angol, szerb és semmiféle más agyvelő ki nem találhatta volna. Csak német. Ugyanúgy, ahogy a fóka nem szülhet kengurut.

Debreczeni akkor is megtartja higgadt hangvételét, amikor mondjuk éppen a Félkezű látványos, giccses villámdrámájáról számol be. Az SS-százados 46514-et, a prémiumos häftlinget ,,jutalmazza meg" egy ízben jó munkájáért:

A Félkezű rápillant, de nem kérdez. Oldalt lép. Lustán nyúl pisztolytáskájához, előveszi a revolvert, és csövét 46514 halántékához illeszti. Dörrenés. A cövekként álló ember meginog, arccal vágódik vissza a gödörbe.

Tompán puffan a tehetetlenné vált test. A leicás tiszt zsebre vágja gépét, a Félkezű csendesen, szórakozottan mosolyog.

– Egy kis bemutató – mondja. – Illusztráció, hogy a legjobb zsidónak is meg kell döglenie.

Giccs. A borzalom mindig giccs. Ha valóság, akkor is.

Debreczeni pusztán csak ezt a halk megjegyzést fűzi a látottakhoz: 1944. június hatodika volt, a francia partraszállás napja.

Bori Imre a Hideg krematórium legnagyobb írói diadalát éppen ebben látja, hogy Debreczenit ,,nem ragadja el a szenvedély és a fájdalom", s hogy ,,emberi nyelven tudott szólni a haláltábor borzalmairól."⁴

Debreczeni József könyvében nem fogunk a vak gyűlölet nyomaira bukkanni. Mert a Fürsteinsteinben érzett bosszúvágy (Ámokfutóként bosszút állni, számon kérni és igazságot szolgáltatni azoknak, akik ide hurcoltak.) Dörnhauban már valami megtorlásfélévé, egyfajta kíváncsisággá szelídül: Vajon milyenek lennének ők? Ebben a helyzetben. Ízlenék-e nekik a tehénrépa meg a krumplihéj? Szürcsölnék-e ilyen mohón a bunkerlevest?  

A bűn és bűnhődés kérdése természetszerűleg minden háború, különösképp a koncentrációs táborok esetében fölteendő, melyekre az emberiség történetében egészen a XX. századig nem volt példa.

Debreczeni igazat ad Maurernek abban, hogy nyolcvanmillió gyilkosról valóban nem beszélhetünk, de néhány millióról igen.

Kertész Imre regényében Gyurka Fleischmann bácsinak és az öreg Steinernek immár Budapesten, visszatérve Buchenwaldból, próbálja elmagyarázni, hogy csak adott helyzetek vannak és bennük levő újabb adottságok, mindenkinek egy adott sorsot kell végigélnie, következésképp senki sem lehet pusztán csak ártatlan.

Marguerite Duras a Fájdalomban, eltekintve a teljesen belső, egyéni síktól és az esetleges néhány millió bűnöstől, egész Európa felelősségéről beszél. Hiszen Európához tartozunk, mondja az írónő, minden itt történik: Azoknak a fajához tartozunk, akik a krematóriumokban égettek, Majdanpekben mérgeztek gázzal, mi a nácik fajához tartozunk. Ugyanaz a szerepe a buchenwaldi krematóriumnak, az éhségnek, a bergen-belseni tömegsírnak, ezeknek a síroknak a létrejöttében mi is részt vettünk; ezek a csodálatosan egyforma csontvázak, ezek is ugyanabba az európai családba tartoznak.

Fontos kordokumentum Debreczeni József könyve, ha úgy tetszik, az emberiség krónikájának egy fejezete, s ötven évvel az első kiadása után sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amikor az emberi emlékezet, úgy tűnik, már feledni látszik az új évezred küszöbén a leköszönő évszázad szégyenét, s annál is inkább, mert közvetlen közelünkben újabb háborúk dúlnak, újabb koncentrációs táborok létesülnek, amikor

Mit vár az ember és

Mi végre mellverés?

Halálra szánt tusa?

A múlté már a vád,

Ölt új egyenruhát

Anyámnak gyilkosa.⁵

IRODALOM

1. Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom rövid története. Forum, Újvidék, 1993

2. Debreczeni József: Hideg krematórium (Szeli István utószavával). Forum, Újvidék, 1975

3. Diras, Margerit: Bol. Svjetlost, Sarajevo, 1986

4. Kertész Imre: Sorstalanság. Századvég Kiadó, Budapest, 1993

5. Semprun, Jorge: A nagy utazás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982

6. Szép Ernő: Emberszag. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984