(Apám naplójegyzetei)
„Az Úr mindenki számára helyes
irányt jelöl ki az e világi
vitorlázáshoz, ám megtörténhet,
hogy dühös szelet küld ránk
vagy rossz hajóra szállunk
vagy eltévelygünk s idő előtt
elbuggyanunk a végtelenben.”
Fülöp nagyapa
Santa Ci, 1951. január 4., szerda, 23 óra 44 perc. Inhambane-ból Madagaszkár és onnan India felé tartunk. Telihold. A déli féltekén sohase látható csillag bukkan fel az északi horizonton (talán az Antares vagy a déli Kiffa, de hogyan került oda?), hetven fokot felkúszik az égre, azután a látóhatár mögé bukik, kisvártatva megint előbújik és széles ívben gyors utat tesz, libeg-lobog a bíboros fény, s amikor azt hiszem, megállapodott, újra kilendül, és az egész kezdődik elölről. Bármelyik is legyen a kettő közül, aspera tempora jele, mégis fegyelmezetlen járásához igazítom az utat, ezután már rá se nézek a műszerekre, semmit se mérek, úgyis mindegy, egyetlen parázsló pontba futnak a fokok és a percek s megszűnőben a tér. – Már megint eltévesztetted az efemeridát! – ordítja fülembe Ullápszidru s fekete arcát elönti a verejték. Sehol a csillag, ugyan se Ullápszidru, se Hásztilloki, se a többiek nem látták. Pipinello gyors mozdulattal átveszi tőlem a kormányt, félrelök. Éjszaka van, mégis millió nap tüze éget a tengercsendben. A súly, amely ismét mardossa mellem, ezúttal maradandó, mint part füvén az áradmány. Két éve lesz a nyáron, hogy lábam az otthoni porban megfürdött, hogy eltemettük Fülöp nagyapát s harmadszor láttam Esztert.
Szeretett jó apám, ma ezer 945 január hetedike vasárnap van. Ha it lenél, talán nem csúfoltak volna meg minket ilyen kegyetlenül az eggyenruhások. Na kislány már nem kell a sifonérban bujkálnod itt a felszabadulás mondták és megcirógatták a hajam aztán Fülöp dédapát és Jusztin nagyapát puskával ütlegelték és a város házára vitték kamijonon ahol már sokan ültek. Egy hétig éheztek és szomjaztak ott a pincében és vallatták őket és megverték. Fülöp dédapa jobbfüle leszakadt. A padláson megtalálták Fruzsina régi rádióját a fülhalgatóst amit Jusztin nagyapa vett neki még huszonötben és azt monták hogy az lejadó és a Grünbergé, mert Fruzsinával együtt spijunkotrtak a sváboknak. Ezért Fruzsinát el akarták vini mire a petrőci Jani azt monta az övé és el is vitték röktön kivégezni nem is tudjuk hova temették pedig az anyja naponként jár a város házára mégse monták meg. Fruzsinát ezután ország építésre írták ki a barom telepre trágyát hányni, de nem ment el mert sújos beteg. Veron bort mért a katonáknak de legnagyobb bajj hogy már nem lakunk a cifra házba hanem egy bűzös tó féle partyán a kender gyárnál. Mindenünket elvették. A bort a pincében kifojasztották. És belefeküttek és fetrenktek a Szamorodniba Jusztin nagyapa látta, hogy fajtalankottak is. Sok embert lelőttek Franci bácsit a sarokról meg a fiját a Jaksit meg Jozefina szerelmét a jövendő mondó Ignácot mert nem atta nekik a lovát és mi is félünk. Mikor a holminkat hurcolták nagyokat röhögtek rajtunk a Retek utcaji szomszédok meg egészen ismeretlen férfijak meg Jusztin nagyapa egykori cafatja a Kati. Amikor a lisztet meg a zsírt meg a lekvárt vitték. Na most hogy érzitek magatokat a bödönök nélkül kiabáltak be a kapun. De én akkor éjel a Fergeteg Juci kamrájának ablakán beröpültem és visszaloptam minden eggyes üveg lekvárt és dunsztot meg a kolbászt meg a disznóságokat és a zsírból is valamennyit és mind eldugtuk az Apolónia néniéknél. Meg a nagy tükröknek is fucs meg az angyal fejes bútornak meg az összes ezüstnek és a pálmáknak és a babér rózsának. Plűre estünk állapítota meg Fruzsina és meg próbált néhány kiló lisztet és mazsolát kimenteni az Apolónia néniékhez de elkapták és Jusztin nagyapa is hijába könyörgöt hogy legaláb a dunsztokat hagyák meg mert gyerek van a háznál meg a Veron is hijában töltögette a bort nekik és még a farába is csíptek az eggyenruhások és szitkozódtak meg röfögtek és hangosan böfögve megint kiröhögtek benünket. Engem egy nő felírt mert valami othonba vagy árva házba akarnak vinni mert hogy elsanyarítot a család a sublódfijókba. És a szüleim nincsennek. De Fruzsina elbujtatott az Apolónia néniéknél. Csak éjel járok a viskóba hogy együt aludjunk és haljam a mijeink szuszogását és el ne felejcsem őket. Fülöp dédapa senkihez se szól csak ül egy sámlin és sír. Fruzsina semit se talál meg és a kenyeret is elejti és a Grünberget meg Anácskáját hívogatja. Én szeretném a te lélekzésedet is hallani. Nem tudom hogyan nézel ki mert a fényképen elhomájosottál. Ezért kérek egy újat mert amikor röpködök nagyon kívánkozok hozzád és szeretném látni a fejed tetejét. Szerető lányod Eszter
Énekes nagyanyám kilencvenedik születésnapjára szokás szerint az egész atyafiság összegyűlt. Csak a Gyöngyösök maradtak távol, akik anyám halálakor megátkozták a családot. Messzikedvűnek tűnt a társaság, pedig az ünnepelt majd minden szava nem más volt, mint macera, amit mindenkinek végig kellett szenvednie. Ennek fejében gazdagon megtraktáltak bennünket a nagyszüleim.
A virágkorát élő Kőkecske aznap zárva tartott, a törzsvendégek is hiába zörgettek az ajtaján. Két hosszú asztalon terített meg Fruzsina az udvar közepén, és termetének terebélyességét meghazudtoló ügyességgel, fürgén tálalta fel a fogásokat most is, in floribus, akárcsak az első főztjét kiskorában, a Kőkecske híres konyhája mögötti tornácon. A konyha felőli asztalnál szokás szerint kora délelőtt foglalta el hadállását nagyanyám, amikor még hosszú árnyékot vetettek a jázminbokrok. Egymagában úrkodott és unatkozott. – Ne máncorogj, Fruzska, Lenke, száll az idő, kerge lepke, elhalunk, mire megfő a leveske! A lakoma lelke! – kiabálta befelé, de senki sem figyelt oda. (Az utolsó születésnapja volt, hat hétre rá örökre elaludt.) Ahogy érkeztek a rokonok s mindenféle jót szállattak rá, mindinkább felújult az ereje, amelyről úgy hírlett, végleg lecsitult. Újra a régi érces hangon skandálta arcpirító rigmusait. Bosszankodtak a vendégek, volt aki orrát felhúzva távozott. A délebéd fénypontja fajdtyúk volt citrommal, szardellamártással. Csőrében gallyal, bóbitásan, legyezős farktollakkal újraéledt a nemes madár, majdhogynem felröpült. Féltünk hozzányúlni. Illata kitöltötte az udvart, amikor megérkezett Fülöp nagyapa. – Vén bakkecske, hol taslogtál, tán lánykákat taszajtottál! Nini, milyen bice-bóca, ferde mint a szuvas lóca! – harsogta nagyanyám. (Fülöp nagyapa hajlott korában szenvedélyes szerelmi viszont folytatott egy szállási lánnyal, aki fiút szült neki, de Cubok Dénest nem fogadta be a család, ezért titokban látogatta Fülöp nagyapa és kiiskoláztatta, híres orvos lett belőle Budapesten. (Apám ambróziával, akkoriban divatba jött virággal köszöntötte fel anyját, nyomában setén toporgott Veron. – Jó anyjának ki paréjt hoz, egye meg a tízéves kosz! – bődült fel nagyanyám, majd a vagyonos özvegyasszony arcába sziszegte: – Szép vagy tarka szalmazsák, de kopnak rólad a rózsák, vékonyodik az iszák, amit rejtegetsz! – Nagyanyám mellett üresen marad a hely: Alajosé, a vízbefúlt kedvencé volt. Már rég kijárt volna neki a vörösbor, színültig töltötte a poharat Fruzsina, válogatott falatok kerültek a tányérjára, desszertből ő kapott legelőször, a régholt gyermek, a világ egyetlen halandója, akit nagyanyám szeretett. A nyolcadik, akit magzatkorában halára ítélt, mert beleunt a szülésekbe. Akkoriban az angyalcsinálás eszközei között előkelő hely jutott a földitöknek, másképpen embergyökérnek. Egy téli vasárnap délután nagyanyám felszúrta a méhéig, hogy áthasítsa magzatát, netán szíven sértse és megszabaduljon tőle. Szoknyáját leeresztette s a cselekedet hatását várva kitekintett az ablakon, amikor a ház elé ért a hintó, amelyen egyetlen egyszer jogos az utazás és nincs rajta visszaút. Hét árva tipegett utána. – Kit visznek? – kiáltott ki nagyanyám a bámészkodókhoz. – Angyalcsinálót! – volt a válasz. Kihúzta testéből a gyökeret. Homlokán emberfej formájú heggel született a fiú. (Amikor partra emelték a tóból, ez volt az ismertető jegy.) A fenti eseményről csupán a bába, Pápai Terka tudott, akit röviddel a gyermek születése után nagyanyám azzal vádolt, hogy elszerezte tőlünk az ezüstkanalakat, így mindenki tudomására jutott nagyanyám hatalmas bűne. – Villázzatok, gyúltbélűek, kórászolók, ebvérűek! – rivalgott, amikor Fruzsina a madár felszeldeléséhez látott. – Hozzátok ki Esztert, hadd etesse az apja! – szólt valaki. – Ne most, majd később, ha már befejeztük – szabadkoztam. Rá se néz a szülőatyja, oly ronda a Sári fattya! – sipította az ünnepelt. Árny lebbent az udvarra, ki tudja, honnan hussant elő, hiszen egyetlen burhanyót se hordott az ég. Sorra járta a vendégeket a barna fuvallat, meglegyintette az arcunkat, lebegtette a hajunkat, s a hirtelen jött clair obscur leheletére átborzongott bennünket valami aggályos hidegség, megrezzent a fajdtyúk tolla, csőréből kiesett a gally, fel-felemelkedett a szalvéták csücske, mint a röpülést próbálgató kisgalamb szárnya. Közénk telepedett a hívatlan vendég. Énekes nagyanyám felrikoltott: – Ügyes humó a halál, akit akar megtalál… – Hirtelen elhallgatott, mert megbénult a nyelve. Észre se vettük, hogy hatalmába kerítette a gengula. Ő maga se tudta, mert úgy trónolt tovább az asztalfőn, mint egy imént koronázott királyasszony, pedig már béklyóba szorította a vég. A chablis-t iddogáltuk, ciccentve dicsértük szőlővirág-zamatát, amikor betoppant Grünberg. – Mi ez a sötét? – torpant meg a kapuban, mire az ő arcát is megérintette az árnyék, amelynek jelenlétéhez kezdtünk már hozzászokni. – Messzi földi jövevény, ni, hogy lubickol a traminiban! Köpet föccsenve kurkászik valakire. Tán éppen rád! – felelt apám teli szájjal. Valóban, a poharakban és kancsókban fodrot vetett a drága lé, miközben permeteg nedvezte az udvart gyöngéden s oly csöndesen, hogy hallani lehetett Fruzsina szívének féktelen dobajlását a messziről érkezett szerelmes láttán. A cseléd kiadta az ablakon Esztert (tiltott cselekedet, mert halálos veszélyt hoz!) és Fruzsina az ölébe vette. Grünberg állához emelte a fényképezőgépet, felcsapta a fedelét. Nagyanyám rigmusa elmaradt. Szeme kigúvadt, mintha izgő-mozgó gyermeket ijesztgetne alvás előtt, hogy pihenjen el már végre. A kövér oszlop-test csaknem egészen eltakarja Fülöp nagyapát, aki az állógallér szorításában, merev derékkal ül mellette s úgy tűnik, mosolyog, pedig csak gondosan ápolt bajusza perdül felfelé. Fruzsina sörbet színű ruhájának széles fodrai közül alig látszik a kislány, csak a haja fehérlik a sötétben, akár éji mezőn a pitypang bolyhója. Mint ritka madarat szokás, apám két tenyere közt tartja Veron kezét. Minden ujján gyűrű, mind anyámé. (Mielőtt nászra léptem Sárával, nagyanyám rám csatított: – Elveheted, de pucéran, nyomorban élvezkedjetek kacéran! – Hát anyám gyűrűi? Legalább egyet… – Hogy az arany hol van? Ilon ujján a koporsóban csillognak az ékek sorban! – harsogta. (A kép szélén Márk pattanásos képű unokái süteményt majszolnak.) Két év múlva a németek agyonlövik mindkettőt egy baranyai falu határában. Utcát nevezett el róluk a hálás nép, a főtéren az emlékmű márványlapján első helyen szerepel a nevük. (Mellettük keskeny arcú gracilis asszony síró pólyást csitít. Ő Aliz, az idegenből hozott s korán megözvegyült menyecske, Gusztáv nevű fiával. Hazafelé tartott a lovas kocsi, amikor a hosszú sort bombatalálat érte. Semmi se maradt belőlük, helyükön hatalmas tölcsér sötétlett az idegen földben.) Paulina néni szájához emeli a falatot, villan a kés a kezében, Hektor bácsi poharát peremig tölti fivére, Karcsi, a háklis öreg, akinek vérebekkel őrzött állatkertje volt egy pusztai tanyán csimpánzzal és egzotikus madarakkal meg hüllőkkel. (Kígyómarástól halt meg nemrég.) Mellette ül a macskakínzó Frigyes: a Sárkánysoron, a Rekettye utcában és az Elemér-közben minden macska félszemét kiszúrta, farkát vagy hátsólábát lemetszette, de sok volt a tájon a fül- és orrnélküli állat is. (Mindenki utálta, asszonyt se talált magának, magányosan halt meg cukorbajban, mindkét lábát tövig levágták a fővárosi orvosok, de már nem lehetett megmenteni.) A petrőciek közül itt van a rokonság színe-java, a későbbi homo novusok is, a felkapaszkodott rongyosok, de Viktor és Menyhért úgyszintén, a kiállhatatlan fivérek. (Néhány hónap elteltével kitűntetett hazafiak, ám nemsokára, egy ködös novemberi hajnalon kivégzik őket az új hatalmasok. Apám meggyászolta őket, pedig a Kőkecske meg a Fiastyúk élet-halál harcában mindig Jozefina pártját fogták, Fruzsina esküdt ellenségei, gyilkosaiknál is bemószerolták őt meg Grünberget azzal, hogy kémek, tették ezt nemcsak gonoszságból, hanem kegyelem reményében, mégis statárium elé kerültek.) Amint megérkeztek, sértő jelzőkkel illették Fruzsinát a vénlánysága és kövérsége, Grünberg származása és foglalkozása miatt. Felugrottam az asztaltól és mellbe döngettem őket. Mielőtt kattant a gép, mögém álltak, nyakamba fújták undok leheletüket, lekapták fejemről a kalapot, az özvegynek nem illik fedett fővel vetetkezni, még ha zsidóvő és bolsi is, visították malachangon. A fénykép legszélére kerültem. Esztertől távolra, Paulina, a kedvelt asszonynéni és Hektor bácsi, a fontoló elméjű szikár öreg és gyermekeik mögé.
Tíz nap múlva partot érünk Tuléar-ban. Fényképészt keresek.
Santa Ci, 1951. február 10., péntek, 700 mérföldnyire Tuléar-ig, Madagaszkár felé. Délután hat óra és a nap még delel. – Micsoda napnyugta! – csodálkozott az égaljára Hásztilloki, pedig jól láthatta, nincs a szokott helyén a Nap, mert a media coeli megakasztotta.
Korán ebédeltünk, a kapitány lepihent, a fiúk lármázva verték a blattot, amikor hatalmas piszkos-sárga ködféle terpeszkedett elénk, olyasmi, amit legjobb kikerülni, mint dögégetéskor a füstöt. Mielőtt belefutott volna, morrant a hajó, felütötte orrát, mint a szaglászó kutya, és felrepült. Mint a zeppelin! Vagy három mérföldet szállt a gomoly felett hangtalan, mert a gépek elnémultak, s annál nagyobb riadalmat keltett a hatalmas csattanás, amikor a vízbe hasított a hajó öble. Éktelen kiáltozásba kezdett a legénység, megfenyegettek, hogy a mélybe löknek, alig sikerült lefogni őket a józanabbaknak. Ketten a tengerbe vetették magukat ijedtükben. Hátra se néztem, csak kormányoztam tovább, felismertem a vészjelet, most már bizonyos voltam abban, a hajó a vesztünkbe röpít bennünket. – A sárga köd a vég előjele, akár belehajózol, akár kikerülöd, hamarosan üstökön ragad benneteket a halál! – fabulálták a lisszaboni tengerészek, de így tudták az orániak is meg a kamakuriak és a genovai nyomornegyedben a hajótulajdonos Purcellino szolgálói és öreg tengerészei, akikkel hosszasan disputáztam az ősszel az elmúlásról és néhány legismertebb előjeléről. – Átokhajó ez a kikötői ribanc miatt, akit magaddal hoztál. Ha baj lesz, téged okol mindenki – figyelmeztetett Ullápszidru. Derengett előttem: minden bizonnyal a libegő járású condra lesz az oka mindennek, aki a hajót felavatta (akkor éppen Purcellino ágyasa volt). Valaki odakiáltott neki a tömegből: – Miért adtátok ezt a nevet a hajónak?! Szent Ci nem is létezett soha! – Mire a nő feltűnően öblös hangon (mert belebújt az ördög, mondták) visszaordította: – De most van! Én vagyok az! – és felfedte a hamvas barackjait s oly erővel csapta a hajóhoz a borosüveget, hogy a szilánkok a közelben bámészkodók felé pattantak és vért serkentettek a homlokomból. A fájdalommal egy időben ismeretlen érzés vágott mellbe. Közben hányták a keresztet a kikötőbeliek, akik körbeállták az öblöt, ahova a hajót leeresztették, mert tudnivaló volt, hogy se a hajóra, se a legénységre, de a rakományra se várható semmi jó. Valóban: kétszer ütött ki rajta kolera, egyszer rózsahimlő, háromszor sárgaláz, négy tengerész és egy konyhalegény öngyilkos lett, az első kapitány arzént ivott a születésnapján, a romlandó rakomány megbűzösödik, a törékeny diribdarabban érkezik a kirakodóhelyre, a legénységet ismeretlen kór gyöngíti és kelevény csúfítja, hetekig depresszió kínozza és hasmenés, ráadásul folyton összeakaszkodnak a fiúk, főként, ha sokáig maradok ügyeletben a kormánykeréknél, elmerengek az égabrosz és a tengerjárás szépségein és észre se veszem, mi történik mögöttem a hajón. Tavaly óta baglyok tanyáznak a gyomrában, kígyók a tatban. Három hete kitartó kísérőnk, az Elmo tüze, a zászlórúdról már a fedélzetre is lehúzódik, elborítja, és egész éjjel sérti fülünket a Santa Ci sercegése, belsőjének huhogása, amelyet hatalmas kínzó láz vált ki, mint az aszkórban haldokló krepetációs nyöszörgését. Ám reggelre kutyabaja a hajónak! Gőgösen fut be az öbölbe és úgy ringatja a hátsóját a kikötőben, mint a javakorabeli szajha.
Santa Ci, 1951. március 11. Hogy Tuléar-t elhagytuk, szélsebesen nyolcvan mérföldet szeltünk át délnyugat felé 60 fokban, teljes gőzzel járatva a masinát, hogy a dél-madagaszkári áramlatot még holnap elérjük. Túl mozdulatlan és hallgatag volt az óceán, esztelenség ilyen baljós időben kihajózni. Mégis azonnali indulásra adott parancsot a kapitány. Ok nélkül legorombított bennünket, amint felért a hajóra. Az Üres Bugyelláris néven csúfolt franciát, aki rokonszenvez velem, ugyanis mindketten passzionátus lapozói vagyunk az ördög bibliájának, a fivére pedig a francia ellenállási mozgalom erős oszlopa volt s kissé őt is meglegyintette a világrengetésre indított szél, szóval a kapitányt valami szerelmi botrány készíthette ki a városban, mert a hajóra tilos asszonyt hozni, ez alól kivétel Ci, azaz ő se, mert potyautas a gépház és a konyha mögötti kamrában. Olyannyira, hogy kivétel nélkül mindannyiunkra megdühödött s magára zárta a kabinja ajtaját. (Szerencsém, hogy fogalma sincs Ci jelenlétéről a hajón, gondoltam, habár Pipinelló szerint tud róla, csak megjátssza magát, ki tudja, mi okból.) Kétszer is kopogtattam nála, nevén szólítottam, hogy tegyen rendet, mert a fiúk bekáfoltak, verekednek és öklendezésükkel bemocskolták a fedélzetet meg az étkezdét, de nem hallotta meg. Búskodtam s egyben bosszankodtam, hogy a kitűzött időnél korábban futottunk ki, hiába fényképezkedtem a tuléar-i egér szagú kamrában, ahol egy égnek meredő hajú spanyol, volt hittérítő látta el a fényképészi teendőket a tengerészek és babáik számára. Papírmasé-cápafej hatalmasra tátott szájának hegyes fogai közé ültette őket, s a fiúk feszesen pózoltak simára olajozott hajjal, miközben arra összpontosítottak, hogy tetsszen a fotó odahaza, szépnek és elégedettnek lássák őket. Utolsónak kerültem sorra, jutott időnk beszélgetni: a burgoszi elpanaszolta, annyi borzalmat látott és élt meg világjáró térítő útján, hogy istentagadó lett, a világi élet útvesztőin viszont sehogy se találja fel magát, eladósodott, talán sohase kerül haza, nem láthatja Odettet, aki már bizonyára férjhez ment. Mint tüzetesen, ab ovo előadta, a lánynak két évig fogalma se volt arról, hogy a nagymisén a pelyhes állú kispap mily epekedve figyeli a gyónószék rácsa mögül s hogy napi imájába foglalja vágyálma teljesülését. Kedvezett neki a szerencse, az Úr meghallotta a sok sóhajtozást, s a kispap az egyébként tudományos érdeklődésű hajadonnal hamarosan közös könyvet írt Katalán-föld rigófajtáiról és e madárfaj legfőbb ellenségeiről. A könyv megjelenése után alig telt el egy hét, a püspök rendkívül fontos misszionáriusi teendőkkel bízta meg a szerelmes papot, aki emiatt öngyilkosságra is gondolt egy reggelen, ám éppen Szent Anna napja volt és hatalmas vihar után hirtelen felragyogott az ég, így inkább vállalta a száműzetést, mint az örök halált. Tizenöt országban terjesztette a hitet, hogy hitevesztetten kerüljön Madagaszkárra. Kérve kért, segítsek neki mielőbb szabadulni a feketék birodalmából, ahova a Mindenható – ha ugyan létezik – csupán rosszkedvében tekint. Rendben, mondtam, és részletesen kidolgoztuk a tervet. Most azt hiszi, hogy palira vettem. A fényképem meg örökre Tuléar-ban maradt. Ki tudja, mikor ülhetek ismét lencse elé, hiszen hosszú az út Indiáig.
Félek az óceántól, a földi örökmozgás végtelennek tűnő terétől. Pedig néha már-már úgy érzem, kiismertem valamelyest, mert bennem maradt a hangja, mint a szerelmes lélekben a hölgy sóhajtása, ficánkoló öröme és riongása, halk szava vagy gáncstalan üvöltése, haragja jámborulatával testének pihegése s a látvány, amint átsuttyan fölötte a szellő, a simogató, s felszínén máris bozsongnak a makrélák, kisvártatva felrebbennek, röpűjük villan a koraesti fényben. Sose romló erővel fölfelel az ég forgására, de míg az égi időt előre kiszámítva szemléltetik a kozmikus mozgások pontos térképeit, a tengerabroszon, ha a vis divina úgy akarja, pillanat alatt minden elváltozik, felkavarog a mély s őrjöng, mint fiestán a megrészegült nép vagy háborúban a halált öklendő erő, s lassan csitul el, akár a szégyentől felzaklatott vagy bűntudat furdalta lélek. Alaposnak tartott tengerismeretem ellenére félek a vízmélybe nézni. Sára mondta egy tavaszi reggelen a norvég partoknál: – Te vagy a világ egyetlen tengerésze, akinek a felesége nem féltékeny a vizekre, ahol hajózol. – Mert ott se mertem beletekinteni, a nagy víz peremén, hiába incselkedett velem az asszony, már akkor lúdbőrzött a hátam a fjordok láttán, millió tű nyilalt ereimbe az isteni odor érzetén, amelyet az óceán küldött hozzám. Oly messzi tőle magamban éreztem minden moccanatát, s már akkor fölösleges volt érintenem vagy megmerítkeznem benne, különben is elég volt fodrot vágni rajta ujjaimmal s a sűrű kékség oly hevet keltett a bensőmben, mint egykor a bimbózó lány illatos teste és hajának fodrai a vasárnapi misén. Sohase elégedem bele a közelébe. Még a genovai ringyó barack-mellei láttán sem, aki után párzásra ajzott vadként ezenkedve osontam az áporodott levegőjű kapualjak koraesti forróságába s akihez meghevülve botorkálok a hajó gyomrának halszagú sötétjébe, hogy lecsitítsuk a tengerjárás időtlenségében elszabadult ösztönünket.
Santa Ci, 1951. április 4. Coeli asperitas. Még mindig nyüglődünk a tengervész keserveitől, pedig a St. Marie-fokot megkerülve dél felé vonuló sötétzöld felhők jelezték, véget ért útviselésünk talán legnehezebb megpróbáltatása, amelyből alig sikerült kikászálódnunk Tuléar-t elhagyva. Most tűnt fel, hogy három napja nem láttuk a kapitányt, hiába zörgettünk az ajtaján, amelyet végül kénytelenek voltunk feltörni, s amikor beléptünk a kabinba, a legzordonabb idő rémképeinél is borzalmasabb látvány hökkentett vissza bennünket: átlőtt szívvel ült ágyán az Üres Bugyelláris. Fort Dauphinban mindannyiunkat kihallgatott a rendőrség, engem faggattak legtovább, gyanús voltam, ugyanis fény derült állandó pénzhiány okozta problémáimra (hajnalban nyúló kártyacsaták!), de, úgymond, bolsevik múltam miatt se voltam rokonszenves a számukra. Semmit se sikerült rám bizonyítaniuk, a három rendőrségi szakértő szerint (Tananarive-ból repültek ide) öngyilkosság történt. Farafanganában mégis újra kihallgatnak, egyedül engem, mert a Prichard nevű skót, akinek a babájával a Fokföldön kirándultam, látta, amint Tuléar után két ízben is kopogtattam a megboldogult ajtaján, és megesküdött rá, hallotta, másodszorra ajtót nyitottak. Álmomban az éjjel a burgoszi Manuel voltam s a hajónk után futottam a csendes vízen. Hiába kiáltoztam, az óriás vízség közepében hagytak, engem, a sokat szenvedett vízivándort, őserdei csodadoktort, meghasonlott igehirdetőt. Keretlegényt. Sára gyilkosát. Szememre tűzött az első hajnali fény, az áldott ébresztő. Folytattam az ébenfa faragását, amibe két napja kezdtem a kurta pengéjű tuléar-i késsel. Nőalak sikeredett belőle, mellének tapintásáról ráismertem: Ci volt. Messzire a vízbe vetettem. Hangos jajgatás törte meg a hajnalcsendet. Sebet ejtettem az óceánon. – Mi történt? – kérdezett fel az asszony a hajó mélyéről. Lementem hozzá. Gömbölyű hasú ismeretlen nő ült a félhomályban. Mellételepedtem, ölébe hajtottam fejem.
Santa Ci, Fénérive, 1951. május 7. Hajnali négy. Farafangana után, ahol a kapitány halála miatt két óra hosszat vallattak a rendőrök s végül a detektív megdicsérte francia kiejtésemet, Fénérive-ben is kikötőbe hajóztunk távirati parancsra. Mindent tudni akartak a családomról, Sára halálának körülményei különösen érdekelték őket. A város kapkodva épített piszkos utcáira, ahol annyi a bögöly, hogy veszélyezteti a gyermekek szeme világát, irdatlan bűzt terelt a déli szél. A rendőrök állítása szerint ökröket áldoztak a bennszülöttek az óceán istenének (május elejei hagyomány), a helyi doktor viszont kitartóan könyörgött a polgármesteri teendőket is végző rendőrkapitánynak, rendeljen el vesztegzárat, mert járvány fenyeget, három gyermek tífuszban haldoklik. Az oda se fülelt. Megsajnáltam a barátságos és vendégszerető népet s felajánlottam: vállalom a tetemek kiemelését néhány kikötői lézengő segítségével, ha a doktor és a helyi vezetőség a főhatóságnál Tananarive-ben kieszközli az engedélyt utunk folytatására s persze személyem maradéktalan szabadon bocsátására. Egy pálmaliget alatt százharmincnégy bennszülött kifehéredett hulláját emeltük a tengerből a forró sziklákra. A betsimisaraka törzshöz tartoztak, állapították meg a helyi malgasok a nyak- és egyéb ékekről. Torkuk átvágva. Tömegmészárlás áldozatai voltak. Természetesen kimódoltam az engedélyt, a helyi és a tananrive-i hatóság viszont rám parancsolt, nehogy bárhol is elszóljam magam az esetről, mert messzire nyúlik a kezük és a bosszújuk kegyetlen. Amint elhagytuk a madagaszkári felségvizeket, a távírdászunk, ügyes, becsületes német gyerek, kérésemre tegnap este jelentette a nevemben a történteket a karachi-i, a colombói és az adeni rendőrségnél.
Farafanganában és Fénérive-ben elfelejtettem fényképezkedni. A fotón, amelyből annak idején Eszter is kapott egyet, lekopott az argentumbromid a fejem helyén.
Santa Ci, 1951. július 27. Az Ádeni-öböl felé haladunk, teljes pompával tüzel a tágas dél.
Jemenbe irányították a hajót az indiai parancsnokságon, mert a fenerive-i tífuszos betegek és a személyemmel kapcsolatos homályos események híre már eljutott odáig. A jemeniek úgy döntöttek, tüstént kifürkészik az esetet, ezért a rakományt – a namíbiai Swakoptmunkdban gyémántot, gyapjút, dohányt és bort vettünk fel – Ras Hafunkban áthordatták a szintén olasz Felicitasra s most üres gyomorral iszkol új vizekre az átokhajó. Pedig már rég Liverpool felé kellene tartanunk, különben a gyapjú, amit onnan New Yorkba kell szállítanunk, más hajóra kerül s mi kénytelenek leszünk új rakomány után nézni. Nem adják kezembe a kormányt, de a tanácsaimat megfogadják, s Pipinello segédlete meglehetősen eredményesnek bizonyul. Naphosszat figyelem a csíkot, amit az óceán testén vág a hajó. – Rosszat jelent, hogy az utóbbi időben mindig hátrafelé nézel – hantázott Wolfgang, a fecsegéséről híres másodszakács. – Egy adanai haveromtól tudom: visszafelé nézve haladni annyi, mint visszafordítani az élet kerekét, vagyis az időt, ami pedig azonos a halállal – tette hozzá nyomatékkal és eltűnt a konyha forró gőzében.
Hat éve kezdődött, mielőtt nagyapámat temettük. A dunai vérengzés után a micisapkás, tar fejű, tüzet szító tanait olyannyira magamévá tettem, hogy igaz hittel nemcsak terjesztettem, hanem szavait idézve életre kelteni igyekeztem a kikötők nyomornegyedeiben. Egybeölelni az ázsiai, dél-amerikai, balkáni, szicíliai, észak-afrikai nyomorult lelkeket a hatalmas, üdvözítő akaratban, az igehirdetés profétái kinyilatkoztatásában, hogy a nyomorú emberi nép hatalmas családjának tagjaként az egyenlőség és igazság életessé tételével boldogságot teremtsek, pont én, a tág tengeri utakon bölcsességet szerzett fárosz, a Volga menti szónokok ígéretes tanítványa. Könnyű volt tüzet lobbantani ott, ahol zsarátnok rejtekezett. S ahogy feltámadtak a tömegek, könnyebbült a lelkem s már-már azt hittem, sikerül elfelejtenem háborús tettem. Csakhogy a lázadást válogatott krudelitással mindenütt leverték s mivel nem voltam valódi forradalmár és született vezér, valahányszor vereségről értesültem, ijedten vettem tudomásul és ismételten megbántam, hogy átléptem a Rubicont. A tengeren, útviselés közben, már a crepusculum beköszöntekor lecsapott rám a félelem, mert a miattam esett áldozatokért úgy állt bosszút rajtam az óceán, hogy hullámtarajain a fejüket ringatta s csapta a hajó felé, én pedig képtelen voltam kikerülni valamennyit, belekormányoztam a hajót a tengernyi fej közé, orrához és oldalához ütődtek szüntelenül, hajnalig tartott az iszonyú dübögés.
Drága apám megint írok mert bajba kerültem. Paulina néniről és Hektor bácsiról van szó. Nincs kinek elmondani. Fruzsina félrebeszél, csaknem teljesen vak és megőrült. Jusztin nagyapa ki tudja mere jár mert a múlt szombaton regel kilépet a kapun és azóta senki se láta. Fülöp dédapa néma. Amit most írok senki se tudja. Paulina néni vasárnap meghívot ebédre és nagyon finom csirkepaprikást főzöt de Hektor bácsi egy falatot se evet és azt mondogata folyton hogy verje meg az Isten ezt a rohatt világot amiért elvették tőle mindkét gyermekét. Hozá kel tenem hogy Ibojka a korházban dolgozot mint varónő és kisegítő és valami orvosságot próbáltak ki rajta amit a megszálók ithagytak és még néhány fiatal nőt beojtotak vele és mind meghalt. Azt se tudod persze hogy a Palit meg bezárták mert a kocsmában azt kiabálta hogy a komonista kenyér túl fekete és keserű. Másnap véresre verve és felakasztva találták a celában és titkos temetése volt. Egy hónap alatt elment Hektor bécséik mindkét gyereke. Miután elfogyasztotam néhány falatot a tyukmelböl Paulina nénivel kimentünk liliomot szedni. Sokáig válogattunk a virágok között és szédülni keztem, na jó elég, mondta Paulina néni és bevitük a tiszta szobába. Kilenc vázába harmincnyolc szálat tetünk ahány évesek lenének Iboj meg Pali együt mondta Paulina néni. Hektor bácsi felöltöte a legüneplősebb öltönyét és nyakendőt kötöt, Paulina néni minden ablakot becsukot de akor én már majdnem hánytam az erős ilattól és Hektor bácsi az ágyra fekütt. Már nem szólt semit csak nagyon szigoruan nézet. Na most menj haza mondta Paulina néni zárd be a kaput magad mögöt és jó messzire dobd a kulcsot az udvara. Úgy tettem. Másnap halva tálálták minketőjüket a szomszédok és én úgy gondolom hogy én öltem meg őket mert segitetem a szedésben és senkinek se szóltam. A lilomszag most is olyan erős körülötem hogy ha röpdösök a felhőkből is ugyanaz a szag árad és félek felfelé haladni és összezavarodnak a gondolataim. Talán megtuttad hogy segitettem nekik megfulladni és azért nem írsz. Mert hogy szégyelled a lányodat aki véreink haláláért hibás.
Szerető gyermeked Eszter
Ma 1945 aug tizedike és még mindig nem írtál
Santa Ci, 1951. augusztus 3. Ismeretlen pontja az óceánnak. Coeli serenitas. Talán még mindig Áden felé lebegünk az esti szürkületben.
– Hallgass ide, Hásztilloki, hallgasd meg, mi történt! Sára, amikor elfogta a vajúdás, a Kazán-szoros forgóiba és az ormok alatt a szélörvénybe szórta az álpapírokat. (Leányneve Pethő Ida, szül. Pestszentlőrincen 1919. nov. 7., apja Pethő Tivadar úriszabó, szül. Pápán 1896. szept. 11., anyja Pethőné Gondos Krisztina háztartásbeli, szül. Aradon 1899. dec. 8., mindhárman ágostai hitvallásúak, árja származást igazoló okmány rendben.) Karomat szorítva kiáltozott a fedélzeten: – Nem akarlak elengedni, nehogy elszálljak innen, mellőled! – Magára hagytam a kabinban, megszülte a kislányt és ő maga tovaszállt.
– Hallasz-e még, Hásztilloki? Figyeld, mit történt a hídfőnél: a sebesült Sára karomat szorítva kiáltozza: – Nem engedlek el, ne még, ne vigyenek el innen, mellőled! – Lába körül a fagyos kövön gyorsan terjed, már a csizmám talpát is körülfolyja és azonnal megfagy és ragyog a vörös folt. – Leányneve? Szülei? Hitvallása? Származása? Semmiféle irata sincs? – ordítja a parancsnok csupán neki. A fejük fölé lőttem, mégis én végeztem ki mindannyiukat. Az éjszakai csendben, hallod-e, mint pattog, nyüszítve, nyivogva dagad a jég. Alatt elkapja, forgatja, cibálja testüket s rohan velük megszokott útján a fekete mély.
Hásztilloki udvarias mosollyal végighallgat, pedig egyetlen szót se ért az egészből, mert nem ismeri a nyelvem. Néhány percet ül még velem a tatban, majd lassan feláll, felémbiccent és eltűnik mellőlem.
A világszéles vízen vándorló nap mint nap a nirvánára gondol s imígy bölcselkedik: ha nem lenne végtelenség, vég se lenne. Ha nem lenne öröklét, halál se lenne. A halál léte bizonyítja, hogy valahol lennie kell a véghetetlen életnek. Ugyancsak szüntelenül izgatja képzeletemet: mi rejtezik a sziget túloldalán? Az óceán horizontján a képzeletem jelölte ponton túl? Parttalan víz és kozmikus ritmusra villongó sodródás – győződöm meg mindahányszor. Tovább és tovább csusszanok rajta, mégse mozdulok a mérhetetlen vizség ezüstkorongjának közepéből. Se szirt, se sziget vagy part meg nem akasztja a végtelenbe látást. Magától siklik a csónak ismeretlen irányba az égperem felé. Este más helyen ülnek a csillagok, mint ilyenkor szokás: a Jupiter a Rák jegyében kéklik s fordul lilásbarnába, az Alkonycsillag a Skorpióban illegeti magát ahelyett, hogy a Nyilasból a Bakba táncolna. Hol a Neptun? Nincs a Szaturn és a többiek, akik az utat az időhöz igazítanák. Akiknek vonulását oly pontosan ismerem. Bőrzsákomban se térkép, se iránytű, se kenyér – nincs mivel elvernem az éhet és a szomjat –, csak néhány otthoni levél és firlefánc. Évszázadok óta úszunk együtt, e tárgyak és én egy jelentéktelen vízi járműn az óceán halálos csendjében.
– Hóharuhharihhahó! Lióhanuták, halljátok-e, mit kiált varázslótok, Ugdinápidó? Kinek apja jó erejű Moraváti, ez Otánárive fia, ki meg ebszemű Váriponule elsőszülöttje, ki meg II. Hekámardadál királyunk nemzetségéből Bádomicledineklé vére, ki Horánávimu elsőszülött ikrei közül életben hagyott fi-vér, ennek meg maga Hennoládulápe istenasszony adta kezébe a dobot és a szerszámokat, miket mi, utódok sorra megörököltünk! Halljátok, álmomban mit súgott fülembe Hennoládu, a fény és a sötét, az ég és a föld és a vizek és az erdő úrasszonya öröktől örökig! A földünk, Bergezovienáve és az ég végórájának eljövetelét susogta ijesztően, amit nem élünk túl, hacsak idejében fel nem érünk a Titinekiváki csúcsára csónakostul, hogy a vízözönben, mi majd ránk tör, fennmaradhassunk. Lióhanuták, tudjátok meg, hogy ha az Ofivákonáve csillag a Párhódimulu csillag mögé perdül, elnyeli a víz a síkot s csak a szent hegy legcsúcsa szögell ki belőle némán, Hennoládulápe otthona a fehér takaróval! S ő meghívott minket hajlékába, átvészelni a rossz időket, magához szólított, hogy megmenekítsen, mi több megfogadta, ki felér oda, nem hagyja meghalni, annak számára haláltalan lesz a lét!
Makábukszalápi, a lióhanuták királya azonnal kiadta a parancsot a csónaképítésre s a szorgos alattvalók oly serényen dolgoztak, hogy egy hét múlva fehérlő ladikok hasának százát perzselte a trópusi nap, hogy lassan zöld színűre váltsanak, mint álcából hirtelen lett bogár csontos háta a májusi fényben. – Most minden csónakot felvontatni a hegyre! – kiáltotta többször is a király, s a lióhanuták dobogó szívvel láttak hozzá a lehetetlenhez: tíz napig húzták munkájuk gyümölcsét a harmatos füvön, bokron, lapún, a hegyi csigák testének ezrén, mire a sziklatőhöz értek. – Folytassátok, emeljétek fel mindet, egészen a csúcsig! – szólt a királyi parancs. A lióhanuták kétségbeestek. Erejük fogytán volt, s a félelem is úrrá lett rajtuk, aztán meg eszükbe jutott, ősi törvény tiltja Hennoládu világába lépni. Ugdinápidó már gyönyörű énekeket szőtt az istennő jóslatáról és ígéretéről, megpergette dobját s miután a baobabfa gyökeréből faragott kürtjébe is belefújt, rázendített: – Rátiróte, rihhahó! Fuss a hegyre, kis hajó! Hegytarajon élni jó! Hol a villám lakik, cikkanó! Örökkétig élni jó! – Belerekedt a hosszú éneklésbe, mire a lióhanuták összeszedték erejüket és aggályoskodva ugyan, de a csónak felvontatáshoz láttak. A kötél nem mindig bizonyult elég erősnek s félútról vagy csaknem fentről több csónak lezuhant és darabokra zúzódott a mélyben. Gazdáik kétségbeesésükben családostul utánuk vetették magukat. Pánik tört ki a megmaradottak között. Ugdinápidó ismét belefújt a kürtjébe és sebes dobpergésre adta elő újabb énekeit. A nép kissé megnyugodott. Hosszú, hűvös éj szállt a hegyre, a csúcs hava lefelé fújta súlyos leheletét. Kíváncsiságból néhányan még hajnalhasadta előtt elindultak felfelé, az ismeretlenbe, a tiltott táj meghódítására. Ők értek először a csúcsra, a jég és vastag hótakaró fedte fennsíkra. Az állatok, a szokatlan vándorlásban megkínzott kecskék, juhok és barmok nem mertek a hóra lépni. A szárnyasok ijedten próbáltak visszarepülni a sziklák alá, de már késő volt. Az ember, akinek lába sohase érintett havat, kezdetben csodálkozott, azután megrémült, mert ismeretlen fájdalom nyilallt talpába s egész testét hatalmába vette. A lióhanuták ott fenn gyorsan leölték állataikat, hogy meleg húsukkal és bőrükkel takarózva várakozzanak. S míg kucorogtak tétlen, Ugdinápidó hangja egyre ritkábban harsogta az énekeket, amelyeket már a kicsinyek is megtanultak, de most senkinek se volt kedve gajdorászni. A hetedik napon Ugdinápidó elhallgatott. Odamentem hozzá. Csörgőit, dobjait és híres kürtjét csaknem belepte a szitáló hó, lába térdig fagyott, könnye perdült, a fájdalomtól-e vagy a hidegtől, nem tudni. Ahogy elhúztak felettünk a hófelhők, miután terhüket a lióhanutákra szórták, felragyogott a csillagsátor. A hideg ugyan megtizedelte a feljutottakat, de látni lehetett az Ofivákonávét és a Párhódimulut, amint egymásnak feleselnek fényükkel, s most már mindenki felfelé fordította tekintetét, hogy el ne mulassza a látványt, miként kerül az egyik csillag a másik mögé, ám azok nem is közeledtek egymáshoz, sőt, távolodtak s úgy tűnt, Párhódimulu rövidesen a horizont alá bukik. Sírva gondoltak haza, a kunyhóikra a lióhanuták. Felemlegették a lenti élet szépségeit, a fárasztó vetést és még fárasztóbb aratást, a vadászatok vidám ricsaját, az emberfejű óriástigris legendáit, az ételek ízét és illatát s a halottaknak kijáró végtisztességet, amiben itt fenn senkinek se lehet része, hiszen a szélfúvásban még tüzet se lehet rakni. Ez lenne Hennoládu otthona? Az öröklétet ígérő közös kunyhó? Ahol naphosszat mézet szürcsölnek és a fákról hulló s bűvös erőt adó ismeretlen gyümölcsök húsát ízlelgetik? S ha a bűvös erő alábbhagy, Hennoládu köré hajtják fejüket s úgy pihennek az illatos fűben és sohase vágynak vissza régi otthonukba? Egy este Ugdinápidónak úgy tűnt, hogy Ofivákonáve és Párhódimulu közeledik egymáshoz. Hujjogva mutogatott mindenki az égre, ni, ott, ott, látod-e, pedig ősi hitük tiltotta az égre mutogatást. De most már alig hittek bármiben is. Aztán meg hol van Hennoládu? Itt kellene járkálnia közöttünk, hogy bátorítson bennünket. Itt van ő, állították a keményhitűek, csak a sziklák mögött bujkál, onnan lesi, mennyire vagyunk kitartóak, és megérdemeljük-e az öröklétet. Hamarosan elérkezett a nagy nap. Az Ofivákonáve a Párhódimulu mögé bújt szemérmesen, mint nász előtt ura mögé az új mátka, s egyesek már hallani vélték az óceán robaját, a mindent elsodró víz közeledtének süvítését. Csend volt. Szüntelen serénykedett a fagy. A hallgatózó lióhanuták egymás után jegesedtek meg azon az éjjelen. Reggel már csak Ugdinápi élt. Hátamra kaptam, lehoztam a hegyről. Hetekig tartott a gyógyulása. Mindenre emlékezhetett, ugyan szót se szólt a történtekről, csak lábát fájlalta nyöszörögve, enni, inni kért, feje alá friss gyékényt, amikor az előzőt átizzadta. Halikrával, izmos csigatesttel sikerült feltáplálnom, és csontig fagyott lába végre néhány lépést tett a meleg homokon. Éppen pitymallott, a napkorong vékony szeletje sötétvörös sávot vetett az óceánra, amikor Ugdinápi eloldotta a csónakot. Jól láttam, ő volt, más nem lehetett, mert a lióhanuták ifja-öregje mind ebül veszett s más nem lakott a szigeten. A kunyhóját is üresen találtam és hiába szólítgattam, sehonnan se érkezett válasz. Viszont sokáig egy pontot láttam a nadír közelében az óceánon lebegni. Ő volt az, habhasító csónakján Ugdinápi, s ahogy távolodott a végtelenbe és az időtlenségbe, mind kínzóbban éreztem gyötrődését, most is szenvedem purpurba vesző Ugdinápi szüntelen kínját, a kimondott szavakat, s azt, ami már megtörtént, nem lehet visszaviszálni.
(A naplót apám élettársa, a mulatt nő juttatta el hozzám 1951 őszén Kréta szigetéről, miután apám hajókatasztrófában az Indiai-óceánon eltűnt. A hajót felszínre emelték és a legénység tetemét, kivéve apámét, megtalálták. A naplót a leveleimmel, néhány gyűrött fényképet és jelentéktelen személyes tárgyat apám az asszony holmijába rejtette, mielőtt a nő a tragédiát megelőző napon a Fata Morgana nevű gyorshajóra átszállt s Ádenbe távozott, hogy ott világra hozza fiát.)