balog józsef

Egy. Kettő. Három.

– színészvezetés –

egy: a színház valóság kíván lenni.

kettő: a színház a valóság absztrakciója kíván lenni.

három: mindent odaadunk azért, hogy a színpadon valami valóságosan is megtörténjen. ami fáj, fájjon. ami szép, szép. ha hibátlan, hát hibátlan legyen. Akkor adjon, amikor adnia kell. azt fossza ki, akit meg kell rabolnia. ha vége van, vége van.

nyüves pöcs – továbbiakban ÉN – színháztalan koromban, imígyen esdeklettem. „ó bár teremne a levegő deszkákat sorba az ég, bár nevetne vissza rám – ÉN – legyen a folyó kemény pad és a homokban repüljenek a vadlibák bár lenne a hangom tiszta a teremburáját miféle reflektorok a csillagok?”

továbbiakban csak az amatőrök és a dilettánsok – ÉN – bízzák a valóságra a játszó személyt ha mégoly retorikai formát – mese mese meskete – találnak is vélni s ott is amikor könyvvel a kezükben idézést celebrálnak. a mise szent teréből kiemelni a példázatot és a magyarázatot önmagában is büntetendő. Ha mindezt nyüves – ÉN – teszi kinek erre felkenése sincsen na az a kenetlen taliga. nyekereg tolják ha leteszik ottmarad. van aki van. például jóakaratú kritikusa aki szerint pöcs – ÉN – kimondhatatlanul szabad volt amikor játszott végre és hogy ebben volna valami a magakellető muszájon és a heroikus önfertőzésen kívül s hogy az – ÉN – realizál még egy másikat is aki semmiképpen nem ez a felfuvalkodott hólyag de igenis megképzett esszenciája annak aki nem ő – ÉN – hanem figyelemre érdemes mert egyedi de tipikus személy de általános; transzplantátum. könyörgöm! Nincsen ilyen. A határtalanul szabad – ÉN – képzetét fölkeltheti a nézői akaratok együttállása mert olyan sok ami fölrakva van vagy mert oly kevés. egy azért szokott színpadra menni hogy sok legyen. átváltozásokat brillír kedvéért választ az ember a monoból. repertoárt. egy – nem ÉN – alakot sokszoroz, s ezek az alakok a káprázat idejére testet is öltenek de a lenyűg forrása mindiglen annak tettenérése hogy már nem az aki volt az elébb. hogy hamarosan más lesz. ez a dramaturgiai erő prozódiája ritmusa. könyvdrámák esetén a színészi kénykedv testesülése. nem én vagyok – mondja a színész. én a Két Bolyai vagyok és akik még velük vannak. én van Gogh vagyok és a többiek vagyok. azaz: akárki vagyok – Akárki – csak ne én legyek!

három: mindent odaadunk azért, hogy a színpadon valami ne történjen meg. ha szorít, ne szorítson.

amikor kiabál, akkor hallgasson. ha sötét van, akkor lássam a szemeit.

hagyjon életben és haljak bele. vesszek el, de találjatok meg.

kettő: a valóság a színház absztrakciója kíván lenni.

egy: a valóság színház kíván lenni.

ez utóbbiak állítása – ÉN – nem ellentétes az előbbiekkel és nem is erősítik azt. ahogy nem is tagadják. ahogy nem akarunk egy egész vastapsot megenni vagy vasfüggönyt kirojtozni. a menstruáció nem törődhet a vashiánnyal ahogy egy hashajtó tabletta sem feltételezi az angolvécét. az alkimistának el kell döntenie hogy megelégszik-e az arannyal vagy tovább kutatja a füvekben a fákban a kövekben egy asszony savanyú leheletében az elharapott jó estétben három kismalacban a bezárt temetőkapu előtt az árokban és az alámosott védművekben az anyag igazibb természetét. a mészárlás természetes velejárója az egyedfejlődésnek – ÉN – mégsem állíthatunk minden gyilkos mellé egy esztétát és egy egzegétát. sors bonus nihil aluid. a rokkant teremőrök rikkantása aligha indítja szánalomra a rokolyát rángató csipkerózsikákat. a velőrózsát hiába rántjuk a terpentin mégsem mulandó. a távlatok tikkadtan legelésznek. lészen segítsége a sétahajóknak. vízenkőtt dagad. viszeres pupillákat símogat a lámpafény a kijáratnál elveszik a belépőjegyet a színpadon visszaadják és a papír reinkarnációja a hangos szó ahogy a hallgatás sem elegendő elmondani mijáratban. akit lépre ingoványra televényre tótágast állni csalnak aki meglátja a fejét vesztett fejszét veszetten ingani a proszcéniumban hogy kétségbeesést mímel mintha nem volnának lábai neki – ÉN – a járáshoz szegénynek pedig csak kézen állt eddig s a világ nem forgott alá holott forognia éppen oly fizikai törvényszerűség mint a liftből a liftaknába hányi a plüsszipzárak bojtjait és istent kiabálni perisztaltikus megszokásból amikor elég volna csütörtököt mondani míg a halál meg nem választ. ez volt nála. – ÉN. –

most felnéz. Hatalmába keríti a hatalma de nem foganatosítja hatalmát mert hatalmának következményeit számba venni – ÉN – már nem áll hatalmában hacsak nem rosszabbik énjének – szabadság – adózik. dehogyis. nem. lankadatlanul lapít ami nála van az nincs neki.

egy: a színház kíván.

kettő: a valóság kíván.

három: kívánság.

volnék bár patakom tiszta megáradt sodrása mi menyéteket mos.

volnék bár meder mi napfényben csillog nem mozdul mégis iszap.

volnék bár szél szépen szaladó part mentén árnyas ligetnek csönd.

akad még illúzió számos számoljunk le azzal ami.

hiszem ha látom.

Amit elhinni látványnak jó lehet még. Van más választás? igen a láthatatlan. akkor a tekintet kérdőívére ki von kérdőre kicsodát dőre panasszal? kicsoda harca ha igazság pallosa lecsap igazán igazság által üdvözülni? tévút. tehát tovább! rossz sebész az operában – ÉN – csak áriázz! toroköblögette gyógyulást ha gyógyulni akarsz akár kollektív tett lehet te – ÉN – mégis válaszd a deformált tablettát. dalárda nélkül szívtipró karmester pálcája tör. talán a taktus nélküle van ahogy ritmus a semmi és kódája mindig valaminek az is. a színház kisegítő iskola. invalidusok imitálják a kórt avagy egészséges elmék válnak a hibbant szabályok martalékává. a színház kijelentése játékon kívüli tudatállapotot feltételez. ezért színházat olvasni – ÉN – vagy a színházi elírását állítani az eljátszás helyébe egy konfortos kánont indukál melynek a tett sem nem megfelelője sem helyettese szolgája sem és nem katonája csak a király meztelen. a meztelen király látványa egy a kontextusben nem érdekelt gyermek számára kimondható. de a kimondás bénái sem vakok. ők ugyanis látják a ruhát mert látni akarják. a fogdmegek dolgavégezetlen. a néző kiáltását elnémítani ez a konszenzus szakadatlan – ÉN – életbentartása. hogy az egy nem egy. hogy az egy király. hogy az egy ruha. hogy az egy kettő. egy király. egy ruha. jó volna inkább a meztelen paraszt. a faszávaljátszik.

Látom múlatod az időt – ÉN – látom a te társaságod is veled tölti – ÉN – ami még vissza van mert néz téged – ÉN – és lát titeket innen föntről távolabb látni és tovább is tart a látvány bár ezen fordítani nincs más dolga mint a fordítást visszafordítani – ÉN – hogy rendjénvaló ebben a különbség legföljebb ideiglenes nyelvek tánca ami utólag mindenképpen az eredeti nyelvekre visszaállítható – ÉN – helyreállítható ami nem állott a helyén és ha helye volt akkor van neki helye csak az időrend kibírni haj! Ez bizalmunk alapja tőkénk és aranykártyánk sors bónusunk ez mindenünk nincs többünk többre ne számíts kitöbbre ha volt neki – ÉN – akkor neki volt eleve vagy nyerte csak túlszerencse lottéria masiniszta s nem is tudta – ÉN – hogy van neki volt lehet az nem hívta a szerencsevonalat + áfa s mivel ezt nem tudta – ÉN – úgy érhette mint derült ég amelyből villámcsapás hogy reá – ÉN – van szükség egyedül ezt botor achillesünk sem sínyelheti dárda által mecsoda sarokvas sóbiznic mert más másként tenné ha egyáltalán és ha nem teszi sincs semmi nem téve nemtője fakad mert másról nem tudjuk hogy tenne – e? – mi – ÉN – színházi rasszisták kik kirekesztésben érdekeltek éppúgy és szintúgy rabszolgatartásban így tesz – ÉN különbséget ember és ember között jóhiszemű bár rosszra vált halvány esélyt mit megragadni képes így osztunk szerepet minekutána magának – ÉN – is a megkülönböztetés bűntettén túl még elfogult is magának javára hiszen ő – ÉN – tesz pöcsfej puha panyóka nem tudja az eszement hogy más hogyan viselkedne a mi – ÉN – körülményeink között ezért nem csinálunk nekik körülményt ezért nem csinál – ÉN – ahogy nem tudja ő hogyan viselkedne mások körülményei között ha nem maga – ÉN – választaná a megfelelő helyet körülményt és időt hangosítást és világítást hogy mit hagyna el és mit tartana meg másokból ha mások csinálnak neki őt – ÉN – magának neki csinálnak pénzt partnert díszletet jelmezt és szót színpadit dikciót édest paradigmát ha mint épeszű halandó – ÉN – és feltételezi hogy odaát is ha nem választ hanem készen kap és lázad vagy elfogad lázít vagy elfogadtat keresztülkönyörgi magát – ÉN – máson ahogy őt könyörgik magukon keresztül – ÉN – mások hanem ahogy oly épeszűen nem tesznek oly magától értetődően nem és azért nem mert nem tartoznak tenni azt – ÉN – azt tenni senkinek mert ha tartoznának tartozna is – ÉN – és akkor bizony tennék bár nem tudhatja – ÉN – azt tudjuk csak hogy magunk tesszük, de tennünk, ki engedte, kicsoda?

ezt tessék megkérdezni!

álmomban – ÉN – Paál Istvánnal* találkozom, kérdezem ismerterős és telt az arca, magas és büszke és szép, nem az elgyötört ikon, mint a valóságban, hanem álmomban – ÉN – kérdezem, nem is, inkább kijelentem, mégis megerősítést várok: Paál István… – igen – és nevet és beszélgetünk álmomban – ÉN – egy olyan városban, amely nem öl meg szúk, levegőtlen tereivel, az elrabolt idejével a fennhéjázó butaságával, hanem egy bőséges, széles, szabad mezőkkel való város ez, az utcán megyünk álmomban – ÉN –, hogy már ez nem az életünkben van, mert ő meghalt,nem ekem pedig álmomban – ÉN – de ez most könnyú, mint egy kéz suhintása a tarkón – tovább! – beszélünk, mégis, mintha nem volna szó, pedig; színházról, ahogy azok beszélnek, akiknek.

mindegy. azaz dehogy. nem hallok. nem emlékszem.

Álmunkban jó simogat, arcunkba vér szökik, a szemünk aranyosan lobog, nagy, nehéz fényekkel, s a könnyúléptű szívünktől vezetve most.

Színházrendező. Társulata a 60-as–70-es években a Szegedi Egyetemi Színpad. Petőfi Rock. Kőműves Kelemen. Szolnok, Veszprém, Győr. Tangó, Az ember tragédiája, Hamlet. Utoljára Mrozeket rendez. 1998-ban meghal. Egy. Kettő. Három