Ladik Katalin


Vészkijárat

(részlet a készülő regényből)


A képkeretezőnő


Az Újvidéken élő képkeretezőnő levele budapesti névrokonához – Matkovics üvegező naplója, amelyet a hetvenes években vezetett néhány számára érdekes művészről – A tizenkettes számú személy ugyanaz a színésznő és költőnő, akit az üvegezőnő is említ levelében – A sikoltozó lyuk mítosza – Újvidék leeresztése a Dunán

Üvegező és képkeretező vagyok, Újvidéken (Novi Sad, Jugoszlávia) élek, és mint levelemből kiderül, nem kenyerem az írás. Ön persze nem tudhatja milyen izgatott vagyok, amióta megtudtam, hogy névrokonok vagyunk! Körülbelül öt évvel ezelőtt megtudtam, hogy itt Újvidéken is él ez nő, aki az én nevemet viseli! Azóta megváltozott az életem, és úgy érzem, hogy egy rémálomban élek.

Megvallom, három hónappal ezelőtt megjelent nekem a Szűzanya, és néhány verejtékes és álmatlan éjszaka után megértettem üzenetét: fel kell tárnom titkomat és meg kell írnom vallomásomat. Igyekszem hát minél hitelesebben leírni azokat a különös eseményeket, amelyek velem történtek. Bármennyire is gyötrelmes tevékenység ez számomra, valami módon mégis úgy érzem, megtisztulok általa. Olyan méregnek érzem az írást, amelytől elégek, de az a kevés, ami megmaradt belőlem, tisztábban él tovább. Ön biztosan jobban tudja, milyen érzés ez, de én megijedtem tőle… már nem tudom, mitől félek jobban: az élettől, vagy az írástól.

Öt évvel ezelőtt kezdődött, valahogy így: az új postás olyan leveleket és számlákat kezdett nekem kikézbesíteni, amelyek a nevemre szóltak ugyan, de más volt a címzés. Sok levelet kapott névrokonom. Néhány hónap alatt rengeteg levél gyűlt össze. Bűntudatom lett, és meg akartam szabadulni a levelektől… de akkor jött a betegség.

Betegségem ötödik napján, amikor a magas láztól legyengülten megbotlottam a kartondobozban, amelyikben a leveleket gyűjtöttem, elhatároztam, hogy írok képkeretező és üvegező barátomnak Szabadkára (Subotica), tudakozódjon névrokonom felől és írja meg nekem, mit tudott meg róla. Nemsokára meg is érkezett a nem éppen rövid válasz. Mellékelten küldöm Matkovics üvegező barátom levelét.

„A hetvenes években vezetett naplóm személyiségei: a tizenkettes számú személyiség.


SZERETI A MŰVÉSZETET

A SMINKET

AZ EZÜST BICIKLIT

RÉGI ISMERŐSÖK VAGYUNK

EGYSZER SZABADKÁN A VÁROSHÁZA

ELŐTT TALÁLKOZTAM VELE

Ő FELKIÁLTOTT

MICSODA MEGLEPETÉS

GYERE, IGYUNK MEG EGY TEÁT

ERRE ÉN

BIZISTEN, DÖGÖS CSAJ VAGY HALLOD-E

PEDIG TUDTAM

HOGY SZOKNYÁJA ALATT

KIS PIROS BULDÓZERT REJTEGET


Mihelyt berobbant a tavasz, és kivirágoztak a vadgesztenyék, magára öltötte forrónadrágját, levetette melltartóját, megfésülködött mindkét fésűjével, azzal, amellyel koponyájának északi és azzal is, amellyel déli oldalát fésüli. (A Duna folyásának iránya nagy szerepet játszott itt). A férfiak sóhajtoztak utána, menet közben ide-oda rakosgatták megkeményedett szerszámukat, és pillanatszülte ábrándjaiktól betegesen űzve, azonosíthatatlan származású, gyanús nőszemélyekkel sötét lakásokba siettek.

Néha epésen és gyorsan, máskor bársonyos hangon és hízelgőn beszélt. A trillázó női hangok széles skálájával rendelkezett, amelyekkel madarakat, gyermekjátékokat és tollas háziállatokat hívogatott. A hetvenes években az újságok arról írtak, miként járta be ezüstbiciklijével a síkság északi városait, arról, hogy jó néhány érthetetlen költői nyelven beszél, tükör előtt tartva olvas könyvet és saját haján hegedül.

– Szeretem a művészetet, szeretem a sminket, szeretem a férfiakat – mondta egy ünnepi alkalommal.

Március volt akkor, a növényzet kitörőben volt a talaj deres mellkasából. Egész délelőtt fényképezkedtünk, és olyan helyeket kerestünk fel, ahová csak nyáron szokás járni, de nem restelltük magunkat. Azon a napon jó napéjegyenlőségi szél fújt, és én akkor kezdtem el gyanakodni, hogy valami fura dolgot rejteget a szoknyája alatt. Ezt a sejtést elfojtottam magamban, talán a tavaszi nap szépsége és szemérmessége miatt, vagy abbéli óhajom miatt, hogy a rossz nyelveknek ne adjunk alkalmat a szóbeszédre. Csak ennyit mondtam: „Verseid szavaiban és hajában botladoztam”, majd egy idő múlva hozzátettem: „Hamvainkra nem jácintot, hanem gyöngyvirágot szórnak majd.”

Múltak a napok, múlt az idő, a város felett évszakok váltakoztak, melyekhez ő ügyesen alkalmazkodott. Ám továbbra is keringtek róla és a nagy titkáról különböző történetek. Otthon különféle célra használható varrógépe volt, elemre működő ventillátora és kétliteres szódásüvege. Hat macskája volt. Hegyi füveket és saját haját szárította a padláson, hanglemezeket gyűjtött, és Bayer aszpirint szedett. Mindenről, amit átélt, minden tevékenységéről, még az otthoniakról is négy, vagy hat képecskéből álló képregényszerű „használati utasítást”, vagy „csináld így” sorozatot rajzolt.

Előfordult, hogy előzetes bejelentés nélkül, váratlanul elutazott az adriai tenger egyik szigetére, ahol egy kis kőháza volt, és onnan epedő, érzelemdús, rejtett erotikával teli leveleket írt, és arról sopánkodott, hogy a természet csúnyán kibabrált vele, mert szárnyak nélkül hagyta. Azt beszélték, hogy egy pirinyó kristálydobozban egy mozogni alig bíró, szelídgesztenye-színű lárvát rejteget, amelyet egzotikus illóolajakkal táplál, hogy egy Catalina nevű pillangó váljék belőle. Azt is állították, hogy beszélni szokott a lárvához, és évszaktól, napszaktól függően muzsikált neki, altatódalokat énekelt Közép-Európa nemzeteinek keveréknyelvén.

– A testét úgy használja, mint a kígyó – állította egy ember az 5-ös számú épületből. Akkor kezdtek leskelődni utána. Egy nyugdíjas férfi a kerületi Helyi Közösségből, és az a bizonyos férfi az 5-ösa épületből egy ilyes megfigyelés alkalmával feljegyezték altatódalainak és ráolvasóinak néhány szavát is, arra gondoltak, hogy ez esetleg segítségükre lehet a titok feltárásában. Egy kisvonalas füzet hátlapjára a „költészettől és parfümtől terhes levegőben” a következő szavakat és verssorokat jegyezték fel: „A szavak szépek voltak, dallamosak és bársonyosak, de éppenséggel nem mondtak semmit nekünk. Fejből megtanultuk őket: INTROVEANU, ANGYALGOMB, UZLIVANCA, POLZA, HÖRGÖLÉS, ESZTERNYÁK. A ráolvasók még különösebbek voltak, sámáni transzban kimondott varázsigékre emlékeztettek, és nem lehetett őket megjegyezni. De egy kis mondókát sikerült leírnunk, amely így hangzik: A PATIKUS MEGFOGTA A VELENCEI GALAMBOT HURRÁ FOGJUK MEG A TÖKÉT A NÉNI MEGFOGTA A GALAMBOT ERRE BEKAPCSOLTUK AZ ÁRAMOT A NÉNI ELSZÁLLT”.

A környéken mind jobban elterjedtek az ő nagy titkáról szóló történetek, amelyekhez varázslathoz, alkímiához fűződő szóbeszéd is vegyült. Ezekről már nyíltan is beszéltek. Egy helyi lap pedig egy nagy feltűnést keltő írást hozott le arról a bizonyos titokról. A cikk írója, még ha nem is tudta tényekkel indokolni feltevéseit, mégis furcsa sejtelmekre, csiklandós titkokra utalt, és ezzel további szóbeszédre adott okot. Azt rebesgették, hogy egy megkurtított nyelű söprűn lovagolt, egy kerék nélküli bicikliről is volt szó, meg egy kis piros buldózerről, ami a hasa alatt röfög. Ezek az állítások, amelyekkel ártani akartak neki, számunkra nevetségesek voltak. Azt is mondták, hogy körül van véve amulettekkel, talizmánokkal, és hogy a füvek, fák és felhők lelkében hisz, és hogy kuruzslással, varázslással foglalkozik, megidézi a szellemeket és a démonokat, meg hogy a madarak röptéből jósol, az állatok belsőségeiből, a nedves homokból, a meztelen csigák nyálkáiból…

Ahogy telt az idő, a gyanakvás egyre jobban befészkelte magát zsigereinkbe. Egyesek közülünk, azzal az ürüggyel, hogy irodalomtörténetből vizsgára készülnek, napokig turkáltak könyvespolcain a könyvei között, ott a kabbalával, a kaldeusi jóslatokkal foglalkozó írásokra, valamint az egyiptomi Seth istenségről szóló feljegyzésekre bukkantak, továbbá egy teli doboz ólomlemezecskére, amely a középkorban jóslásra, varázslásra szolgált. A hír hirtelen és gyorsan terjedt, akár a szégyen. A titokról minél hamarabb fel kellett lebbenteni a fátylat.

– Lehetséges, hogy egy boszorkány, de az is lehet, hogy egy költőnő van közöttünk – jelentette ki az 5-ös épületben lakó ember. A vasúti őr azt állította, hogy egy keserű füvekből készült teát ivott egy délután a költőnőnél, azóta minden nap pontosan délben ebéd előtt, egy hosszú, fekete hajszál jelenik meg a torkában, amit csak nagy erőfeszítéssel tud a nyelvével és ujjaival kipiszkálni a szájából. Teljesen elment az étvágyam, szinte semmit sem eszem, és napról napra fogyok – panaszolta ez a szerencsétlen, akinek sötét karikák voltak a szeme alatt és reszketett a keze. Beesett arcával, gerincéhez tapadt hasával Dürer a középkori keresztes katonákról készített rajzain és karcain látható gazdátlan kutyájára hasonlított. Aggódtam barátnőm miatt. Egy délelőtt a szabadkai Városháza előtt, amikor a levegő tele volt virág- és zoomorfikus motívumokkal, minden összeolvadt a zöld majolika szecessziós hangulatában, nyíltan megmondtam neki, hogy a nyilvánosság aggódik miatta, sok a találgatás, a téves megítélés, és hogy mindez tragikusan végződhet.

– A nyilvánosságnak jogában áll megtudni rólad az igazat – mondtam neki izgatottan (mi tízen a barátai voltunk a nyilvánosság).

Furcsán nézett rám, mintha nem is őszinte választ, hanem bizalmatlanságot váltottam volna ki nála, a szeméből közben egy kislány szemérmetlensége lövellt felém.

– Nem adom a titkomat és a mellemet a férfiaknak. Ha mell kell nekik, növesszenek maguknak, vagy készítsenek gyapjúból, vízből és zsírból. Az enyémet a kis vörös szopósaimnak őrzöm, az én kis piros buldózereimnek.

Azt beszélik, úgy elrestelltem magam, hogy belevörösödtem, dühösen legyintettem és szó nélkül távoztam. Én már nem emlékszem rá.

Újvidéken az Ifjúsági Tribün épületének halljában egy alkalommal különös kör alakú képződmény kezdett növekedni. Ez a gyenge, lécből és madzagból álló konstrukció fokozatosan plakátokból és falragaszokból készült papírburkot kapott, és mindez a meghitt otthon távoli szigetére, madárfészekre, dobra, barlangra vagy efféle hasonló allegóriára emlékeztetett, ahol az ember jól el tud rejtőzni a világ elől. Ott belül Ő volt, aki háziasszonyként raboskodik és elveszik a hétköznapok hínárjában. Ebbe a dob alakú zárkába becipelte otthonának kelléktárát: egy villanyrezsót, könyveket, tojást, kétszersültet, étolajat, nyugágyat, ruhákat, kvarclámpát, írógépet, rádiókészüléket… és azt a bizonyos rejtett dolgot. Mi legalábbis ezt gondoltuk.

A sajtó nagy pompával harangozta be a nagy performanszot, amelynek címe A SIKOLTOZÓ LYUK volt. Az újságírók az értelmiségiek választékos kifejezéseivel írtak az ego lemeztelenítéséről, az esemény esztétikai oldaláról, amelyet már-már mitikus dimenzióval ruháztak fel. A legszélesebb nyilvánosság szeme előtt született meg A SIKOLTOZÓ LYUK mítosza. Egyesek közülünk. Egyesek közülünk már tudtak a lyukról, számunkra ez már nem volt titok, a titok az volt, amit benne rejtegetett. Annak feltárása volt célunk, mert akkor megszűnnének találgatásaink és kínjaink, és az a sikoltozó lyuk pedig megszűnne képzeletünk csapdájává lenni. Türelmetlenül vártuk a titok feltárásának napját.

Az 5-ös épületből való férfi, a mágikus-misztikus környezetszennyeződés elleni aszkéta aktivistájaként csoportos látogatást szervezett az esemény megtekintésére. Elterjedt, hogy barátnőnk mimikrijének keretében valószínűleg vetkőzni is fog, ami – nagyon bíztunk benne – elősegítené a nagy titok feltárását, amit a szoknyája alatt tartogat.

– A titok a sikoltozó lyukba van rejtve – mondta sóvárgó szemekkel egy nyugdíjas férfi a helyi Közösségből.

Amikor megérkeztünk a Katolikus portára, az Ifjúsági Tribün épületében a nagy dob-építmény körül, amely kissé a berlini falhoz hasonlított, már elég nagyszámú, művészekből és más érdeklődőkből álló csoport gyűlt össze. Újvidék összes voyeur-je és onanizálója itt volt, és mi elvegyültünk közöttük. Golyóstollal, gyufaszálakkal, zsebkésekkel, csupasz ujjakkal és parázsló cigarettavégekkel szemmagasságban lyukat hasítottak, égettek, hogy leskelődhessenek, hogy kifigyelhessék mozdulatait, ahogyan alszik, olvas, főz. Ő nem látott semmit a kilyuggatott falragaszokon és a kéjsóvár szemeken kívül, amelyek tágra meredten várták, hogy megpillanthassák az eddig soha nem látott csodát, a sikoltozó lyukat és annak nagy titkát. Ezt a minden titkok titkát vártuk mi is. És amikor elérkezett az a perc, hogy vetkőzzön, elkezdett vetkőzni, de végtelenül lassú mozdulatokkal vetette le a ruhadarabokat, míg azokból egy nagy halom lett, és minél többet vetett le magáról, annál jobban fel volt öltözve. Végül egy magas nyakú fekete garbóban és fekete szűk hosszú nadrágban maradt és a hosszú vetkőzéstől fáradtan, kimerült gyászoló özvegyként roskadt a nyugágyra.

– Ennek a ribancnak hattyú kell! – jegyezte meg egy sapka nélküli vasutas, aki a látottaktól csalódottan elindult a POZORIŠTE büfé felé.

Egészen késő estig, az Ifjúsági Tribün lámpaoltásáig nem jöttünk rá a sikoltozó lyuk titkára. Barátnőnk egész nap a dob belsejében tevékenykedett; leült, felállt, olvasgatott és dudorászott, kifestette magát, evett, ivott, vetkőzött és felöltözött, de semmivel sem tudtunk meg többet a titokról, mint amennyit azelőtt tudtunk. Ezen az éjszakán a MAK 7 borozóban egy csoport verődött össze. Volt ott hangoskodás, cigarettafüst, káromkodás és otromba, erotikától túlfűtött és titokzatos javaslat. Kiábrándultan és leverten vedeltük a fröccsöket, köpdöstünk a padlóra, és próbáltuk elképzelni azt, amit nem sikerült meglátni. A sikoltozó lyuk titka felgerjesztett minden kemény szerszámmal bíró férfit közülünk, aki ezen az éjszakán keserű férfivereséggel szolgáltatott magának elégtételt, de amelyektől könnyen kinyílik a bicska, lúdbőrzik a bőr, és elvakulttá tesz az elragadtatásban. Kilencen ültünk az asztalnál (én voltam a hetedik), és sejtettem, hogy egyedül én tudom a titkot, de a többiek miatt hallgattam erről. Kint az éjszakát az ősz árasztotta el, szórta a faleveleket, kezdte megszűrni a muslincákkal teli és a törköly szagától bűzös levegőt. A csillagok ragyogóbbá váltak, és észak felől hűvös áramlat közeledett. A borozó asztalánál lassan egységes vélemény és egy fekete határozat körvonalai rajzolódtak ki: reggel a helyi Közösség előtt máglyára vetik, és boszorkányként elégetik, és amikor majd a tűz eléri a lyukat sikoly fog majd hallatszani – megszólal majd a lyuk, muszáj lesz sikoltania – és akkor elárulja majd a titkot is.

Nem tudom már, a bor miatt, trágár köpködésünk, vagy a megsejtett titok miatt, kiiszkoltam a borozóból, és hajnal hasadtával, amikor a virradat Pannónia felett ébresztgetni kezdte az ég boltozatát, elkezdtem szaladni a Vajdaság fővárosának utcáján. Az Almási templom felé szaladtam, hogy a fenyegető veszélyre figyelmeztessem barátnőmet. Sürgősen el kell rejtőznie, fel kell szívódnia. A tizennyolcas házszám előtt megtorpantam, nem kaptam levegőt, a légszomjtól eleredt az orrom vére, a folyó felől hajókört hallatszott, én meg az ablaka előtt álltam kihevülten.

A szoba félhomályában ők ketten üldögéltek az ágyon: barátnőm és Catalina. Amikor ez megpillantott, felsikoltott, riadtan összehúzta magát és úgy pőrén belebújt a kristálydobozba. A dobozért nyúltam, amelyben a szelídgesztenye-színű lárva tanyázott, de barátnőm elragadta előlem, és pizsamájában csúsztatta. És miközben a Catalina nevű lárva elcsendesülő hangon szólítgatta, barátnőm a pizsamájából egy kis piros buldózert húzott elő, mellére szorította és így szólt: – Erre a napra vártam, hogy előtted szoptassam meg a kicsikét.

Akkor ő a röfögő játékszerre szegezett zavart tekintetem láttán dudorászva elmondta, hogy ezzel a kis buldózerrel együtt írja költeményeit miközben szoptatja és babusgatja, és ez az ő nagy titka amit a sikoltozó lyukban rejteget.

Kisiettünk az utcára. A sarki trafikban vásárolt egy szép képeslapot, amely Újvidéket ábrázolta, és amelyiken a Miletić-ről készült szobor dominált. A Duna felé siettünk. Szaladtam mellette, de még így is alig tudtam vele lépést tartani. A Titó marsall híd és az Új híd között volt egy kis csoport pionírkendős gyerek, akik az idősek és a kisgyermekes anyák megsegítésével voltak megbízva, elindultak barátnőm felé, hogy segítenek neki nehogy beleessen a folyóba, de ő megköszönte a kis alkalmatlankodók szívességét, és a part szegélyén elővette a képeslapot, ránézett, és a szemem láttára szépen besétált a képeslapba. Zavaromban majdnem belestem a vízbe.

– Ez egy akció! Újvidék leeresztése a Dunán! – kiáltotta felém a folyó felszínén sodródó képeslapról a katedrális mellett a Vajdasági Írók Közössége felé haladva. Megállt a Miletić-emlékmű előtt, onnan még idekiáltotta, hogy hagyjam őt a képeslapban leereszkedni a Dunán.

A sétálók, a gyerekek, mindannyian a folyót bámultuk, hogy úszik le Újvidék a Dunán. Úszott a város és gyárak, A Sport- és Üzletközpont, a tv torony, a péterváradi vár az erődítménnyel együtt, és úszott, távolodott, eltűnőben volt arcának déli oldala felé.

Amikor teljesen egyedül maradtam a fákkal körülvett strand homokján, egyszer csak távoli röfögés hallatszott. A folyó túlsó partján, a szerémségi oldalon egy piros buldózer vájta a homokos talajt.


Az utazás


A szerkesztőnő tudatja, hogy Budapesten járt az üvegezőnő – A helyettesítő asszony Zebegényben – Egy titokzatos utazásról is szó van Kiskunhalas és Szabadka között – Egy szőke nő lúdbőrös emberi bőrt hímez – A bicikliülést jó mélyre nyomják a szőke nő fara közé – Csendélet halakkal – A herceg diesel lovon érkezik – Aladdin szeméremteste környékét leborotválják a Koszovó cukrászdában

Az üvegezőnő első levelére egy biztató hangú válaszlevelet írtam, afféle lelki elsősegélyt, amelyben megértésemről biztosítottam, és arra bíztattam, hogy írja ki magából mindazt ami bántja, írja meg élményeit, gondolatait, és amennyire időmből és tudásomból telik, elrendezem leveleit, gondozom kéziratait, valamint a mellékelt dokumentumokat, cikkeket, írásokat. Tapasztalatlan szerkesztő lévén nem tudtam, mibe bonyolódom bele. Tíz hónapja voltam a hetilapnál az irodalmi rovat egyik szerkesztőjeként, de egyre zavartabb és zárkózottabb lettem, elbizonytalanodtam, az üvegezőnő levélküldeményei pedig már teljesen elborították az asztalomat és az ablakpárkányt, magánéleti gondjaim miatt gyakran a sírógörcs határán voltam, és ezt a kollégák észrevették, ezért egyre furcsábban néztek rám. Éreztem, hogy ebből nemsokára nagy baj lesz.

A minap személyesen az üvegezőnő jött fel a szerkesztőségbe, és az asztalomra tett egy közepes méretű kartondobozt, amely leveleket, kéziratokat, fényképeket, újságcikkeket és orsós magnószalagokat tartalmazott. Azon a napon nem mentem be a munkahelyemre, ezért nem találkoztunk. Meglehet, gondolatban már készültem egy találkozásra, de örültem, hogy ez a találkozás nem most történt. Nem voltam rá felkészülve. Másnap, 1994. Augusztus 3-án a szerkesztőségben a Pest megyei Hírlap előző napi számát lapozgatva a következő írás címe ragadta meg a figyelmemet: A HELYETTESÍTŐ ASSZONY. …Az estre, melyre L. K. performanszát meghirdették, a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum melléképülete udvarról nyíló kicsi helyiségébe zavart asszonyka érkezik. Zavara okai: nem tud jól magyarul, alig bírja a csomagokat, amelyeket cipel, és neki kell jelentenie az egybegyűlteknek, nem jön, akire várnak, tehát a színésznőt, Katalint, neki kell helyettesítenie. Elhozta, amiket ő küldött. De el saját áruját is. nem érti, mi a kettő között a különbség. Mindent kirak, elénk sorakoztat. Dicsér. Magyaráz, küszködik a számáéra idegen nyelvvel, melyet azonban – erről többször biztosítja hallgatóit – szorgalmasan tanul. Jugoszláviából jött. Ha az már nem is létezik, mégis, tulajdonképpen onnét. Újságokat hozott, ottani híreket. Tárgyakat, melyeket Katalin, az újvidéki színésznő a szerepeiben használt. Látta az előadásokat, melyekben szerepelt, de nem értette őket. Nem tudja, mi a jelentése ennek vagy annak a tárgynak. De rábízták: itt van, tessék. Rendes, megbízható asszony. S zavartsága mögött valójában határozott is. Mindenről, amit bemutat nekünk, amit ajánl, biztonsággal kijelentheti, hogy az hasznos, jó. Neki tetszik, ő szereti. Szerinte érdemes megvenni. Megéri az árát. Amellett nélkülözhetetlen is. Csak Katalin helyettesítése nehéz a számára. De segítségül hívja. Újra bekapcsolja a kazettás magnót – melyről korábban általa kedvelt török népzenét hallgathattunk –, s onnét a színésznő szólal meg. Balladát mond az emberáldozatra épülő Déva váráról, a három árváról. S most már megjelenik ő maga is. Az asszonykáról lekerül a kendő, a jogging, a haja leomlik, fekete csipkeruhát visel. Mintha a falból szólna, mintha a föld alól szólna, fehér fátylak kötik gúzsba, fehér fátylak kötik be a száját. Hát ezért nem jöhetett. Ezért küldte maga helyett ezt az asszonyt. Minden asszony betöltheti a feladatot. Hogy szóljon. Ha akar. Ha igyekszik. Jogging van rajta, kendő. Mert megint felveszti ezeket, rá a fekete csipkére, a kibomlott hajra, és a sok holmit is összerámolja. Ideje mennie. Sziréna szól. Visít a sziréna. Siettében is azért valamiről még gondoskodik. A holmik közül a palack ásványvizet itt hagyja. A víz, tiszta víz, az nagyon fontos, már korábban is elmondta, most megismétli. Itt hagyja nekünk, nézőinek a vizet.” (N. A.)

Kibontottam a kartondobozt. Sejtettem, mi van benne. Kivettem néhány géppel írt oldalt. A szerző neve nem volt rajta. De az írásnak volt címe:

CSENDÉLET HALAKKAL

Hideg vasúti sínek a combjaim között. A POLÓNIA nemzetközi expresszvonat kitépte magát ölem ragadós sötétjéből. Piszkos, zöld tűk szurkálják a sötétséget a vasútállomás épülete felől. A hegekből a vonat utolsó kocsijának ablaküvegére ezt hímezték: KISKUNHALAS.

Hol vagyok? Mi történt velem? Rettenetesen fázom… Úristen, hiszen teljesen meztelen vagyok? Mi törtéééént veleeeem?… És ki ez a nő, aki itt fekszik mellettem? A sötétben nem jól látom az arcát, de olyan furcsa helyzetben ül, talán meghalt. Jobban szemügyre szeretném venni, de mintha megérezte volna szándékomat, mocorogni kezd. Előveszi retiküljét, keres benne valamit. Megtalálja. Lassú mozdulattal, figyelmesen befűzi a láthatatlan cérnát a láthatatlan tűbe és nyugodtan hozzálát a puha, emberi bőrhöz hasonló anyag hímzéséhez. Azt tapasztalom, hogy az a bőrszerű valami lúdbőrös lesz. Megborzongok. Hová tűntek ruháim? Meg kell találnom őket, vagy szereznem kell valami öltözéket, hogy leszállhassak erről a vonatról, amelyre nem tudom, hogyan kerültem, és feljelentést tegyek öltözékem eltűnéséről; bizonyítékként felmuatom majd a még birtokomban levő gobelint, amelyet E. A. Poe CSENDÉLET HALAKKAL CÍMŰ RAJZA ALAPJÁN KÉSZÍTETTEM. Megvan a ZENIT-B szovjet fényképezőgépem is, benne MAYA DEREN LÁTOGATÁSA.

A fényképezőgépet a nyakamba akasztom, felállok, a fülke padlóburkolata síkos, a levegő nedves és keserű. A tüdőmbe sűrű, sötét massza tolul. Az a nő pedig félig eldőlve, mintha aludna, és így álmában öltögeti azt az emberi bőrt…átlépek kinyújtott lábán, de nem mozdul. Minden bizonnyal vak, azért tud hímezni a sötétben is, és azért nem vette észre, hogy meztelen vagyok. De alig gondoltam ezt végig, a vonat füttyentett, és most lassan elindul. Kiröpülök a fülkéből, kitépem a vonat ajtaját, és leugrok a lépcsőkről, hozzávetőlegesen kétszáz méterre az állomás épületétől.

Egy nagy halom kartondoboz és hullámpapír tetején találom magamat. Dühös vagyok és szégyellem magam, amiért ilyen megmagyarázhatatlan helyzetbe kerültem. Ha mindez álom, akkor is már fel kellett volna ébrednem a hidegtől, meg a zuhanástól… Matatok. A hozzám ütődő tárgyakból arra következtetek, hogy egy hulladéktelepen vagyok. Székek, nedves matrac, elázott kartondobozok… hideg, ragacsos növényzet csavarodik bokámra, szívja csontjaim melegét. Hirtelen éles fájdalom nyilall bal sípcsontomba. Egy biciklipedál! Kitapogatom: egy férfikerékpár. Felülök rá UUUUUUUUUUHHHHHH!!! Soha ilyen kiéhezett valami nem markolta még meg a pinámat. Pedálozok. A kerékpár meglehetősen jó állapotban van. A tenyérnyi műanyagülés átforrósodott alattam. Nedves rongyai közül előmerészkedik a hold. Megállok, látom a holdfényben, hogy az a titokzatos vak nő áll előttem, elállja az utamat. Hosszú, szőke haja van, és a látásával sem lehet baj, hiszen ő is leszállt a mozgó vonatról, és most félreérthetetlen gesztussal a kerékpárra kéredzkedik. Bólintok. Magához szorítja fekete retiküljét, átveti lábát a biciklin, és szorosan mögém, a csomagtartóra ül. Megnyergelem a dögnehéz kerékpárt, és a sínek mentén elindulok vissza a vasútállomás hunyorgó épülete felé. A hold egyre húsosabb, a fűcsomók nyálkásabbak, a bicikliülés még mohóbban markolja a pinámat… én pedig… egyre nehezebben… kapok levegőt. Meggémberedett tagjaimban mégis megindult a vérkeringés. A levegő belülről korbácsolja tüdőmet. A nő hátulról átkarol. Ujjai közül, nyálkás, hideg fűcsomók lógnak ki. Megborzongok. Hirtelen megállok, ellököm magamtól a biciklit, a nő leroggyan a sárba. Gyors mozdulattal lecsavarom a bicikliülést, és amíg a sárban kúszva keresi retiküljét, felcsúszott szoknyája alól világító két fara közé jól benyomom neki. A nő megdermed. Én erősen megmarkolom a bicikliülést, és még beljebb nyomom. Erre vinnyogni kezd, és szürcsöli ujjai között a fekete fűcsomókat. Aztán négykézláb, magasra düllesztett tomporral, szétfeszített fara között félig lenyelt bicikliüléssel, állát és felsőtestét majdnem a földre szorítva, mintegy párducugrásra készen, hosszú szőke haját a pocsolyában húsos holdkaréjjal sulykolja.

Meggémberedtek ujjaim, elengedem az ülést, a nő mellé roskadok. Erre abbahagyja a sulykolást, és elnyúlik mellettem. Zihálunk. A hold gyöngyházfényűre borotválta a testünk köré csavarodott síneket.


***

Herceg diesel lovon


A vasúti sínek mellett elterülő két női testből pára száll. Az egyik test az enyém. Nyálkás bicikliülés dagad ki a mellettem fekvő nő combjai közül. Minden hihetetlenül kitapintható és világos. Érzem a nő ágyékának meleg tejszagát, hallom nyüszítését, érzem a kátrányos talpfák és a rohadt növényzet kipárolgását, még mindig érzem bal sípcsontomban a fájdalmat, amelyet a kerékpár pedálja okozott.

Az égbolt fejemre húzta sötét, kilyuggatott tollpárnáját. A szemem telefolyt ragadós, higanyos fénnyel. Szájpadlásom is tele van a keserű, ragacsos fénnyel. – Haza akarok menni ! – összerándul a gyomrom, öklendezem, kihányom a higanyfényt… HRRROOO … HRRROOO … HRRRAAA … HRRRAAA … Két macskaszem hunyorog bal felől. Felállok, bámulok a fény irányába; lehet, hogy egy farkas szeme, de az is lehet, hogy egy vadászkutyáé, hiszen közel vagyunk a jugoszláv országhatárhoz. A nő hangosan lélegzik, ő is a két mozgó fénypontot figyeli, és fényképezőgépen szíját rágja. Kiragadom szájából a szíjat, és hadonászni kezdek. A fénypont előbb két világító farkasszemmé, majd fokozatosan két reflektorfénnyé változik. Egyenesen felénk tart. Megáll előttünk.

A teherautóból egy bőrzakós, farmernadrágos férfi száll ki, és egyenesen felém jön. A szőke nő cuppogni kezd, most őt is észreveszi, és elindul a nő felé, de én hirtelen megragadom a bőrzakót: átvinne-e a határon? Megtorpan egy pillanatra, majd a Közel-kelet valamely nyelvén ilyesmit mond: – Másszatok fel!

Elhelyezkedünk a sofőr melletti ülésen, takarókba burkolódzunk, majd útitársnőm egy spanyol dalocskába kezd. Megigazítja haját a visszapillantó tükörben, amelyet éneklés közben összefröcskölt nyálával, retiküljéből két villanyszámlát vesz elő, és azokat orrom alá dugja. Mindkét számlán az én nevem áll: Novi Sad, ulica Save Vukovića 18. A másikon pedig: Novi Sad, ulica Solunska 9. Zavarba jöttem… Hirtelen nem jut eszembe, melyik az én címem… És hogyan kerültek ehhez a nőhöz ezek a számlák?… Kicsoda ez a nő?!

Most a teherautó lefékez egy kivilágított felirat előtt:

ÚTLEVÉL VIZSGÁLAT– PASOŠKA KONTROLA


***

Medúza-tutaj a koszovó cukrászdában


– Gyorsan visszajött Magyarországról – vigyorog rám az egyenruhás tiszt a sofőrfülke ajtajában. Bajusza jobb fele csárdást, bal fele kólót táncol. Elpityeredek.

– Elveszítettem az útlevelemet – vallom be megszégyenülten.

A csárdás erre megáll a levegőben, a kólót még járja. Rövid csend.

– Szerencséjére és felismertem magát – mondja elgondolkozva –, és megpróbálom elintézni valahogy.

Húsz perc múlva titokzatosan bebilleg a bajusz.

– Itt ez a bizonylat, ezzel átmehet. De máskor jobban vigyázzon a passzusára, durgarice!

Hálából le akarom fényképezni, de szerénységből, vagy a szolgálati fegyelem miatt nem engedi.

Elindulunk. Mindhárman éhesek és szomjasak vagyunk, de ilyenkor, persze, egetlen vendéglő sincs még nyitva. Az ÁBRAHÁM vendéglő pedig átépítés miatt zárva van. Ekkor megpillantjuk álmaink mesebeli házikóját, a mi igényeinket kielégítendő: egy elhanyagolt állapotban levő ház egy részét átalakították cukrászdává, a többi része jobb napokra vár. Az épület fő dísze ez a kivilágított kétnyelvű felirat: poslastičarnica KOSOVO – KOSZOVÓ cukrászda.

A bejárati ajtóhoz sietünk, de csalódottan tapasztaljuk, hogy zárva van. A bőrzakó ügyesen kinyitja az ajtót. Nem gyújtunk villanyt, a telihold teljesen megvilágítja a helyiséget. Négy asztal, székek, a pulton az üveg mögött a tálon néhány krémes és egy tepsi tele baklavával, az ajtón rövid, fehér vászonköpeny lóg, a falon pedig egy tükör és Titó marsall fényképe. Keressük, de nem találjuk a vízcsapot. Sofőrünk eltűnt a ház valamelyik zugába. Ledobjuk magunkról a sofőrkabinból hozott kockás plédeket, és elindulunk valami ruhafélét szerezni számomra.

Útitársnőm felveszi a rövid cukrászköpenyt és vihog.

– Indulhatunk a medúza-bálba.

– Talán a MEDÚZA-TUTAJRA? – helyesbítem a nőt, aki nyilván elvétette a híres festmény nevét.

– Miféle tutajra? Dehogyis tutajra! – suttogja felvillanyozódva. – Bálba! Medúza-bálba!

– Ünnepelsz valamit? – kérdezem, de ő tovább hülyül.

– Bálba! Bálba! – süvíti.

– Ne hülyéskedj, hagyd már abba! – próbálom komolyra fordítani a szót. – Még mindig nem árultad el, ki vagy és hogy hívnak.

Erre abbahagyja gyerekes táncmozdulatait, és haját igazgatva hozzám hajol.

– Én csak arra emlékszem, hogy a vonatban egy nő lefényképezett engem – mondta elcsitulva, és elindult a másik helyiség felé. – Arra is emlékszem, hogy döglött halakat ábrázoló gobelin volt nála – miközben ezt mondta, orrát a hal bűzétől befogta, és mintha fuldokolna, sietve becsukta maga mögött az ajtót.

Retiküljét itt hagyta, gyorsan átkutatom: egy borotva, fekete cérna, benne egy tű, útlevél. Hallom lépteit. Kiveszem a borotvát, és gyorsan becsukom a retikült. Bejön a sofőr farmernadrágjával és bőrzakójával. Nekem nyújtja ezeket.

– Alszik – suttogja, és a másik helyiségre mutat.

A zakó eltakarja combomat, majdnem a térdemig ér. A borotvát a zsebbe rejtem.

– Hozd ide a pultról a baklavát! – utasítom a nőt.

Lábujjhegyen belopakodunk a másik helyiségbe, ahol a mi Aladdinunk alszik egy rohadt matracon. Intek a nőnek, óvatosan megközelítjük a szuszogó férfit. A tepsiből a sűrű cukoroldatot lassan rácsorgatom vastag és piszkos lábujjaira, lábszárára, combjára, ágyékára, majd ágyékán a sűrű, bódító aromájú mohára, ahol izzadtság, sperma és vizelet szaga keveredik. A dió- és tésztatörmeléktől mind sűrűbbé váló szirupot a férfi fekete szőrrel borított mellén kenem szét. Aladdin e művelet alatt nem ébredt fel. Mindketten nyalni kezdjük a férfi testéről a szirupot. A szőkeség a férfi mellkasánál, én a lábujjainál kezdem. A köldökénél összetalálkozunk. A nő kitátjas, mutatja nyelvén a diódarabokat, kuncog, és jóízúen csámcsog. Lehajolok a köldökhöz, és tisztára nyalom az édes gyűszűt.

A sötét, göndör szőrzetnél megállunk. Vizelet és fahéj csípős íze a szánkban. Összenézünk. Előveszem a borotvát. A nő elragadtatással figyeli mire készülök. Néhány gyors, határozott mozdulattal megborotválom a mi Aladdinunk szeméremtestét.


5.

Szárnyasketrec


Az éhezőművész negyven napos rituális éhezése Budapesten a 9. Kerület egyik százéves épületének pincéjében – A költőnő Marseille-ből telefonál, a Kassák-emlékkiállításon lesz egy hangköltészeti produkciója – A szerkesztőnő elveszti munkahelyét

Én negyven napig éhezni fogok, mert ma negyven éves vagyok, és mert ez a végső határ. Behegesztenek ebbe a vasketrecbe, és többet nem törődöm a ti világotokkal. Lépésről-lépésre közelítek a halál felé, szembe fogok vele nézni, és ha megpillantom a tükörképemet, kilépek belőle sután. Képtelen vagyok olyan színjátékra, ami méltóan fejezné ki tehetetlenségemet és keserűségemet.

Hosszú fekete bőrkabátos, nyurga, nagyon rövidre nyírt, sötét hajú, fiatalos külsejű férfi mondta ezt átszellemült arccal. Valószerűtlenül világos, acélszürke szeme mélyén tejfehér üresség. Arcbőrének feltűnő sápadtsága egy lábadozó betegre emlékeztetett. Ám a belőle sugárzó derű, amely talán egy kifulladt eufórikus hullám utolsó lendülete is lehetett, egy túlhajszolt, fáradt, de rendkívül kifinomultan fejlett izomzatú férfiból áradt, és őmiatta jöttem ide, jugoszláviai magyar költőnő megbízásából. Állt a sovány férfi az ódon ferencvárosi pincehelyiségben összegyűltek előtt, a kesernyés mosoly időnként eltűnt arcáról, háta mögött a nagy vasketrec fölött és a jelenlevők fölött hatalmas, kifeszített, felfüggesztett, nyolc szirmú, ácsolt-ragasztott papírmasé sátor. A férfi folytatta:

– Miért böjtölök negyven napig? Azért, mer férfikorom delelőjére értem, és a világot így, amilyen nem tűrhetem tovább. A világunk-létünk szőnyegének két oldala van: a ragyogó, egzotikus szövésű élet, és a sötét, puritán szövésű halál. Mindkettőn járni kell, kannibállelkűvé válik, aki csak az egyiken áll. Én azt látom, hogy az évezred végen, közel és távol, mindenki az élet szövetét tapossa durván. És penészgombák ütötték fel fejüket az elmúlás anyagán. Holnapra elkopik ez a drága szőnyeg! Holnapra szétrohad a fél világ. Nem fegyverek és szemét el, hanem a kegyetlenség, gyávaság és mohóság.

Felismertem a férfit. A MERLIN klub-színházban tartott rendezvényen, a CINÓBERFESZT-en találkoztunk, ő szervezte az estet. Ő a TRICEPSZ művészi álnevet viselő jugoszláviai magyar férfi, akiről a költőnő beszélt ma nekem telefonon. A férfi nagyon kimerültnek és izgatottnak látszott.

– Az utolsó éhező sorsát Franz Kafka írta meg, én az ő nyomdokaiban haladok. Kafka művésze azért éhezett, “mert nem talált ételt, amely ízlene” neki. Én azért, mert találtam ÉLETET, ami ízlene.

Szünetet tartott, és körülnézett. Hatvanan lehettünk. A titokzatos mosoly újra megjelent arcán. Szemének tejfehér kútjába egyenként szippantott be bennünket. Amikor találkozott tekintetünk, úgy éreztem, hív, vezekeljünk együtt szemének opálszínű ürességében. Egy zen-mondást idézett, ami arról, hogy miközben bármely pillanatban elfogadjuk a halált, sohasem választjuk azt. Végül hallgatási fogadalmat tett, és bement a ketrecbe. A ketrec padlóján ZAZEN meditációs pózba helyezkedett.

Jött egy ember szerszámokkal, hegesztőpisztollyal, védőszemüveggel, és helyükre hegesztette a hiányzó vasrácsokat. A hegesztőpisztolyos ember fázós őszi darázsként kapaszkodott meg az óriás papírhártyává száradt kamillavirág kidudorodó vasrácsbibéin. A hatalmas virág pergamenszirmait a pince hosszúkás mérete két oldalt összezsugorította, és fejünk felett, így, félig kitárulkozva várta, hogy a hegesztőpisztolyos darázs kékesfehér fénylövedékével megtermékenyítse virág-lényegét.

A hegesztőpisztoly vakító fénye miatt lehunytam a szemem, csak a jellegzetes, édeskés bűzt éreztem. A füstről eszembe jutott a férjem, a hegesztés idegesítő süvítéséről pedig a munkahelyem.

– Marseille van a vonalban – szólt át a gépírónő a szomszédos szerkesztőségi szobából –, egy nő keresi, magyarul beszél, de nem mutatkozott be.

Sietősen befejeztem az előzőt telefonbeszélgetést, és átmentem a másik telefonkészülékhez.

– Levelek Haitiból?… Nem… nem… Jacqusről szólnak?… Nem, asszonyom, sajnos nem emlékszem ilyen versekre… Szóval nem Haitiból? A mai nap folyamán megkeresem ezt a kéziratot – válaszoltam tanácstalanul.

– H á á t i. . . z s á k!  Hátizsák! – könyörgött a női hang a zsinór túlsó végén. – Katalin vagyok, Jugoszláviából, de most Marseille-ből beszélek, ért már? – tagolva ejtette ki a szavakat, mintha egy kisgyerekhez beszélne. Majdnem gügyögött is hozzájuk. A költőnő hangja végül ingerültté vált.

Igen, értem, szabotázs – ismétlem óvatosan –, nem szabotázs, bocsánat… szabás… minta… szabásminta, hímzésminta – ismételgette a számomra teljesen idegennek tűnő szavakat. Végre eljutott a tudatomig, hogy a nálam hagyott hátizsákjában vannak azok a bizonyos szabás- és hímzésminták, amelyek a költőnő hangkölteményeinek partitúráját tartalmazzák. Elmondta még, hogy a Jugoszláviát sújtó zárlat ellenére, nagy nehezem sikerült kijutnia Franciaországba, és Kassák emlék-kiállítás megnyitója alkalmából lesz egy hangköltészeti produkciója, ezért van szüksége a nálam hagyott partitúrákra. Kiváltképp a CSENDÉLET HALAKKAL című gobelin mintája kellene. Lelkemre kötötte még, hogy ma este feltétlenül menjek el a Tricepsz álnevet viselő barátjának performanszára, aki negyven napos böjtbe kezd Budapesten egy ferencvárosi pincében.

A pincéről – melyet, mindkét világháború alatt menedékként használtak a lakók – még nem alakult ki képem. Nem tudtam tájékozódni benne. Gyér világítás, mindenütt lefejtett vakolattörmelék, és volt egy hatalmas homokrakás, amely egy egész helyiséget embermagasságig betöltött. Sok minden a pince-rendszerben folyó munkálatokra utalt.

Le kellett hajolnom, majdnem kúszva jutottam ki a szárnyak langymelege alól. Az ószláv zsoltár alatt kibotorkáltam abba a helyiségbe, ahol az előbb még néhány jugoszláviai magyar fiatalember ásta be magát lövészárkába, önnön sírjába, mialatt szerb vezényszavakat, partizán parancsnokok és képregényhősök neveit kiáltozták egymásnak.

A lefejtett, dohos vakolat, a hegesztés szagát és az indiai füstölők illatkeverékét vittem ki az utcára magammal, amit az Üllői úton nyargaló szél sietősen kimosott belőlem, mintha egy tasak filteres tea lennék, amit egy fekete kabát tart össze.


6.

Holdfény által homályosan


A szerkesztőnő álma a már régen elhunyt anyjáról – A munkanélküli szerkesztőnő szakmai átképző tanfolyamra jár, és lefekvés előtt belehallgat névrokona rádióinterjújába – elmélkedés a házasságról – szeretkezés holdfény által homályosan – A szerkesztőnő hajnali álma.

Éjfél körül lehet. A szőke énekesnő, Madonna show-ja már véget ért a televízióban, a műsor sugárzását is befejezték. A TV képernyője tündöklő szürke síneken robog, szikrahajtűk pattognak a síneken. Kikapcsolom a készüléket. A másik szobában férjem egyenletesen, halkan horkol. Nagyon fáradt vagyok. Az a kevés szundikálás tévénézés közben azért valamelyest felfrissített, bekapcsolom a rádiót: „…olyan érzés ez, mintha az utolsó krónikás szerepét vállaltam volna magamra; tudósítani egy süllyedő atlantiszi világból egy talán soha meg nem születő, jövendő világnak. Ilyen küldetés-illúzióval még ki lehet bírni egy ideig…” – mondta tagoltan a női hang, aki nagy távolságból beszélhetett a rádió hullámhosszán. Egy kellemes basszushang szólalt meg a stúdióból: „Ezt önmaga vigasztalására mondja, ugye? Kissé romantikus vállalkozásnak tűnik ez manapság, és ön még nincs abban az életkorban, hogy az eseményektől félrevonuló, szemlélődő krónikásként élje meg a történelmet.” „Itt nincs jövő számomra. Nincs esélyem, tehát aktuális vagyok.” – mondta a nő a számomra valahonnan ismerős gondolatokat. „Ez azt jelenti, hogy nem érdekli a jövő?” – kérdezte a műsorvezető. „Én, aki mindig ötven év előrelátásával, a jövőben való hit erejéből merítettem lelkierőmet a megmaradáshoz ebben a sivár, visszhangtalan vidéki környezetben – most nekem egy szikrányi hitem sincs jövőt illetően. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, fanatikus megszállottsággal építem a múltamat. Igen, a múltamat építem, nem a jövőmet, mint azelőtt tettem. A múltat igyekszem megörökíteni, egy utolsó jelet szeretnék hagyni magamból és mindabból ami fontos volt nekem. Rendbe szeretném tenni gondolataimat, érzéseimet, mielőtt teljesen eltompulnék, kiégnék ebben a légüres térben.”

Most már felismertem, hogy az ismerős női hang a jugoszláviai magyar költőnő, a névrokonom hangja, és vele beszélget telefonon a rádió éjszakai műsorának vezetője.

– Találkozik-e barátaival? Vannak-e még barátai? – kérdezi.

– A régi barátok elkerülik egymás tekintetét. Társaságban kerülik a provokatív témákat. Az emberek gondterhelten, szemlesütve járnak, egymás agyát fürkészik, számon tartják, ki, melyik politikai pártnak tagja. Sokan strucc módjára homokba dugják fejüket, ivásba vagy alvásba menekülnek abban a reményben, hogy egy szép napon fölébrednek ebből a szörnyű álomból. Ez már felülszárnyalja a félelem érzését, ez már maga döbbenet, hogy a hihetetlennek tűnő katasztrófa, a legnagyobb képtelenség bekövetkezhet. Döbbenettel nézzük ezt a sötét, hatalmas örvényt, a kozmikus fekete lyukat, amely egyre nagyobb szívóerővel söpör magába mindent, ami a tisztességet, az emberi méltóságot, az őszinte barátságot jelentette. Európa is döbbenettel és tehetetlenül nézi ezt a mindent magába szürcsölő örvényszörnyeteget. Pedig mindez ismerősnek tűnhet Európának és nekünk is. Volt már ilyen a történelemben, mégsem okultunk belőle. Annyira hihetetlennek tűnik mindez, hogy azt hisszük, azt szeretnénk hinni, hogy ez itt, nem velünk történik, velünk ez nem történhet meg.


– Tessék, foglaljon helyet! – s a mellettem levő üres helyre mutattam. Az a nő már jó ideje az üvegajtónak támaszkodva áll a Balkán-expressz másodosztályának folyosóján. A kupéban négy jugoszláv, két lengyel utas és én. Ők Lengyelországba utaznak, én pedig Budapestre gyöngyház-szegekért, meg a CSENDÉLET HALAKKAL gobelin-mintáért, amely csak Magyarországon kapható, és Jugoszláviában most nagyon kelendő. Egy gyöngyházszegecses tükörkeretet is szeretnék ott vásárolni, hogy azt odaajándékozzam kedves jó barátomnak, a szabadkai képkeretező kollégámnak, aki egyben jó ismerője a jugoszláviai és magyarországi művészi köröknek, és aki mostanában nyitotta meg saját kávézóját a Városi Könyvtár mellett. A kávézó neve IZBEGLICE – MENEKÜLTEK olvastam a megnyitójára szóló meghívóban. Akkor támadt az az ötletem, hogy sürgősen elugorjak Magyarországra bevásárolni, és közben felkeressem azt a néhány barátomat, aki még nem emigrált onnan. Nagyon megfogyatkoztak barátaim és ismerőseim is mostanában, vagyis a hetvenes években. Egyesek kivándoroltak (főleg illegálisan), mások a másvilágra költöztek (önkezűleg is).

Újra az üres helyre mutatok. Az a nő feltehetőleg nem lát engem. A nyugati eget kémlelem, az égen a szanaszét szétszórt borsószemeket. Kettős expozíció. A nő lassan a kupé ajtaja felé fordul, arcával gyengéden megérinti az üveget, nyugodtan, merőn néz rám, gyöngyházfényű borsóraj csorog le sápadt arcáról. Így, elmélázó, de derűs arckifejezéssel lefotózom régi szovjet ZENIT-B fényképezőgépemmel… Úristen, de hiszen ő Maya Deren! Hogy is nem ismertem fel korábban! Hogy nem éreztem meg a Subotica-Kelebia sötét folyosóján az Észak felől felénk gördülő titokzatos golyóbist! Ő az, személyesen a SZIBÉRIAI MACSKA, az új amerikai film megteremtője, a MESHES OF THE AFTERNOON, ő maga borítja rám gyöngyházhálóját, és én leveszek benne. Az expressz vonat mintha kiszakadt volna a testemből, Észak pehelyfelhőjeként rohant nélkülem, üvegszemekkel szórja be a nyugati látóhatárt. Ő, a földöntúli szépségű FEKETE GÖMB! Ez tehát, a MAYA DEREN LÁTOGATÁSA gobelin-minta.

– Jöjjön be, itt melegebb van – unszolom gesztikulálva, amikor tekintetünk összetalálkozik. Elmosolyodik, és lélegzetével megolvasztja a gyöngyházfényű borsószemeket az ajtóüvegen. Ekkor nagy lendülettel az ajtó felé dobom a sötéten izzó golyóbist, amelyet eddig a kabátom alatt szorongattam. Útitársaim meglepődnek, szörnyülködve kiáltanak fel: – Ne! De már késő. A DÉLUTÁN HÁLÓI rájuk hull, őket is rabul ejti. Most már ők is azt látják, amit én: az üvegajtón kettős expozícióban Madonna, az énekesnő, és a Szűzanya!

Erős kopogatás a kupé ajtaján: – Jó estét! Útlevél és vámvizsgálat. – Felmutatom útlevelemet, Benne, a nevem helyén, a legnagyobb meglepetésemre ez áll: Eleonora Derenkowski, Kijevben született. A bőröndömben egy andalúziai kutya volt. Akik beoltották: Carole Schneeman és Andy Warhol. Vallása: woodoo. Tagja a Timespace-Spactime-nak.

Időközben a fekete folyó óriási fényképezőgéppé változott, villogó vakujától egy szempillantás alatt kifakult és eltűnt a vámtiszt, a nő, az utasok – majd áthatolt az ajtón, és eltűnt a folyosó mélyén.

7.

Ötórai tea


Az üvegezőnő megérkezik a Kínai piacról – Egy újvidéki asztrológusnő Jugoszláviára és a harmadik világháborúra vonatkozó jövendölései – Az üvegezőnő és Madonna szabadkán Alan Ford képkeretező műhelyében – WANTED EX GROUP BOSCH+BOSCH – Pörkölt svábbogárszag és svábbogárból szőtt élő függöny – Fagyott csótánycsillagok


***

– Tegye fel, és pihentesse meg a lábát – mondtam kifelé menet a szobából –, rögtön hozom a teát, az majd felmelegíti. – azzal kisiettem a konyhába. Férjem elment hazulról, feszélyezetten érzi magát az üvegezőnő jelenlétében. Az üvegezőnő bizonyos új színt hozott az életembe, és ez nemigen tetszik neki. Még szerencse, hogy nem találkoztak össze az ajtóban, mert a nő a megbeszélt időnél korábban állított be három hatalmas táskával, melyet a „kínai piacon” vásárolt holmival degeszre tömött meg. A fáradtságtól majdnem összeesett a küszöbön, kabátja, cipője át volt ázva, ajka szederkés volt a hidegtől.

– Egy kis rumot is teszek bele – szóltam ki a konyhából.

– Köszönöm, az nagyon jó lesz – és már jött is felém, hogy segítsen vinni a teát, süteményt és a csészéket.

– Még csak négy év borzalom – monda mentegetőzve. – Még csak négy évig kell kibírni.

Értetlenül néztem rá.

– Még négy évig tart a háborús helyzet – folytatta mentegetőzést –, ezt egy újvidéki asztrológusnő jövendölte. Ez a nő 19991-ben állította, hogy Szerbia a Bak jegyében született, és most a Neptunusz és az Uránusz jegyében áll, ami a hamis értékek felszínre törését, a háborút, a kábítószer tömeges élvezetét jelenti. – Kényelmesen hátradőlt, lábát felrakta a szemközti székre, majd apró, gyors kortyokban kiitta teáját. Újratöltöttem csészéjét. Hálásan rám nézett, és folytatta.

– Azóta három év telt el, és minden szava bevált. Azt is állította, hogy a Bak 1998-ig tartózkodik az Uránusz és a Neptunusz hatása alatt, tehát még négy év borzalom vár ránk. Nemcsak hogy a háborús kedélyek nem csillapodnak addig, de még számolnunk kell a nincstelenséggel, az éhínséggel is.

– És mindezt a csillagokból olvasta ki az a nő? – kérdeztem kételkedve. Az üvegezőnő megértőn mosolygott hitetlenkedésemen, majd teljes meggyőződéssel mondta.

– Amikor Janja, így hívják az asztrológusnőt, elkészítette Jugoszlávia horoszkópját, párhuzamot vont a Biblia idevágó részei, Nostradamus és mások jövendölései, elsősorban a tarabići látnokok jóslatai között.

– Ők Közép-Szerbiában élő, Užice környéki asztrológusok és látnokok. – Itt elakadt, mint aki megbánta, hogy többet beszélt a kelleténél, de nógatásomra folytatta. – Nostradamus megjósolta, hogy a század végén Dalmáciában, ezen Jugoszlávia értendő, sok vér folyik. – ivott a teából, majd csillogó szemmel tovább beszélt. Most vettem észre, hogy zöldesszürke szeme van. – A Neptunusz jegyéből a Bak kilép 19996-ban, akkor majd esetleg a háborús összetűzés enyhülésére számíthatunk, de a jólét csak 1998 márciusa után következik.

Megevett egy kókuszos süteményt, közben fürkészve nézett rám, mintha azt fontolgatta volna, beavasson-e további titkaiba. Újra ivott, majd lehunyta szemét. Nem szóltam, nem akartam erőltetni a témát, feltételeztem, hogy nehezére esik erről beszélnie. Egy perc után, még mindig lehunyt szemmel, megszólalt: – Azt is mondta ez a Janja, hogy a jólét eljövetele után Szerbia területén majd béke honol, a tarabiči jósok szerint még a harmadik világháború sem érezteti majd a hatását.

– Mikorra és milyenek jövendölték a harmadik világháborút? – kockáztattam meg a kérdést.

– Nostradamus megjövendölte, hogy amikor 1999-ben kitör a harmadik világháború, az égből fog valami leereszkedni. A harmadik világháborút a természet megsemmisítése, ökológiai kataklizmák előzik meg. A jelenkort az Armagedon és az Apokalipszis négy lovasa a halál, Az Éhínség, a Betegség, és a Háború korának nevezhetjük. A Biblia alapján megjövendölték, hogy most indulnak akcióba. Jugoszlávia az elmúlt évtizedekben az isteni kegy jegyét viselte, most az isteni büntetés zúdult ránk, állítja Janja, és sorsunk, hogy az új Krisztus megszületése után ismét az isteni kegyben részesülünk.

Még mindig nem nyitotta fel szemét. Arca megnyugodott, a testét elárasztó melegtől ellágyultak vonásai, természetes vékony szemöldöke, rövid szempillája volt, szemét barna ceruzával húzta ki, közepesen hosszú, barna haját hátul egy díszcsattal fogta össze. Most alig látszott negyven évesnek. Valami átszellemültség nemesítette meg szabálytalan, de érdekes arcvonásait.

– Nostradamus, a biblia, de a tarabići jósok is megmondták, hogy megjelenik az Antikrisztus, emberi alakot 1936-ban öltött, és most térségeinkben munkálkodik. Az új Krisztus Szerbiában születik meg, hogy mikor, az titok, de nagyon közel az idő.

Itt elakadt, láthatóan kimerült a beszédtől. Felnyitotta szemét, és amint meglátott engem, zavarba jött, és újra megjelentek arcán az apró, ideges rángások. Hogy ezt leplezze, öntött magának teát, és a szokásos, apró, gyors kortyokban szürcsölni kezdte. Egy ideig szótlanul ültünk. Aztán felálltam, hogy a konyhában szendvicset készítsek. Amíg a kenyeret szeltem, eszembe jutott az újságcikk, amely a helyettesítő asszonyról szólt. Kíváncsi voltam, van-e köze ehhez a történethez, ő volt-e Zebegényben a költőnő helyett? Eltökélt szándékom volt, hogy ezt megkérdezzem tőle.

Mire visszatértem, fejét oldalra billentve, elaludt. Ölében és körülötte a szőnyegen, írógéppel teleírt papírlapok hevertek szanaszét.


***

Már régen elhagytuk a KOSZOVÓ cukrászdát és a enne alvó Aladdint, akinek leborotváltam a szeméremszőrzetét amíg aludt. Madonna szótlanul, fázósan, de kitartóan caplatott mögöttem Szabadka hajnaltól ragacsos utcáin. Régi barátom, Alan Ford képkeretező és üvegező műhelye felé vettem az irányt. Hát persze, gondolhattam volna, hogy hajnali ötkor még nem nyitott ki, ezért kénytelen voltam egy kissé erőszakosan igénybe venni vendégszeretetét. Amikor beértünk, útitársnőm nedves, szőke hajából csavarni kezdte a vizet. Mindketten vacogtunk a hidegtől és a fáradtságtól. Gondoltam, nemsokára megérkezik a barátom, akkor majd elmondunk neki mindent, addig pedig engedjük át magunkat e gyöngyházfényű tükrös szoba csodáinak és rejtett áldásainak. Izgatott vagyok, mintha a lopott gyémántpókkal a torkomban rajtakaptak volna. Először is egy kis mellékhelyiségbe indultam, amely raktár és teakonyha egyben. Bekapcsoltam a villanyrezsót, feltettem teavizet, és kikészítettem két csészét. Megtaláltam a teát: EARL GREY filter tea Compack Budapest. A vízcsap fölött MENEKÜLTEK című megnyitójára szóló meghívó. Az egyetlen ablakot egy fekete plakát fedte be, amelyen nagy, fehér betűkkel ez állt:

WANTED EX GROUP BOSCH+BOSCH

Alan Ford

Art Lover

Ladik Katalin

Kerekes László

Csernik Attila

Szalma László

Ante Vukov Lupus

Döbbenten bámultam a plakátra. Hogy került ide az én nevem? Miért köröznek, hiszen nem tartozom semmiféle csoporthoz, de még BOSCH gyártmányú háztartási készülékem sincs, kivéve a kétütemű TRABANT autóm két gyertyáját. Irtózattal gondoltam arra a lehetőségre, hogy egy titkos politikai szervezet… úristen… brrr…

A villanyrezsó felől furcsa égésszagot éreztem. Gondoltam, a rárakodott por pörkölődik. Úgy látszik, a barátom mostanában nem főzött kávét, sem teát… Régen találkoztunk, azóta leszokhatott a kávéról, és hát sok minden történhetett az ő életében is, akárcsak az enyémben. Undorító volt a szag, a gyémántpókot kiköptem a számból. A pók csillogva remegett a poros padlón. Az átható szag marni kezdte a torkomat. Köhögnöm kell. A rezsóra nézek: a piros bögre pattog. Közelebb megyek. A bögre színig van valami fekete masszával, amely bugyborékol és hólyagzik. Még közelebb megyek. A fekete buborékok – s v á b b o g a r a k ! A rovarok hisztérikusan köröznek a zománcozott bögre falán, az ügyesebbek kiugrálnak, hogy ne pörkölődjenek tovább, és élő, falánk gyújtózsinórként sisteregve csorognak le róla, egyenesen a kisasztalra. A teásbögréből megszámlálhatatlan csótány menetel a fehér asztalterítőn felém, elszánta, hogy halálfélelmükben rám vessék magukat! Az iszonyattól mozdulni sem bírok. Az ajtó! Erőt veszek magamon, és az ajtó felé fordulok. Az ajtón – akárha légyriasztó nyári függöny, vagy rajzó méhek alkotta nyüzsgő rovarfüggöny – svábbogárból szőtt sűrű, áthatolhatatlan és éhes élőfüggöny, amelyen keresztül világos foltokban láttam, sejtettem Madonna elképedt és dühös arcát.

Délután öt óra van, de már teljesen besötétedett. Az üvegezőnő még alszik. Egy óra múlva indulnunk kell egy nagyszabású összejövetelre a sportcsarnokba, ahol egy világhírű üzleti hálózat sikeres üzletembereit láthatjuk és hallhatjuk, amint önmagukról és az üzletről, a vállalkozásokról beszélnek, ugyanis még teljesen homályos előttünk, miről van szó. Az üvegezőnő meg volt győződve, hogy nekünk való munkalehetőség, mert ezt egy újvidéki ismerősétől hallotta, aki névrokonommal együtt az Újvidéki Színházban dolgozott, és nemrég áttelepült Magyarországra, hogy üzletasszonyként új életet kezdjen. Ez a nő tegnap is, ma is elkísérte hozzám az üvegezőnőt. Ugyanis együtt voltak a „kínai” piacon, olyan lelkesen beszélt nekünk erről az üzleti vállalkozásról, arca sugárzott, szeme csillogott, hogy gyanakodni kezdtem: talán nem is munkalehetőségről, hanem egy vallási szektáról van szó. Na, mindegy, majd kiderül. Azért is nyugtalan lettem, mert hátha megint olyasmibe kezdek, amit ellenezni fog a férjem. Szinte mindent megvet, amivel foglalkozom, és mindenkit, akivel kapcsolatba kerülök munkám folyamán. Most is lelkiismeret furdalásom van, míg az üvegezőnő (vagy a költőnő?) szétszórt lapjait rendezgetem és olvasom.


8.

Köldöknézés az avidjában


Köldöknézés magyarkiskegyed módra – Nem minden papsajt, ami a Multi Level Marketing terem – madonna gyöngyházfényű felhőkön, véres mikrofonnal álkapcsa között – Mi a zuhogás ha fájdalom – Egy kis statisztika a nők orgazmusáról.

Amióta a képkeretezőnő megjelent életemben, sok minden megváltozott. Névrokonom irántam tanúsított határtalan bizalma meghatott és lekötelezett. De bármennyire is fáradságos munka volta nálam hagyott leveleinek, dokumentumainak rendezése, ez a foglalatosság nagyon érdekes tapasztalatot és furcsa változást hozott az életembe. Fontosnak tartottam, hogy ezeket a zilált írásokat valahogy elrendezzem, gondozzam, olykor nem tudtam eldönteni, ki írta őket: a képkeretezőnő, vagy a költőnő.

Gyalog mentünk a keleti pályaudvarra. Budapest piszkossárga éjszakai égboltja zuhant ránk. Az üvegezőnő mögöttem kullogott, és nagyon áttetszőnek látszott. Most vettem észre néhány kisebb heget a homlokán és bal arcán, amely égési sebekről árulkodott.

Éjfél előtt értem haza a keleti pályaudvarról, és amilyen csendesen és gyorsan lehetet, a jéghideg ágyba bújtam.

A hidegtől sokáig nem tudtam elaludni. Dideregve felkeltem hogy megigyak egy pohár vörösbort.

Amíg iszogattam, lassan megjelent előttem az újvidéki költőnő akit legutóbb, egy évvel ezelőtt láttam itt Budapesten, egy téli estén, a Merlin színház öltözőjében, amint harminc centiméterre egy pingpongasztal fölött lebegett a teste, és eszembe jutott az a verse is, amelyet akkor versrovat szerkesztőként nem volt szándékomban közlésre javasolni, mert túl szikárnak, lekopasztottnak, helyenként anakronisztikusnak tartottam. Most így újraolvasva, szinte fáznak, dideregnek a sorok:


Mi a zuhogás ha fájdalom

A vonat jó

egy évig fába nő

nem ír verset.

A köröm fekete

beletörik az égbe

nem ír verset.

A tenger jó

szigetet horgol

nem ír vonatot fát

fekete körmöt betört eget

csak zuhogást.