Lovas Ildikó

Via del Corso

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.

Uram: itt az idő. Dús volt a nyár.

(Rilke: Őszi nap)

Zöld zsalugáterekre ferdén tűzött a nap, amikor sétáltam. Az omló házak falát Vespák tartották, azok az alacsony és mindenhová beférő robogók. Egy asszonnyal sétáltam. Zöldségek sütésére alkalmas speciális edényt keresett és kanalakat a néhány hónappal korábban megvásárolt kések mellé. De pulóvert is szívesen vett volna, finom és nőies holmit őszi kosztümhöz. Nem is sétáltam, kódorogtam mellette, cserép-szerű volt bennem a kétségbeesés, ahogy fölnéztem a zöld zsalugáterekre, beleütköztem a robogókba. Cserép-szerű: ripityára töréssel terhes hajszálrepedések.

A zsebemben nem volt semmi pénz. Pontosabban csak annyi volt, amennyiből vehettem volna egy esernyőt és ihattam volna egy kávét. A kikötőben ültem volna le az apró csésze mellé. Az asszony, aki mellett bekódorogtam és megismertem minden üzletet, a legjóindulatúbb és legegyszerűbb emberek közé tartozik. Úgy éreztem magam mellette, akár egy kiszáradt szájú, otromba medve. Megrepedtek lépéseimtől a falak, ha megrepedhettek még jobban.

Azt mondtam: szeretnék venni egy esernyőt és beléptem egy könyvesboltba. Megfogtam, megsimogattam egy olasz Márait, kemény borítójú könyv volt, egyetlen ismerős érintés abban a nyári délutánban. Aztán harminc percet álltam a legforgalmasabb és igen híres áruház előtt, ahol edények halmai, kések és kanalak hegyei közt útvezetőnőm vásárolt. Jött egy rendőr. Szép, fehér egyenruha, leírhatatlanul csinos sisak-kalap, ruganyos léptek, negyven évvel ezelőtti mozi.

Nem jutottam el a kikötőbe, de miután sikerült egy kiváló, nyeles és nem füles edényt, egy napszemüveget és más apróságokat venni, kanyaroghattunk keveset. Akkor láttam néhány táblát, az egyik mellett meg is álltam, mondtam az ismerős asszonynak, ha most volna nálad fényképezőgép, megkérnélek, kattintsd el, aztán otthon ráírnám: Visszafelé úton megszületett a ripityára törés, amivel a délutánban terhes volt bennem a kétségbeesés.

Így végződik egy nagy nyár: megérintettem egy könyvet, láttam egy útjelző táblát és nincs esernyőm, pedig ilyen szárazság után biztosan esős lesz az ősz. A tikkasztó nyarakat csúf őszök váltják.

Hát semmi szándékom nem volt erre a napra, felkészületlenül ért, pontosan tudtam már, ahogy néztem azt a szép szál rendőrt. Fiatalabb, ha lennék, karcsú, barnára sült lány a nagy és híres áruház előtt, vagy idősebb úrinő – amire készülök, titkon de határozottan, néha már illatát is érzem magamon: birs –, rendjén volna ez az olaszországi délután, a zöld zsalugáterek csendje és a robogók zsivaja, de most nem, éppen most nagyon nem. Mert ha kerülöm is, ott gunnyaszt bennem az az átkozottul pontos, ismeretlenekkel teli mondat: hűség önmagunkhoz. Milyen könnyű lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ez jutott eszembe, kezdett gunnyasztani bennem a (háziasszonyok álma) áruház előtt, ahogy a rendőrt néztem. Bal lábam térdben meghajlítva döntöttem a repedezett falnak, kimenekültem az áruházból. Nem azért, hogy nem találtam érintgetni valót: jól zárható üvegeket kukoricapehelynek, érdes falút kávénak. De megint rám akadt egy öregasszony, engem mindenütt megtalálnak, minden helyen és alkalommal, gyanítom: rám várnak félig vak, máskor süket, fájós lábú vénasszonyok, és néha oly nehéz nekem a sorsuk. Így történt az áruházban is, nem is vettem észre, annyira picike volt, az ingem rántotta maga felé, hogy mondjam már meg, mennyibe kerül a teaszűrő, mert nem látja. Ujjaimmal mutattam. Nem süket, mutatta-mondta, mondjam nyugodtan, de én nem tudok olaszul, tagoltam legkedvesebb menekülés előtti hangsúlyommal, és újra mutattam, hogy 2360 líra.

Megsimogatott. Lágyan hozzám ért egy trieszti idős hölgy. Gyorsan kimentem, akkor jött a rendőr. Felkészületlen vagyok. Nem akarom ezt a napot, ezt a délutánt. És ismét a régi nóta: elindulni, gyalog akár, menni a határnak, Postojnáig gyalogolni, hideg hegyi házban aludni, aztán leereszkedni Abbáziába, megröttyent hasú vénekkel ülni egyazon padon, átkukkantani Fiuméba, vonatra szállni, Zágrábban meglátogatni egy újabb nyolcvanon túli asszonyt, a volt partizánnőt, emlékezéseit lefordítottam, ideje volna, hogy megismerjem. Hogy megtudjam végre, ki vagyok. Hopp, itt a mondat. Talán a könyvesboltból hoztam, amikor magamhoz szorítottam a kemény fedelű Márait, akkor kezdett kerülgetni. Pedig nem is a Naplója volt, hanem az az édes (úgy, mint halottak napját követően a gesztenye püré a szabadkai Triglav cukrászádában, amikor már az ablakokból látható összes fa levele csak sárga: mintha egyszerű volna és szép az élet, mindössze csak attól, hogy éljük. Akárhogyan is.) A gyertyák csonkig égnek. Azt szorítottam magamhoz.

Nem ismerem a hűséget önmagamhoz, mert mindig másokhoz vagyok az. Nem is érdemes folytatni az idézetet, pedig itt van a tárcámban, Rilke mellett, hogy mit mondana erre Rodin: jó. Ezt mondaná. Alatta pedig az áll, hogy Meštrović nőalakjai az Avalán, az Ismeretlen katona... hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk.

Titokban arra készültem, hogy ebbe a keretbe helyezem az első szöveget, amit majd akkor* írok. És az Őszi nap első sora is a papírlapon volt, a lágyabb, belenyugvóbb fordítás Szentelekyé. Azért hordtam a tárcámban, mert készültem belőle. És örömmel indultam Trisztbe, mert azt hittem, ez is a felkészülés része. Nem volt ebben számítás, csak amikor a tárcámat a táskámba ejtettem, kellemes melegséget éreztem, hogy ezek a mondatok is ott lesznek velem, ahonnan akár Rilkéig juthatok, ha véletlenül Velence irányába indulnánk. Egy kicsikét. Nekem már az is elég lesz, ha csak néhány fa mellett elsuhanunk, lehunyt szemmel, izzadt tenyeremmel szorítom majd a tárcámat: erre van a duinói kastély.

Odaérkezésünk után rögtön kiderült, hogy én azzal a jóindulatú és egyszerű asszonnyal fogok sétálni, azt mondták nekem, hogy: ő majd megmutatja neked a várost, szétnéztek erre-arra, négy óra múlva itt találkozunk – és rámutattak egy cukrászdára. Az asszony pedig húzni kezdett maga után, nagyon kedvesen, nem volt abban semmi erőszak: először csinos pulóvereket nézünk, aztán edényeket és késeket a kanalakhoz meg napszemüveget, ha időnk engedi.

Te mit szeretnél? – kérdezte. Talán egy leárazott esernyőt meg egy apró kávét a kikötőben, dús volt ez a nyár, bizonyára esős őszünk lesz otthon, egy olasz esernyő védekező fegyvernek is megteszi, nem tudhatni, milyen idők jönnek – mondtam, és bemenekültem könyvesboltba, hogy néhány másodpercig egyedül lehessek, megnyugodjam: bocsánatot kérjek a tárcámban lapuló mondatoktól, hogy cserben hagyom őket, hogy semmit nem teszek azért, közelebb jussak hozzájuk, hogy bocsánatot kérjek magamtól, amiért elhallgattam, hogy Velence felé szeretnék autózni körülbelül 5 vagy 8 kilométert, hogy bocsánatot kérjek útvezetőmtől, hogy kódorogni fogok mellette. Magamhoz szorítottam az olasz Márait, az egyetlen ismerőst, úgy leheltem: bocsánat.

Hát máskor menj egyedül, lökött, taszított odébb a könyv kemény fedele. Nincs meg bennem a képesség, ziháltam, megosztani, megosztani szeretnék: Rodin egyszavas mondatát Meštrović kemény, gránitkendővel bekötött fejű asszonyait, tán ezért gyűrtem a tárcámba ezt a darab papírt: lehet, hogy ez is része a felkészülésnek, annak a szövegnek, mert a mi őszünktől dús ez a nyár, hordjon bár magában esőt könnyeinkből. Történjen semmi, vagy irányítsanak tankokat a Városháza felé, mindegy: a nyár akkor is dús volt. Ezt szeretném megosztani, és éppen itt kellene: én csak tudom, jugó vagyok, nekem is innen hozták az első szivacspongyolát öt éves koromban, én csak tudom, szabadkai vagyok. Mondhatom tovább vétkezés nélkül? Vagy csak lágyan és belenyugvó megértéssel, mint ahogy Szenteleky fordította a Rilke-verset? Ezt is át akartam gondolni ez a tíz nap alatt, amit otthontól távol töltök (Trieszt nem volt tervben), hogy akkor se fogom másképpen írni a szövegeket, mert az írás feltételeit nem a külső körülmények határozzák meg. De ebben nem lehetek biztos, az életem egyharmada telt így. Viszont nem a ,,korforduló" tudatával írni. Ott áll a tárcámban a papíron. Hát mit mondasz, ziháltam a könyvet szorítva, az egyetlen ismerőst abban a délutánban.

Itt van rögtön mellettünk egy cipőbolt, bemegyünk? – fogott karon az a kedves asszony. Bocsánat, mondtam megint, bocsánat, elgondolkodtam. Biztosan ráakadunk esernyőre is útközben, nyugtatott meg, legalábbis azt hiszem, hogy megnyugtatásul szánta, érthető is, hiszen azzal léptem be a könyvek közé, hogy esernyőt vennék és a kikötőben apró kávét innék, ha választhatok, akkor a régi kikötőben. A kikötő nem szép, oda nem kell elmennünk, mosolyogta, nagyon szép a mosolya. Természetesen nem ellenkeztem, hű akartam lenni hozzá, azt szerettem volna, hogy örüljön, hogy megmutatja nekem az üzleteket és közben bevásárol, mert a többiekhez is hű akartam lenni: hogy amikor majd találkozunk a kijelölt cukrászdában, és megkérdik tőlünk, jól telt-e az időnk, tiszta lelkiismerettel bólinthassak: nagyszerűen. Mert hűek csak tiszta lelkiismerettel lehetünk.

Viszont a tárcámban ott lapult a papír, első mondata: hűség önmagunkhoz.

Kódorogtam tehát és lestem, ahogy a zöld zsalugáterekre rézsut tűz a nap. A kimondatlan, a megosztatlan belém szorult, attól volt bennem a cserép-szerű kétségbeesés. Az volt az első emberi – a városhoz, ahhoz a naphoz kötő – érintés, amikor az idős hölgy az ingemnél fogva magához húzott. Bár több robogó tulajdonosába beleütköztem addig. Gondoltam, megszédültem a rengeteg árutól, a finom ruháktól és pulóverektől, pedig az egyedülömbeliség lökött a színes járgányok gazdáinak. Mert önmagunk ellenében nehéz hűnek lenni másokhoz. Arra, hogy mégis lehet, az idős asszonyok tanítanak, akik mindenütt rám várnak. Erről majd később, ide most csak annyi tartozik, hogy ők szilárdak, akár Meštrović asszonyai Belgrád hegyén, egyszerűek, mint Rodin mondata, mert nincs bennük várakozás: mindent tudnak. Tudják, hogyan kell önmagukkal nem törődve hűnek lenni másokhoz. Ebben a mondatban nincs semmi túlzás, ehhez ész se kell, ez empirikus tudás: éveken át hallgatott történeteikből, kézrebbenéseikből levont tanulság. Tapasztalat, mondanám, de nem tehetem, mert az a belátást feltételezné részemről, s ha így volna, nem kódorognék itt kiszáradt szájú medve módjára. A magamévá nem tett, tapasztalattá nem sommásított tanulság azonban bennem van, ezért is nem tudtam az áruházban maradni azután, hogy elmutogattam mennyibe kerül a teaszűrő. Amit egyébként otthonosan tettem, a miénk is a nagy számok világa. Idegenben otthonosságot érezni, miközben meghódítani, érezni, mórikálni szeretnénk valami felé – először a trieszti utcákon önmagunk felé, ha megtehető ez vétkezés nélkül, aztán a duinói kastély felé az elindulás bizsergésével, hisz az olyanoknak, mint én is vagyok, aki nem is tudja kicsoda, csak nyomozgat, könyvekben ide-oda lapozgat annak reményében, hogy nyerhet némi képet, aztán meg jönnek az öregasszonyok és az egészen áthúzzák mutatóujjukat, mint szigorú latin tanár az elhibázott declinatiókon, nos, az ilyennek már az elindulás bizsergető érzése is elég, pontosabban elég annyi – idegenben hát otthonosságot érezni veszteség. Elvesztése a cserép-szerű kétségbeesésnek, a megosztás és kimondás elfojtása miatt érzett lelkifurdalásnak, ami gátat vet a másokhoz való hűségnek és duzzasztja a szégyenteljesnek érzett ragaszkodást önmagunkhoz. Ez a veszteség pedig oda vezethet, hogy hirtelen fordulattal elkezdem jólérezni magam, átveszem útvezetőm lelkesedését az edények és kések világa iránt, elfeledkezve arról a melegségről, ami akkor öntött el, amikor idézetekkel teli papírlapomat a tárcámmal együtt a táskámba süllyesztettem indulás előtt. És ha ez megtörténik, akkor hiába jöttem Triesztbe, távolabb kerülök az átgondolásra váró dolgoktól az akkor megírandó szövegtől, mintha el sem is jöttem volna.

Ami mindennél fontosabb. Ezen a ponton már nem számít a hűség, nem számítok én se, nincs jelentősége semmi másnak azon kívül, hogy megkaparintsak ebből a városból mindent, ami segíthet. Akár a levegőjét.

Ezért menekültem ki az áruházból, miután elmutogattam, hogy a teaszűrő 2360 líra. Fél órán át várakoztam útvezetőmre az áruház előtt és lélegeztem be a trieszti levegőt, szaglásztam: a szabadkaival közöset akartam kiszagolni belőle, ha erről vétkezés nélkül nem is lehet szólni. Már egészen jól haladtam, akkor jött a rendőr, szép szál magas fiú, gyönyörű fehér egyenruhájában, negyven évvel ezelőtti mozi. Hát, mégse vagyok felkészülve erre a napra, gondoltam elnézegetve a robogók közt egyensúlyozó lépteit, tán ha fiatal, barnára sült lány lennék, vagy idősebb, birs-illatú úrinő. Szabadka miatt, a dús nyár miatt, ami szinte mögöttünk. A dús nyárban se fehér ruhában sétáló rendőreink miatt. Erről később.

Akkor támasztottam térdben behajlított bal lábam a falnak. Megszédültem. Erőt vett rajtam a szorongás, hogy nem lesz lesz akkor, erőt vett rajtam a félelem, hogy rosszabb is lehet, és ha igen: nem lehet tovább. Nem a ,,korforduló" tudatával írni, kapaszkodtam a táskámba, a benne lapuló papírlapba, nem segített. Mert vannak pillanatok, amikor másként már nem lehet. És most már nem lehet. Vagy csak elhitettem magammal a júliusi-augusztusi hőségben, amikor mindenféle kifogásokat keresve egyetlen sort se írtam, csak kaparásztam a könyvek lapjait, keresgéltem a szavakat, amelyek lelohasztják feszültségemet. Innen a Rilke-vers első sora és a többi is.

És ismét a régi nóta, elindulni, menni a határ felé, postojnai hideg házban egyedül aludni és tovább. Még jóelőbb taszított meg az olasz Márai-könyv kemény fedele, hogy akkor menj egyedül, de akkor még ziháltam, nem éreztem magamban az erőt, hogy tudnék, hogy akár egyetlen lépést képes volnék megtenni, amikor éppen az ellenkezőjére vágyom: megosztani, kimondani. Elindulni a Velence felé vezető úton és eljutni a tárcámban rejtett papírlapon lapuló idézetekig, meghallgatni a többiek szavát minderről, a régi kikötőben elfogyasztható kávé helyett, ha választhatnék, az ő szavaikat innám.

De a zöld zsalugátereken megtörő fényre, a házak falának repedéseire, a robogók zajára, mindarra, amiből a trieszti levegő – abban a néhány utcában, az áruház előtti ponton – összetevődött, már nem fért több. Az idős hölgy érintése, a rendőr látványa már sok volt. Ilyenkor jön a régi nóta, kezd bucskázni az idő, amit – úgy érzem – csak a térben tudok feloldani, helyre tenni: és akkor elindulnék, nekivágnék gyalog a határnak, szigorú háromszögbe zárva időmet: s ha tudnám, ki vagyok? És akkor tudnám, mi végre jöttem Triesztbe én. Akkor vétkezés nélkül, mert megérintve önmagam, beszélhetnék. Egyszerű: Triesztből, ahonnan, mint minden jugó kislány, én is megkaptam első szivacs pongyolámat, Postojnára kell mennem, abba a hideg hegyi házba, ahol kamaszkorom egyik legszebb éjszakáját töltöttem a mindenkori hetedik osztályosok szokott kirándulásán. Onnan Abbáziába ereszkednék, a padon sütkérező öregek mellé, hogy áltassam magam kicsiny ideig, erőt gyűjtsek: egyszer majd magam is valakivel ekképpen. E gyarló remény nélkül nem tudok tovább indulni a fiuméi vonatra, hogy meglátogassam Zágrábban az egykori partizánasszonyt, akinek emlékezései magukkal ragadták idei évem első felét és majdnem megértették velem az utolsó tizenhárom évet, életem egyharmadát. Ha bejártam ezt a háromszöget, akkor már vétkezés nélkül mondhatom: tudom, milyen a trieszti levegő, hisz szabadkai vagyok. Kimondhatom, megoszthatom, ami nem teszi többé a másokhoz való hűséget, nem juttat közelebb az önmagamhoz való hűséghez se, akkor is érvényes lesz, hogy milyen könnyű lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? De legalább tisztességesnek érezhetem magam és telítettnek a trieszti délutánt. Ennyit megérdemel dús nyarunk. És talán arról is lennének sejtéseim, ami a legjobban gyötör: hogyan megírni az első szöveget akkor.

Éppen itt tartottam, amikor útvezetőnőm kilépett az áruházból a nyeles és nem füles edénnyel, amiben kitűnően megsütheti majd a zöldségeket, és elindultunk visszafelé, a cukrászda irányába. Útközben láttam azt az útjelző táblát, aminél szívesen lefényképeztettem volna magam: ha ebbe az irányba mentem volna, eljutottam volna oda, ahol Rilke nagy dolgokat írt.

Most már nem vagyok biztos abban, hogy a duinói kastély irányába megtett néhány kilométernek ideje lett volna aznap. Előbb talán Szenteleky lágy és belenyugvó fordítását kellene megértenem. De Trieszt levegőjére nagy szükségem volt. Hogy nyomozni kezdhessek az után, hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, hogy megérinthessem Meštrović asszonyait, hogy elkezdhessem megérteni, mit jelent a szó: jó. Akkor majd szükségem lesz rá.

Trieszt levegőjében mindez benne van. Vétkezés nélkül mondhatom, hogy ennek az önmagát 1919-ig függetlennek tudó tartománynak (városnak), amit későbbi sajátjai többször bombáztak, igen jó szaga van. Olyan megszenvedett szabadságos szaga. Mint a házak falán a repedések, mint a fény a zöld zsalugátereken.

De a visszafelé úton mindezt még nem tudtam. Ilyenféle levegőt még soha nem szívtam, azért. Visszafelé úton ripityára tört bennem a kétségbeesés. És ismét a másik régi nóta: míg a többiek énekeltek, csak hallgattam, szorítottam a táskámat. Nem találtam esernyőt, az a bajom, mondtam végül, félve a nehezteléstől, amit ilyenféle tehetetlen hallgatásaimban kivívok magam ellen. Pedig biztosan esős és csúf lesz otthon az ősz, dús nyarak után az következik. Rilke írta így: dús volt a nyár, Szenteleky is lefordította – tettem hozzá bocsánatkérőn, éppen olyan lágy belenyugvással, amilyen a vidékünk. Aztán az edényekre terelődött a szó.