Magyari Andrea


Szakadékok

Sylvia Plath naplóiról


Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek

az élet kifejezésének és lefordításának egy területén.

Nem elégíthet ki a puszta életben maradás óriási munkája.

(Sylvia Plath)


A kezdet kínja jelzi a vállalkozás nehézségét.

(Földényi F. László)


1950. július. Megeshet, hogy boldog soha nem leszek, de ma elégedett vagyok.


2000. július 5. Sylvia Plath publikált naplóinak első mondata éppen ötven éve íródott. Talán éppen ma ötven éve. Persze kérdés, hogy ennek van-e jelentősége. Plath talán azt gondolná, van. Plath szerette az évfordulókat, szeretett visszatekinteni, újra és újra felmérni, összegezni. „Ez az ő autobiográfiája – írja a Naplókhoz írott előszóban Ted Hughes –, közel sem teljes, de összetett és pontos, ahol Sylvia Plath megkísérli őszintén látni magát, és ahol megharcolja harcait, önmaga megsemmisítésén és újraformálásán keresztül. Az a Sylvia Plath, akit itt megsejtünk, a lehető legközelebbi ahhoz a személyhez, aki ő a hétköznapokban volt.”1

Miért nevezi Hughes autobiográfiának Plath naplóit?

Az önéletírás kitágított fogalmába belefér ugyan a napló és a magánlevél is, Hughes kijelentését mégis érdekes lehet végiggondolni. Sylvia Plath életének harminc éve alatt nem írt valódi önéletrajzot. A Plath-kánon szövegei közül egyetlen regényét, Az üvegburát, mint önéletrajzi regényt tartják számon. A közelmúltban magyarul is megjelent novellái szintén saját életének történéseit dolgozzák föl; a Levelek haza című gyűjtemény anyjához írott leveleit tartalmazza. Mégis, a Naplók az egyetlen mű, mellyel kapcsolatban Hughes autobiográfiáról beszélhet. Ennek két oka van. Az elsőhöz fel kell elevenítenünk a Plath-írások publikálása körüli viharokat. Plath életében egy verseskötetet (A kolosszus), és regényét adta ki könyv alakban. Ez utóbbit Angliában, Victoria Lucas álnéven, 1963-ban, halála előtt néhány héttel. Plath halála után egykori férje, Ted Hughes Amerikában is publikálni akarta a regényt, persze már a szerző valódi neve alatt. Aurelia Plath ( Sylvia édesanyja ) ebbe csak úgy egyezett bele, ha ő viszont kiadhatja lányának hozzá írott leveleit, melyek szerinte ellensúlyozták volna Az üvegbúra által kialakított Plath-képet. Mivel a regény nagyon is önéletrajzi jellegű volt, felismerhető alakokkal, akik még mindig Aurelia ismeretségi köréhez tartoztak, és nem festett hízelgő képet az anyáról sem, Aurelia Plath úgy gondolta, meg kell mutatnia a (szerinte) valódi Sylvia Platht, akit ő a sok helyütt erősen mesterkélt, kötelességtudóan boldog-hangú „Sivvy-levelekben” vélt megtalálni. Erre viszont Hughes érezhette, hogy valamit korrigálnia kell, és (miután az elbeszélésekkel együtt már korábban közreadott néhány naplórészletet) 1982-ben, mintegy utolsó „aduként”, publikálta a Naplókat. A költőnő halála után nyomban megkezdődik egy mítosz születése. A Plath-mítoszé, melynek át-és továbbformálására újságírók, irodalmárok, kiadók, biográfusok áldoznak éveket. A feszültség egy idő után elviselhetetlenné válik; a történet főhősének meg kell szólalnia. Hughes talán úgy érzi, tartozik a közönségnek, Plathnak, és magának is a naplóval. Mindezek tükrében viszont Sylvia Plath naplója már autobiográfiának számít, hiszen azt a célt szolgálja, hogy a költőnő végre maga mondja el életének „hiteles” történetét, véget vessen a találgatásoknak. (Ezek kezdetben természetesen leginkább halálának okait és körülményeit, Hughes felelősségét kutatták; ennyiben Hughes egy ügyesen szabadul meg azoktól, akik kíváncsiságuk kielégítése érdekében fontos irodalmi dokumentumok elzárásával vádolják őt. Közreadja ugyan a naplókat, de közli, az utolsókat ő maga semmisítette meg, egy pedig „elveszett.”)

Szakadék tátong tehát a valódi (?) Plath és aközött, akiről a Plath-mítosz hőseként képet kaphatunk.

Az érzés hasonlít arra, mint amikor a róla maradt, sokszor elmosódott fényképeken próbálunk megtalálni egy (valaha) való arcot. Nem sikerül. A rést – azt gondoljuk – még leginkább a napló tudja betömni; olyan ez, mintha életlen fényképek után egyszer csak filmtekercsre bukkannánk. Hitelesebb talán, mint egy Életem vagy Életemről stb. című könyv, de lehet, hogy csak a kíváncsiságunkat elégíti ki jobban. Az Életem-ek, tehát a szó szoros értelmében vett autobiográfiák már „megcsináltak”, fikciós vonaluk van. Ez a fikcionalitás nem a referencialitást, a dolgok „megtörténtségét” érinti, hanem sokkal inkább egyfajta linearitást, nem is annyira az időét, mint inkább egy jelenlétét, egy vezérfonal állandó ottlétét, egy kiválasztott és töretlen narratívát. Az Életem olvasója nem szabad. Meg ugyan nem bilincselik, de kézen fogják, kalauzolják, mintha csak vendégségben lenne, ahol a vendéglátó hívja fel figyelmét arra, mit és hogyan kellene látnia az ismeretlen városban. Ehhez képest a Napló-olvasó saját magát vezetheti, nincs Bedekker, nincs házigazda.

Szakadék tátong azonban a naplóíró és a mindennapokat megélő Plath (nevet viselő) között is. Hughes a naplók publikálásakor ezt (is) akarhatta üzenni: íme, ez itt ő, ne találgassatok többet, olvassátok… De figyelem! Valójában azt mondja: íme, ez itt az, aki a legjobban hasonlít arra, aki ő a hétköznapokban volt, olvassátok… Egyrészt tehát a naplók sem mutatják be azt a valakit, aki – és ahogyan – mindennapjait élte egy világban, másrészt felvetődik egy kérdés: miért van az az érzésünk, hogy valakit leginkább a hétköznapokban „csíphetünk” rajta? Hogy itt kaphatunk el valamit abból, amit valódi Plathnak nevezhetnénk? Furcsa dolog a művésznaplók olvasása. Az olvasó, amikor kézbe veszi a könyvet, tulajdonképpen két egymásnak ellentmondó elvárást támaszt. Phalarisz vasbikájának2 belsejébe akar beleselkedni, és azt reméli, megpillant valamit az odabenn perzselődő ember kínjaiból ; ugyanakkor azt is óhajtja, bár ne látna ott semmi „érdekeset”, semmi olyat, ami ne lenne ismerős saját életéből, saját mindennapjaiból. .Ez utóbbi igényt jól kielégíti Plath naplója. „…az életút tényei…megdöbbentően átlagosak. Nem történik itt semmi különös, nincs botrány, komoly kilengés, egy fiatal lány, majd nő keres és talál magának helyet a világban.3” – írja Lázár Júlia a Naplókhoz írott utószóban. Ennél mégis sokkal többet mutat a napló. Írók, költők naplója, így Plathé is, sokszor egyben jegyzetfüzet is, egyfajta fiók, ahol az író a nyersanyagot őrzi, amihez mindig nyúlhat. Sok bejegyzés nem más, mint dátumozott „bemelegítés”, egy-egy leírás, jellemrajz. De érdekesebb az a többlet, amelynek hatására a napló mintegy átlépi a naplóság határait, és közelíteni kezd afelé, amit valódi autobiográfiának nevezhetünk. Az itt írtak persze sok kérdést és kétséget vetnek föl – hiszen mi a napló, hol vannak ennek határai, mi egy autobiográfia, miért lenne ez a napló autobiográfia? Egyenlőre nem tehetünk mást, mint hogy bízunk abban, Hughes tudta, mit beszél (– ír); talán van hát értelme a kérdés nyomába eredni.

Christina Britzolakis (aki Plath- könyvében a költőnő önreflexív írásmódjára helyezi a hangsúlyt) írja, hogy az a vállalkozás, hogy a Plath-szövegek mögött megtaláljuk a valódi Platht, csak sikertelen lehet, ugyanis ezek a szövegek már ön-olvasatok; „Plath hol analitikusa, hol biográfusa, hol mitológusa saját magának.”4 Lehetelen, illetve értelmetlen például egy freudi alapú olvasatát adni a Plath-műveknek, ezt ugyanis maga Plath is megteszi. Ugyanígy fellelhetjük a naplókban saját biográfiáját, ami talán helyettesíthet egy valódi autobiográfiát.

Olvassuk újra Hughest: „Saját magának jegyzi le itt a csatákat, melyeket nap mint nap megvív egymással harcban lévő énjeivel.”5 Sylvia Plathszal kapcsolatban szinte már közhelynek számít „hamis én-eket” emlegetni, a posztumusz Ariel-kötetet olvasván a „valódi én” áttöréséről beszélni. Kérdés persze, hogy megtörtént-e ez az áttörés, megtörténhet-e valaha is, így történik-e meg az ilyesfajta határátlépés. Egy másfajta elgondolás: „Nem a határokon túl van a határtalan, hanem fordítva: a határokon belül rejtőzik, és még arra is ő nyújt lehetőséget, hogy az ember megkísérelje átlépni ezeket”6 – írja Földényi F. László. E határok átlépésének gyümölcse lett az Ariel-gyűjtemény. (Mely kétszeresen is posztumusz, a szó ugyanis nemcsak a szerző halála után publikált mű jelzője, hanem az árván született gyermeké is; egész pontosan olyan gyermeké, aki apját még születése előtt elveszti. Apátlanok az Ariel-versek melyeket Plath életének utolsó egy hónapjában írt, és bizonyos értelemben Plath maga is posztumusz-gyermek; bár nyolc éves, mikor apja meghal, a korai árvaságot nem tudja feldolgozni, életében és műveiben állandóan visszatér az őt „cserben hagyó” apa alakja.) A Naplók azt (is) mutatja, mi van a határokon belül. Több én, multiplikált személyiség, őrület? Ilyesmiről szó sincs. Mind a Plath első öngyilkosságát közvetlenül megelőző és követő naplók, mind pedig az utolsó három év (mikor Plath és Hughes házassága felbomlik, és Plath egyedül marad két kisgyerekükkel) naplói hiányoznak. Előbbiek nem is léteztek, utóbbiakat maga Hughes semmisítette meg, mert nem akarta, hogy gyermekeik valaha is elolvashassák. „Plath megkísérli egyesíteni és újraírni saját meg-megszakadó énjeit„ – írja Britzolakis7, Plath autobiográf jellegű írásait elemezve. Nem a betegségről van azonban itt szó, hanem arról, hogyan próbálja a költőnő az életében felbukkanó, kényszerítő narratívákat fel- és átdolgozni, át- és leépíteni. Hogy milyen narratívákról lehet szó, magunk is megsejthetjük, megadván Plath életének egy-két koordinátáját: Amerika, ’50-es évek, írás, házasság… Tehát: az amerikai álom (Plath esetében ennek Matthew Arnold-i változata, a kultúrába és művelődésbe, mint a boldog élet zálogába vetett hit), a nőiség kitelejesülése a feleség- és anyaszerpen keresztül,a nő mint független, kreatív – aktív lény, írás a „piacra”, illetve a költészet mint finoman kimunkált elefántcsonttorony… A szorosabb értelemben vett irodalmi műveken kívül, ahol általában egy-egy narratíva domborodik ki, hogy Plath elvégezze rajtuk saját munkáját6, a naplókat is át- átszövik az igényelhető kulturális, szexuális, stb. narratívák,melyekhez igazodva Plath – és egyelőre nem adódik más, mint a régi, rongyolódásig használt kifejezés- önmagát keresi.

Különösen hangsúlyos a naplókban az írással kapcsolatos narratívák, előírt történetek tárgyalása; és most szeretnék egy kicsit ennél elidőzni, egyrészt, mert aki Plath naplóit a kezébe veszi, azt valószínűleg az író nő naplói érdeklik, másrészt mert Plath életében tulajdonképpen ez minden „bajok” forrása, ugyanakkor gyógyír is mindenre, az egyetlen lehetséges út. Más ez, mint pusztán terápiás írás. Így ő: „Az én egészségem az írás, ahogy az élményeimet sztorivá, költeménnyé, regénnyé csiszolom, ezért szenvedtem, vagy inkább ezért jó, hogy szenvedtem és megjártam a poklot, ha még nem is minden poklokat.”9 „Az írás az egészségem is egyben.”

Bár Plath nagyon korán kezd publikálni, az írás, mint egyetlen hivatás elfogadásához fáradságos út vezet. A fiatalkori naplók egyik fő kérdése a női szerep és írás kapcsolatáé; az állandó dilemma a Hugheszal való találkozás idején oldódik föl. A fiatal költőnő úgy érzi, sikerül összeegyeztetnie a „kreatív életet” a feleségszereppel.10 A „bostoni naplókban” az írás mint egyetlen mesterség, így tehát írás és társadalom (meg- illetve meg nem becsültség, meg – illetve meg nem élhetés) kérdései bukkannak fel újra és újra. Folyamatosan formálódik közben egy olyan kérdéskör – talán több is ez, mint kérdéskör, Plath saját, épülő narratívája – melynek talán írás és élet címet adhatnánk. „Úgy éreztem, ha nem írok, senki nem fogad el, mint emberi lényt. Az írás, akkor, engem helyettesített: ha nem szeretsz, szeresd, amit írok, és szeress engem is az írásaimért.” jegyzi föl egy helyütt, amikor első öngyilkossági kísérletének idejére emlékszik vissza. Később pedig: „…az írás még mindig csak személyiségem létezésének a bizonyítéka.” Az írás tehát kezdetben mint helyettesítő, egyfajta pótlék jelenik meg; a személyiséget, az ént helyettesíti, mely azonban szintén csak e helyettesítő alapján nyer jogot a létezésre.

Az Írásaim és az Életem közti párbeszéd állandóan ki van téve a veszélynek, hogy a felelősség ide-oda tologatásának, a ködösítő ésszerűsítgetésnek az eszközévé válik: más szóval: a szemetet, amit az életemből csináltam, azzal igazoltam, hogy rendet, formát és szépséget viszek bele, hiszen megírom; az írásaimat pedig azzal, hogy ha megjelennek, az életet visz belém (és jelentőséget ad az életemnek). „Írás és élet szimbiózisát figyelhetjük itt meg, ahol a kettő már csak együtt létezhet, és ahol az egyensúly kényes, néha megborulni látszik: „A békákban kellene örömöt találnom, nem pedig abban a gondolatban, hogy ez emberek olvassák a béka-verseimet.” A naplót olvasva feltűnik azonban, hogy a kétségek erősödnek, a feljegyzésekben egyre gyakoribbak a „leblokkolásról”, az írásra való képtelenségről szóló részek. Ez pedig azzal függ össze, hogy Plath mindinkább a próza felé törekszik, úgy érzi, a versírás számára csak menekülés a prózától. A prózaírás útjában viszont ő maga áll; ez az írni akaró én fészkelődik be egyre inkább a világ és az írások közé, szinte eltömítvén a csatornákat, vagy, mondhatjuk úgy is, szakadékot vájva élet és írás közé. „Nem tudok kívül kerülni magamon.” „Elfelejteni magamat, önmagamat. A világ közvetítő eszközévé válni, nyelvvé, hanggá. Elhagyni az énemet.” „Belepusztulok, ha továbbra is csak önmagamról tudok írni.”

A magyar olvasó nem tud nem Babitsra gondolni. Míg azonban ő a lírikus epilógusát írja, addig Plath panasza a prózaíró prológusa. Babits zárszava így a véghezvitt kudarca, Plath panasza a megindulni nem akaró, nem tudó fölötti kínról beszél. A lírikus számára termékenységet jelentő „vak dió”, az én (bármi legyen is az) állandó szem előtt tartása a prózaíró útjában csak akadály.

Akadály, szakadék – a Plathról való gondolkodás szinte önmagát formálta itt e két fogalom köré. Első látásra talán ellentéteknek tűnnek, hiszen az akadály szó hallatán valami ki-emelkedő, elénk-emelkedő dolognak a képzete kel, amit talán átugrani kellene, anélkül, hogy felakadnánk rajta. A szakadék viszont éppen hogy tátong, mélysége van. Az akadály azonban megjelenhet szakadék formájában is, egy szakadék pedig mindig akadály. El-akadunk, mert valami szét-szakad, meg-szakad előttünk. Határvonal így a szakadék is, az akadály is; olyan területek határvonala, melyek valaha együvé tartoztak. Mint vers és próza, élet és írás, hamis én és valódi én, ember és a mítosz hőse. Az akadály-szakadéknak Sylvia Plath maga ad nevet:” Az Életeszmény az én életutamon akadály” 11 – írja. És ha ez a mondat a Naplók epilógusa lehetne (a fennmaradtaknak egy könyv formájában kiadott változatában egyébként is az utolsó oldalak egyikén olvasható), akkor megtaláljuk hozzá a prológust is a fiatalkori naplókban: „Nem tudok nem gondolni arra, hogy még csak most kezdem. 10 év múlva 30 leszek, még nem egészen múzeumi darab, talán nem is egészen rossz. Remény. Kilátások… Azt mondta Való…, jó életet fölépíteni. Hát kíváncsi leszek.” Az életeszmény-gondolat, amely persze mindannyiunk életének fontos vezérfonala, narratívává íródik a naplókban. „…ez a könyv is álmok, direktívák és imperatívuszok litániájává válik majd…” „Minden naplóm összefröcskölve nem teljesített imperatívuszokkal, direktívákkal.”12 Többről beszél a napló, mint tervekről, tervezett napirendekről, amelyről bármely ilyen jellegű írás beszélhet. Rendkívül erős az önreflexió igénye, az állandó viszonyításé, a napló írója újra és újra visszatér az említett életeszmény – gondolathoz, vagy azért, hogy felmérje, hol tart, vagy azért, hogy megpróbáljon leszámolni vele.

Sylvia Plath életének utolsó hónapjairól csak anyjához írt levelei és ismerősök visszaemlékezései tudósíthatnak. A költőnő életét és karrierjét úgy szokás jellemezni, mint olyat, amely korán „derékba tört”, tragikusan „félbehagyott”. Bizonyos szempontból ez nem vonható kétségbe; két árván maradt kisgyerek, a családtagok, a további művek nélkül maradt olvasók szemszögéből nem látható ez másképp, és nem látható másképp Plath nézőpontjából sem, aki számtalan tervet dédelgetett még, mielőtt 1963 februárjában, testi és lelki betegségtől,a londoni téltől elgyötörten, álomba merült egy gázzal teli konyhában. Halála előtt néhány hónappal azonban – házassága Hugheszal ekkor már erősen veszélyben volt – azt mondta anyjának, mindene megvan, amit valaha akart: csodás férj, gyönyörű gyerekek, szép otthon és az írás. Nem sokkal később, az Ariel-versek megírásának idején pedig arról számol be egy levélben,hogy élete legjobb verseit írja, amelyek híressé teszik majd a nevét. Nem tévedett.

Bizonyos szempontból tehát úgy tűnik, életeszmény és élet mégis csak eggyé váltak egy pillanatra, Plathban pedig a vers szólalt meg újra, mintha tévútról került volna megint a célhoz vezető ösvényre. Ez után a pillanat után azonban nem jött semmi, vagy lehet, azért történt meg minden az utolsó pillanatban, mert már nem jöhetett semmi. Az eszmény materializálódása után ez anyag is törvényszerűen elpusztult. „A Paradicsomtól mindig / épp egy lépésnyire voltál” írja Hughes 1998-ban, a Születésnapi levelek című kötetben, melyet már nagybetegen publikál. A vers-levelek, két kivétellel, Plathhoz szólnak. Az idézet, úgy gondolom, nem igényel további kommentárt; az elmondottak tükrében magáért beszél.

A fentiekben tehát többféle válaszlehetőség is mutatkozott arra a kérdésre, miért tekinthetők a Plath-naplók autobiográfiának. A publikálás körülményei, egyes narratívák tudatos átdolgozásának rögzítése, egy kiválasztott- vagy inkább kiválasztódott – narratíva szinte vezérfonalként való végigvitele mind egy autobiográfia vonalát rajzolják. Mégis, e sorok írója úgy véli, jobb úgy tekinteni, hogy a napló és önéletrajz határesetének problémája ürügyként szolgált itt arra, hogy közelebb kerüljünk egy íráshoz, amely végeredményben mégiscsak napló; és amely minden írás értelme kell hogy legyen: közelebb vinni az olvasót az olvasotthoz (amennyiben erre még szüksége van), közelebb kerülni magunkhoz, ha úgy tetszik, kiterjeszteni határainkat.



1 Ted Hughes: Foreword. In.: The Journals of Sylvia Plath. Dial Press, New York, 1982. xiii. o.
2 „Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne. Sorsa hasonló ama szerencsétlenekéhez, akiket Phalarisz bikájában lassú tűzön kínoztak, üvöltözésük azonban nem juthatott el a türannosz fülébe, hogy rémítse őt, számára ez édes muzsikának hangzott.” Soren Kierkegaard: Vagy – vagy. Osiris, Bp., 1994. 19. o.
3 Lázár Júlia: A fordító jegyzete. In.: Sylvia Plath: Naplók. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1994. 506. o.
4 Cristina Britzolakis: Sylvia Plath and the Theatre of Mourning. Clarendon Press, Oxford, 1999. 10. o.
5 Hughes, uo.
6 Földényi F. László: A medúza pillantása. Lánchíd Kiadó, Bp., 143. o.
7 Britzolakis, 15. o.
8 Plath elbeszéléseiben a női szerep – narratíva elemzése és átírása; Az üvegbúrá-ban szintén ennek, illetve az amerikai álom – narratívának „javított” változatai bukkannak fel.
9 A Naplókból vett idézetek – ahol azt a továbbiakban nem jelzem – Lázár Júlia fordításai, lásd: Sylvia Plath: Naplók. Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp., 1994. Saját fordításaim forrása Plath naplóinak magyarul még meg nem jelent legújabb kiadása: The Journals of Sylvia Plath. Faber and Faber, London, 2000.
10 Marcia Brownnal, diákkori barátnőjével kapcsolatban – aki éppen a „másik” életet jelképezi szemében – írja: ’Ő pedig a nagy pragmatikus, aki ugyan semmivel sem vásárol és főz nagyobb csínnel és ízzel, mint én, aki feleség vagyok, tanítok és ,,írok.”.
11 „The Idea of a life gets in the way of my life.” Journals, 507.
12 Saját fordításom, 319. o.