Máthé Andrea

Az essz/é/let öröme

(Ha csak tehetem: Mit tudom én¹

„puszta kedvtelésből;

és sose valami haszonért.”²

Montaigne esszéinek egyik lenyűgöző vonása, hogy felszínre hozza azt az örömöt, melyet szerzőjük érez „mérlegeléseinek, fontolgatásainak”³ írása közben: az önmagában a tevékenységben és önmagáért a cselekvésért érzett – nem titkolt, de visszafogott – elragadtatás örömét. Írni az írásért: írni önmagáért a kedvtelésért, minden haszon, viszonzás, térítés elvárása nélkül. Írni: érdek nélkül, követve az írás okozta örömöt, az írás élvezetével megteremteni a szövegek gyönyörét. Úgy is mondhatnánk, hogy az „áramlat”⁴ kedvéért, vagy a szellemi erőfeszítés heurisztikus hatásáért:⁵ nem törődni semmi mással, csupán a tevékenységgel, s ezzel átugrani a mindennapit, átlépni az önmagáért végzett cselekvés önfeledtségébe, és a tevékenységben és a tevékenység által nyerni el a vég nélküli játékosság, fáradhatatlanság, a minden-rendben-minden-jó érzését és tudatát. És éppen ebben az önfeledtségben, játékosságban, haszon-talanságban / haszon-nélküliségben jön létre a csoda: az eredmény, a felfedezés, a heurisztikus felismerés – mintegy „melléktermékként”. Az áramlatban a cselekvés egyben a jutalom is, ráadás is.

Montaigne elővarázsolja ezt a csodát: az élet élvezete és öröme jegyében teremt meg egy olyan írásmódot, mely máig minta- és mértékadó műfaj, s mintegy „csak mellékesen” tesz szert világhírre: őt, magát első sorban a mérlegelés és az írás öröme foglalkoztatja, esszéit „természetes képességei próbakövének”⁶ tekinti. Fontolgatva ír önmagáról, a „becsületes és tisztességes emberről”⁷: ezzel egyidejűleg azonban kitalálja és megteremti önmagát: az írással, a szövegszövés folyamatával és élvezetével. Csoda az is, hogy ez a fontolgató én-ről írás nála nem válik egocentrikussá, önzővé, unalmassá, önismétlővé; bár magáról ír, közben mégis elfeledkezik én-jéről – „magába merül”, „belefeledkezik önmagába” –, a magára tekintés fókusza nála a bármelyik emberre figyelés fókusza is; ezt persze csak az tudja megtenni, aki nem bármelyik vagy bármilyen én-nel, hanem különleges tehetségűvel rendelkezik. Anélkül, hogy megpróbálnám a lehetetlent: megfejteni Montaigne titkát, csupán megkísérlem azt megvizsgálni, hogy miképpen írja és teremti meg Montaigne önmagát, s ezzel párhuzamosan hogyan írja bele mind az írás révén létrehozott én-be, mind magába az esszébe, az írásba és az életbe vetett hit örömét és élvezetét.

Az a kép, melyet ma Montaigne-ról alkothatunk, az a XVI. század második felében keletkezett háromkönyvnyi esszésorozata alapján rajzolódik ki. Montaigne az Előszóban félreérthetetlenül megfogalmazza: „én vagyok könyvem tárgya”⁸, s valóban: ez a folytonosan születőben és átalakulásban lévő én lesz a szövegszövés alapszála; de ez a tárgyi bizonyosság összeszövődik egy alapvető bizonytalansággal is: ki ez az én? mi ez az én? van-e egy szilárd én, akiről írni lehet? vagy meg kell írni ezt az én-t? Írja ez az én önmagát, és a megírás által lesz én-né? Nem kétséges, hogy a narráció hozza létre az én sajátos identitását, mely a változás és változtatás, az átalakulás és megfoghatatlanság ipszeitását is jelenti.⁹ „[Ö]nmagunk maradhatunk anélkül is, hogy ugyanazok maradnánk, mint akik voltunk; az önazonosság (ipseité) nem kívánja meg azt, …hogy lényünknek legyen valamiféle magva, amely minden változás közepette megőrződik, nem vonásaink állandósága, jellemünk szilárdsága, és nem is meggyőződéseink változatlansága teszi, hogy önmagunk maradunk, hanem hogy minden átalakulás, amelyen életünk során keresztülmegyünk, egyetlen egységes történet keretei között elbeszélhető. Ezt jelenti az a kijelentés, hogy az ipszeitás nem más, mint narratív identitás.”¹⁰

Amellett, hogy Montaigne esszéi szinte kínálják magukat Ricoeur kategóriáinak alkalmazására, ki is bújnak e fogalmak keretei közül. Esszéi nem egy történetet ívét rajzolják ki és ez nem is szándékuk – bár számtalan történetet idéznek föl, mondanak el –, viszont fogalmak és absztrakciók segítségével egy körülhatárolható identitás megteremtésére törekszenek Éppen az. lényegi vonásuk, hogy nem egy történet keretei közé illesztik be az én-t, mégis képesek létrehozni a narratív identitást. Ez az absztrakciók által teremtődő identikus én – a történetéhez hasonlóan – az esszében is nyelvileg létrehozott, de megalkotása nem történetté váló események függésében jön létre, hanem egy teoretikus-gondolati út konstruálja meg. Montaigne ugyanis olvasmányait, tehát mások szintén írásban megalkotott én-jeit hívja segítségül, amikor saját énjéről ír. Narratív identitása tehát sok más narratív identitás lenyomatát is hordozza; így én-jének megformálásában az önreflexió szorosan könyvekre utaló reflexiókhoz kapcsolódik, s a történetszövés konkrétságával a gondolat absztrakcióját szegezi szembe. A történetmondásnak – mely az önreflexiós műfajok közül önéletírást vagy a naplóformát jellemzi – Montaigne esszéiben az olvasmányok és az idézetek felsorakoztatása, mások történeteinek elmondása és az általuk indított asszociáció-sorozat felel meg, olyan értelemben, hogy az ipszeitás vonatkozási pontjaiként működik. A citátumok változatossága és önkényessége arra is lehetőséget ad, hogy az önazonosságban a kontingencia és a véletlen szerepére is ráirányíthassa a figyelmet; ez azért lényeges, mert az esszéíró visszatérően hangsúlyozza, hogy mennyire nem változatlanságában ragadható meg én-je: „Ezer bizonytalanság és esetlegesség van bennem.”¹¹ – írja, de harmóniát tud teremteni az ön-azonosságra vonatkoztatott esetlegességek és állandóságok között azzal, hogy természetesnek és magától értetődőnek tekinti egymásban és egymás mellett létezésüket. Amikor azt írja, hogy „egyedül az önismeret tudománya érdekel”¹², feltételezhetjük, hogy az önvizsgálatnak ez az erős motivációját éppen e kettős összefonódás utáni kutatás vágya adja meg; így az „önmagam ismeretét szeretném elmélyíteni általuk”¹³ az esszéírás értelemadó funkciójaként is felfogható. Beleilleszkedik mindez egy egzisztenciális tervbe, melynek kiindulópontja és célja is az önmegértés, mely az élet elmúlt szakaszát egy jövőbeliség szempontjából vizsgálja. Az önismeretre törekvés azonban nem kizárólagos, hiszen kiegészíti az önmegismertetés vágya is, amennyiben „Hozzátartozóimnak és barátaimnak szánom könyvemet: hogy ha elvesztenek, …idézze fel szokásaim, természetem némely vonását.”¹⁴ Az én-nek ez a megmutatása, olvashatóvá tétele, mely tehát egy jövőbeli értelmezhetőség szempontjából fogalmazódik meg, valaki(k) más(ok) hipotetikus tekintetét hordozza, így a az én-ben lévő másság felismerése és elfogadása nemcsak az identitásteremtésben játszik szerepet, hanem az én-en kívül létező másnak és másiknak is jelentőséget tulajdonít. A narratív identitás teremtette én a mással és a másikkal együtt, a tőle különbözőhöz viszonyítva fogalmazható és írható meg. Az ön-látás és az ön-láttatás céltudatosan összefonódik, s ez szintén hozzájárul az ipszeitás megteremtődéséhez: „Azt akarom, hogy egyszerű, természetes, hétköznapi ábrázatomat lássák, minden erőltetettség és mesterkéltség nélkül.” Ez a teleológia nemcsak csupaszítás de gazdagítás is: Montaigne nem udvari, tisztségviselői, nemesi mivoltát, tehát nem külsődlegességekből összerakható én-t akar létrehozni és maradandóvá tenni, hanem azt az én-t keresi és írja folyamatosan, aki leveti a külső jelmezeket – a maszkot – és „belső emberként” mutatkozik meg: olyanként mint bárki és éppen ezért mindenkitől különbözően. „Nem azért maradunk önmagunk, mert különleges egyéniségünk mindenki mástól megkülönböztet bennünket, hanem azért különbözünk mindenki mástól, még ha egyéniségünk nem mutat is különleges vonást, mert nem tudunk nem önmagunk maradni. A különbség nem tartalmi tehát, hanem helyzeti csupán; ezért önazonosságunk tényéről és mibenlétéről a legkevésbé sem dönt.”¹⁵ Montaigne-nál persze az önazonosság létrehozását egy nem-mindennapi olvasói és írói tehetség erősíti fel, mely három kijelölhető pont köré szerveződik: önmagához és az emberekhez fűződő kapcsolatok valamint a könyvekhez való viszony.¹⁶ E relációk közül a könyveké tűnik szervező erejűnek, mivel az önmegértés tapasztalati, intellektuális és érzelmi tere az olvasmányokon átszűr/őd/ve épül fel és nyílik meg átjárások, változások új lehetőségek felé, ahogyan ezt A könyvekről című esszé nyilvánvalóvá teszi azzal, hogy nagy része önreflexiók sorozata.

Kérdés persze, hogy lehetséges-e (az) önismeret, s ez nemcsak a több mint négyszáz évvel későbbi olvasó kételyeit és kérdését veti föl, hanem magáét Montaigne-ét is; látható ez abban, amilyen kitartóan és mindig újrakezdve futnak neki az esszék az én leírásának, sokrétű bemutatásának, ahogy kitartóan fenntartják az identitás keresését, miközben azt is tudatosítják, hogy lehetetlen, véget nem érő feladatra vállalkoznak, hiszen tárgyuk megragadhatatlan. Minduntalan ellenmondásokat hoznak felszínre: „Ez itt természetes képességeim próbaköve. …,ugyanakkor: „állításaimért vajmi nehezen vállalhatnék felelősséget mások előtt, mikor önmagam előtt sem vállalok; sőt: nem is vagyok elégedett velük.”¹⁷ Önmagunkról bármit állítani a – tudomány által elfogadott – verifikálhatóság értelmében lehetetlen; „nem használhatom a tudományos nyelvet, mert hiszen önmagamat nem tapasztalhatom meg tudományos problémaként.”¹⁸ – fogalmazza meg Jung azt, ami Montaigne esszéiben négyszáz évvel korábban világosan megjelenik: az én-hez való közelség távol tart minden önmagára vonatkoztatott, rögzíthető és pontosan ellenőrizhető kijelentést. Az önreflexió a személyes tudáshoz¹⁹ tartozik, amelynek jellemzői a meghatározatlanság, az áttetszőség, a járulékos tudatosság, az öntudatlanná válás. De ami megóvja a puszta szubjektivitástól, és attól, hogy kevesebb legyen a tudomány állításainál, az a benne rejlő személyes elkötelezettség és felismeréseinek működőképessége, melyek szorosan összekapcsolódnak a bizalommal. Montaigne-nál ez a bizalom egy értelmi-érzelmi aktushoz, az íráshoz való elkötelezettségben és a benne való hitben és a véghezvitel következetességében érhető nyomon. Ez nem csupán intellektuális-emocionális kockázatvállalás, hanem egyben merészség a létezésre, sőt: az éppen-így-létezésre, mert az önvizsgálathoz nemcsak bátorság, de merészség is szükséges, hiszen kiteszi magát az én-ben lévő mással és idegennel való találkozásnak, ami kiszámíthatatlanságok kockázatát hordozza magában. Ugyanakkor, mint minden szellemi kalandban, szerepe van benne annak a megérzésnek, amely pontosan definiálható tudás nélkül – az öntudatlan öröm és felszabadultság érzésével együtt – vezet a siker felé, s így heurisztikus hatást hoz létre. Ez az, amit Montaigne különválaszt a (szorosan természet)tudományosként értett megismeréstől: „Fenemód szeretnék mélyebben belelátni a dolgokba, de nem vagyok hajlandó megadni az árat.”²⁰ Ez az ironikus-önironikus megjegyzés nem írásművét minősíti és nem komolytalanságra, felületességre vagy alacsonyabb voltára utal, hanem írójuk személyes tudásának magától értetődő és könnyed jellegére, az íráshoz és az ismerethez viszonyuló erőltetés- és erőltetettség-nélküliségre hivatott rámutatni.

Mert Montaigne-nál az írás öröm és élvezet, mely könnyedséggel itatódik át; többször is megerősíti azt, hogy „Semmit vígság nélkül nem csinálok” és, hogy „tudni vélem, mi az élet, az öröm és az élvezet.”²¹ Az esszék azért keletkeztek, mert írójuk létre akart hozni és időben kiterjeszteni egy egzisztenciális állapotot, az önfeledtség, az önmaga miatti és a létezés feletti öröm állapotát. Nem erőfeszítést, küzdelmet akar a fehér papírral, hanem „a különösebben nem töröm magam semmiért” állapotát, és ehhez a legautentikusabb és mindig „kéznél lévő” tárgyat választotta: önmagát. Persze ez nem zárja ki azt, hogy Montaigne végigélte az írás gyötrelmeit is, és az sem, hogy az „Azt akarom, hogy természetes járásomat lásd, ha mégoly csámpás, akkor is.”, maga is nem maszk-e; és kérdés, hogy hogy lehet-e „olyannak mutatkozni, amilyen vagyok”.²² De ha szerep is, akkor a legnehezebbek egyike: „Semmi sincs olyan szép és jogos, mint jól és helyesen eljátszani az ember szerepét”.²³ Mindenesetre Montaigne-nak a háromkötetes Esszékben sikerül ezt a szerepet a lehető legjobban megalkotni és megélni, miközben nem kevesebbet, mint az egzisztencia esztétikáját és etikáját tartja szem előtt. A szövegek az élet elrendezését és megalkotását tűzik ki célul: szépen és helyesen, de könnyedén mérsékelten, kényelmesen – foglalhatnánk össze egzisztencia-konstruáló elveit. De ez nem azt jelenti, hogy Montaigne esszéi didaktikusak vagy moralizálóak lennének, hanem inkább azt a vágyat közvetítik, hogy személyes tudását és felismeréseit sikerüljön megfogalmaznia és megosztania: nem nevelni akar, hanem leírni. Kétségtelen azonban, hogy a „doux” mellett az „utiles” is ott van, ezt a hasznosság azonban mindig önmagára vonatkozó megfontolandó és elgondolkodtató, és az önismeret mellett az önkiigazítást is jelenti, ami így a folytonos ön-értelmezésben-létet nyeri el: „Nem a létezést festeni: az alakulást.”²⁴

Az esszékben fokozatosan erősödik az a szál, mely az én önkonstitúcióját egyre inkább kiegészíti az ember/i megalkotásával úgy, hogy a helyes élet- és gondolkodásmód lehetőségeit a jövőre mutató célként és a jelenbeli cselekvés orientációjaként is kijelöli; karakterisztikus vonásait pedig a saját tapasztalattal összekapcsolódó olvasmányélmények alapján egy tágabb összefüggésbe helyezi. Az egyes szám első személyen egyre inkább áttűnik a többes szám vagy az általános alany, mely aforizmatikus tömörséggel fogalmaz („Legnagyobb és legdicsőbb remekművünk a helyes élet.”²⁵, így az én önkonstitúciója egy tágabb életösszefüggésbe illeszkedik, amely más én-ekkel együtt és hozzájuk viszonyulva tudja létrehozni narratív identitását: a differenciálódást az integrálódással együtt. De nem úgy, hogy egyetlen utat vagy módot jelölne ki, hanem éppen ellenkezőleg: a pusztán szabályokra és fegyelemre épülő élet ostobaságát („mindig hiba, ha megkötődünk.”²⁶) elutasítja, és az eltérő, a különböző élvezetét részesíti előnyben.

Montaigne Esszéi azok közé a könyvek közé tartoznak, amelyek olvasásakor nagyon is firtatjuk, hogy ki lehet írójuk,²⁷ holott szerzőjük éppen azt írja folyamatosan, hogy „ki vagyok én?” és „mi vagyok én?”, miközben az én apofatikus merészségével tökéletesen el is tud feledkezni ezekről a kérdésekről és a két kérdés közti különbségről.²⁸ Hatalmas egzisztenciális tervet teljesít be – vagy még inkább: teljesít ki – azzal, hogy az életet és a művet párhuzamosként – vagy még inkább: konvergálóként – képes megalkotni, szem előtt tartva, hogy a folytonos úton-lét maga a cél, mert „az élvezet keresése a legizgalmasabb.”²⁹ Műve és élete nem válnak szét, átjárják és létre hozzák egymást. Legalábbis az Esszék írójának el tudjuk hinni, hogy neki sikerült megteremtenie és megélnie az egyezést és az átjárhatóságot, melyet a „Hacsak tehetem” óvatos és fölfelé tekintő bölcsessége és a „mit tudom én” nagyvonalúsága erősít meg és tesz hitelessé. A mindenkori olvasó számára pedig fölteszi a kérdést: vajon az élet / mű együttlét lehetséges-e (még / mindig) egyáltalán?