Michel de Montaigne
Esszék
Tizenhatodik fejezet
A gyávaság megbüntetéséről
Azt hallottam valamikor egy uralkodótól és igen nagy hadvezértől, hogy nem lehet egy katonát halálra ítélni azért, mert bátorsága cserben hagyta; terített asztalnál éppen Vervins urának peréről meséltek neki, akit Boulogne feladásáért halálra ítéltek.1
Valóban jó okkal teszünk különbséget a gyengeségünkből és a rossz szándékainkból származó hibák között. Mert az utóbbiak esetében tudatosan szegülünk szembe az ész törvényeivel, melyeket a természet plántált belénk; míg az előbbiek esetében, úgy tűnik, ugyanezt a természetet hívhatjuk tanúul, mely ilyen tökéletlen és esendő állapotban hagyott minket; így aztán sokan vélekedtek úgy, hogy csak azt lehet felróni nekünk, amit lelkiismeretünk ellenére cselekszünk; és részben ezen a szabályon alapul azoknak a véleménye, akik elítélik az eretnekekre és hitetlenekre kiszabott halálbüntetést, és az is, hogy egy ügyvéd vagy egy bíró nem vonható felelősségre, ha tudatlanságból nem látta el jól a tisztét.
Ami azonban a gyávaságot illeti, bizonyos, hogy a legközönségesebben megszégyenítéssel és megalázással büntethető. Úgy tartják, hogy ezt a szabályt először Kharóndász, a törvényhozó alkalmazta,2 s hogy előzőleg a görög törvények halállal büntették azt, aki elmenekült a csatából; ő azonban úgy rendelkezett, hogy három napon át a köztéren kell ülniük, mert remélte, hogy még jó szolgálatot tehetnek, miután e megszégyenítés visszaadja bátorságukat. „Suffundere malis hominis sanguinem quam effundere."3 Úgy tűnik továbbá, hogy a római törvények régen halállal büntették azokat, akik megfutamodtak. Ammianus Marcellinus meséli, hogy Julianus császár tíz katonáját, aki meghátrált a parthusok elleni ütközetben, előbb megfosztotta rangjától, majd megölette, úgymond az ősi törvények értelmében.4 Mindazonáltal máskor, másokat hasonló bűnért arra ítélt csupán, hogy a foglyok közt, a málha mellett tartózkodjanak. A római nép szigorú ítélete is megkímélte azok életét, akik Cannae-nál elmenekültek, vagy akik Gnaeus Fulvius vereségének részesei voltak.5
Mindig félő, hogy a megszégyenítés az ilyeneket kétségbeesésbe kergeti, és nem csupán közömbössé, hanem ellenséggé teszi.
Apáink idejében Franget urát,6 de Chatillon marsall kíséretének volt hadnagyát, akit Chabannes marsall úr, Fontarrabie kormányzója du Lude úr helyébe állított, miután átadta a várat a spanyoloknak, megfosztották nemességétől, s mind őt, mind utódait közrendűnek, adókötelesnek és fegyverforgatásra alkalmatlannak nyilvánították; e szigorú ítéletet Lyonban hajtották végre. Utóbb hasonlóan büntettek minden nemest, akit Guise-ben találtak Nassau grófjának bevonulásakor,7 s később másokat is.
Mindazonáltal, ha olyan durva és nyilvánvaló tudatlansággal vagy gyávasággal állunk szemben, amely túltesz minden megszokott mértéken, akkor azt a hitványság és rosszindulat elégséges bizonyítékának tekinthetjük, s eszerint büntethetjük.
Tizenhetedik fejezet
Egynémely követ bizonyos vonásáról
Utazásaim során azt a szokást követem, hogy beszélgetőtársaimat mindig meghallgatom azokban a kérdésekben, amelyekhez ők értenek jobban, s ezáltal mindig tanulok valamit a másokkal folytatott társalgásból (mely a lehető legjobb iskola).
Basti al nocchiero ragionar de' venti,
Al bifolco dei tori, e le sue piaghe
Conti'l guerrier, conti'l pastor gli armenti.8
Mert igen gyakran éppen az ellenkezője történik, mindenki inkább a másik mesterségéről elmélkedik, mint a magáéról, úgy vélvén, hogy ezzel új hírnevet szerez magának: Arkhidamosz9 szemére vetette Periandrosznak, hogy feladta orvosként szerzett jó hírét, csak hogy rossz költő hírébe kerüljön.
Lám, Caesar mily hosszasan értekezik, hogy a hidak és hadigépek megszerkesztésében tanúsított leleményességét világossá tegye számunkra; s milyen szűkszavú ehhez képest, amikor hivatása kötelességeiről, vitézségéről és hadserege vezetéséről beszél. Tettei eléggé bizonyítják hadvezéri kiválóságát: szeretné, ha mérnöki kiválóságát is megismernénk, mely némileg idegen az előbbitől.
Egy jogi pályán működő ember, akit irodájában egész életében mesterségéről s minden egyébről szóló könyvek garmadája vesz körül, semmi alkalmat nem talál a társalgásra. De szigorúan és kioktatóan értekezik az irodájához vezető csigalépcsőn emelt torlaszról, mely mellett napjában száz kapitány és katona megy el megjegyzés és ellenvetés nélkül.
Az idősebb Dionüsziosz10 nagy hadvezér volt, amint az illett is hivatalához; ám azon igyekezett, hogy főként költészete miatt csodálják: amihez alig vagy egyáltalán nem értett.
Optat ephippia bos piger, optat arare caballus.11
Ezen a nyomon haladva soha semmi érdemlegeset nem teszünk.
Így tehát el kell vetni a mérnököt, a festőt, a vargát, mindenki maradjon a mesterségénél. Erről jut eszembe, ha történelmet olvasok, amit mindenféle emberek írhatnak, szokásom szerint figyelembe veszem, ki a szerző: ha olyan személy, akinek az íráson kívül egyéb hivatása nincs, akkor főképpen stílusára és nyelvére figyelek; ha orvos, akkor szívesebben elhiszem neki, amit a levegő hőmérsékletéről, a királyok egészségéről és hajlamairól, sebeiről és betegségeiről mond; ha jogászféle, akkor a jogi bonyodalmakat, a törvényeket, az államok felépítését és egyéb ilyen dolgokat kell megtanulni tőle; ha teológus, akkor az egyház ügyeit, az egyházjogot, diszpenzációkat és házasságkötéseket; ha udvaronc, az illemszabályokat és szertartásokat; ha katonaféle, akkor mindazt, ami tisztéből adódik, főként pedig azon hőstettek előadását, amelyeknél személyesen volt jelen; ha követ, a titkos mesterkedéseket és praktikákat, s azok véghezvitelének módját.
Hogy megállás nélkül más tárgyra térjek, e tekintetben mérlegeltem és vizsgáltam az efféle dolgokban igen járatos de Langey úr históriáját.12 Először beszámol V. Károly császár intelmeiről, amelyeket a római bíborosgyűléshez intézett két követünk, Mâcon püspöke13 és de Velly úr jelenlétében, számos ránk nézve sértő kifejezés keverve beszédébe, többek közt, hogy ha ezek a francia kapitányok, katonák és alattvalók csak annyit konyítanak a hadi tudományokhoz, mint királyuk, akkor máris a nyakukba vethetik a kötelet, és jöhetnek kegyelmet kérni tőle (és úgy látszik, valamennyit el is hitt ebből, mert élete során kétszer vagy háromszor is megismételte ezeket a szavakat); továbbá párbajra hívta ki a királyt egy hajóra, egy ingben, karddal és tőrrel. A fent említett de Langey úr ezután hozzáteszi, hogy a követek üzenetet küldvén a királynak, a történtek legnagyobb részéről hallgattak, sőt a két fentebbi passzust teljesen elhagyták. Mármost igen különösnek tartom, hogy egy nagykövetnek hatalmában áll eltekinteni az uralkodójának címzett figyelmeztetésektől, főként ha azok ilyen vészjóslóak, ilyen fontos személytől erednek és ilyen nagy nyilvánosság előtt hangzottak el. Úgy gondoltam volna, egy szolga legfőbb tisztje az, hogy teljes egészükben, hűségesen ábrázolja a dolgokat, amiképpen megestek, hogy elrendezésük, megítélésük és a döntés szabadsága uráé maradjon. Mert megmásítani vagy elrejteni előle az igazat attól félve, hogy nem úgy érti, ahogy kellene, s ez hibás lépésre készteti, s közben tudatlanságban hagyni ügyeit illetően, ez szerintem ahhoz illik, aki a törvényt adja, s nem ahhoz, aki kapja, a gyámhoz, az iskolamesterhez, s nem ahhoz, akinek tudnia kell, hogy nem csak tekintélyben, de megfontoltságban és ítélőképességben is alatta áll emennek. Akárhogy is van, én nem szeretném, ha így szolgálnának akár legkisebb ügyemben.
Milyen szívesen bújunk ki holmi ürügyekkel a parancsok teljesítése alól, és bitoroljuk el a gazda jogkörét; mindannyian oly természetesen törekszünk a szabadságra és a tekintélyre, hogy egy feljebbvalónak a szolgáitól várható semmilyen haszon nem lehet annyira drága, mint romlatlan és egyszerű engedelmességük.
Hamisan érti a parancsnoklás hivatalát az, aki megfontolásból, s nem alávetettségből engedelmeskedik. P. Crassus is,14 akit a rómaiak ötször boldognak neveztek, mikor Ázsiában volt konzul, megparancsolta egy görög mérnöknek, hogy küldje el a két legnagyobb hajóárbocot, amit Athénban látott, mert valamiféle hadigépet akart építeni belőlük, ám az tudományára hivatkozván megengedte magának, hogy másként döntsön, és a legkisebbet, saját okoskodása szerint a legmegfelelőbbet hozatta el. Crassus türelemmel végighallgatta érveit, majd alaposan megkorbácsoltatta, a fegyelem érdekét többre tartván a dolog érdekénél.
Másfelől azonban úgy is gondolhatjuk, hogy az ilyen korlátolt engedelmesség csak a pontos, határozott parancsokat illeti meg. A követek megbízatása szabadabb, sok tekintetben teljességgel saját megítélésüktől függ; nem egyszerű végrehajtók, hanem tanácsaikkal alakítják, egyengetik is uruk akaratát. Az én időmben volt alkalmam találkozni olyan parancsnokló személyekkel, akiket azért róttak meg, mert szó és betű szerint engedelmeskedtek a király írásos parancsainak, ahelyett hogy a közelükben zajló események adta alkalmakat megragadták volna.
Értelmes emberek ma is elítélik a perzsa királyok ama szokását, hogy követeiknek és hadnagyaiknak olyan rövid pórázt hagytak, hogy a legcsekélyebb ügyben is új rendelkezésért kellett folyamodniuk; ez a késedelem egy ilyen kiterjedt birodalom ügyeinek vitelében gyakran tetemes kárt okozott.
És amikor Crassus a mesterembernek írt, és tudatta vele, milyen célra kívánja használni azt az árbocot, nem tűnt-e úgy, hogy vita tárgyává teszi elhatározását, és rendelkezése megváltoztatására ösztönzi őt?
Tizennyolcadik fejezet
A félelemről
Obstupui, steteruntque comae, et vox faucibus haesit.15
Nem vagyok nagy természetbúvár (mint mondják), és fogalmam sincs, hogy a félelem milyen rugókra jár bennünk; de annyi bizonyos, hogy különös indulat; és az orvosok szerint nincs még egy, mely ítéletünket jobban kizökkentené szokott kerékvágásából. Való igaz, sok embert láttam eszét veszteni a félelemtől; bizonyos, hogy még a leghiggadtabbakat is szörnyű káprázat keríti hatalmába nagy megpróbáltatások idején. Mellőzzük most a köznépet, melynek a félelem hol sírból kikelő, szemfedőbe burkolt ősök, hol farkasemberek, manók és lidércek képében jelenik meg. Habár még katonák között is, ahol kevésbé volna helye, hányszor vátoztat egy birkanyájat vértescsapattá? nádat és rőzsét lándzsás fegyveresekké? barátot ellenséggé? fehér keresztet vörössé?16
Mikor Bourbon hercege17 bevette Rómát, a Szent Péter erőd egyik zászlótartóját olyan rémület fogta el az első fegyverzajra, hogy zászlóval a kezében egy romos résen keresztül kirohant a városból, egyenesen neki az ellenségnek, azt hivén, hogy a város belseje felé rohan; mígnem Bourbon hercegének emberei láttán, aki felsorakoztak előtte, mert ők meg azt hitték, a védők próbálnak így kitörni, nagy nehezen összeszedte magát, és sarkon fordulván visszabújt ugyanazon a résen, ahol kijött, miután háromszáz lépésnyire kiszaladt a nyílt mezőre. Juille kapitány zászlótartója azonban sokkal rosszabbul járt, amikor Bures grófja18 és Reu ura elfoglalta tőlünk Saint-Pol városát; olyannyira elvesztette ugyanis az eszét a félelemtől, hogy egy lőrésen át zászlóstul levetette magát, s az ostromlók felkoncolták. Ugyanebből az ostromból emlékezetes, hogy egy nemesembernek a félelem úgy összeszorította és megdermesztette a szívét, hogy holtan bukott a földre egy lőrésnél, holott egy karcolás sem érte.19
Hasonló félelem fog el néha sokaságot is. Germanicus egyik alemánok elleni ütközetében a két nagy sereg rémületében ellenkező irányba indult: az egyik arra menekült, amerről a másik érkezett.20
Hol szárnyat ad a lábnak, mint az előbbi kettővel történt; hol földhöz szögez és megbéklyóz, mint Theophilus császárról olvasható,21 aki Hágár fiai22 ellen csatát vesztvén úgy megdöbbent és megdermedt, hogy képtelen volt határozni és menekülni: „adeo pavor etiam auxilia formidat,"23 mígnem Manuel, seregének egyik parancsnoka meg nem ragadta és meg nem rázta, amint a mélyen alvókat szokás, mondván: „Ha nem jössz velem, megöllek. Mert jobb, ha az életedet veszted el, mint ha fogságba esvén a Birodalmat."
Akkor a legerősebb, amikor szolgálata ugyanarra a vitézségre kényszerít bennünket, amelyet kötelességtudásunktól és becsületünktől megtagadott. Az első igazi csatában, amelyet, Sempronius konzulsága idején, a rómaiak elveszítettek Hannibállal szemben, egy legalább tízezer főnyi gyalogos had, rémületében és nem látván más kiutat gyávaságának, nekiesett az ellenséges sereg zömének, és csodálatos erőfeszítés árán, számtalan karthágóit lemészárolva áttört rajta, szégyenletes futásáért ugyanazt az árat fizetvén, amelyen dicső győzelmet is vehetett volna.24 Ez az, amitől jobban félek, mint a félelemtől.
Hevességével is túlszárnyal minden más érzelmet.
Lehet-e nyersebb és jogosabb indulat, mint Pompeius barátaié, akik hajójából nézték végig amaz iszonyú mészárlást? Mégis, a közeledő egyiptomi vitorlások okozta félelem ezt is elnyomta; följegyezték, hogy már csak a tengerészeket buzdították nagyobb sietségre, és evezésben kerestek menekvést; mígnem Türoszba érvén megszabadultak a félelemtől, eszükbe idézhették az elszenvedett veszteséget, és szabad folyást engedhettek sirámaiknak és könnyeiknek,25 amelyeket az a másik indulat bennük szakasztott.
Tum pavor sapientiam omnem mihi ex animo expectorat.26
Akiket egy háború valamelyik ütközetében jól elpáholnak, azokat azon véresen, sebekkel borítva másnap újra csatasorba állítják. Ám akiket egyszer jól megszorongatott a félelem, azokat hiába kérleled, hogy akár csak szembenézzenek ellenségeikkel. Akiket nyomasztó félelem gyötör, hogy elveszíthetik mindenüket, hogy száműzik őket, hogy rabságba kerülnek, azok állandó aggodalomban élnek, sem inni, sem enni, sem pihenni nem képesek; miközben a szegények, a száműzöttek, a szolgák gyakran éppen olyan vígan élnek, mint bárki más. A sok ember, aki sarkantyúzását nem viselhetvén fölakasztotta, vízbe ölte vagy magas helyről levetette magát, ugyancsak arra tanít, hogy a félelem még a halálnál is kínosabb, elviselhetetlenebb lehet.
A görögök egy másik fajtájáról is tudnak, amely nem ítélőképességünk tévedésének szülötte, hanem, mint mondják, minden látszólagos ok nélkül, égi késztetésből származik. Néha egész népeket, egész hadseregeket kerít hatalmába. Ilyen volt az, amely Karthágót csodálatos kétségbeesésbe kergette. Mást sem lehetett hallani, mint sírást és rémült kiáltozást. A lakosok kirohantak házaikból, mintha fegyverbe hívták volna őket, s úgy támadták, kaszabolták, gyilkolták egymást, mintha ellenséggel álltak volna szemben, mely el akarja foglalni városukat. Teljes volt a zűrzavar és a kavarodás; mindaddig, míg imákkal és áldozatokkal le nem csillapították az istenek haragját. Ezt nevezik a görögök páni félelemnek.27
Bajcsa András fordításának felhasználásával fordította
Csordás Gábor
Jegyzetek