Paul Auster

Miért írok?

1

Egy német barátom a két lánya születését megelőző körülményekről mesél.

Tizenkilenc évvel ezelőtt, hatalmas hassal és magzatát jócskán túlhordva, A.leült a nappaliban a díványra és bekapcsolta a tévét. A véletlen úgy hozta, hogy a képernyőn épp egy kezdődő film főcíme pergett. Az apáca története volt a film, egy ötvenes években készült hollywoodi dráma, Audrey Hepburn főszereplésével. A. örült neki, hogy figyelmét valamivel elterelheti, kényelembe helyezte magát és azonnal elmerült a filmben. Körülbelül a felénél tartott, amikor megindultak szülési fájdalmai. A férje kocsival bevitte a kórházba, és A. nem tudta meg, mi lett a film vége.

Három évvel később, második gyermekével terhesen, A. újra leült a díványra és bekapcsolta a tévét. Újra egy filmet adtak, és ez újra Az apáca története volt. Még meglepőbb volt (és ezt A. igen nyomatékosan kiemelte), hogy a filmbe pontosan azon a helyen kapcsolódott be, ahol három évvel azelőtt félbehagyta. Ez alkalommal végig tudta nézni a filmet. Szűk negyedórával ezután a magzatvize elfolyt, bement a kórházba, hogy megszülje második gyermekét.

A.-nak csupán ez a két lánya van. Az első szülés rendkívül nehéz volt (úgy nézett ki, hogy nem éli túl, és sokáig betegeskedett is utána), a második azonban könnyen ment, semmiféle komplikáció nem jött közbe.

2

Öt évvel ezelőtt feleségemmel és a gyerekeimmel Vermontban nyaraltunk, kibéreltünk egy öreg, magányos tanyaházat egy hegy tetején. Egy nap egy nő a közeli városból beugrott hozzánk két gyermeke, egy négyéves kislány és egy másfél éves kisfiú társaságában. Sophie lányom épp ekkor lett három esztendős, és szívesen töltötte együtt idejét a másik kislánnyal. A feleségem és én leültünk a vendéggel a konyhában, a gyerekek pedig kirohantak, hogy játsszanak egymással.

Öt perccel később hatalmas csattanást hallottunk. A kisfiú a ház túloldalán lévő előszobába keveredett, és mivel a feleségem két órával korábban egy vázába virágot rakott oda, nem volt nehéz kitalálni, mi történt. Nem is kellett megnéznem, hogy tudjam, a padlót törött üvegcserép és víz borítja – egy halom szerteszórt növényi szárral és virágszirommal együtt.

Mérges voltam. Átkozott kölykök, mondtam magamban. Átkozott felnőttek az átkozott kétbalkezes gyermekeikkel. Honnan van joguk csak úgy beállítani anélkül, hogy előtte ideszólnának?

A feleségemnek odaszóltam, hogy eltakarítom a romokat, és amíg ő a látogatónkkal folytatta a beszélgetést, összeszedtem a seprűt, a lapátot, valami törlőruhát és átvonultam a ház elülső részébe.

A feleségem a virágot egy fatörzsre helyezte, ami éppen a lépcső korlátja mellett állt. A lépcső különösen meredek és szűk volt, és nem egészen egy méternyire az aljától egy hatalmas ablak nyílott. Az, hogy mi hol helyezkedett el, fontos. Ezeknek a dolgoknak mind köze volt ahhoz, ami ezután következett.

Félig végeztem a törmelékek eltakarításával, amikor a lányom kirohant a szobájából a második emeleti lépcsőfordulóra. Elég közel álltam a lépcső lábához, hogy tekintetemmel egy pillanatra elkapjam (ha valamivel hátrébb állok, nem látszódott volna), és abban a rövid pillanatban jól láttam, hogy arcára kiült az a túláradó és tökéletesen boldog kifejezés, ami a felnőttkoromat oly ellenállhatatlan örömmel töltötte el. És akkor, egy szemvillanásssal később, mielőtt megmukkant volna, megbotlott. Tornacipőjének hegye megakadt a lépcsőfordulóban, és egész egyszerűen, egyetlen hang bármilyen figyelmeztetés nélkül keresztülvitorlázott a levegőn. Nem azt akarom érzékeltetni, hogy lezuhant, lebukfencezett vagy végiggurult a lépcsőn. Azt akarom mondani, hogy repült. A botlás lendülete szó szerint kiröppentette az űrbe, és a test röppályájából láthattam, hogy egyenesen az ablak felé tart.

Mit tettem? Nem tudom, mit tettem. A lépcsőkorlát rossz oldalán álltam, amikor megláttam a zuhanását, de mire a lépcsőforduló és az ablak közötti út felénél járt, a lépcsősor legalsó fokánál termettem. Hogy kerültem oda? Nem többről, néhány lábnyi távolságról volt szó, de nemigen látszik lehetségesnek, hogy az ember ezt a távot annyi idő alatt megtegye – annyi idő alatt, ami szinte nem is idő. Mégis ott voltam, és ahogy odaértem, felnéztem, kitártam a karomat és elkaptam a lányomat.

3

Tizennégy éves voltam. A szüleim három egymást követő évben elküldtek egy nyári táborba, New York államba. Időm nagy részében kosaraztam vagy baseballt játszottam, de miután koedukált táborról volt szó, más tevékenységek is folytak: társas összejövetelek, az első suta viaskodások a lányokkal, kalandok a lányok bugyijával, a szokásos kamaszkori svindlik. Arra is emlékszem, hogy suttyomban olcsó szivart szívtunk, az ágyakon fekve megvolt az első nyelves puszi, és vízzel töltött léggömbökkel hatalmas csatákat vívtunk egymás ellen.

Ezek közül semmi nem fontos. Egyszerűen arra szeretnék utalni, milyen sebezhető életkor tizennégy évesnek lenni. Az ember nem gyerek már többé, még nem felnőtt, ide-oda verődik aközött, aki volt, és aközött, akivé lenni készül. Ami engem illet, még elég fiatal voltam ahhoz, hogy azt higgyem, az ütésem feljogosít arra, hogy játsszak az amerikai profi baseball ligában, ám elég öreg ahhoz, hogy megkérdőjelezzem Isten létezését. Már olvastam a Kommunista Kiáltványt, de még szívesen néztem a tévében a szombat reggeli rajzfilmeket. Valahányszor megláttam magamat a tükörben, úgy tűnt, valaki másnak az arcát nézem.

Az én csoportom tizenhat vagy tizennyolc fiúból állt. Legtöbbünk évek óta összetartozott, de néhány új jövevény is csatlakozott hozzánk azon a nyáron. Egyiküket Ralphnak hívták. Csendes fiú volt, különösebb lelkesedés nélkül aziránt, hogy cselezgessen a kosárlabda-pályán vagy eltalálja a rövidítő játékost a baseballban, és mivel soha senkinél nem húzta ki a gyufát, nehéz volt keki beilleszkednie közénk. Néhány tárgyból megbukott abban az évben, és szabadidejének nagy részét azzal töltötte, hogy valamelyik felügyelő tanár korrepetálta. Ez szomorú volt, és sajnálatot éreztem iránta – de nem túl nagyot, ahhoz nem eleget, hogy álmatlan éjszakáim lettek volna.

A felügyelő tanáraink New York-i egyetemista fiúk voltak, Brooklynból és Queensből. Ügyes kosárlabdázók, leendő fogorvosok, könyvelők, tanárok, ízig-vérig városi fiúk. Mint a legtöbb igazi New York-i, kitartottak amellett, hogy az utakat ,,járdának" hívják, még akkor is, ha a lábuk alatt semmi más nem volt, csak fű, kavics és szemét. A hagyományos nyári tábori élet velejárói oly idegenek voltak előttük, mint az infravörös technológia egy iowai farmer számára. A kenuk, a rögzítőkötelek, a hegymászás, a sátorverés, a tábortűz körüli éneklés egyáltalán nem szerepelt érdeklődésük leltárában. Képesek voltak gyakorolni velünk a kosárcselek vagy a lepattanó labda megszerzésének finomságait, de egyébként csak tengtek-lengtek és vicceket meséltek.

El lehet tehát képzelni a meglepetésünket, amikor az egyik délután a tanárunk bejelentette, hogy kirándulni fogunk az erdőbe. Megszállta őt valami, és nem úgy tűnt, mint akit könnyű lesz lebeszélni. Elég volt a kosárlabdából, mondta. A természet vesz körül bennünket, és itt az ideje, hogy ennek kihasználjuk az előnyeit, és elkezdjünk úgy viselkedni, mint az igazi táborozók – vagy valami ilyesmit mondott. Így aztán az ebédet követő pihenő után az egész csapat, tizenhat vagy tizennyolc fiú két vagy három tanár kíséretében elindult az erdőbe.

1961 késő júliusát írtuk. Mindenki meglehetősen jókedvű hangulatban volt, emlékszem, és a túra első, nagyjából félórás szakaszában a legtöbben úgy gondolták, hogy a kirándulás remek ötlet volt. Senkinél nem volt iránytű, persze, fogalma se volt senkinek, hogy merre is megyünk, de mindannyian jól éreztük magunkat; ha véletlenül eltévednénk, mit számít az? Előbb vagy utóbb úgyis visszatalálunk.

Aztán cseperegni kezdett az eső. Először alig lehetett észrevenni, a fák levelei és ágai között áthatoló néhány könnyű csepp ért bennünket, aggodalomra semmi ok. Tovább sétáltunk, nem akartuk, hogy egy kis víz tönkretegye a mulatságunkat, de néhány perccel később komolyan rákezdett. Mindenki átázott, és a tanárok úgy döntöttek, hogy megfordulunk és visszaindulunk. Az egyetlen gond az volt, hogy senki nem tudta, merre van a tábor. Az erdő sűrű és tömött volt a fák és a tüskés bokrok csoportjaitól, és utunk során erre és arra tértünk ki, hirtelen változtatva irányt azért, hogy tovább tudjunk haladni. Hogy a kavarodás még nagyobb legyen, egyre nehezebben lehetett látni. Maga az erdő is sötét volt, de a zuhogó eső és az elfeketülő égbolt miatt úgy éreztük, inkább éjszaka van, mint délután három vagy négy óra.

Aztán dörögni kezdett az ég. A mennydörgést villámlás követte. Az égi áldás közvetlenül a fejünk fölött tört ki, és olyan nyári viharnak bizonyult, amely minden más nyári vihart felül akart múlni. Sem azelőtt, sem azóta nem volt részem ilyen időjárásban. Az eső úgy zuhogott ránk, hogy valósággal fájt; akárhányszor megrázta a levegőt a mennydörgés, úgy éreztük, hogy a robaj a testünkben vibrál. Rögtön ezután jött a villámlás, a villámok úgy táncoltak körülöttünk, mint a lándzsák. Minthogyha a vékony légből termett fegyverek lettek volna: egy hirtelen villanás, ami mindent fényes, szellemszerű fehérré változtatott. A villám a fákba csapott, az ágak füstölni kezdtek. Aztán egy pillanatra minden elsötétült, hogy az égen újra megjelenjék egy csattanás, és a villámlás az erdő egy másik pontjára csapjon le.

Természetesen a villámlás volt az, ami megijesztett minket. Ostobaság lett volna nem megijedni tőle, és rémületünkben megpróbáltunk elmenekülni előle. De a vihar túl nagy volt, és akárhová szaladtunk, még több villámmal kerültünk szembe. Összevissza, fejetlenül rohangáltunk, hanyatt-homlok körbe-körbe futottunk. Aztán valaki váratlanul meglátott egy tisztást az erdőben. Rövid vita robbant ki arról, hogy vajon biztonságosabb-e a nyitott térre menni vagy maradjunk inkább a fák alatt. A nyitott tér melletti érv győzött, és mindannyian a tisztás irányába futottunk.

Egy kis rét volt, leginkább valami legelő, ami egy ottani farmhoz tartozott, és hogy oda jussunk, át kellett másznunk egy szöges drótkerítés alatt. Egymás után hasra feküdtünk, és apránként átcsúsztunk. A sor közepén voltam, közvetlenül Ralph mögött. Épp akkor, amikor ő a szöges drótkerítés alá ért, újra villámlott. Nem egészen egy méterre álltam tőle, de mert az eső a szememet verte, nem vettem észre, mi történt. Csak azt érzékeltem, hogy Ralph ottmaradt mozdulatlanul. Arra gondoltam, hogy elkábult, úgyhogy átcsúsztam mellette a kerítés alatt. Amikor a túloldalra jutottam, megfogtam a karját és áthúztam magamhoz.

Nem tudom, mennyi ideig várakoztunk azon a mezőn. Felteszem, egy órát, és mindaddig, amíg ott voltunk, az eső, a mennydörgés és a villámlás kitartóan csattogott fölöttünk. Olyan volt ez a vihar, mintha a Biblia lapjairól tépték volna ki, és úgy folytatódott tovább és tovább, mintha soha nem akarna véget érni.

Két vagy három fiút megütött valami – talán a villámlás, talán a sokk, amit a villámok okoztak, ahogy a közelükben a földbe csapódtak – és a mező megtelt a jajgatásukkal. Mások sírtak és imádkoztak. Megint mások rettegő hangon próbáltak ésszerű tanácsokat adni. Szabaduljatok meg minden fémtől, mondták, a fém vonzza a villámokat. Mindannyian leoldottuk az öveinket és elhajítottuk.

Nem emlékszem, hogy bármit is mondtam volna, nem emlékszem, hogy sírtam. Egy másik fiúval azzal kötöttük le magunkat, hogy igyekeztünk Ralph gondját viselni. Még mindig eszméletlen volt. Dörzsölgettük a kezét és a karját, leszorítottuk a nyelvét, nehogy lenyelje, és szólongattuk. Egy idő múlva a bőre kékes árnyalatot kezdett felvenni. A teste hűvösebb lett, mint az érintésem, és a tornyosuló bizonyítékok ellenére egy pillanatra sem merült fel előttem, hogy nem fog magához térni. Mindössze tizennégy éves voltam, végtére is, mit tudtam? Soha azelőtt nem láttam halottat.

A szöges drótkerítés volt az oka, azt hiszem. A többiek, akiket a villám megütött, megsüketültek, fájdalmat éreztek a végtagjaikban úgy egy órán át, aztán rendbe jöttek. De Ralph a kerítés alatt feküdt, amikor a villám belécsapott, és az elektromosság azonnal halálra sújtotta.

Utóbb, mikor elmondták, hogy meghalt, megtudtam, hogy egy húsz centiméteres égési folt volt a hátán. Emlékszem, ahogy igyekeztem felfogni a hírt, és tudatosítani magamban, hogy az élet számomra soha többé nem lesz ugyanolyan. Elég különös, de arra nem gondoltam, hogy közvetlenül mellette álltam, amikor történt. Nem gondoltam arra, hogy egy vagy két másodperc, és akkor énvelem fordul ez elő Az foglalkoztatott, hogy tartom Ralph nyelvét és nézem a fogait. Az arcára valami fintor ült ki, és kissé szétnyílt ajkain át egy órán át néztem a fogai élét. Harmincnégy évvel később még mindig emlékszem rá. És a félig csukott, félig nyitott szemei. Azokra is emlékszem.

4

Néhány évvel ezelőtt levelet kaptam egy Brüsszelben élő nőtől. A barátjának a történetét írta le benne, egy férfiét, akit gyerekkora óta ismert.

1940-ben ez a férfi bevonult a belga hadseregbe. Amikor az országot a németek ugyanebben az évben elfoglalták, őt is elfogták, és hadifogolyként egy táborba került. Egész a háború végéig, 1945-ig maradt ott.

A foglyoknak megengedték, hogy a belga vöröskereszt munkatársaival levelezzenek. Önhatalmúlag kineveztek neki egy levelezőpartnert – egy brüsszeli vöröskeresztes nővért –, és a következő öt évben ezzel a nővel havonta levelet váltottak. Az idők során szoros barátság alakult ki köztük. Volt egy pont (nem tudom biztosan, ez mennyi időt vett igénybe), amikor rájöttek arra, hogy ami köztük van, több a barátságnál. A levelezés folytatódott, egyre bensőségesebb lett minden levélváltással, és végül szerelmet vallottak egymásnak. Lehetséges ez? Soha nem látták egymást, soha nem töltöttek együtt egyetlen percet se.

Mikor a háborúnak vége lett, a férfit kiengedték a táborból és visszatért Brüsszelbe. Találkozott a nővérrel, a nővér találkozott vele, és egyikük se csalódott. Rövid időre rá összeházasodtak.

Teltek az évek. Gyermekeik születtek, öregebbek lettek, a körülöttük lévő világ is megváltozott kissé. A fiuk, belgiumi iskoláit befejezve, Németországban folytatta a tanulmányait. Az ottani egyetemen beleszeretett egy fiatal német nőbe. Írt a szüleinek, és bejelentette, hogy feleségül szeretné venni.

A fiú és a lány szülei nem érezhettek ennél nagyobb elégedettséget gyermekeik sorsa iránt. A két família megállapodott, hogy találkoznak, és a megbeszélt napon a német család megjelent a belga család brüsszeli házában. Amint a német apa bevonult a nappaliba, és a belga apa az üdvözlésére indult, a két férfi egymás szemébe nézett és felismerték egymást. Sok év telt el, de egyikőjüknek se volt kétsége afelől, ki a másik. Életük egy szakaszában naponta találkoztak egymással. A német apa őr volt a fogolytáborban, ahol a belga apa a háborút töltötte.

Ahogy a nő, aki a levelet írta nekem, sietett hozzátenni, nem volt közöttük gyűlölködés. Akármennyire irtózatos is lehetett a német rezsim, a német apa nem tett semmi olyasmit azalatt az öt év alatt, amivel maga ellen fordította volna a belga apát.

Hiszik, nem hiszik, a két férfi ma a legjobb barátságban van. Mindkettejük életében a legnagyobb boldogságot közös unokáik jelentik.

5

Nyolc éves voltam. Életemnek ebben a pillanatában a baseballnál nem volt semmi fontosabb számomra. A New York Giants-nek szurkoltam, és azoknak a fekete-narancssárga sapkás férfiaknak a cselekedeteit egy igaz hívő odaadásával követtem. Még ma is, visszaemlékezve arra a csapatra, amelyik nem létezik már, és egy olyan pályán játszott, amelyik nem létezik már, hiba nélkül fel tudom sorolni a keretben szereplő majdnem mindegyik játékos nevét. Alvin Dark, Whitey Lockman, Don Mueller, Johnny Antonelli, Monte Irvin, Hoyt Wilhelm. De egyikük sem volt oly nagy, oly tökéletes vagy oly csodálatra méltó, mint Willie Mays, a lobbanékony természetű Pimasz Kölyök.

Azon a tavaszon életemben először elvittek egy profiligás baseballmeccsre. Szüleim barátainak bérlete volt a Polo Groundson, és egy áprilisi estén néhányan elmentünk megnézni a Giants Milwaukee Braves elleni mérkőzését. Nem tudom, ki győzött, a játék egyetlen részletét sem tudom felidézni, de arra emlékszem, hogy amikor a meccsnek vége lett, a szüleim és a barátai a helyükön maradtak beszélgetni, mialatt a többi néző távozott. Olyan késő lett, hogy a pályán átsétálva, a játékoskijárón át kellett kimennünk, az egyetlen ajtón, ami még nyitva volt. Történetesen ez a kijáró épp a játékosok öltözője alatt volt.

Ahogy közeledtünk a fal felé, észrevettem Willie Mays-t. Kétség nem fért hozzá, hogy ő volt az. Willie Mays, már nem sportfelszerelésben, hanem utcai ruhában, ott álldogált három méterre tőlem. Sikerült lépteimet úgy irányítani, hogy odaálljak elé, és összeszedve minden bátorságomat, néhány szót préseltem ki magamból. ,,Mr. Mays", mondtam, ,,megkérhetem, hogy adjon egy autogramot?"

Legfeljebb huszonnégy éves lehetett, de képtelen voltam rá, hogy letegezzem.

A válasza nyers, de barátságos volt. ,,Persze, öcsi, persze", mondta, ,,van tollad?" Olyannyira teli volt élettel, emlékszem, oly teli fiatalos energiával, hogy amíg beszélt, addig is szökdécselt.

Nem volt tollam, úgyhogy elkértem az apámét. Neki se volt. Anyámnak se volt. Ahogy kiderült, a többieknek se.

A nagy Willie Mays ott állt, és csendben figyelt. Amikor kiderült, hogy senkinél nincs semmi olyasmi a társaságban, amivel írni lehetne, felém fordult és vállat vont. ,,Bocs, öcskös", mondta. ,,Nincs tollam, nem bírok neked autogramot adni." És ezzel kisétált az épületből az éjszakába.

Nem akartam sírni, de a könnyek csorogni kezdtek az arcomon, és sehogy sem tudtam elállítani őket. Még ennél is rosszabb, hogy az egész hazafelé tartó utat végigsírtam az autóban. Igen, összetört a csalódás, de undorodtam attól is, hogy nem vagyok képes fegyelmezni a könnyeimet. Nem voltam kisbaba. Nyolc éves voltam, és a nagy fiúknak nem volt szabad az ilyesmiken sírni. Nemcsak Willie Maystől nem volt autogramom, másom se volt. Az élet próba elé állított, és minden tekintetben elbuktam.

Azután az este után, akárhová mentem, mindig magammal vittem egy tollat. Sokásommá vált, hogy nem indulok el hazulról anélkül, hogy meg ne győződnék róla, van-e toll a zsebemben. Nem mintha különös terveim lettek volna a tollal, csak nem akartam felkészületlen lenni. Egyszer rajtakaptak, hogy nincs nálam, és nem szerettem volna, ha ez újra megtörténik.

Ha másra nem is, az eltelt évek erre megtanítottak: ha van egy toll a zsebedben, jó esély van arra, hogy egy napon kísértést érezz rá, hogy használd.

A gyerekeimnek is így szoktam mesélni, hogy ezért lettem író.

(1995)

Csuhai István fordítása

Paul Auster: Why Write? In: The Red Notebook. Faber and Faber, London-Boston, 1995. 161-175. o.