Szitás Erzsébet
Fénynyalábok
Emlékképek Walter Benjamin gyermekéveiből
Renzo Piano építész (akit a párizsi G. Pompidou Központ tervezése és létrehozása tett világszerte ismertté) a 20. század végén a berlini Potsdamer Platz arculatának kialakításában vállalt szerepével került ismét a figyelem középpontjába. Egy vele készült interjúban nemrég arról beszélt, hogy minden város létezéséhez két elengedhetetlen komponens szükséges: egy látható – betonból, acélból, üvegből és egyebekből felépülő – konstrukció, valamint egy láthatatlan, amelyet az emberi kapcsolatok hoznak létre.
Történeti alapról szemlélve: a város statikus, valamint dinamikus sajátosságai vezetnek az építmények emlékeztető és az emberekben élő emlékezet folyamatosan változó kompozíciójához. Az ebből sugárzó feszültség és erő tartja elevenen a változásba vetett bizalom gesztusát, amely állandóságával tüntet az emberek és épületek között. A város örökkévalósága az építész szemében nem az épületek, terek vagy utcák változatlanságában, hanem abban az emberi gesztusban rejlik, amely tudatosan számot vet az idő mindhárom karakterével.
Napjaink legdinamikusabban alakuló, és kétségkívül legizgalmasabb európai nagyvárosa az újraegyesített német főváros: Berlin. Az újjáépülő metropolisz megértésében, egyszersmind a város megismerésében különös szerepet tölt be egy közel hetven évvel ezelőtt keletkezett esszégyűjtemény, őrizve annak a bensőséges viszonynak a lenyomatát, amely a századfordulós városhoz fűzte a szerzőt. Walter Benjamin 1930-ban fejezte be negyven darabos tablóját, a 20 évvel később Berliner Kindheit um Neunzehnhundert1 címen közreadott írásokat. A bennük ábrázolt helyeket, eseményeket, alakokat az egyéni emlékezet konstruálta vagy rekonstruálta korképekké, és lettek a századforduló német fővárosának, döntően a nagypolgárok lakta nyugati negyedek (a „Régi Nyugat”) életének, ezzel együtt egy már nem létező világnak is lenyomatai. Időbeli sajátosságuk abban az egyetlen pillanatban ragadható meg, amelyben az emlékezés kimerevített, epizódszerű aktusa már mindig is múlt idejével figyelmeztet a még nem látható jövőre. A Benjamin időszemléletében az emléknyomok fontossága az egyes szövegek miniatúra finomságú kidolgozásában szembeötlő igazán. A megőrzött képek formálódását a közösség elvesztése és a kultúrába vetett bizalom éppúgy meghatározza, mint az elbeszélő tudatos konstrukciója. Ebben az egyes szövegek kompozíciója mellett a témaválasztás is figyelemre méltó, amely a 19. és 20. század fordulójának bensőséges, ám rendkívül érzékeny látásmódját is tükrözi. Benjamin a jellegzetes berlini építmények és helyek közül csak néhány, a nyugati városrészben ma is láthatónak szentel önálló írást (pl.: Tiergarten, Diadaloszlop), de kevéssé ismert, ám a kort híven tükröző helyekről, így a Görbe utcáról, vagy A Steglitzer Strasse és Genthiner Strasse sarkáról külön esszékben állít emléket. Hasonlóan helyet kap a gyermekkor emlékei között a Speisekammer [Éléskamra], vagy a Das Karussel [A körhinta], de a Társaság, sőt a mesék sokszor szorongásokkal teli világába kalauzoló Rehlenanyóka, illetve a gyűjteményt záró darab, a Das Bucklichte Männlein [A púpos emberke] is.
Figyelemre méltó az írások születésének időszaka, az 1930-as évek Németországa, s nem kevésbé érdekes a megjelenés éve sem: 1950 – tíz évvel a szerző halála, és öt évvel a második világháború befejezése után.
Tény, hogy a Berliner Kindheit darabjainak kevés önálló szerep jutott az amúgy is megkésett Benjamin-kutatásban. Az értelmezők figyelmét az 1960-as, 1970-es években elsősorban a történetfilozófiai és művészetkritikai gondolkodó kötötte le. Az utóbbi évtizedekben váltak széles körben hozzáférhetővé Walter Benjamin szövegei és levelezése. Ezt követően kerültek előtérbe az életmű befejezetlen vállalkozásának, a Passagen-Werknek mappái, és ezekkel összefüggésben a korábbi mű, a Berliner Kindheit egyes darabjai is. Mindezeknek köszönhetően újabb lehetőségek merültek fel Benjamin írásainak értelmezésére2. Az utolsó mű a Passagen-Werk, ez a töredékeiben is terjedelmes alkotás, amelynek koncepciózus felépítése azzal a nem titkolt szándékkal készült, hogy már architektúrájával is a modernitás megértésére tegyen kísérletet. A passzázsok – Benjaminnál elsősorban a 19. századi párizsi átjárókra kell gondolni –, amelyek a modern városépítés vívmányai, az utcáknak sajátos bensőséget kölcsönöznek. „A passzázs valami közbenső az utca és az enteriőr között. S a fiziológiák éppen a tárca bevált fogásával élnek: enteriőrré teszik a bulvárt.” – áll A második császárság Párizsa Baudelaire-nél II. részében3. Ez a külső és belső tér közötti státus, a nyilvános és magánszféra átmenetét, az intimitásnak egy korábban elképzelhetetlen feltárulkozását teszi lehetővé. A konstrukció azonban önmagában kevés volna, egy új nagyvárosi attitűddel rendelkező figura is szükséges hozzá. Ez a kószáló, aki különösebb cél nélkül rója az utcákat, s egy botanikus elszántságával szenteli figyelmét a városnak. A kószáló kedveli a rejtekutakat, amelyeken végighaladva saját tapasztalatait és emlékeit felhasználva újabb és újabb ismeretek birtokába jut. Csak látszólag céltalanok útjai, a modernitás par excellence figurájává az élmények és az őt érő döntően vizuális benyomások feldolgozása avatják. A felszínről érkező információkat, a hétköznapi szituációkat interiorizálja, és ennek köszönhetően tekinthető egyúttal akár a 20. század végén „plázázó” posztmodern kóborlók előképének is. Benjaminnál azonban a kószálás mindenekelőtt gondolkodói attitűd, amelynek első megnyilvánulásai a Gyermekévek Berlinben… érzékenyen felidézett képeiben fordulnak elő. Abban az értelemben is, hogy egyetlen konkrét helyet villantanak fel, mint pl. A Diadaloszlop esetében, de úgy is, hogy egy érzés köré szerveződnek, miként A nemiség ébredése című esszében. Ezek folyamatos emlékkonstruáló aspektusában a szerző gondolkodására mindenütt jellemző dialektika különös zárvánnyá szerveződik, hisz a megértéshez nem elég sorról sorra haladni a szövegben, hanem – és épp ebben rejlik sajátossága – az olvasónak is kószálóvá kell válnia a szövegek által kínált labirintusban, a gondolatmenetben rejlő enigmák azonban csak hosszabb kitérők után fejthetők meg. A kerülőutakat Benjamin a megismerés karakterével kínálja. Az egyes szövegeket átszelő gondolati ösvények soha nem tárulnak fel egyszerre: elsősorban tapasztalatok és emlékek, továbbá a részletek pontos megfigyelése és rögzítése szükségesek hozzá. A szerző, aki a Passagen-Werk-ben a modern nagyváros megértéséhez a detektívtörténetek megszületését és annak főhősét, a detektívet kulcsfontosságúnak tekinti, már e korai esszéiben nyomolvasásra invitálja olvasóját. A Gyermekévek Berlinben… darabjainak hangsúlyozott statikus karaktere a visszatérő emlékezet dinamikájában nyeri el formáját. A Tiergarten című írás nyitja az emlékképek sorát. A ma is elegáns villáival, sétányaival, sőt napjainkban már új kormányhivatalokkal is beépített városrész Benjamin útjainak otthonos terepe, idekötődnek gyermekkori élményei. A szövegekben soha nem az egész negyedhez, hanem annak különféle, élénken megrajzolt részleteihez tér vissza az emlékező-nyomolvasó, amint azt már az első írás töprengése is jelzi: „…én most már csak a küszöbőrzők nemzetségéből származó beporosodott szobrokat szeretem, akik a házakba és a létbe irányuló lépteket vigyázzák. Mert ők tudják mit jelent: várni. Számukra aztán tökéletesen közömbös volt, hogy egy idegenre várnak-e, a meghalt istenek visszatérésére, vagy arra a gyerekre, aki harminc éve lábuk előtt végigosont, hátán iskolatáskájával. Bennük antikká nemesedett a kivénhedt Nyugat, ahonnan szellő kerekedik a hajósok számára, s ők a Heszperidák almáival megterhelt naszádjukat lassan hajtják felfelé a Landwehrkanalon, s majd Héraklész hídjánál kikötnek.”4 A nosztalgikus hangvétel erősíti a történetek által felidézhető, ám már a múltban lezárult eseményeket. A rendszerint konkrétumokhoz fűződő, ám azok mélyén mindig valami elérhetetlent sejtő személyes élmények leírása, és a mitikus múlt álomképszerű homályos megidézése gyakran két régmúlt egymásra vetítését teszi lehetővé. Ez érzékelteti egyben a valamikori kontinuitás megszakadását is. Ahhoz tehát, hogy visszataláljon az időben elérhetetlennek tűnő képekhez, egy megfelelő pillanatot is találni kell. E kettősség Benjamin írásainak időszemléletét alapvetően meghatározza akár az anyja melltűjéről, a Rehlenanyókáról, vagy a „Hallei Kapu”-t ábrázoló képeslapról ír. A felidézett tárgyak, alakok átjárót képeznek a tapasztalható és imaginatív világ értelmezése között, és ezen keresztül a már nem létező idő megragadására tett kísérletből kibomló részletek minden esetben ismerősek ugyan, de rendszerint olyan idegenséget is hordoznak, amitől már soha nem illeszthetők szabályos egésszé. Mégis biztosítják annak a lehetőségét, hogy az emlékezés által egyfajta konstrukcióvá alakuljanak, amely magában foglalja a potencialitás jövő idejét is. Az így rekonstruált lassan megmutatkozó világ darabjainak hátterében tagadhatatlan a prousti minta5 jelenléte. Ugyanakkor az eltűnt időben mindig határozottan valamit kereső Benjamin, és az eltűnt idő keresésével foglalatoskodó Marcel Proust közötti eltérés épp az intranzitivitás-tranzitivitás különbségében ragadható meg. Proustot az idő mint olyan elvesztése foglalkoztatta, Benjamint azonban az időben eltűnt, körülhatárolható tárgyak, események, hangulatok, érzések érdekelték. Tulajdonképp a múlt titokzatos valóságrészleteit a köréjük szőtt történetek segítségével rekonstruálta, egy olyan metaforikus nyelvet használva, amely megenged minden kétértelműséget. A felidézett képeket tehát nem is tematikus közösségük, hanem az egységes módszer rendezte össze, amely csakúgy, mint a későbbi írásokban, a megértés hátra tekintő aspektusából6, illetve a megoldáshoz vezető kerülőútból bontható ki. „A múlt igazi képe elsuhan előttünk. Egy felvillanó képben lehet csupán a múltat megragadni; abban a soha vissza nem térő pillanatban, amelyben éppen megismerhető. (…) Mert a múlt képe pótolhatatlan; minden jelennek, amely nem ismeri föl benne, hogy rá utal, tartania kell tőle, hogy elveszíti.” – írja évekkel később a Történelem fogalmáról egyik tézisében7. Benjamin konstrukcióinak alapja, a megfelelő pillanat keresése azonban már a korai esszék időkezelésben megtalálható, és az emlékezet sajátos „múlt a jövőben” karaktere jellemzi.
A Gyermekévek Berlinben… néhány, az egykori élmények hangulatát tükröző darabjának visszatekintő időstruktúrájában az egyes napszakok kimerevített pillanatai jelentik az értelmezés útmutatóját. Az ébredés reggeli benyomásait örökíti meg a Téli reggelek („Az én kívánságom a lámpához kötődik, amikor a kora táli reggeleken fél hétkor közeledett ágyamhoz, és a mennyezetre vetette pesztonkám árnyékát.”8), a délelőtt sejtelmes perceiről ad számot többek között a Schränke [Szekrények], amelyben az iskolásfiú még szüleinek hazaérkezése előtt felfedezőutat tesz a színes ökörszemablakokkal díszített könyvszekrény rejtelmeibe. A leggyakrabban felidézett, és egyben legtöbb titokkal teli napszak azonban az este. Ennek különös fényei, valamint fény-árnyék játékai Benjamin kedvelt eszközei a múlt otthonos ismerősségének, és a mögötte megbúvó titokzatosságnak vagy idegenszerűségnek érzékeltetéséhez. Erre szolgálnak a Téli este függönyökkel kacérkodó nyalábjai, vagy a többemeletes városi ház loggiáin ábrándázó gyermeket magával ragadó gázláng, „amelyben ott zümmögött a gázharisnya: íme, kis olvasókör volt ez, s Rómeó utolsó panaszos sóhaja végigsuhant udvarunkon, keresvén a visszhangot, amely már várt rá Júlia kriptájában.”9. Hasonlóképp elgondolkodtató a „Holdról aláömlő fény” is, hisz rögtön az írás elején megtudható róla, hogy „nem nappali életünk színhelyének szólt. A bizonytalan messzeség, amelyre fényét veti, mintha csak egy ellen-földgömb vagy mellékföldgömb tája lenne.”10 Az esti és éjszakai fények mindegyik esetben leleplezésre váró titkok kísérői. A titok azonban e szövegekben nem annyira a múltban, sokkal inkább a jelenben fedezhető fel. Abban a most-pillanatban, amelyre minden múlt emléke – a személyes emlékekkel teli és a közben eltelt időben megszerzett ismeretekkel gazdaggá lett időszaké egyaránt – rávetül. A megfejtéshez rendelkezésre álló emlékfoszlányok múlt idejükkel tüntetnek: már azt megelőzően voltak, illetve elveszett az eredetükhöz vezető kapocs, hogy rájuk terelődött volna a figyelem. Akár a Loggiák idézett részletének Rómeó és Júlia remineszcenciájában, vagy a különös hangulatú Téli estében, ahol a régi kartonlapot „A lámpafény felé kellett tartani, és ekkor sárga fény tört elő a felhőkből és az ablaksorokból. Nem ismertem a képen ábrázolt környéket »Hallei Kapu« – állt alatta. Kapu és Halle egyesült benne és azt a megvilágított grottát képezte, amelyben a téli Berlin emlékére rátaláltam”. A történet, aminek valaha szerves egységét alkották, már csak részleteiben felidézhető, a megmaradt képek körvonala egy rávetülő fénycsóvának – egy személyes hangú epizódnak – köszönhetően körvonalazódik. A fény segíti a felismerést, de csak illúziót kelt, ami a teljességet idézi: érzékelteti mélységét, valamint a távolságot, amely összesűrűsödik az időben, és az emlékezés által egy adott most-pillanatban jelen idejűvé válik. A tárgyak és emlékek ebben a konstellációban akár lehetőségekkel teli egységet is képezhetnek egy nem látható jövőben. A hajdani gázharisnyákból, lámpákból sugárzó, vagy a kívülről szemlélt ablakokból kiszűrődő fények az idősíkok valószínűtlen egybemetszésével képeznek olyan átjárót, amelynek otthonossága biztosítja az emlékképek közötti kapcsolatot. Mindezt úgy, hogy megőrzi ugyan a múlt történeteinek folyamatosságát, de csak a struktúrára: az emlékezetben élő összefüggésekre, valamint azok megfelelő pillanatban összeálló jelentésére enged bepillantást. Ezáltal azonban lehetővé válik a már nem létező együttállások előremutató értelmezése is. Lényegében ebben áll a személyes emlékezet és vele együtt a helyek, városok emlékezetének talán legfontosabb eleme is, az, hogy a múlt és jövő irányába egyaránt nyitottak maradhatnak.
Budapest, 2000. 10. 24.