Vasagyi Mária

A világon aznap…

– A hangok egész létezésük alatt félnek a csendtől, mégis meg-megidézik, mert nélküle nem lennének. A csend pedig alig várja, hogy elhaljanak, és mert nélkülük nem létezhet, hogy megszülessenek… – súgta fülembe Iván. Érdekelt, mit mond, további elmélkedésére mégse hallgathattam oda, mert egyidőben nem összpontosíthattam figyelmem olyan fontos, ám oly különböző dolgokra. Ugyanis éppen legördült a függöny és az első sorban Fruzsina, aki alig várta e pillanatot, felpattant ültéből, már amennyire ezt kövérsége megengedte, a közönség felé fordult, hogy újra látó szemével végigfigyelje az arcokat. Hogy mielőtt felcsattan a taps, megkémlelje őket. Egyszerre mindegyiket. Eodem tempore, megelőzve a tekintetek és vélemények találkozását. Mielőtt egymás arcáról leolvasnák a darab keltette hatást s átvennék és továbbadnák, mint nagymisén a nevetőgörcsöt a ministránsok. Csakhogy nem is taps volt az, hanem valamiféle morgás, sustorgás, sziszegés futott át a sorokon, akárha susog a levél s a lengeteg flóra, amikor belekap az első őszi szél. – Rémlik valami, de nem egészen így volt – járta át a lelkeket az egyszer megélt félelmetes sejtelme. Ránkomlott az este, váratlanul, mint a Kőkecskéhez címzett vendéglő udvarán általában, mert még éppen hogy merülőben volt a nap, ám a sűrű bokrok, a pergola és a lonc, a magas kőpalánk és a futórózsa árnyékot vetettek mindenre, amit csak körülfogtak. Jozefina tört ki legelsőnek: – Mit ki nem találtál, Fruzska, nem így volt, sohase akasztottam tengelyt Jusztinnal, és honnan veszed, hogy Márkon kívül az egész família orrolt rám?! Hát nem minket emlegettek példaként Bácska-szerte, merthogy az osztozkodás és készálkodás ismeretlen fogalom volt nálunk, a Bütykös tanyától Szerémig mindenki figyelme rajtunk volt emiatt, mégse találtak rést szeretetünk szilárd ötvözetén. És miféle Kőkecske meg Hetevény… – Nem Hetevény, hanem Fiastyúk! – helyesbítette Márk a Kőkecske tönkresilányításán fáradozó konkurrens vendéglő nevét. Jozefina rá se rántott. Összenőtt szemöldökét homlokközépig emelve folytatta: – Közösen határoztuk el, Jusztin, Márk és én, te akkor szájtáti csitri voltál, Hogy a Vadrózsához nevet választjuk és úgy is lett. A konyhakredenc márványlapján, amelynek erezete a természet véletlen műve folytán gyönyörű téli tájat mutatott – elfelejtetted volna? – együtt fűszereztük a tésztát és tornyoztuk a tortát, amint áttanulmányoztuk Petronella és Valéria jegyzeteit és a tanácsaikat, amelyek még az ajóka és a graten mártás különleges elkészítésére is kiterjedtek. Jusztinnak akkor már semmi köze se volt az egészhez! – Mások is szóhoz akartak jutni, sikertelenül, ezért egymást túlkiabálva hadonásztak Fruzsina és ellenvéleményeseik felé. – Jusztin, te sohse jegyezted a bevétel-kiadást, nekem kellett szigorkodnom a plajbásszal emiatt, nemhogy naplófélét vezettél volna – harsogta Márk. – Az utcánkat meg nem nevezték Sárkánysornak. Úri utca volt mindig is a neve. És a háborúk! Ezek ki se törtek soha, nemhogy az egész világon végigsöpörtek volna. Századunkban egyetlen háború se volt. Sőt, az egykori ellenségek egytől egyig megbékéltek egymással. Ezt kellett volna megírnod, nem összehazudoznod annyi zagyvalékot – folytatta Márk lélegzetvétel nélkül. – Hónapok óta arról ódázik a sajtó, hogy fellélegezhetünk, merthogy ez a mögöttünk maradó század vérontás és háborúság, bármiféle türelmetlenség megnyilvánulása nélkül telt el, bebizonyult, hogy az emberiség akár száz évet is élhet teljes békében és a jámbor lelkek türelmével. – Vagyis megjavult és az élete új irányt vett! – süvöltötte valaki a petrőciek közül. – Ismét Márk hangja ütközött ki a többiből: – Méghogy én Szibériában holttá fagytam! És Grünberg, a legkedvesebb sógorunk valami vonattal a végtelenbe utazott! Hogy embereket égettek el! Ilont megloptuk és vertük! Ellenkezőleg, mindenki szerette, büszke voltunk rá, mert olyan finomka volt, másmilyen mint mi. Te viszont sohase vakultál meg, ebben is hazudtál! – sipítozta. – Ki az a Veron? Ábrahám ükapa és a hegyremászó népség? A siltessapkás kopasz, akinek tanítása állítólag betüzesítette a tömegek fejét? Miféle kivégzésekről írtál, te szemforgató fantaszta! Már kiskorodban hazudós voltál, most is kitaláltad az egyenruhásokat és a kenderáztatót. Senki Örzse a három fiával meg úgy vonult át a kerten az asztalunkhoz, hogy együtt fogyasszuk el a vasárnapi ebédet, mint a földreszállt paradicsommadár! Már hogyan is zárhattuk volna be előtte a kaput, amikor a mi vérünk ő is a három zabigyerekkel! Énekes anyánk torztükre meg a temetőbeli események kitalált forgatókönyve a dadogó kántorral együtt egyenesen botrányos és sértő! – kiabáltak csaknem egyszerre a felbőszült rokonok. – De mindez megtörténhetett volna velünk és másokkal és a jövő… és a művészet… – ordítottam teli torokból, hogy a fülem is belesajdult, de hiába, senki se hallotta, ugyanis az egész színműből csupán az én – úrinak nevezett – súlyos betegségem és lepkefütty hangom tetszett igaznak, de annak merőben más az oka, mint amire Fruzsina darabjának bemutatóján fény derülhetett volna. – Mór, igaz, hogy sohase tanultál meg úszni, mert ehhez túl lusta voltál és a víztől is féltél, de tengerész se lettél. Évekre eltűntél valahova, aztán hazatértél a gyerekkel, akit csúfsága miatt kénytelenek voltunk elrejteni a világ szeme elől. Te is bujkáltál szégyenedben, nímandnak tartott a család, mert semmihez se értettél – visította valaki az utolsó sorból. – Fruzska azt akarja, döntsék el, most utólag, most hogy itt vagyunk, ott érdemes lett volna-e úgy élni, miként azt ő megírta! – dörgött fel szokatlan erővel Fülöp dédapa hangja s rövid időre mindenki elhallgatott. A bülbül énekénél is többet jelentett akkor a számomra az a hang: kimondta a gondolatot arról, amit a darabban Fruzsina oly hosszasan – már-már visszaélve a néző türelmével – taglalt s amit, a lármát túlkiabálni igyekeztemben, magam is magyarázni óhajtottam. Mindig tudtam, hogy Fülöp dédapa, Fruzsina és én pontosan egyazon úton járunk, akár a toronytól toronyig feszített dróton egyszerre kerékpározó kötéltáncosok csodálatosan összeszokott nemzedékei.

– Az abszolút ős-csend nem tévesztendő össze a világegyetem keletkezése utáni véges csöndekkel. Csakhogy a nagy nihil, a fekete csönd is véges – folytatta elméletének fejtegetését Iván. Tudomást se vett a darabról és a purparléról, mintha nem is itt, ennyi ember között ülnénk, hanem a temetőkápolna nyitott ajtajában sütkéreznénk a bentről áradó halálszagú levegővel hűtve hátunkat. – Ennek a csöndök csöndjének… – hajolt közelebb hozzám, lehelete a hajamat érte, mégse hallottam további elmélkedését az univerzum titkain, mert Jusztin nagyapa rekedt hangja mindenkiét túlharsogta: – Anti, Gergő, nem voltatok ti pesti ficsurak, itt kötöztétek velem együtt a szőlőt és lövöldöztetek a varjakra és kántáltatok télidőn. Pesten meglett fővel jártam, eszembe se jutott úri vendéglőkben bámészkodni. Fruzsina, a fattyadnak és Jozefina Miklós nevű fiának említése csak arra jó, hogy szégyenbe hozd a családot. Mindketten meddők voltatok, a pesti orvosok is hiába… – Ilona, mutasd fel az ékszereidet és a selyemcipellőt! Nem igaz, hogy elvettük tőled! Izsó, te meg mért hallgatsz?! Nem haltál meg kiskorodban, gyermekeid is lettek, szépek, mint az oltári angyal és nem olyan gyengusok, mint Mór lánya! – fulladozott Márk. – És Lajos se fulladt a tóba, micsoda ízléstelenség, igaz-e, anyám? – tette hozzá most már alig hallhatón. Énekes dédanyám azonban, furcsa mód, egész idő alatt szemlesütve hallgatott.

Az üvöltözéstől, sivítozástól megrészegült rokonok – köztük a petrőciek és szürke pantallóban a kőkeresztre lövöldöző Bálint, Paula néniék a gyerekeikkel, akik mind letagadták iszonyatos halálukat – arra vártak, hogy Fruzsina imént előadott és meglehetősen terjedelmesre sikeredett és municiózus pontosságra törekvő darabjának minden szavát visszavonja szégyenében, hogy bocsánatot kérjen a sértettektől, ám ő valami régi-régi kastély egyetlen megmaradt oszlopaként magányosan, szótlan állt a sűrűsödő sötétben, aztán már nem is látszott s a kiáltozók belefáradtak a sok ellentmondásba és szemrehányásba és miután Fruzsina alakja az éjbe olvadt, egymás sértegetésébe. És mert berekedtek, elcsöndesedtek. Ugyan fel-felrikácsoltak kellemetlen hangon, mint alkonyatkor erdő sűrűjében a fűrész mielőtt végleg elhallgat. A sötétben ki-ki hazasomfordált, otthonát e valótlan világban is megtalálta, gondoltam. Azután úgy rémlett, ott várakoznak mind a lugas duzzadó barna fürtjei alatt, figyelik a kék levelek rezdüléseit kísérő halk, percegő hangokat, parányi dobok pergését ritmustalan összevisszaságban. Megjámborultan szembesülnek az abban a világban, a visszafordíthatatlanul megszűnt létben létezésükkel. Hogy elérkezett az időkön és történéseken és cselekedeteken töprengés ideje. Csakugyan: sóhaj szállt fel innen-onnan annak jeléül, hogy a Kőkecske udvarán szabadon folyt az idő s futkostak a gondolatok, akár a kerekeskút mélyét buzgón tápláló földalatti csermelyek. Halálos szomjúság kínja tört rám egyszeriben, ellenállhatatlanul vonzott a folyókanyar homokjába vájt források vize. Mindaz, amire Fruzsina színdarabja emlékeztetett. A morotvaparti kalyiba, ahonnan Fülöp dédapa sóhajtása a városig hallatszott s ahova jószívű emberek kisiettek a segítségünkre. Senki Örzse búzaföldje, Sámuel bácsi háza. Repdeséseim minden színhelye. Nem Iván bölcselete váltotta ki e sajgó vágyakozást, hanem a lét illatainak és ízeinek, zörejeinek s csendjeinek, színeinek és éjszakáinak a csalogatása.

– A szín, a hang, a csend és a mozgás az anyag kísérői. Az abszolút csöndű fekete nihilből keletkezett világegyetem tartozékai mind. A létben a hang utáni csend fehér – hallottam a közelből Iván szavait. – Ellentétben a nihil csöndjével ez a fehér csend nem teljes, mert emberi fül számára hallhatatlan zajok járják át keresztül-kasul. Majdan, ha ismét eljő a csöndök csöndje, az már nem lesz ugyanolyan, mint az előbbi, az univerzum újra keletkezése előtti nihil. Az, a post mundus et vitae, már más kategória lesz: benne foglaltatik majd mindaz, ami volt, és az is, ami lesz. Ezért nincs teljes megszűnés, de ismétlődés sincs a világmindenség idejében és terében. Az anyag, a lét mindig új a keletkezés és megszűnés körforgásában: előző utáni és következő előtti. Előbb-utóbb aztán minden visszahúzódik a nihil sötétjébe, de semmi meg nem szűnik igazán!

Őszefejű tudós Iván könyvéből magyaráz az amszterdami akadémia aulájában: – Az élők sorából az emberiség pótolhatatlan veszteségére és mindannyiunk fájdalmára oly fiatalon távozott kolléga könyvei páratlan értékkel jeleskednek – méltatja magasba emelve a kiadványt, a képmutogató szertartásos mozdulata kíséri szavait, bele-beleolvas a szövegbe: – Ott semmi se történik, abban az abszolút feketeségben, de az is történés, hogy nem történik semmi, csak hely nélküli negatív történés, vagyis tér, idő, anyag, hang, szín és minden más jelenség nélküli végtelen feketeség. De benne szunnyad a mérhetetlen energia!

Még érzem a félelmet, amely a Kőkecske udvarából iderepülésem alatt szüntelen mardosott s amely ellentéte a kenderáztató partjáról fel-felszállásom idején riogató halálfélelemnek. Az első sorban mintha Trilla Karmillát és Náthánt látnám jegyzetelni. – Minden újabb univerzum-lét és minden újabb nihil más, mert előtte és utána ott a lánc, az immotus (mozdulatlan) fekete, s az anyag facile movens (mozgó) létezését bizonyító jelenségek, mint a vox, az ennek esetenkénti elcsitulását jelző fehér csend, a silentium album. A világok keletkezésének és megszűnésének titka a stabilitas (nihil, fekete csönd) és elmozdulás (loco moveri) s a folyamatos mozgás (hang, csend kísérte motio etc) fűzérében rejlik. Ahol nincs anyag, nincs mozgás, nincs hang, az a nihil.

Egyszeriben Ivánt látom mindkét mutatóujját felemelve magyarázni: – Tudjátok-e, hol rejtezik az az energia, amely előbb-utóbb az immobilitásból a mobiliasba lendül s anyag keletkezik? A feketében. A nihil az, ami minden volt és ami minden lesz, ami minden leendő erőt, színt, hangot, anyagot, minden létbeli lehetőséget magában rejt. Az univerzumot, amely a semmivé tömörödött tömegből születik újra a létezés törvénye szerint, s amelyet majdan, az elhaláskor ugyanez a törvény parancsol vissza az immobilitasba. – És a tér, az idő, az Isten? – visszhangozzák a magas szürke falak és a festett mennyezet. Minden tekintet rám szegeződik, kellemetlenül érzem magam, rögtön megbántam, hogy felkiáltottam, én, aki csak betoppantam egy közepesen érdekesnek ígérkező előadásra, miközben a gyerekeimet kerestem. – A Kőkecske udvarán elmagyaráztam neked, de nem figyeltél rám – fordul felém Iván. – Valami színdarabról fejtettetek ki véleményt. Nos, a tér a végtelen azon kiemelt része, ahol történik valami: a létező anyag jelenségeit (megnyilatkozásait) feltételezte folyamatok helye. Csak ott lehetséges a szín, a hang, a postnihil-csend, a gondolat, az érzés, a szellem létezése. Az idő pedig a létezés törvényszerű bizonyítéka. Hogy mi az Isten? A stabilitásból elmozdulás, a lét és a nihilbe visszakerülés folyamatának fent említett ismeretlen törvénye. Titok.

– A művésznő nem szereti, ha zavarják gyakorlás közben – figyelmeztetnek a kapu előtt. Besuhanok a szobába. – Hamarosan tovafelé megyek és nem is beszélgettünk – szólok. Trilla Kamilla nem hallja. – Lancia ch’io pian-ga la du-ra sor-te, e che so-spi-ri la li-berta… – énekel és semmi jele, hogy egyhamar szünetet tart. – Engedd, hadd sírjak a gyászos sorson, s feléd sóhajtsak, ő szép szabadság! – folytatja Almirena áriáját s szívembe vés a fájdalom, nem tudom, az ékes ének csodája váltotta-e ki vagy a felismerés, hogy Trilla Kamilla észre se vesz, akármint röpdösök a közelében. – Hol van Náthán? Elmondanék nektek valamit, mielőtt tovatérek – szólok most már hangosabban, mert érzem, ellenállhatatlanul vonz a felhőtlen firmamentum és kínoz a szomorúság, amiért ki tudja, látom-e még a gyerekeimet. – Trilla Kamilla! Náthán! – kiáltom, a lányom felém fordul, d azt hiszem, láthatatlan vagyok, keresztülnéz rajtam. Már nem énekel. Megágyaz, arcát a fal felé fordítja, s azonnal elalszik. Átröppenek a szomszéd szobába- Náthán, a csillagász mélyen alszik, a padlón, asztalon, székeken jegyzetek, képletek, rajzok, számomra ismeretlen, de bizonyára nagyon fontos firkák. Az erkélyajtó nyitva. Lombok közé bújt a hosszú betonlapot körülfogó vasrács, az erkély beékelődik a ligetbe, mint valami félsziget. Várj még egy keveset! – intek róla az ég felé és visszatérek az otthon melegébe. Takargatom, simogatom, sokáig nézem az alvókat. Azután a keserűfű szagú szekrényben megkeresem a magnót, új szalagot húzok bele, nyikorog, sikong a pántlika, az alvók megmozdulnak, óvatosabban kell dolgoznom, nehogy felébresszem őket. Elindítom a korongot. A torkom béna. Egy ideig hallgatom a lélegzésüket. Az otthon minden zugában eluralkodik az éj, a ligetben már javában sikoltoznak a baglyok, mire suttogva s moccanatlanul, nehogy zajt keltsek, nagy sokára elindítom a mondandóm: Pünkösdkor temették Félix ükapát, az osztozkodásra Medárd nap délutánján került sor anno Domini 1910. A világon aznap…