Antoine Lambrechts
Bencés zarándokok az Áthosz-hegyen*
Az a fajta nyugati szerzetesség, amely Nursiai Szent Benedek (480–547) Életrajzára és Regulájára hivatkozik, a gyökereit sok tekintetben a patrisztikus kor keleti szerzetességében találja meg.1 A Regula utolsó (73.) fejezetében Szent Benedek tanítványai figyelmébe ajánlja Szent Baszileiosznak, Szent Cassianusnak és az ,,Atyák életé"-nek tekintélyét. Hála a ,,kezdetek kharizmájára" való állandó hivatkozásnak, az elbizonytalanodás és a radikális reformok ellenére is megőrizték a bencés szerzetesek a keleti, ,,sivatagi" testvéreikkel való összetartozás érzését.
Ugyanakkor azonban az összetartozásnak ez a fajta ápolása megmaradt a másik oldalon is, hiszen ők is tisztelték Szent Benedeket, s ez a tisztelet elsősorban abból eredeztethető, hogy Zakariás pápa (741–752) elkészítette Nagy Szent Gergely Dialógusainak görög fordítását, amely tartalmazza Szent Benedek életét is. A XI. században pedig Paulosz Evergentinosz igen népszerű művébe, a Synagogéba Nagy Szent Gergely Benedek-életrajzának számos részlete is bekerült.2 Ugyanakkor egy Konstantinápolyba menekült szicíliai szerzetes, Josephosz Hymnographosz (+883) elkészítette bizánci rítusban Szent Benedek zsolozsmáját, amelyet mind a mai napig március 14-én imádkoznak.3
Nem csodálkozunk tehát azon, hogy a X. században baráti szálak és mély megbecsülés kapcsolta össze az első Áthosz-hegyi monostorokat (nevezetesen a Nagy Lavrát és az Iviront) és (a közép-itáliai) Amalfiból ide jött bencéseket, akik a saját latin tradíciójuknak megfelelő monostort alapíthattak a Szent Hegyen.4 Áthosz-hegyi Szent Atanáz Életrajza elmondja, hogy hogyan dorgálta meg cellerariusát, mert nem volt hajlandó tisztelni az amalfi alapításból látogatóba érkező szerzeteseket. Szent Atanáz Typiconjában ráismerhetünk több olyan idézetre is, amely Szent Benedek Regulájából származik.5 Az Amalfiból jött bencések monostora egészen a XIII. század végéig, jóval a IV. keresztes hadjárat utánig működött a Szent Hegyen. De a bencés tradíció emléke Áthosz-hegyen még a XIV. században is megvolt, amikor Palamasz Szent Gergely Triádjaiban, az áthoszi hészükhaszták védelmére úgy említi Szent Benedeket, mint a nyugati szerzetesség atyját, aki ,,a legtökéletesebb szentek közül való, mert úgy látta a mindenséget, hogy azt ennek a felfogható napnak egyetlen sugara fedi be", vagyis az általa védelmezett spirituális örökség legkitűnőbb példái közé sorolja.6
Mindezek ellenére ekkorra már a bencések és az Áthosz-hegyi szerzetesek közötti kapcsolat minden valószínűség szerint meglehetősen ritka volt, és a későbbi századok során gyorsan el is tűnt. Csak a XX. század elején találunk újabb bencés zarándokokat a Szent Hegyen. Szeretnénk most röviden megvizsgálni a fennmaradt úti beszámolókat, hogy lássuk, milyen szellemben és milyen kontextusban születtek, hogyan tekintenek az Áthosz-hegyi szerzetességre, és miként fogadták őket azok a testvéreik, akiknek egyháza időközben már elszakadt tőlük.
E század elején, 1905-ben két Maredsous-i bencés: Placide de Meester7 és Hughes Gaďsser atyák tettek háromhetes utazást az Áthosz-hegyen. Nagyon is tudatában voltak vállalkozásuk újszerűségének.8 1897 óta mindketten vezetői voltak Róma egyik legősibb, keleti (1573-as) alapítású szemináriumának, a Collegium Graecumnak. Mivel mindketten latin származásúak és iskolázottságúak voltak, szerettek volna ,,beavatást nyerni a görög egyház lelki és tárgyi kultúrájába".9 Placide de Meester atya neve, aki akkor 32 éves volt, és 15 éve szerzetes, már több, a keresztény Keletről szóló publikáció révén ismert volt. Később a keleti liturgia és bizánci szerzetesség kiváló ismerőjévé lett.10 Gaďsser atya zenész és a görög művészet szakértőjévé vált.
Nem lehet letagadni, hogy 1908-ban közre adott úti beszámolójukat áthatja a kor "uniós" szelleme, amely csak úgy tudta elképzelni az egyházak újraegyesülését, hogy az ortodoxok visszatérnek a római pápa fennhatósága alá. De munkájuk más szempontból érdekes. A két szerzetes érdeklődése egyszerre tudományos és spirituális, magatartásukban pedig van valami szigorú következetesség: ,,Zarándokok vagyunk, mondják, akik azért jöttek, hogy tanuljanak, hogy tovább épüljenek és gyarapodjanak".11 Placide atya mindent gyönyörködve és rokonszenvvel szemlél. Tudatában van mindig annak, ami ezt a két szerzetesi hagyományt, a látszat ellenére is, eggyé teszi. Az Áthosz-hegyi gyakorlatot folyton párhuzamba állítja a Szent Benedek Regulájával és a bencés szokásokkal, hogy ezáltal jobban megértesse őket a nyugati olvasóval. ,,Miután láttuk az áthoszi kolostorokat, mondja, egyáltalán nem csodálkozunk már a bencés regula bizonyos részletein, [...] jobban értjük őket, mert természetes környezetükben figyelhettük meg".12
Épül az ottani szerzetesek vendégszeretetén, aszkézisén, az istentiszteleten való állhatosságán, jámborságán és mély hitén. Szemüvege azonban, mindezek ellenére is nyugati és bencés. Szent Benedekkel együtt elítéli a szarabaitákat és a girovágusokat,13 akik az Áthosz-hegyen sem hiányoznak"14, és csodálkozik, hogy a monostorokban nincs ,,rekreációs terem."15 A ,,Jézus-imát" a ,,laikus testvérek" rózsafüzérezéséhez hasonlítja.16 Úgy gondolja, hogy az Áthosz-hegyi ,,Protosz" olyasféle, mint a ,,prímás apát" a bencéseknél.17 az áthoszi ,,szkíteket" pedig úgy képzeli el, mint egy apátságtól függő ,,perjelségeket".18
Mint sok más nyugati szerzetes is ő utána, rosszalja az Áthosz-hegyiek intellektuális és ,,tudományos közönyösségét."19 ,,Nem azt akarom állítani, hogy ez általános volna – mondja –, még kevésbé, hogy mindenütt jelen lenne, de sokaknak fogalmuk sincs közöttük, hogy miféle kincseket halmoztak fel levéltáraikban." "Alkalmasint néhány olyan személlyel is találkoztunk, akik igazán kulturáltak voltak és kellő ismerettel rendelkeztek a modern eszmék áramlatairól.", és még olyan papokról is beszámol, akik igazi tisztelettel nyilatkoztak a protestantizmusról vagy a katolikus egyház dogmáiról. Rendszerint, jegyzi meg, a szerzetesek ,,őrizkednek attól, hogy érintsék a vitatott kérdéseket; vagy legalábbis a beszélgetésekben nagy önmérsékletről és szeretetről tesznek tanúságot."20 Hazafelé menet a két szerzetest kihallgatáson fogadta III. Joachim konstantinápolyi pátriárka. Azt mondta nekik, hogy mielőtt Rómával újra közelednének egymáshoz, ,,azon kell fáradozni, hogy mindkét oldalon leomoljanak az előítéletek és megszűnjenek a félreértések."21
Éppen abból a célból, hogy jobban megismerjük és szeressük az ortodox egyházat, 1925-ben a belgiumi Amay-sur-Meuse-ben (ma Chevetogne) egy bencés apátság alakult. Lambert Beauduin atya, az alapító azt szerette volna, ha szerzetesei – az ortodox egyház iránti szeretetből és a hit egységének közös kutatásáért – a ,,Kelet iskolájába" járjanak. Két évvel később az első szerzetesek egyikét, Théodore Belpaire22 atyát három hónapra (1927 szeptemberétől decemberéig) elküldték az Áthosz-hegyi orosz monostorokba. Théodore Belpaire atyának, aki nagypolgári családban született, filozófiából és természetrajzból doktorált, egy középiskola igazgatója volt, majd egy év világi papság után lett szerzetes, meg kellett tanulnia, hogy ,,Kelet iskolájába" járni kezdetben nem is olyan könnyű. Minderről beszámol ,,Áthosz-hegyi levelei"-ben, amelyeket szerzetestársainak írt és a közösség folyóiratában publikált 1929-ben.23 Miután körbejárta a nagy áthoszi monostorokat, több mint egy hónapra befogadták az orosz Szent András szkítbe. Az igumen, Metrophan archimandrita, figyelemmel és tapintattal vette körül. A bencés szerzetest maguk közé fogadták az imádságon, a kerti munkában és a könyvtárban, vigyáztak az egészségére, és még egy új razont és szkúfját is varrtak neki.
Miközben néha azt írja, hogy ,,álmodni sem lehetne ennél kellemesebb helyet", annak is tudatában van, hogy ,,mindezek ellenére is idegen"24 marad. Talán nem készült fel eléggé a feladatra, nem titkolja, hogy nem egyszerű osztoznia ezen ,,egyszerű lelkek" életében, akik megelégszenek ,,munkájukkal és imádságukkal", és akik – az ő szemében – ,,távol vannak attól, hogy tökéletesebb életre törekednének."25 Közte és az áthosziak között még lerombolhatatlan kulturális és spirituális fal épül. És mégis, az, hogy szerzetesélete kezdetén eltöltötte ezt az időt az Áthosz-hegyen, élete hátralévő részére meghatározta Théodore Belpaire atyát. Azok, akik ismerték őt később mint Amay és Chevetogne perjelét, abból az időből, amikor a közössége súlyosan szembe került Rómával, mindannyian épültek alázatán, imádságos életén és az ortodox egyház spirituális öröksége iránti elkötelezettségén.
Théodore Belpaire atya után közösségünkből más szerzetesek is eltöltöttek hosszabb-rövidebb időt a Szent Hegyen, de úti jegyzeteik sajnos nem maradtak ránk.26 Irénée Doens (1907–1979)27 atya mindenesetre említést érdemel. Az ötvenes évektől kezdve ő csaknem minden évben elment az Áthosz-hegyre, és számos barátja volt ott. Mivel folyékonyan beszélt görögül, oroszul és románul, az Irénikon számára részletes beszámolót készített az Áthosz-hegyi szerzeteséletről. Az ő rendszeres kapcsolattartásának volt köszönhető, hogy a chevetogne-i monostor 1963-ban Velencében egy nagy nemzetközi kongresszust szervezett Áthosz-hegy millenniuma alkalmából. Ennek anyaga két kötetben jelent meg, egy – Irénée Doens atya szerkesztette – 2634 tételes bibliográfiával.28
A század első felében, az 1963-as millenniumi ünnepségekig más bencések is meglátogatták a Szent Hegyet. Ezek gyakran patrológusok vagy bizantológusok voltak, akik kiadatlan kéziratok után kutattak. Név szerint az Aranyszájú Szent János-szakértő Chrysostomus Baur29 atyára (a németországi Beuron apátságából), a Szent Baszileosz-szakértő Emmanuel Amand de Mendieta30 atyára (a belgiumi Maredsous apátságából) és az Áthosz-hegyi szerzetesség történetével foglalkozó Julien Leroy31 atyára (a franciaországi En Calcat apátságból) gondolok. Közülük sokan érdekes reflexiókat hagytak ránk, amelyek azonban nem nagyon térnek el más nyugati zarándokok beszámolóitól.32
Az 1963-as millenniumtól kezdődően megváltozott néhány dolog az áthoszi szerzetesek és a bencések viszonyában. Egyrészt az Áthosz-hegyi közösségek, amelyeket sokan már halottnak hittek, új életre kaptak és megújultak. Fiatal értelmiségiek léptek be ezekbe a monostorokba, akik egy élő spirituális örökség, az atyák korabeli és Palamasz Szent Gergely-féle hészüchizmus után kutatnak. A monostorok pedig a nyugati egyházzal szemben egyre inkább hangsúlyozzák ortodoxiájukat. Ugyanakkor a nyugati egyház hagyományos értékeinek ,,krízisét" (megkérdőjelezését) éli át. Sok ember fordul a távol-keleti kultúrák felé. Azok a bencések, akik mostanság mennek az Áthosz-hegyre, már nem azért érkeznek, hogy a bizánci szerzetességet, a liturgiát vagy a kéziratokat tanulmányozzák, hanem hogy tapasztalt szerzetesekkel és imádság embereivel találkozzanak. Már nem tudósként vagy megfigyelőként mennek, hanem úgy, mint akik tanulni, kérdezni szeretnének. Ahogy annak idején, a X. században, ismét a közös hagyományt és spirituális tapasztalatot keresik.
Talán az sem meglepő, hogy ma az Áthosz-hegyieknek a trappistákkal, bencés családunk legszigorúbb ágával is van kapcsolatuk. 1969-70-ben André Louf atya Mont-des-Cats-ból (Franciaország) több ,,expedíciót" is szervezett az Áthosz-hegyre.33 1970-ben bencések és trappisták egy kis közös csoportja járt ott. Közöttük volt a kiváló patrológus és biblikus Jean Gribomont atya (a luxemburgi Clervaux apátságból) és Gérard Mathijsen atya, a hollandiai Egmond jelenlegi apátja.34 Hosszas beszélgetéseket folytattak az akkori idők nagy alakjaival: Sztavronikitai Baszileosz atyával, az ő lelki atyjával, Paissziosz remetével, Dionisziui Théoklittal stb. Beszéltek hit és tapasztalás kapcsolatáról, hatalomról és engedelmességről, imádságról és lelki vezetésről.35 A latinokkal szemben az áthosziak kezdetben nagyon biztosnak tűntek saját meggyőződésükben, de ahogy az egyik zarándok fogalmazott: ,,Amikor a beszélgetőtárs latin-ellenes panaszai kifogytak, elég volt minden átmenet nélkül elővenni az igazi problémát, ami Áthoszon sok szerzetes számára az egyetlen probléma: Atya, te hogyan imádkozol?" És akkor ,,már csak mindkét részről rá kell hagyatkozni az ilyenfajta beszélgetések ellenállhatatlan légkörére, amely a Lélektől ered. [...] Így aztán valódi testvérekként válunk el, bár egyre inkább csodálkozva, és talán még zavartan is, hogy a teológiai és egyházfegyelmi gátak mennyire léteznek, és elválasztanak bennünket."36
Az újabb kapcsolatok meglepő gyümölcsöket hoztak. 1976-ban egy trappista szerzetes, Basil Pennington atya a Spencer apátságból (USA, Massachusette) négy hónapot töltött különböző görög és orosz monostorokban az Áthosz-hegyen. Az ő személyes naplója talán az egyik legszebb tanúságtétel arról, hogy az alázat, a másik meghallgatása és az ,,egyetlen szükséges" keresése képes felülemelkedni az egyház és a kultúrák megosztottságán.37 Ezekben az igazán spirituális együttlétekben, amelyet egyesek már most megtapasztaltak (az Áthosz-hegyen vagy másutt), kerül sor az egyházak közeledésére, és itt derül ki, hogy a hészükhaszták a béke művészei is.
(Varga Mátyás fordítása)
* Kelet és Nyugat szakadásának botránya ma, az ezredfoduló idején is képes elhatolni mindennapjainkig, és képes felforgatni még azok életét is, akikben már rég nem tudatosulnak a történelem, a múlt eseményei. És talán éppen ezért fontos számunkra az olyan szellemi és spirituális örökségek feltárása, amelyek mindmáig szívósan kitartottak az együvé tartozás eszméje és a kölcsönös felelősség gondolata mellett. – Talán kevesen tudják, hogy a nyugati kereszténységben a bencés szerzetesség az a forrás, amely a ,,sokféleségben megtalált egység" idején, a Kr. u. VI. században fakadt. A bencések, ha mélyre ásnak ,,emlékeikben", egyrészt még sejthetik azt a közös nyelvet (vagy grammatikát), amely összekötötte őket keleti testvéreikkel; másrészt pedig – ezen ,,emlékek" tudatosításával – a különbözés tényében megláthatják a kölcsönös gazdagodás lehetőségét.
A szöveg, melyet most közre adunk, eredetileg az Orosz Irodalom Intézetében (Puskin Ház) hangzott el Szentpéterváron 1998. júniusában – ,,A monasztikus kultúra Keleten és Nyugaton" című konferencia keretében. A szerző maga is bencés szerzetes, aki akkor a chevetogne-i apátság perjele volt. Előadásának írott változata Chevetogne folyóiratában, az Irénikonban látott napvilágot (1998/2-3., 281-289. o.).
A fordítás Pannonhalmán készült, abban a legkeletebbi bencés apátságban, amelyről tudjuk, hogy ott a XII. század első felében már egy Cerbanus nevű szerzetes görögből latinra fordította, és Dávid apátnak ajánlotta a VII. századi görög teológus és misztikus, Szent Maximosz szeretetről szóló művét. (A ford.)