Balázs Attila

 

Baráth a tükör előtt

(megnyitó villanás erejéig)

,,Baráth Ferenc született konstruktivista: tíz éve ismerem, de kócosan még sohase láttam. Hajában a választék mindig nyílegyenes, mint a léglökéses gépek csíkja az égen. Zsebében mindig ott hordja a függőónt, hogy pontosan tudja, mikor van vízszintes és mikor függőleges helyzetben."

A fenti találó mondatokat Domonkos István, Svédországban élő (vajdasági) magyar költő, dzsessz-zenész, teniszedző és alkalmi favágó írta még a távoli 1973-ban Újvidéken. Később Tolnai Ottó idézte egyik írása elé. Nekem pedig annyira megtetszett, hogy azóta se tudom kihagyni. Lám: a grafikus Baráth a poéta barát tükrében. Rögtön megállapítható, hogy Feri (felesége szerint Ferenc) lényegesen azóta nem változott, csak mintha megőszült volna – kicsit jobban. Közben egy egész ország ment ki alólunk, és rogyott össze arrébb. Vagyis mi jöttünk errébb. Mindegy, most is egy országban élünk, a Baráth meg én, ha másikban is (sógor-koma ügy ez, ugye?). Csakhogy itt hiányoznak a plakátjai. Nem látom őket errefelé az oszlopokon. Más idők, más oszlopok?

Baráth magyarhoni történetéhez tartozik, sietek mindig elmondani, miszerint a rendszerváltás nyomában – hallottam valahol – megszületett volt az elképzelés, amely szerint érdekes lenne kiállítani a változás közben született plakátok méltó keresztmetszetét. Nos, a Nemzeti Múzeum illetékesei – talán a semlegesség ideájától vezérelten – úgy döntöttek érintett füstös hajnalon, hogy egy elismert külföldi alkotót kérnek fel a befutott anyag elbírálására, és a ,,plakátok plakátjának" elkészítésére. Némi megfontolás után épp Baráth Ferire (a Ferencre), a léglökéses választékú újvidéki grafikus-plakátművészre esett tudós választásuk. (Függőónról nem beszéltek.) Ellenben:

,,Sarló and kalapács / ránk szakadt a haladás" – verselte egykor – asztalra pattanva – a harmadik költőbarát, a már halott Sziveri János. Baráth pedig fogta a sarlót és szóban forgó plakátján egyszerűen szétcsapta a kalapáccsal. Ez volt az ő TOVARISI, KONYEC-ca.

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Baráth nem politikai igeromboló, vicc-faragó, hanem művészetimádó gyakorlati vizuális esztéta. Szabad idejében türelmes horgász, meg mesteri fokozatú vízszemlélő, aki artistaként ugyancsak megfelelő türelemmel keresi és találja meg az elképzelt motívum-együtteseket: a harapós teáscsészétől – a tarlóra kihelyezett városházán át például – a nagymacska ablakon kilógatott, képen törlő farkáig stb. Baráth elsősorban a színházhoz kapcsolódóan szerkesztette meg izgalmas papírlepedőit. Nem is kimondottan a politikai színházhoz ragaszkodóan szerkesztette, bár helyenként a politikum is belefér. Benne van a pakliban, akárcsak az erotikum. Noha a kötődés széttéphetetlennek látszik, a színház csupán kiindulópont, indok egy külön sík, ,,másik udvar" megteremtéséhez, amellyel a kedves néző – menetrend szerint – előbb találkozik, mint magával az előadással. Ami tény, az pediglen az, hogy a kedves néző néha tovább emlékszik egy-egy plakátra, mint egy-egy előadásra – vélekednek a Baráth-értők. Köztük dicshimnuszos jómagam is.

(Valahogy így csóválja a farok a kutyát, de csak a maradi fejekben.)

Újvidéki dolgozóasztalom felett sokáig a Tolnai Ottó írta, Jancsó Miklós rendezte Bayer Aspirin című monodrámához gyártott Baráth-plakát állt. Ennek varázslatos erejéről csakhamar meggyőződhettem, amint odakerült, talán még 1981 tavaszán. A Ladik Katalin színművésznő tátott szájú profiljából kiágaskodó, kifelé kígyózó rózsaszín nyelv hegyén egyensúlyozó tabletta ugyanis rögtön magára vonta a szobámba belépő ember figyelmét. Méghozzá olyannyira, hogy ily módon valójában többen beszéltek ehhez a képhez, mint alatta üldögélő jómagamhoz. Ennek megvolt az a haszna, hogy én közben pár apró-cseprő dolgot még elintézhettem (nyugodtan vacakolhattam a kávéfőzővel, beülhettem az árnyak székére, vagy tehettem bármit). A Baráth-plakát maga köré sűrítette, ugyanakkor lelassította az időt. Valami egészen megbabonázó dolgot művelt. Amikor észrevételemet közöltem a szerzővel, ő ravasz hunyorral megvakarta árkos állát, és elmosolyodott.

– Az nem is a Kati nyelve – avatott be a lemetélési titokba. – A Katié túl rövidnek bizonyult.

Elképesztő. Hogy a Katié épp... És akkor Baráth elmesélte azt, amit említett Tolnai Ottó leírt említett írásában, hogy Ferenc miként metszette ki Ladik Kati eredeti finom nyelvecskéjét, és helyezett oda egy másikat. – Akkor döbbentem rá – vakarta meg a fejét Tolnai –, hogy mennyi munkára, manipulációra van szükség ahhoz, hogy Baráth egyszerű, tiszta jelenetei, képei, jelei abszolúttá emelkedjenek. Tolnai Ottó, akinek több drámájához is készült Baráth-plakát, állapítja meg azt is, hogy ezek a művek valójában grafikaértékűek. A szlovén modern grafika hőskorával tartanak rokonságot, és Benes (József festő, grafikus) korai linómetszeteivel, szitanyomataival. Éppen csak fel kellene számozni, kézjeggyel ellátni őket. Sebők Zoltán művészettörténész hozzáfűzi, hogy nem valami túlvilági képi nyelvet használ a szerző. Épp ellenkezőleg: időnként kifejezetten hagyományos szimbólumoktól sem riad vissza. A felhasznált elemeket nem terheli meg fölösleges stilizációval, művészet- és kultúrtörténeti utalásai pedig világosak és egyértelműek. Mégis marad egy kicsi hézag, amin keresztül mintegy kiszippantódik a dolgok maradék egyértelműsége. (Szipp!)

Baráthnak van, a többi között – jutott eszembe egy borús éjjelen, éppen pécsi Szalonsört kortyolgatva –, van egy nekem ugyancsak nagyon tetsző ,,egyszerű" színházi plakátja, amely a belgrádi Atelje 212 Koldusoperájához készült 1985-ben. Fekete papírlap vékony fehér kerettel. Minimális szöveggel, meg holmi szaglászó patkánnyal a jobb felső sarokban. Ott ez az undorító rágcsáló, a nyomor háziállata, a jövő lénye, a jövő négylábú emberisége, amint mászik be a gyászfekete képbe. Ez a keveset és büdöset tejelő vészek-barma Baráth látomásában sárga. Elütő színű farka úgy tekeredik, mint egy döglött giliszta a pocsolyában. Mindennek tetejébe csíkos ez a basztard, amelyhez foghatót az ausztrál állatvilág delíriumos alkotója se vizionált. Nyilvánvalóvá válik, hogy itt valami nagy balsejtelemről lehet szó: ezt a plakátot nem akasztjuk az ágyunk fölé, mert még ránk talál csúszni. Inkább a bejáratba függesztjük, mint tették azt az Atelje 212-ben, ahol annyian megcsodálták, anno. Amikor még csak kevesen érezték a készülődő szerencsétlenség szagát a levegőben.

Nos, végezetül, így lehet egy kicsit próféta is egy sokszor díjazott plakátmester, aki régebben Szarajevóban is megfordult. Előadásokat tartott, s hagyott is ott munkáiból. Azoknak a műveknek a sorsa – tudomásom szerint – ismeretlen. Semmivé foszlottak, ha eltalálta őket a legnagyobb – sarlóból gyártott – plakátszaggató. De ami azt illeti, Baráth pótolni fogja a hiányt, mert mint mondják: számára a tétlenség a pusztulással egyenlő.

Figyeljük csak meg. (Köszönöm.)