Boško Krstić

 

Ermitázs

(Részlet a Vízöntő című regényből)

Innokentij Harlamovot nyugdíjazták, s amint romló egészségi állapota megkívánta, kórházba küldték. Amikor a kórházi szakorvos a múzeumi rendelőből kikérte az Ermitázs teremőrének kórlapján, a fiatal orvos még egyszer átfutotta betege egészségügyi dossziéját, s a régi leletek között egy vény hátuljára írott aprócska feljegyzésre lett figyelmes. A pszichológus aláírását és egy pár évtizedes keltezést látott a papírlapon. A szöveget Harlamov bizonytalan keze írta, bizonyára a népművelő-szemináriumon kapott titokzatos rohama után. Szemmel láthatóan kérdőívről volt szó, amellyel az egykori orvos a jövendő teremőr betegségét szerette volna meghatározni. Ahogyan akkor neki, úgy most a fiatal orvosnak sem volt hasznára a szöveg.

,,Kék. Ez nem szín. Ez nem csupán szín. Ebből van legtöbb a világon: az ég és a tenger is kék. Ha azonban egy kis vizet a tenyeredbe veszel, meglátod, a színe nem is kék. Kék szín nincs is. Az pusztán a képzeletünk szülötte. És a levegő sem kék, az is áttetsző, mint a víz. A kék szín nem létezik. Az csupán a képzeletünk szülötte. A végtelenség jele. A semmi jele. Minden más szín felszínnel bír, csak a kék nem; ennek se eleje, se vége. Nem érintheted. Az összes szín megállít, csak a kék vezet tovább, a végtelen, a semmi felé. Akár sötétek, akár világosak, a nappal és az éjszaka illúzióját keltik, a kék egyformán valótlan. A kék nincsen is, és a világot nélküle elképzelni sem lehet.

A kék hideg szín. Érinthetetlen."

Itt ért véget Innokentij Harlamov szövege.

Mi lehet e szerencsétlen ember titka? – kérdezte magában a fiatal orvos. Kiment még egyszer a hatalmas Palota térre, amelyen régen, még első rohama előtt, naponta megfordult páciense is. Szokványos volt minden: turisták tolongtak az árusok körül, matrjoska-babákat vásároltak, zömmel olyanokat, amelyeknek Lenin-képe volt, gyűrűket uráli kövekkel, kucsmákat és régi tiszti sapkákat, s egy idegenvezető a Téli palota bádogkapujában a forradalomról beszélt. A turisták hada úgy állt ott a kapu előtt, mintha pillanatok kérdése volna csak, hogy mint a vörösök Einzenstein filmjében, megostromolják és bevegyék a mögötte álló kastéllyal egyetemben. Nem messze, a kacskaringóit itt kezdő, és három ágra szakadva az Finn-öbölbe torkolló Néván az Auróra cirkáló horgonyzott. Az idegenvezetők valamiféle kulisszatitokként mindegyik csoport vendégnek odasúgják, ez nem az igazi Auróra ám, hanem csak annak megtévesztő másolata. Ez valami okból kifolyólag rendkívül fontos a szentpétervári idegenvezetőknek, a látványosságra vágyó turistákat azonban kiábrándítja, ők azt szeretnék, hogy a cirkáló csupán az ő programjuk részeként, kilőjön ismét pár lövedéket.

A fiatal orvos felkereste azt a termet, amelyben Harlamov – mielőtt a biztonsági szolgálat végérvényesen kitiltotta volna a múzeumból – utolsó rohamát kapta. Megszokott volt a tolongás, a látogatók a néhány óra Ermitázs-nézést követően már üres tekintettel meredtek a világhírű mesterek vásznaira, figyelmes arccal, de már szinte süketen hallgatták a kusztoszokat. A falra felfüggesztett képeket nem lehetett megközelíteni, és a fiatal orvos a terem közepén, magában álló fehér márványszobrot pillantott meg. Az első pillanatban úgy tetszett, a szegényházi éjjeliszekrény felnagyított giccsfiguráját látja. Amint azonban közelebb ment, megállapította, hogy ez egy delfint lovagló kisfiú különös kompozíciója; úgy tűnt, a delfin a tengerből menti a hátára vett fiút. Az ifjú orvos elérzékenyült a derűs jelenet láttán, aztán azonban a fiú homlokán, a sima márványon sérülésre lett figyelmes. Amikor jobban megnézte, látta, hogy ez nem sérülés, a szobrász keze és vésője ütött sebhelyet a gyermek homlokára.

A gyermek halott volt!

A fiatal orvoson hideg borzongás futott végig. Az ösztön vagy szikrányi tudat vezérelte játékos delfin megkísérelte kimenteni a gyermeket a tenger hullámai közül, puha orral gyöngéden taszigálta a part felé, ki tudja mennyi ideje úszott, s halszerű testével hányszor érintette, mozdította arrább, taszította a gyermeket a szárazulat felé, érezte sikamlós bőrvértjén a gyermek hűvös sima bőrét, míg végül kitette a homokpadra. A delfin gondolkodás és megtorpanás nélkül, határozottan és megállíthatatlanul játszotta végig ezt a hosszú és fárasztó játszmát. És vidám is lehetett volna ez a történet, ha gyermek nem lett volna már élettelen. Látszólag minden természetes, érthető, meggyőző, várható, előrelátható, örökérvényű. Azonban az, hogy a delfin hatalmas vállalkozásának valójában semmi értelme, a mentőakció, a rettenetes fáradság hiábavaló, a nagy és terhes víziút véget ért, a gyermek pedig halott – a legszomorúbb tragédia vonalait bontotta ki a szép fehér kőtömbből.

A látogatók továbbra is a festményekre meredtek és a delfint kisgyermekkel ábrázoló márványszobor, valamint a kővé dermedt ember alakja mellett közönyösen haladtak el.

Amikor aztán a fiatal orvos a rendelő ablakán szórakozottan a Névára kitekintett, látta, hogy az nem is kék, hanem szürke. Lassan azt is megértette, hogy Innoketnij Harlamov titkát nem lesz képes megfejteni, valójában nem is lehetséges részletekbe menően feltárni azt, ami egyetlen ember fejében és egy élet során megtörténhet. Ezt a mozaikot a föld összes embere se tudná kirakni, holtak és élők együttesen sem. E tudással, meglehet, maga az élet válna értelmetlenné.

(Beszédes István fordítása)