Garaczi László

 

Jó lesz nekünk^*

Lementem a faluba elemért, mert húzni kezdte a walkman a szalagot. A zsaluk betéve, változatos kerítés-szériák, reklámszatyor mocorog a nádtorzsák között. A kikötő felé kerültem, csónak kotyogott a vízben a mólóhoz kötve, fölötte piros felirat: ,,Öbölrend, a kedvtelési hajózás ismérvei" – az alatta lévő fekete, apróbetűs szöveget a rozsda lemarta. Elállt a szél; a víz és az ég egybesímuló, szürke palasík, csak középen dereng valami arany permet, a nyár emléke és igérete. Tavaly szeptemberben elhallgatott a Mövenpickes kocsi szignálja, kialudtak a Tódiszkó fényei, a vidék tompa álomba süllyedt; de most mintha megmozdulnának e kába tetszhalott ujjai, szempillái rezegnek, és egyre hihetőbb, hogy nemsokára ismét megrohamozzák a falut a nyaralók. Megvettem az elemet, álltam a borfoltos pultnál, hideg kólát ittam. Jól vagyok, gondoltam, jól érzem magam. Baglyos mese ment a piros Junosztyon a nápolyik mellett. Nemsokára megjöttek a maltergatyás kőművesek, Csörszi, Csepi meg Balázs, hogy tízórai ürügyén igyanak egy sört és csocsózzanak meg gépezzenek egy kicsit. A diszkont tulajdonosa, Feri néhány napja berakott egy összegémkapcsolt ezrest az automatába csalinak. Mozgó üvegvitrin tele huszasokkal, időnként megszólal: ,,money"; lökésre letilt: ,,verboten". Először Csörszi gépezett, dobálta be a huszasokat, káromkodott, mint a záporeső, mert az elején leesett neki három, aztán semmi. Fogcsikorgatva adta át a helyét Csepinek, és dühösen csócsózni kezdett Balázzsal. A kőművesek óbégattak, a kisbaglyok huhogtak, a gép ,,manizott", és akkor nyílt az ajtó, és puhán belibegett ebbe a kicsi, fáradt és bonyolult térbe egy vérpiros ruha, egy arany fülbevaló, egy magasra tűzött konty, és Csörszi, Csepi meg Balázs azt motyogták, szinte egyszerre, de anélkül, hogy abbahagyták volna a csocsózást és a gépezést, hogy szia, Klári. Szevasztok, mosolygott Klári; mögötte a szikrázó napszekér széttolta a felhőket, felfénylett a Saponya út, és boldogan lengeni kezdett a cakkos szélű, kék-zöld zászló az üszkös várhegy tetején. Elém állt, és kért egy tasakos capuccinót Feritől, aki a pult mögött a Tapolcai Harsonát olvasta. Eltakarta a baglyokat, de bántam is én: karcsú volt, álomszerű, mint aki nem is igazi, mint egy gyönyőrűen elzengő D-dúr akkord. Nem akartam feltűnően bámulni, színleg a csocsót figyeltem: Csörszi vadul pörgetett, a pingponglabdát a középcsatár négyszögletes talpa alá szorította, ,,én vagyok a brazilok", mondta, jobbra-balra húzogatta a labdát, bepattintotta Balázs kapujába, és felkiáltott, romanek! Ahogy ott álltam Klári mögött, akiről még csak azt se mondhatnám, hogy átnézett rajtam, mert felém se pillantott, tudomást se vett rólam, mégis, vagy éppen ezért, ahogy múltak a percek, édesen sajgó, egyre erősödő nyomást éreztem a gyomorszájamban. Fájt, hogy nem ismerem, hogy számtalan szerencsés véletlennek kellene bekövetkeznie, hogy egyáltalán beszélhessek vele, mielőtt holnap elutazom. A lábam szabályosan odanőtt a keramitkockához; hogy fogok innen kimenni?, kérjek még egy kólát? Megint nyílt az ajtó, Liza nővér lépett be, és azt mondta eléggé utálatos hangfekvésben a kávéját kavargató Klárinak, szevasz, Klári, hát te még élsz? Kiderült, hogy ugyanarra a kirakatrendezői tanfolyamra jártak, és érződött, hogy nem becsüli sokra Klárit, amit én vele összefüggésben inkább jó pontnak könyveltem el Klári oldalán. Csak sejtem, hogy kerültem vissza a kastélyhoz; manizni kezdett a gép, fizettem és kislisszoltam. Arra eszméltem, hogy a déli torony felé baktatok, és Vendel bácsi, az öreg gondnok egy villanyoszlop tetején imbolyog fölöttem. A fényes kampókon mászott fel, és most egyik kezével kapaszkodott, másikkal a tévéantenna drótját cibálta. Nem köszöntem neki, nehogy leessen. Észrevett, és a hogylétem felől érdeklődött. – És Vendel bácsi? – kérdeztem vissza. Kihúzott egy drótot a szerelvényből, bekapta, és egy harapófogóval nekiesett a foglalatnak. Háta mögött magasodott a kastély konyhájának a kéménye; ahogy erőlködött, füstcsík szivárgott ki a füléből. Eszembe jutott, hogy edzettebb villanyszerelők olyan erejű áramütést is kibírnak rezzenéstelenül, ami szénné éget egy bivalycsordát. – Láttad a lányt? – kérdezte a dróton keresztül. – A pirosruhás? Csak nem a maga lánya? Nem válaszolt, a vaskampóba kapaszkodva az összegabalyodott drótokra koncentrált. – Mivel foglalkozik? – kérdeztem, hogy valami közelebbit megtudjak Kláriról. – Antennát szerelek. – Nem maga, a lánya. – Ő? – húzta a szót. – Ő művész. – Művész? És mit művészkedik? Kivette a szájából a vezetéket, most meg úgy tűnt, hogy a nyelve és a foga megfeketedett, de közben a füléből is egyre vastagabban dőlt a füst. Rámnézett, és azt mondta: – Ő a Dörti Lédi Tapolcán a Nirvánában. Kellett egy kis idő, hogy megemésszem a hallottakat; aztán még megkérdeztem: – Szereti csinálni? – Mire Vendel bácsi energikusan megtekerte a vezeték lecsupaszított végét. – Persze, hogy szereti, mondom, hogy ő a Dörti Lédi, még jó, hogy szereti. Elbúcsúztam, a szobámba mentem; talán többet is megtudtam, mint amennyit szerettem volna. Az ablakon három légy sétafikált a túlélés vakmerő reményének hetykeségével. Liza nővér az egész kastélyban mindenhová sárga matricákat ragasztott: ,,halkan", még a vécébe is a lehúzó mellé, mert egyik főszabály, hogy halkan kell lenni. A rádióra is ráragasztotta, a hangszóróra, úgyhogy tényleg halkabban szól, sőt a villanykapcsolóra is, mert ott muszáj észrevenni. Végignéztem az ablakból a Saponya úton, a diszkont bejáratára tapadtam, hátha megvillan bentről Klári piros ruhája. Gúvadtan, de erőtlenül reflektorozott a napkorong, a lankák fölött kajlán lengedezett egy sárkányrepülő. A mandulafa a kőkerítés mellett virágba borult, minden reggel belobban az egyik, mint egy járvány, vagy mintha versenyeznének. Gratulálok, kicsi fa, csak nehogy jöjjön egy dideri hajnal, és letépje színes szirmocskáidat, halvány levélkéidet, letördelje nyújtózkodó ágacskáid gyönge díszeit, és úgy járj, mint a park fejedelme, az óriástölgy: tavaly nyáron kiszáradtak a gyökerei, és egy novemberi éjszaka nagyot puffanva az illatos avarba dőlt, és immár testetlenül, a hiányával tündököl az ovális rét közepén. A kancsós nő szobra mellett az öreg kertész hajladozott kockás flanellingben, a növények tövébe szúrt fémtáblákat tisztogatta drótkefével, majd előreballagott, és a fészer előtt próbaképpen beindította a fűnyírót. A két hét során, amit pihenésképpen a kastélyban töltöttem, Anita, a barátnőm minden este felhívott, az albérlőtársairól csacsogott, és búcsúzásképp bevallotta, hogy még mindig és örökre és egyre jobban szeret. Annál csúnyább dolog a fülbevalós Kláriba, Tapolca Dörti Lédijébe beleszeretni – mégse tudtam őt kiverni a fejemből. Mikor visszaértem a fürdőszobából, egy sárga overállos ember állt a szőnyeg közepén, hátán dobozzal, barázdált csövek lógtak belőle. – Nem lesz több légy – mondta, és permetezni kezdett. Okleveles rovarirtó, spriccelt és távozott. – Egy ideig ne tessen szellőztetni – mondta búcsúzóul. Mivel a kertész még mindig a fűnyírót szerelte – galádul bír durrogni egy ilyen kaszamasina –, kiültem a kastély másik oldalán a nagyteraszra. Tucatjával rajzottak az égen a sárkányrepülők, szabálytalan, kék mezőkre osztották az eget. Egy idős bácsika telepedett mellém, aki az ebédlőben a szomszéd asztalnál ült, és elmesélte, hogy az utóbbi években sorban meghaltak a rokonai, majd a barátai is mind, és ő ebbe lassanként bele is nyugodott, de most utoljára ugyanazon a héten a közvetlen szomszédja valamint a temetőkertész, aki a családi sírt gondozta, a két utolsó ember, akivel valamiféle társasnak nevezhető viszonyt tartott fenn, különböző okból és különböző körülmények között, amire most nem térne ki, ám annál váratlanabbul elhaláloztak, mintha annak, akivel ő kapcsolatban áll, sőt most már ott tart, hogy akár csak szóba elegyedik egy teljesen közömbös szituációban, annak automatikusan a halál fiává kellene lennie. Valami azt súgta, hogy távozzak, de csak néztem a sárkányrepülőket, ahogy játékosan billegtek a fátyolos ég alatt. A temetőkertész búcsúztatása után olyan határtalan szomorúság lepte meg, folytatta a bácsi, olyan földöntúli elkeseredettség, hogy a Farkasréti temető megállójában álldogált órákon keresztül a botjára görbülve, míg végül egy buszsofőr, aki sokadszorra pillantotta meg, értesítette a mentőket. Néhány hét múlva beutalták ide pihenni, de Somodi doktor, a kezelőorvosa nemsokára betegállományba vonult, és sötét híresztelések kaptak lábra, hogy a Somodi doktor már nemigen fog praktizálni, mert a napjai meg vannak számlálva a ,,csöndes gyilkosnak" nevezett prosztatarákból kifolyólag. – Somodi doktor tanulmányúton van – vigasztaltam meg –, és a legkíválóbb egészségnek örvend. – Ó – mondta –, az nagyszerű. Fogalmam se volt, hogy ki az a Somodi doktor. Búcsút vettem tőle; egy légy a szobámban mintha felgyorsult volna a mérgezéstől, körülzizegte a villanykörtét, méteres árnya eltakarta a falon Pinchas Zukkermannt, akinek a képét mindenhová magammal viszem, mert ő a nagy példa, aki egyszerre tudott hegedű- és ugyanakkor brácsavirtuóz is lenni. Utolsó nap most is hatalmába kerített az érzés, hogy a körvonalaim szétzilálódnak, a tárgyak is hangulatokká, bizonytalan jelentésekké esnek szét, miközben otthoni életem díszleteinek és kellékeinek az emléke plasztikusan felerősödik, mintha a lelkem egyik felét előreküldtem volna, és már csak félszívvel, tompított érzékekkel vennék részt az itteni, maradék idő eltöltésében. Körbesétáltam: szia, ágy, szia, asztal, szia, fotel, aztán az ablakban állva búcsút intettem Klárinak, aki valahol a sötétbe burkolózott faluban talán az igaz szerelemről álmodik. Másnap hajnalban az első osztályú kupéban ringatózva Budapest, az otthonom, a kedvesem és a próbaterem felé, biztos voltam benne, hogy nem látom többé Klárikát, de ez a gondolat akkor már nem tűnt olyan nyugtalanítónak. Tévedtem, találkoztunk, ha azt a valakit még ,,én"-nek nevezhetem, aki néhány hónap múlva a vonyarvashegyi diszkó táncparkettjén magához ölelte őt, és azt súgta a fülébe, hogy miért félnék magamat rádbízni? Az ,,előreküldött lélekdarab" teóriáját alátámasztandó rögtön a vonatút elején három hívás érkezett Pestről, mintha éreznék erősödő jelenlétemet. Sala lediktálta a próbaterminusokat, anyámtól megtudtam, hogy levelem érkezett a rendőrségtől, amit utólagos engedelmemmel felbontott, és egy idézést talált benne ma délelőttre a Gyorskocsi utcába. Aztán Anita hívott, most ébredt fel, és elmondta, hogy nélkülem semmi értelme az életének. Szeretlek, mondtam, és úgy is éreztem; kikapcsoltam a mobilt; jól vagyok, gondoltam, jól érzem magam. A szürke csíkokra szálazódó tájat néztem, és figyeltem, ahogy a két szétválasztott lélekrész, mint két összekulcsolódó kéz egyesül bennem és fölöttem.

 

^* Részlet a szerző készülő regényéből, amely a Lettre könyvheti számában is megjelenik