Svetislav Jovanov

 

Csoda a Ben Akibában

Avagy: az Újvidéki Színház felemelkedése, mindenek ellenére

A háború utáni (ha jobban tetszik, a ,,háború" utáni) újvidéki színházi légkör többnyire a Holt-tengerre hasonlítana, vagy legalábbis a fájdalmasan jól ismert lusta Bácskára, ha nem kezd ismét mozgolódni, látszólag logikátlanul, az Újvidéki Színház (Novosadsko pozorište). Új lendületüket körvonalazandó, a múlt évad végén Pirandello remekművének (Hat szerep keres egy szerzőt) színrevitelével Vicsek Károly újdonsült igazgatónak és gyökeresen felújított együttesének attrakciói, a Nušić álnevével (Ben Akiba) jegyzetten ismert öreg épületben, gazdaggá tették az újvidéki színházi őszt, no és a tavaszt is, olyan előadások garmadával, amelyek egyszersmind az autentikus energiáról és az átgondolt taktikáról is tanúskodnak, de a kutatói érzékenységről (fiatal társulat esetében ez érthető), valamint a rétegződésről és az alaposságról úgyszintén (ami már rangosabb meglepetés). A ,,veszélyes életmód" és a fenyegető színházi tetszhalál időszakában, a szegényes ideák és kockázatok idényében, amikor repertoár-koncepcióról, esetleg realitásérzékről (pénzről viszont a legkevésbé) aligha beszélhetünk, nos, ez idő tájt az Újvidéki Színház példája többsíkúan bátorító, több lehetséges irányba mutató, de nem – miként mondani szokás – a válságból kilábalóan, hanem a válsággal tevékenyen szembefordulva. Természetesen az egyedül lehetséges módon, színházi eszközökkel.

Hat szerep és két baba

Az Újvidéki Színház legvitálisabb hagyományait és a kreativitást egyaránt tiszteletben tartva a ház első embereként Vicsek Károly, valamint László Sándor művészeti vezető társulatukat illetően az ,,új érzékenység" első bemutatkozására a ,,modern klasszikusok" egyik vitathatatlan remekművét választották. Valódi kezdeményezés volt ez a fiatal színészek számára, ugyanakkor a felívelés lehetőségét kínálta a csoport tapasztaltabb tagjainak is. A tragikomikus, olykor bohóckodó vagy groteszk, de attraktív és posztmodernként lemeztelenített (az illuzionizmus nem zsáner, hanem határ) Pirandello fellángolóan, mégis meggyőzően utalt a Szorcsik Kriszta és Nagypál Gábor, majd Mezei Kinga, Balázs Áron, Krizsán Szilvia és mások nevével fémjelzett kivételes színésznemzedék lehetőségeire. Az itteni magyar színpadokat illetően hiányoznak az iskolázottan érvényesülő rendezők; az Újvidéki Színház vezetése ezt a hátrányt szükségből előnnyé változtatva a műsor arculatának alakításában és a színpadi kifejezési módokban az irányítást a fiatal, tehetséges, tapasztalatlan, de áttörésre kész színészekre bízta.

Az ilyen kockázat többszörös megtérülését mutatja már Genet Cselédek című darabjának színre vitele. Claire és Solange szerepében – valamint társrendezői minőségben is – Szorcsik Kriszta és Mezei Kinga nemcsak az itteni magyar színjátszás két legjobb fiatal színésznőjeként mutatkoznak be, de jugoszláv viszonylatban is a legígéretesebbek közé tartoznak. Az általuk színpadra álmodott Cselédek egyaránt bizonyítéka az autentikusság és az átgondoltság életes egyensúlyának. A színház illúziójával, de a hatalom természetével, az erőszakkal és a személyiségvesztéssel egyaránt foglalkozó pszeudo-rituális Genet-darabba ugyanis egyáltalán nem egyszerű újat lehelni, másfelől e mű ,,zárt" szerkezete nem fogadja be a bárminemű ráerőszakolt és felszínes időszerűsítés összevisszaságát, vagy a banalitást. Nos, Szorcsik Kriszta és Mezei Kinga Genet ,,lehetetlen jelentéktelenségének" szárnyaló, ugyanakkor elrémítő, geometriailag következetes, egyben a tudattalan terhességét hordozó tolmácsolását nyújtják számunkra. Az érzékiség és hatalom tragikomikus cseréjét (méreteit) illetően az írói ábrázolás kulcsát Proustnál vagy Freudnál kereshetjük (nosztalgikus játékok, a játékosság gyermeki vagy gyerekes vonzatai, ellentétben a tyúkketreci furcsa babák általi asszociációs játékokkal). A szemünk láttára fokozatosan teljesedik ki előttünk a posztmodern és a neoavantgarde tapasztalatait hasznosító, ,,letisztult" Genet, a fantazmagória és a kegyetlen játék mélyről felbukkanó fényében. Ezt jeleníti meg egyik oldalon Mezei Kinga a jellemformálás árnyalataival, a groteszk és a kifinomult mértéktartás lendületes társításával, másfelől még erőteljesebb Szorcsik Kriszta sokszínű gesztusa és arcjátéka, mindezt finom folyamatos ,,vágások" segítik át a különböző zsánerek változatai között. Cselekmény és állókép között rögzítve-elkapva, az álmodozás és az ösztönlét eme kockázatos, mégis ígéretes üres terében – ezek a ,,cselédek" megérdemlik a jóval ismertebb elődökkel való összehasonlítást.

Metafizika, bohózat, hidak

Az Újvidéki Színház harmadik ,,társulati" bemutatója is azt bizonyítja, hogy a modern klasszikusokat megcélzó irányvétel nem a véletlen műve, s nem nevelő célzatú (vagy rituális) kiugrás: az ismert magyar próza- és drámaíróról, Örkény István darabjáról van szó (Pisti a vérzivatarban, 1969), László Sándor rendezésében. Érdemes megjegyezni, hogy Örkény István (1912-1979) nem ismeretlen a nem színházlátogató jugoszláv nyilvánosság számára sem, mindenekelőtt a fekete humorú, Rózsakiállítás c. regénye, valamint a posztmodern, abszurd-ironikus és bolondozó elbeszéléseket egybefogó Egyperces novellái alapján.

Három Örkény-darab után az Újvidéki Színház ezúttal a legösszetettebb drámai egység láttatására vállalkozott, amelyben a mókázás (az ember körkörös sorsáról, az egyén személytelenségéről) a groteszkbe torkollik, minden pillanat tudományoskodó jellegű parabolája pedig önmaga nevetséges paródiájává válik. Thomka Beáta az Örkény prózáiról írt esszéjében éleslátóan észrevételezi e különös szerző eljárási módjának a lényegét: a vicc mitikusan funkcionál. Légkörét és stílusjegyeit tekintve a Pisti a vérzivatarban leginkább Örkény egyik pszeudo-háborús novellájához hasonlít (Havas tájban két hagymakupola), lényegében pedig a drámai beszéd ama típusába tartozik, amelyet ma Beckett révén inkább ,,metafizikai bohózatnak" jelölünk (mint abszurd drámának). A darab az egyéni sors ékes példája, Mindenkiének és Senkiének egyszersmind, ez a szürke és sokoldalú, egyszerű és megismételhetetlen Pisti sorsa, amely lehetőséget kínált az ambiciózus gárda számára a viccként funkcionáló abszurd mítosz kettős mélységének felmutatására. Tehát a mítosz történelmi pontosítására, ugyancsak a történelem és a terror tényezőinek groteszk lemeztelenítésére.

A fiatal színészek, Nagypál Gábor, Balázs Áron és Mezei Kinga vezetésével, valamint László Sándor rendező korrekt segítkező közreműködésével éppen ezt a kétélű és kockázatos kulcsot fogadták el. Eredményesen egyensúlyozva a metafizika és a komédia között, időnként a tanulságokat iróniába ,,oldva", miközben újból átgondolták és eljátszották századunk néhány lényeges paradigmáját, mint például: a tekintély irracionalitása és a szabadság megpróbáltatásai, a bürokratikus erőszak és a barbár ösztönök, ideológiai és misztikus manipulációk. Örkény hajlamos az alapszituációk részletezésére, ezért szükséges volt természetesen a narratív bőbeszédűségét bizonyos mértékben lerövidíteni, s bátrabban törekedni egy dramaturgiailag szigorúbb rendezői koncepcióra. A következetesség és a kitűnő együttes játék – a nem csupán nemzedéki, de költői önmegértés –, valamint az eredeti olvasat kívánalma az előadást irigylésre méltó magasságokba emelte. Ugyanis nem pusztán a főcselekmény kontrasztja, az utcai áruslány (Faragó Edit) kitűnően megformált, brechti disszonanciájú alakja, hanem a sokkoló, ,,a városunk hídjairól" szóló, korántsem ,,metafizikai" kommentár is az előadást az absztrakció és a minden időkre érvényes ,,abszurd drámák" fölé helyezte: a ,,stílusbeli behatároltság" meddő elvét elhagyva (hovatovább a groteszk zártságát is) a produkció létrehozói a döbbenet és a fantázia fájdalmas és lényeges rétegeibe hatoltak.

Fúga életre és zenekarra

Nem kevésbé meglepő, hogy ennek a fiatal színházi társulatnak bő egy esztendő leforgása alatt sikerült a saját színpadi érlelődésének más jelentős szintézisét is megvalósítania. A Szelídítések c. előadás Sziveri János (1954-1990) befejezetlen drámája, valamint versei alapján készült; e tragikus és karizmatikus személyiség döntő hatással volt a modern jugoszláviai magyar irodalom átalakulására. Sziveri műveiben összekapcsolódik az urbánusság döbbenete a lidércnyomásos képiséggel; szituációi brechti átütéssel hatnak, a látszólagosan képtelenségekkel teli, keserű felismeréseket, egyben sztoikus bölcsességet sugárzó párbeszédei pedig elbűvölők. Mezei Kinga, a fiatal rendezőnő és színésznő, a darab más megvalósítóival – színészekkel, zenészekkel – látható alkotói együttműködésben a Szelídítéseket a rituálé és annak kificamodása közötti szuggesztív, erőteljes színpadi feszültségként tervezte meg. Sziveri szövegei valójában, megőrizve alapvető értelmüket az előadás ,,hangulati" szintjén, dinamikus partitúraként kezelendőek egy összetett, de soha nem hermetikus, költői, de egy pillanatra sem irodalmiaskodó fúgához, mely élet és halál ritmusairól szól. A kerettörténet egyfelől az úgynevezett ,,dramaturgiai párok" révén bontakozik ki, váltakozik, ismétlődik visszatérőleg, másfelől az új mozgásszínház (Nagy J.) tapasztalatai, a music-hall, a cirkusz, no és az ,,abszurd dráma" ritmusai meg alakjai átnemesednek a sajátos dramaturgiai, korszerű vizuális és színészi minimalizmussal. E független ritmusban, mely kezdetben visszafogott, majd mind lendületesebben halad a konvenciótól (gesztusoktól) a metafora (párbeszéd) és az érzelmi konfliktus irányába, nos ebben tündököl előbb a Szorcsik Kriszta-Balázs Áron páros, míg Nagypál Gábor Sziveri költői retorikájának szuverén közlőjeként tűnik ki. A Szelídítések nem pusztán egy különös, autentikus és meggyőző (poszt)modern színpadi szintézis, hanem teátrumunk ébredező új színházi tudatának és érzékenységének egyik jele is.

(Sinkovits Péter fordítása)