Kőrösi Zoltán

 

Orrocskák^*

(egynagy-budapesti-szerelmes-regény), annak is a leges-legelső része, címe szerint Észak, ami arról szól, hogy minek az olyasmiben hinni, ami mindenütt ott van.

Forró és mozdulatlan levegő nehezedett a városra, mintha egymáshoz préselt üveglapok súlya nyomná össze a házakat. A hegyoldali sétautakon a gyöngykavicsok apró, szabálytalan gömbjei szétszórták a fényt, a friss lábnyomok felett halovány párafelhőcskék lebegtek, aztán eltűntek, felszívódtak, mintha soha nem is lettek volna.

A tompa morajlásból néha kivált egy-egy autóduda, egy-egy felbőgő motor hangja, mint ahogyan a forróságtól bizonytalan körvonalúvá olvadt háztetők fölött feltűnt valami gőzbodor, füstpamacs, aztán eltűntek, felszívódtak nyomtalanul, akárha soha nem is lettek volna.

A repedezett deszkájú padocska előtt is úgy szikrázott a fény, hogy nem volt más, csak csillogás, csak a mozdulatlan meleg.

A repedezett deszkájú padon, ahol Bárány Ádám, a Kalandos, a Tudnivágyó, a Világra-Kíváncsi-Nagyorrú Bárány Ádám és Farkas Katalin, a Fekete-Fehér-Városlakó, a Semmit-Nem-Ígérő-Beteljesítő, Illatok-Illata-Farkas Katalin üldögélt.

Nem, nem is üldögéltek: Bárány Ádám hanyatt feküdt, végignyújtózott a padon, és fejét, a híresen Nagyorrú Fejét a nő ölébe fektette.

– Nézd – suttogta a nő.

– Mit nézzek? – suttogta Bárány.

– Ezt nézd. Az ujjaimat.

És a kezét lassan húzta el Bárány arca előtt, és közben megbillegtette az ujjait, mintha csak tétován intene valakinek.

– Ezt nézd.

Integet valakinek, aki a bokrok mögött, a fák tövében, odalent, a hidak alatt, a házak között áll.

Áttetsző, kiszámíthatatlanul libegő függönyök.

Ugyan, miként lehetne egy városban huzat, ha nem is mozdul a levegő?

– Ezt nézd. Az ujjaimat.

És hirtelen megrezdülnek körös-körül a levelek, megrezdülnek a fák és a bokrok, mert tényleg meglódult a levegő, lám, az imént még üveglapok közé szorult a város, most pedig meghajolnak az ágak, sőt, mintha odalent ringatózni kezdene a híd is, fehér csat az ezüst hajfürtben.

Az Erzsébet-híd, ahol hajdan megállás nélkül csattogott át az omnibusz, messze kihajolt a kocsis a hídpénzes házikó mellett, aztán máris a készenlétben tartott harmadik lóra figyelt, hogy mikor kell bekötni a másik kettő mellé, leugrani, s menet közben eligazítani az állatokat, visszakapaszkodni a lépcsőre, szorítani a vasrudat, lógázni, hogy könnyedén fusson a kocsi a híd ívének tetejére. Az Erzsébet-híd, ahol most hangtalan, fényes bogarak az autók, vadonat bőrű hernyók a buszok.

Megjött a szél, és a város fölött az eddig makulátlan kékséget egyszeriben felhőfoszlányok pettyezik, nocsak, nézi Bárány Ádám a bárányfelhőket, nocsak, néznek vissza a bárányfelhők Bárány Ádámra, a tudni vágyó, nagyorrú férfira, aki a Gellért-hegy oldalában, az Erzsébet-híd fölött, a vízesés és Szent Gellért püspök keresztet tartó karja fölött hanyatt fekszik egy repedezett deszkájú padon, és a fejét egy nő ölébe hajtja, felhők a házakra, férfi a nőre, álmos szemekkel nézi az arca előtt billegő ujjakat, bizony, az előbb csupán a forró remegés, most pedig a szél, a város, ahol gyökereket növesztve kapaszkodnak a házak a földbe, ahol összenőtt a föld, a tégla és a beton, de ide-oda hajladoznak a kémények és meg-meglibbennek a háztetők, a cserepek összetapadnak, mint az egymásra simított levelek, susognak a falak, szaladgálnak a bárányfelhők, kicsi sárkányok, egy-egy háztömb rajtuk a nehezék.

– Nézd az ujjaimat – suttogta a nő. – Vagy tudod mit, ne is nézzél semmit – és tenyerét most Bárány arcára simította, és ettől egyszeriben mélységes csend támadt, üvegbúra, ahol elhalt a zümmögés, halott metszetek tárlata, olyan csend, amit jól ismerünk, mint amikor a hegyek felől kékesszürke, puffadt felhők ereszkednek alá, félretolják, kilyuggatják azt az alacsonyan heverő füst– és felhőtakarót, ami fojtogatón nehezedett a városra, s előbb csak szemerkélni kezd az eső, apró cseppekben, de sűrűn, mintha inkább valami permet lenne, behatol a kabátgallérok alá, átszivárog az ajtók és az ablakok eresztékein, nyirkos hidegséggel szívódik a falakba, a ruhákba, a papírlapokba, aztán egy halk roppanás hallatszik, akárha egy roskatag fal maradványa dőlne le néhány utcával odébb, vagy egy korhadt törzsű fa fordulna ki a földből, s még az ágai sem hullanak szanaszét, csak megreccsennek a zuhanástól, halk roppanás, és a lélegzet visszafojtott várakozás, igen, éppen ilyen ez a csend, noha nem is esik az eső, hiszen rendületlenül süt a nap, felszívja a párát, szertefoszlatja mind a bárányfelhőket is, egyetlen marad csupán, vagy az se, nézd, mi lehet, felhő aztán biztosan nem, hiszen micsoda lassan, méltóságteljesen csapkod a szárnyaival, úgy repül át a város fölött, egyenesen a Városliget felől, ohó, Gábriel az, aki odahagyta megszokott helyét, felszállt harminchat méteres oszlopáról, lippitik-lippitik, a bronzba öntött kacagányos vezérek, a dicső magyar királyok feje fölül, útra kelt, az ajkán halovány mosoly, de a szeme behunyva ám, és hogy ez hogyan lehet, talán a megérzés vezeti, titkos parancs, vagy az odafönt kergetőző illatok, repül Gábriel, a győzedelmes, ajjaj, angyalom, nem is szél ez már, hanem arkangyaltoll-suhogás.

És Gábriel előre nyújtott kezében aranyszínnel ragyog a kettős kereszt.

– Nézem – suttogta Bárány, és behunyta a szemét.

– Cscssss... – suttogta a nő. – Ne is beszélj, ne mondj semmit. Hallgasd csak, mi van itt, itt belül. Vagy ne is, ne hallgasd, ne fülelj, ne csinálj semmit. Hagyd, hogy a füled halljon helyetted, szorítsd ide az arcod, és hagyd, hogy a tested válaszoljon, hiszen úgyis okosabb nálad, a tested ismer téged, de te nem ismered őt.

– De hát mi ez? – próbált felülni Bárány. – Mi ez, lüktetés?

Ám a nő puha ujjai, simító keze mozdulni sem engedték.

És akkor odalentről, a folyó felől hirtelen zeneszó hangzott fel, Az én szívem úgy ver, kiabálta egy férfihang, s rögtön el is csuklott panaszosan, Amikor rád gondolok, mindjárt szomorú vagyok.

– A Rudas-fürdő vécése – bólintott a nő, és a keze, a tenyere továbbra is Bárány arcára simult. – Hallod, a Rudas-fürdő vécése énekel.

Nézi a sok jó haver, ahogy az én szívem ver., kiabálta a férfihang, hogy túlharsoghassa a dupla hangszórós kazettás magnetofonból üvöltő zenét, Nem élünk úgy mifelénk, ahogy megérdemelnénk., laj-la-lala-lajla-lala-lalalam, hazáám, hazáám, te mindenem, elvééész becsűűletem.

– Tedd csak ide, a köldökömhöz a füled – mondta a nő. – Aki itt van belül, az is hallgatózik, csak éppen kifelé.

– Szép – sóhajtotta Bárány.

Bizony szép.

A mellei a budai hegyek, a bozontos öle a Margitsziget, egyik arca Buda, a másik arca Pest, a Duna-parti házak csillogó fogak, egyik combja Kelet, másik combja Nyugat, előttem van Észak, hátam mögött Dél, felettem a Nap, soha le nem nyugszik, soha fel nem kél.

Arkangyaltollsuhogás. Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz.

Nagy csapat galamb rebbent fel a Gellért püspök szobrát övező oszlopsor tetejéről, fehér-szürke villanások, köröztek a víz fölött, madarat formázó madárfelhő.

Robbanás, amit csak a madarak hallanak.

– Tudod, nem mindig volt ez így – hajolt a nő Bárány fölé, a haja a férfi arcát csiklandozta. – Nem mindig volt ez így, ez a Budapest. Hogy a házak gubancos gyökerekkel kapaszkodtak a földbe, és közöttük az ezüst szalag. De nem ám! Milyen volt a nagy árvíz, amikor Lágymányosnál szétterült a víz, zátonyok és zúgók nehezítették a folyást. Hiába készültek a pestiek, budaiak és óbudaiak a zajlásra, torlaszok keletkeztek az új átvágásokban, és január elejére a város környékét elöntötte a víz. Amikor pedig február végén megindult az olvadás, ráadásul esők is érkeztek, nem volt, ami megállíthatta volna a folyót, kiáradt a Vizivárosban, áttörte az ideiglenes gátat a Belvárosnál és a váci gátat a Külső-Terézvárosban. A Csepel-szigetnél hatalmas torlasz keletkezett, a víz alulról elöntötte a Ferenc– és Józsefvárost, és amikor a kétfelől érkező ár összeért, éjjel tizenegy órakor ezerhuszonkilenc centiméterrel tetőzött Óbudán és Budán. Pesten fél méter és három méter között volt, víz borított el mindent, házak dőltek romba, mint az egymásra illesztett kockák, ha kiütik a legalsót. A legkülönösebb azonban az volt, hogy a jeges víz kimosta a házak alól a földet is, olyannyira, hogy a visszamaradt iszapban egyszeriben egymás mellé süppedtek az előkerült hajdani földrétegek, s velük mindaz, amit addig rejtegettek: kőbalták és obszidián nyílhegyek, az avar sírok díszei, fegyverek és kancsók, longobárd kardok, kifehéredett lókoponyák, kun, magyar, besenyő és szláv csontok, zsidó tekercstartók és német pajzsok, török jatagánok és olasz parfümös üvegcsék. Csakhogy mindezen kincsek, ahogy előtűntek egymás alól, egymás fölül a földből, egyszeriben porrá omlottak, mert megérintette őket a sok-sok évszázadnyi idő és a sok-sok évszázadnyi levegő, volt és most már nincsen, és aki látta, legalább annyira nem hihette, mint aki csupán hallott róla, hol van, hol vannak, kérdezhette bármelyikük, se itt, se ott, a szűnni nem akaró esővel leszivárogtak újra a földbe, ahová tétettek és ahonnan vétetnek unos-untalan. Ahogyan már a felbukkanásukat is előre jelezte a különös illatuk, úgy az eltűnésük után napokkal, hetekkel később is varázslatos szagok lebegtek a sáros föld felett, mert Ádámka, ezek a porrá omlott fegyverek, csontok és kincsek most is ott vannak lent, Budapest földjében, és a bokrokban, a fákban, a falakban, ha valaki kételkedne, emelje csak fel a fejét, szimatoljon bele a házak közt terjengő illatokba, mindegy, hogy hol, az óbudai Amfiteátrumnál, a budai Vár alatt, az Oktogonon, bizonyosodjon meg róla, hogy Budapest a földkerekség legillatosabb városa, és ez nem lehet ám csak a folyó, nem lehet egyszerűen a virágok, a fák szaga, Budapesten kiérzik a szélből a hajdani rómaiak, avarok, szlávok, törökök, zsidók, rácok, kunok, besenyők és olaszok, németek és magyarok testének fűszere, minden, amit kívül és belül hordoztak magukkal, amit elvittek a föld alá, s ami a szerteporladt csontjaikból keletkezett. Csoda-e, hogy ezt a sok illatot nem tudta eltörölni még két világháború sem? Nem csoda, bizony nem csoda, ezeket az illatokat nem tudta és nem tudhatja elfújni semmi szél, nem moshatja el semmiféle víz, látod, Ádámka, hát ezért, hogy Budapest a világ legszebb illatú városa, s ezért vagyunk mi itt, ebben az illatrengetegben.

És ha azt kérdezik tőled, micsoda város ez? Igaz, hogy a pusztulás vár ránk? Feleld azt, nem igaz. Mert a pusztulás már itt van velünk és itt is marad. De ahogy aki megszabadul az élettől, az megszabadul a haláltól való félelemtől is, éppen úgy, mint ahogyan aki benne él a pusztulásban, annak nincsen félnivalója az elmúlástól.

– Tudom – felelte Bárány. – Budapest egy hanyatt fekvő nő, titkos párákat lehelnek a pórusai, és úgy hívják, Farkas Katalin.

– Marha vagy, Ádámka, kedves, marha vagy.

És Illatok-Illata Farkas Katalin felemelte a tenyerét a Világra-Kíváncsi Bárány Ádám szeméről, a Gellért-hegyi repedezett deszkájú padon ülő férfi és nő egymásra mosolyogtak,

következhet a csók,

a szerelmetes pecsét,

a boldog cuppanás,

csakhogy odalentről, a budai rakpartról szokatlan zaj, mi is ez? Patkócsattogás hallatszott, klipp-klapp-klipp-klopp, mit keresnek itt a lovak, aztán meg fékek nyikorgása, mert egy könnyű, gumikerekű kis lovaskocsi hajtott végig a folyó mellett, két serény lovacska, hátul a halomba szórt lucerna és a bakon a kocsis, tömzsi, bajuszos, fekete ember, az a fajta, aki soha nem tud úgy megborotválkozni, hogy máris ne sötétlene az állán a borosta, a haja mint a drót, hirtelenjében fékeznie kellett, mert az útszélről egy lófarokba fogott, fekete hajú, barna bőrű nő ugrott a lovak elé.

– Akarsz-e eljönni velem, te lovaskapitány? – kérdezte kedvesen.

– Az anyádba! – kiabálta vissza a kocsis. – Nem látod, hogy dolgom van? Nem érek rá ilyen repedtsarkúakra, takarodj a kocsi elől!

– Repedt ám a te anyád! – sikította vissza sértetten a nő, és a nagy, füles táskájával dühében a közelebb álló ló orrára ütött, mire az meghőkölve a másiknak hátrált, s a két rémült állat a rakparti korlátnak rántotta a kocsit, és a lucernaboglya teteje a korlát túloldalára, a kövekre omlott, zöld kígyók a parti köveken.

– Hű, te büdös kurva! – ordította a kocsis, és leugrott a bakról, a gyeplőt a lovak közé dobta. – Mit képzelsz te magadról, te cafat!

Csakhogy mire a nőhöz ért, az egy fekete rudacskát kapott elő a karján himbálózó táskából, és se szó, se beszéd, gázt fecskendezett a kocsis szemébe, majd habozás nélkül futásnak eredt.

– Jaj, jaj, megvakulok, segítség, megvakulok! – ordította a férfi. – Ezért megöllek, te rohadt büdös kurva! – kapkodott vakon a nő felé, pontosabban oda, ahol még az imént a nő állt, persze hiába, mert az már futásnak eredt, csattogott a papucsa a Batthyány tér felé, klipp-klapp-klipp-klopp.

– Maradjatok már! – üvöltött a férfi a dudálva, villogva fékező autókra. – Nyughassatok, dögök! – és a könnyeit törölgetve visszakapaszkodott a bakra. – Gyerünk! – csapott a gyeplővéggel a lovak farára. – Gyerünk! Úgyis elkapom ezt a rohadékot!

Csattogva indult a lucernás kocsi a menekülő nő után, fújtattak a lovak, szóródtak végig az aszfaltra a lucernakígyók, de legalább megindult már a forgalom, ha a lovak gyorsabban szaladnak, gyorsabban haladhatnak mögöttük az autók is, ha gyorsabban haladnak az autók, gyorsabban él a város is, van aki többet él, van aki többet lát, de a mozgás jobb, mint a mozdulatlanság, nem igaz?

– Láttad ezt, Ádámka, drága? Látod, Budapest a szerelem városa.

– Tudom én azt – bólintott Bárány. – Tudom.

És az autók morajlása, és a parti köveknek ütődő hullámok csobogása összeolvadt, és ebből a tompa zúgásból néha kivált egy-egy autóduda, vagy egy-egy felbőgő motor hangja, mint ahogy a forróságtól bizonytalan körvonalúvá olvadt háztetők fölött feltűnt valami gőzbodor, füstpamacs, aztán eltűntek, felszívódtak nyomtalanul, mintha soha nem is lettek volna.

Összepöndörödő levelek.

– Gyere – mondta Farkas Katalin. – Gyere, hajts ide a vállamra a fejed, a tenyered meg simítsd a hasamra. Oda, ahol már gömbölyödik. Hunyd be a szemed.

Volt egyszer, valamikor hajdanában, régmúlt messzi időkben egy ember. Egy ember, akinek mindene megvolt, amit szem-száj kívánhat, csak éppen aludni nem tudott. Mikor az éj leszállt, az egész világ elszenderedett, a madarak elhallgattak, szárnyuk alá dugták fejüket, és elpihentek fészkükben, az állatok behúzódtak odvaikba és barlangjaikba, elhevertek és elszundítottak, az emberek becsukták boltjaikat és műhelyeiket, hazamentek földjeikről, az úton járók betértek a fogadókba, még a hontalan csavargók is szállást kerestek maguknak, s előbb-utóbb mindenkinek szemét lefogta puha kezével az álom, csak ez a szegény ember bolyongott álmatlanul, mert hiába hajtotta volna fejét bársony– és selyempárnákra, csak nem jött az álom a szemére. Ezért inkább föl-le kóborolt, néha pedig álruhába öltözött, és sétált hajnalig is, benézett az ablakokon, és csöndes, sóvárgó irigységgel figyelte a város lakóit, akik édes, mély öntudatlanságban hevertek az ágyukban.

S vigyázott, hogy föl ne keltse őket, mert legalább a mások álmában akart gyönyörködni. Mert álmodni, tudod, Ádámka, álmodni a legszebb mind között.

Egyszer, ahogy ez az ember a város utcáin bolyongott, a nagy csöndességben zümmögő zene ütötte meg a fülét. Mintha lantot pengettek volna, és valaki halkan, nagyon halkan énekelt volna hozzá. Magas falhoz ért, fa emelte lombját a fal fölé, és a zene innét hangzott, szinte olvadozni érezte tőle a szívét, s egész testét oly módon lankadozni, mintha a legédesebb álom kezdené környékezni. Ügyes ember volt, fölkúszott a fa törzsén, elbújt a lombban és belesett a fal mögé. Kertet látott, tele virággal; éppen kelt a hold, elöntötte ezüst fényével a kertet, és mintha minden ezüstből lett volna, a virágok fehér kelyhe, az utakon a kavicsok, a bokrokon a levelek, még a pázsit is, csak a tulipánok ragyogtak sárgán, mint az arany. A kert közepén pedig volt egy kis lugas, a lugasban pad volt, s a padon egy lány ült, valami lantot pengetett, s a lant pengését zümmögő énekléssel kísérte. Gyönyörű szép lány volt, a férfinak úgy tetszett, szebbet még nem is látott életében; erősen meg kellett kapaszkodnia egy ágban, mert szédült attól, amit látott és hallott. De ahogy megkapaszkodott, megrezdült a fa lombja. A lány fölfigyelt, letette a lantot, nyugtalanul jobbra-balra tekintett, aztán fölállt, besietett a házba. A férfi egy ideig várt fent a lomb közt, hogy hátha visszatér a lány; de mert hiába várt, egy idő múlva lekúszott a fáról, hazament, s le se hunyta a szemét, oly türelmetlenül várta, hogy megvirradjon.

Apró, kicsi füstpamacsok a háztetők fölött.

Lebegnek, gomolyognak, mint a kimondásra váró szavak.

– Gyere, Ádámka, hajtsd ide a vállamra a fejed, simítsd a hasamra a tenyered.

Érezd, ahogy növekszik benne az élet. Pillanatról-pillanatra, percről-perce, óráról-órára. Érezd, hogy egyik nap olyan, mint a másik.

Mert ami lesz, az már megtörtént, és ami megtörtént, az sohasem változik. És ami volt, az van is, és ami van, az volt.

Nem ketyeg az óra, nem pereg a homok, a folyón hangtalanul siklanak a hullámok, eltűnnek, és már jönnek is vissza.

Másnap, amikor a lanttal éneklő lány megszökött a szerelem elől, hogy megőrizhesse a saját szerelmét, az aludni-nem-tudó ember szörnyű haragra gerjedt, s rettenetes szenvedésében bosszút esküdött a város minden leánya ellen. Ahogy leszállt az est, fegyverek csörögtek, vasak csattogtak, fáklyák lobogtak. Félelem szállt a városra.

De akkor egy lány lépett a bosszúálló elé, hogy első legyen a pusztulásban.

S amikor szolgák jöttek, lángot hoztak, térdet hajtottak az ember előtt, s meggyújtották a széke mellett jobbról és balról a két kristálykelyhű lámpát, az a lány fogott egy párnát, s úgy helyezte el az ember széke és a terem sarka közt, hogy középütt legyen, és mesélni kezdett.

És az ember, ahogy a mesét hallgatta, úgy érezte, hogy a szíve mind jobban megkönnyebbül, és a lelke mind porhanyóbbá válik, és mintha már az álom magvai is kezdenének csírázni benne.

Így volt másnap, és így volt harmadnap, estéről estére, éjszakáról éjszakára. A lány mondta egyik mesét a másik után, úgy, amint itt következnek.

Mert, mondta, ami lesz, az már úgyis megtörtént.

Ami megtörtént, mondta, az soha nem is változik.

Mert ami volt, az van, és ami van, az volt.

 

^* Részlet a szerző 2000. Ünnepi könyvhétre a Palatinus kiadónál megjelenő regényéből