Đorđe Kuburić

 

Angyalok

(Czeslaw Milosz nyomán)

 

Sehol egy szeráfszárny,

hogy eltakarná arcom.

 

Nincs rá szavam,

mely őket, a követeket, megnevezné.

 

Viszont megsejtem, megérzem

rövidke megtorpanásuk,

itt, az alvó gyermek vánkosánál.

 

Láttam őket, a láthatatlant

álmomban már (hol is másutt).

 

S hangot is hallottam –

túlvilágit – a mennyei magasból.

 

Fel kell kelned, még tart a sötét!

Olyan keveset mondtál.

 

Megvirrad hamar.

Tedd meg, mi tőled telik!

 

 

Abban a metafizika, ha semmire sem gondolsz

(Pessoa nyomán)

 

A világról, a dolgokról, az okról és az okozatról, Istenről és a lélekről úgy gondolkodom, ahogyan a kő a Napról. Behúzom a függönyt, behúnyom a szemem és nem gondolok semmire. Mert a kő sem tudja, mi a Nap; s azt sem, hogy a napfény nem tudja mit cselekszik, s hogy minden költői képnél és filozófus-aporiánál többet ér. A fa azért, hogy növekedjen, termést hozzon és kiszáradjon, és fogalma sincs a metafizikáról, meg azt sem sejti, hogy amit jelképez, ősmérték és kereszt. A Hold az égen csupán egy Hold az égen. Csak Az, Ami. Gondolkodni róla, csak annyi, mint folyóba vizet hordani. Azért világít, mert oda helyezték: hogy szemlélhessük (,,legnagyobb kincsünk a látás") és hogy csodáljuk (,,a legtöbb, amire ember juthat, az a csodálat"). És itt van a határ. Ennyi adatott. Mert az Istenről többet nem tudhatok, mint amit az Isten önmagáról tud.

Téli reszketés

(Mallarmé nyomán)

Kié lehetett ez az óarany színű gyűrű, amelynek csiszolatlan sárga kőve, mint a fátyolos hold, amely a köd beszitálta lomb mögül leskel? Képzeld el, hogy egy velencei ószeresüzletből érkezett, ahonnan egy gyöngéd kéz hosszú, rég elporladt ujjai hozták.

(Különös ráncok szelik át a megkopott tenyeret.)

És ki az, akit a whisky-s poharadban, egy díszkút hűvös mélységében, a rúzsos perem alatt, a repedt alj felett meglátsz? Biztos vagyok benne, hogy ez a pohár már sok asszonnyal kóstoltatta a részegítő bűnt, s ha még sokáig szemlélem, megpillantok benne végül egy meztelen kísértetet is.

(Piszkos ujjak az asztal üveglapján.)

Kis lakásunk még mindig kényelmet tud nyújtani: nézd csak, az alkony tüze hogyan festi vörösre azt a fát, ott az erkély alatt; az ablakokon sehol egy függöny, szentképek a falakon, ezek a mi kegytárgyaink?

(Ne gondolj az asztal üveglapján reszkető piszkos ujjakkal!)

Te mindezt szereted, és ez az, amiért én élni tudok melletted. Szeretnéd-e, húgom, hogy egy versemben megjelenjen: ,,Lord, tonight I need a friend?" Te nem szereted a régi tárgyakat; mi több, rettegéssel tölt el patinás unalmuk, úgy érzed, ki kellene fényesíteni őket, ami meglehetősen nyűgös az olyan ember számára, aki buzgólkodni nem szeret.

Gyere, kapcsold ki a tévét, lépj ki a szappanoperából, amelyet lenyűgözve nézel, mert halottak és elnehezültek benne a sóhajok, mert szeretném fejem könyörületes térdeidre hajtani, s whisky mellett, gyermeki megnyugvással órákon át beszélni; nincs már vacogtató alkony, éjszaka van, elnéptelenedtek az utcák, mesélni szeretnék bútorainkról, mesélni egy végtelen történetet. Szórakozott vagy?

(A koszos ujjak kocognak az üvegasztallapon.)

Žiča

Én, bűnös, a fiatal apáca dacos szemébe néztem – hosszú szempillái között nem találtam a fekete csuhást, az igazak álmát alvó ezüstszakállast; – nem omlottam a földre a durva felületű freskók előtt, amelyekről lekaparták a palimpszesztust. Nem ér fel hozzám a kőpadló csöndje, nem hallom a kolostor nagycsöppű vizének zubogását. A muskátli hajtásaira meredek, amelyek a palota ablakait kicsipkézik. A megfeszített Krisztus álmodott meg engem, és képvisel az Isten előtt. A szavak, amelyek szótlanná tesznek,

bölcsesség és szeretet.

A mindenség, a világ világa ragyogja be a közeli temetőt. Áthaladóban, elálmosodva, itt mondtam le a hosszú utazásról. Bocsásd meg, Istenem, hogy elfelejtettem, hol járok, hogy nem is sejtettem, hol jön föl a Nap. Csak az éjjeli égboltra figyeltem,

csillagok rajaira.

Éden-álom, néma zokogás

és ezek a gerlék verőfényes október-reggeli zuhanórepülésben közölik meg a hulló levél tarka raját, s csapódnak be a közeli épületek és a terebélyes, statikus, még zöldelő lombok közömbös függőlegeseinek színpadtervébe; és a liturgia szelíd hangja, ahogy beleolvad a Bach kantáta zilált recitatívjaiba; s a lélekkel teli egyensúly látszata, ez a rubinvörös színű, őszi rózsa idénye, melyet a feleségem ujján megcsillanó ezüstgyűrű filigrán hálója befogott; és a polc különféle könyveinek tört fénnyel megvilágított tarkasága – bizony, a hétköznapok lyukai, elégségesek a világ újrafogalmazásához, a mindenség beolvasztásához. Arra viszont nem, hogy szavai körülírják még meg nem született lányom édeni álmát, néma zokogását.

(Beszédes István fordítása)