Lovas Ildikó

 

Gránátalmával a böjt idején

Alkalmi írás

Egy galéria bejárata előtt álldogáltunk, mintha nem lenne más dolgunk. Lehet, hogy nem is volt. Szombat délelőtt volt, sütött az áprilisi nap. Arról beszélgettünk, hogy soha így nem tombolt a tavasz, mint az idén. A fák lombjában sistergett a zöld. És kutyatejfejek sárgasága hömpölygött az utcákon. Akár egy vírus, az okozza a sárgaságot – talán éppen ezt mondtam Bozsiknak. Ért valamit a természethez, különben mit is keresne a japáni költészetben. Hümmögött. Belekúszott a földbe, és éppen a kutyatejet találta magának, tudod, milyen erős, szívós gyökere van, lehet azért. Hosszú távra akar berendezkedni. Bozsik rám nézett, komolyan vesz engem, tudom. Hosszú ideig – kérdezte – a félelem vírusa? Valami magyarázata csak kell, legyen annak, hogy az idén ennyi a kutyatej, mondtam. Kifolyt az emberekből, kifolyt és elöntötte az utcákat, belefolyt a kanálisokba, onnan terjed. Kifolyt? – hümmögte. Másként nem történhetett, túl sok volt már belőle és túl régóta hatott. Ezért is nem az emberek betegedtek meg sárgaságban – ellenállókká váltak –, hanem az utcák. De azért szép, tettem hozzá, a kutyatej szép. És olyan finom gyönge a szára, koszorút is lehet fonni belőle. De előbb-utóbb meg kell tisztítani a kanálist, mert elfertőződhet az ivóvíz. És ha ismét visszakerül az emberbe, megbetegítheti. Az már mutáns vírus lesz, mondta.

Ezen elgondolkodtam. Akkor még sincs elrendezve a dolog azzal, hogy a félelem vírusa kifolyt az emberekből a félelem okozta izzadság, könny és hasmenés formájában, mert visszakerülhet. Kegyetlenebbül. Gyilkosabb és alantasabb módon.

Ilyenekről beszélgettünk a galéria huzatos bejárata előtt álldogálva. Bólogattunk is talán – így van ez. Meg kellene írni. Mégiscsak. Ha alkalom adódik. Alkalmi írásban kellene beszámolni arról, hogy a kutyatej sárgaságba borította az utak mentét, de a parkokat és a város környéki réteket is meg az erdők tisztásait. Aztán kiment a fejemből. Bozsik se gondolhatott rá sokat, legalábbis nem olvastam tőle olyan szöveget, amely arról szólt volna, hogy a kutyatejbe került a félelem vírusa, aminek hatására abnormális módon szaporodni kezdett és sárgaságba döntötte a környéket.

Nekem is csak véletlenül jutott eszembe, ahogy hazafelé mentem, így mondom, mint aki lépkedett, pedig zajgó feszültséggel az autót hajtottam, igaz, hazafelé. Mielőtt elindultam, egy grafikussal beszéltem telefonon arról, hogy az ő munkái szépítenék azt a folyóiratszámot, amiben ez az írás is megjelenik. Amit éppen most írok. Emiatt zajgott bennem a feszültség, autózgatok itt, gondoltam, holott írni kellene, befejezni a grafikus gyerekkorának egyik emlékét, mert így beszéltük meg tavaly áprilisban egy galéria huzatos bejáratában álldogálva.

Akkor még nem vettem észre, hogy az idén is mindent betemetett a kutyatej, megfonatlan koszorúként borítja be a várost. Még az se jutott eszembe, hogy Bozsikkal erről is beszéltünk azon az áprilisi délelőttön. Csak a nevetésünkre emlékeztem, arra, hogy Bozsik fehér trikójára rápottyan egy csöpp somlói bor, Baráth és Tolnai bézsszínű zakóban van. Baráth gyerekkori történetén nevettünk, és aztán valaki, talán Bozsik azt mondta, ezt meg kellene írni, mindannyiunknak. Bólintottunk, így van.

Aztán mindenki ment tovább. Éppen egy éve. Itt tartottam, amikor hazaértem, kiszálltam az autóból, és valami sercegve, de mégis puhán zizzent a talpam alatt. Széttapostam egy kutyatej fejét. Rossz érzés volt, aztán ahogy fölemeltem a fejem, láttam, tele az utca. Akárcsak tavaly. Alkalomadtán megírom a Bozsiknak.

Aztán elfelejtettem, lefoglalt a Baráth emléke körüli piszmogás. Nem akart befejeződni. Tolultak a szavak mindenféle másról. Holott éppen arról, ezt pontosan éreztem, ha a szöveg nem is sikerül, az érzés nem téved, valahol összekötődnek a szálak, egymásba fonódnak, csak hagyni kell, aztán megfejteni. A bézsszínű zakó ujján egy ránc, a fehér trikón egy csöpp somlói. Sárgás villanások. Valaki lefényképezett bennünket. Sőt filmre vett. Egy videokamera mozog az orrunk előtt, az a fajta, amelynek képernyője is van, azonnal nézhető. Látom, ahogy két perccel előbb nevetünk egy történeten, amit Baráth mesélt. Bozsik bajuszáról megindul a borcsöpp. Ez már nem lesz a fényképen. Csak a nevetésünk.

Ez a valóság. Így, megírva, hazugság, nagyobb csalás lenne, mintha egyetlen mozzanata se történt volna meg. Kitöröltem Baráth történetét. Lemondtam róla. Gondoltam, majd megpróbálom megmagyarázni neki, hogy nem állt össze. Bozsiknak megírtam, hogy ugyanannyi a kutyatej, mint tavaly. Ennyit válaszolt: ,,tényleg?" Rögtön tudtam, hogy nem emlékszik a beszélgetésünkre. Valóban nem emlékezett, pontosabban határozottan tagadta, hogy ilyen hülyeségről beszéltünk volna tavaly áprilisban. A félelemről igen, arra emlékezett, de hát akkoriban másról nem is nagyon esett szó, csak nem mindenki mondta ki, vagy nem ezzel a szóval, mindegy is, mindegy, a lényegen, azon, hogy megint kitalálódott bennem valami, úgysem változtat.

Mostanában olyan sokan meghaltak. Egy padon ültem és a füvet rugdostam. És sokan meg is betegedtek. A kutya a füvet rágta, aztán hirtelen prüszkölni kezdett, kettéharapott egy kutyatejet, attól. A stressz az oka. Legyöngül a szervezet ellenálló képessége és minden megtörténhet. Bőrbetegség, bazedov-kór, sárgaság. Ilyenekről hallottam.

Szétterjedt a félelem, akár a kutyatej. Kiirthatatlan. Nincs már szaga és zaja se, nem kötődik eseményhez, gesztushoz és időhöz se. Csak van.

Mielőtt az a modern kamera rögzítette a nevetésünket, ilyesmiről beszéltünk. Van egy fényképem is, amin a videokamerás is rajta van, ez lehetett a sárga villanás, lefényképezték, ahogyan videoszalagra kerül a nevetésünk, kettős burokba bújt a valóság, kikezdhetetlenül és szilárdan cáfolja az emlékem, amely szerint nem volt jó a kedvünk.

Emiatt nem lehet egyszerűen csak megírni azt a kedves történetet, kihagyni mindent, ami előtte elhangzott. Amire viszont mindenki másként emlékszik. Én az elszaporodott kutyatej körüli mondatokra emlékszem, Bozsik szerint ilyen hülyeségről nem beszéltünk, mindössze csak rossz volt a kedvünk, és ezért nagyon jól esett a Baráth története, belekapaszkodhattunk: előfordulhat, tán még az is megtörténhet, hogy lesznek még emlékeink. Szép, fényes, nyugodt emlékeink. És ezért olyan a nevetésünk azon a fotón, mintha nem is tavaly áprilisi, hanem sokkal korábbi, vagy éppen későbbi volna. Arról nem is tudnék semmit mondani, milyennek kellene lennie a későbbnek, hogy így nevessünk egy akkor-majdani fotón. Tehát mégiscsak megpróbálom elmondani, úgyis csak ennyi a dolgom, elbeszélni, beszélgetni, keresni egy olyan pontocskát, helyzetet, amelyben tocsogva-fürödve – az ember néha már olyannyira áhítja azt, hogy az legyen: ember, hogy szinte malacnak érzi magát, hempergő röfögőnek, s nem is tudja, azért-e, mert addig is lélegzik, tesz-vesz, vacakol és motyorog, amíg van, ahogy van, vagy azért, mert malaccá teszi, ami van – rózsaszínre fürdött lélekkel mosolyognánk egy fényképen.

Úgy képzelem, álldogálnánk egy galéria huzatos bejáratában, és ugyanazt tennénk, amit akkor, amikor a meglévő fotó készült. Beszélgetnénk. És ránéznénk Baráthra, hogy milyen éles a választéka, mindig is ilyen volt, penge. Meg is említenénk, mire ő elmesélné, hogy gyerekkorában cukros vizes fésűvel igazították a haját, templomba menés vagy fényképeszkedés előtt, amit már csak azért se felejthet el, mert az úton, míg a templomba vagy a műterembe ért, megtámadták a fejét a legyek. És nevetnénk. És akkor sárgán villanna a vaku. És itt állna előttem a fotó, mint ez a mostani, Bozsik kezében egy borospohár, Tolnai és Baráth bézsszínű zakója ujján ráncot vet a pillanat, én meg csodálkozó bambán, ahogyan mindig is, az érzéstől, hogy ennyire jó köztük álldogálni.

Mert ilyen a valóság. Nem változik. Elképzelhetetlen, hogy Bozsik ne horkanjon nevetésbe, hogy ezt meg kell írnunk, mindannyiunknak meg kell írnia, miközben bajuszáról elindul egy csepp bor. Amiként Baráth választékát se lehet szó nélkül hagyni, és az se lehet másként, hogy Tolnai ott áll. Magam pedig bizonyára meghatódott lennénk, amiről számot is szeretnénk adni egy szöveg, valami alkalmi írás keretei közé zárva. Így volna, mégis azt mondom, hajtom, ismétlem, az akkori, a majdani fotón más lenne a nevetés, és még azt is mondom, előfordulhat, hogy lesznek még szép, fényes emlékeink. Vagyis az itt darabolt emlék nem ilyen. Ami persze hazugság, mert igen.

Azt nehéz földolgozni, értelembe szőni, hogy a rossz, fájdalmas, tehetetlenségbe torkolló élethelyzeteknek is vannak szép, fényes emlékei. Nevetős fényképei. Pedig, ha még mélyebbre siklom, azt is be kell vallanom, talán csak azokból az élethelyzetekből maradnak szép és fényes emlékek. A kétségbeesés sikálja őket fényesre.

Tavaly áprilisban, amikor a galéria huzatos bejáratában álldogáltunk és lefényképeztek, amint Baráth történetén nevetünk, nem tartozott össze a tartalom és a forma, pontosabban igen, csak nem úgy. Mondjuk úgy, kiegyenlíthetetlen volt, ugyanakkor széttéphetetlen.

A nevetés nem tartozott össze a félelem, a tehetetlenség érzésével, kiegyenlíthetetlen volt, miképpen a tavasz is azzal a rengeteg kutyatejjel, pedig rendjén való, természetes: áprilisban sárgállik a kutyatej. Csak mennyiségében megváltozott a minősége. (A vírus miatt, ezt már mondtam.) És mégis széttéphetetlen volt. A bennünk lévő érzések és a nevetés. Össze nem tartozásuk mellett is széttéphetetlen. Tavaly áprilisban a megsokasodott kutyatej nem tartozhatott a tavaszhoz, ha egy nő – beszéljünk csak egyetlen nőről, akárhány volt is – maga alá gyűrve, teste alá teperve a gyerekét arccal fordult a kutyatej közé. Arcán szétfolyt a fehér nedvesség. Miközben az éjszakát természetellenes világosság fényesítette. Nem házuk ablaka világított, amelyből kifutottak, hanem maga a ház. És mintha semmi se történt volna.

Ki érti ezt?

Az idén is ugyanannyi a kutyatej, és mintha egyfolytában beletemetnénk arcunkat. Ha kiszállok az autóból és talpam alatt zizzenve és mégis puhán felnyög egy szál pitypang, mintha hasalnék benne. Nem történt feloldozás.

Ahhoz, hogy a fénykép, amiről beszélek, a nevetés megmerevített pillanata csak Baráth gyerekkori történetéről szóljon, a valóság egész szövetét kellene újraszőni. Ami mégiscsak lehetetlen. Mi hát akkor a lehetséges?

Talán csak ennyi és nem több, mint ez az alkalmi írás. Amelyben a nevetés nem megtörtént (hisz úgy, ahogy igen, mégse), hanem vágy. A kevesebb kutyatej áprilisa utáni vágy. A galéria huzatos ajtajában önmagáért való álldogálás vágya. Egy gyerekkori történet magánvalóságának vágya.

A fikció utáni vágy. Ennyire még talán van lehetőség.

Régebben, amikor még a kutyatejbe nem került bele a vírus, lehetett nem a valóságról írni. A megtörténhetőről szövögetni mondatokat, elágazni, motyogni, hitelessé tenni a valóság egyik lehetőségét. Sajnos azt nem lehet tudni, mikortól kezdett hatni a vírus, mert az, hogy tavaly óta megsokszorozódott a kutyatej, nem okvetlenül jelenti azt, hogy a vírus nem került előbb oda. Ki tudja? Valószínű, hogy már évek óta ürült ki az emberekből, került bele a földbe, de csak tavaly óta látható. És azt sem lehet tudni, visszakerült-e már az emberbe. Mutáns formában. És ha igen, akkor hogyan, mikor kezd hatni. És milyen eredménnyel. Mivel ennyi minden bizonytalan, csak az a bizonyos – valóságos –, amit leírunk. Magunk lettünk fikcióvá, hogy megfogalmazhassuk a valóságot.

Csak így szőhetjük újra a valóság szövetét. Nem tudható, mennyire lesz hosszadalmas ez a munka.

Előttem a fénykép, amit valóságosnak hiszek, tapintom rajta a nevetést. Emlékszem a történetre, a cukros víztől csillogó hajra, a rebbenő gyerekkézre, amint űzné el a legyeket. Éppen úgy rebben, ahogyan később a vonalakat húzza majd a papíron. Így képzelem. És mégsem erről írok. Se penge választékáról, se penge vonalairól, ami abból a gyerekkori emlékből bukkant elő és nyert értelmet.

Nem írhatok erről, mert ez maga a valóság. Az egyetlen szilárd pont, amihez azt a szombat délelőttöt köthetem. Megírhatatlan. De nem csak szilárd pont, hanem hatalmas is, olyan hatalmas, akár a nevetés, ami kitört belőlünk, akár Bozsik mondata, hogy ezt meg kell írnunk, ezt mindannyiunknak meg kell írnunk, és hatalmas, akár a bólintásunk: igen. De a nevetés, a mondat, a bólintás nem valóságos. Még akkor se, ha egy fénykép tényként és megcáfolhatatlanul rögzíti is. Akkor se, ha a fejemben megvan, ha tisztán látom magam előtt, olyan tisztán, ahogy a gyerek Baráthot, a cukros vizet a fésűn és a legyeket soha nem láthatom.

Ugyanis két dologra bólintottunk, hogy meg kellene írni, ha alkalom adódik. Először az elszaporodott kutyatejre, amire a Bozsik egyáltalán nem emlékszik, aztán a Baráth gyerekkori történetére, amire szintén nem emlékszik. Itt volt nálam, megmutattam neki a fotót, amin nevetve állunk, és megkérdeztem, emlékszik-e arra, min nevettünk. Azt mondta, semmin nem nevethettünk. Amiben igaza van, ezt próbálom elmondani, egyáltalán nem éreztük úgy magunkat, hogy nevessünk, de megtettük, ezért vált a nevetés és általa mi magunk is fikcióvá (hiszen mondom és hangsúlyozom újra: nem történhetett meg), amiképpen Baráth története valósággá.

De létezhet-e az életnek olyan minősége, amiben az emlékek emelkednek valósággá, a tények pedig fikcióként gyűrik maguk alá a történetet. Létezhetünk-e mi magunk, ha vágyaink arra korlátozódnak, hogy megírjunk egy alkalmi írást, ám nem tehetjük, mert tárgya a valóság, ami megírhatatlan. Miféle groteszk mutatvánnyá alakul az írás, ha olyan beszédhelyzetre kényszerít, amelyben a történet az egyetlen, amit nem lehet és nem szabad elmesélni, viszont mindent, ami a történethez vezetett, muszáj kimondani.

A valóság böjtjének idejét éljük. Mindennapjaink a fikció langyos rózsaszínjében telnek. Nem fordítva kellene lennie, hisz a valóság rózsaszínje nem a fikció böjtjét eredményezné, már csak azon egyszerű oknál fogva, hogy rózsaszín valóság nem létezik. De a megvont igen. Megvont valóság, a valóság böjtje, amelyben úgy teszünk, mintha elviselhető lenne (a fikció langyos rózsaszínje: hazugság), hogy így van. Már annyira hozzászoktam ehhez a böjtös élethez, mintha normális lenne, mondtam az előbb, már szinte meg is írtam a történetet, amiről a Bozsik azt mondta, annyira jó, hogy mindannyiunknak meg kell írnunk, szóval, benne voltam rendesen, motyogtam, szöszmötöltem vele, amíg a kocsiból kiszállva rá nem léptem arra a kutyatejre, s el nem kezdtek tolulni a szavak mindenféle másról, holott éppen arról. Mindenféle másról: a kutyatejről, a kitörölhetetlen, itt-ott, ilyen-olyan formában felbukkanó félelemről, ami már nem kötődik semmiféle időhöz, egyszerűen csak van, és ezáltal éppen arról, ezt pontosan éreztem, a történetről beszélek, azt írom, Baráth gyerekkori törénetét, csak nem a fényképen látható, megcáfolhatatlan, noha hamis nevetés felől, hanem a valóság böjtjéből kiindulva.

Ezért kellett kitörölnöm azt a másik szöveget. Mert a mindennapok rózsaszín fikciójában kuporgott. Kicsit sajnáltam is, hogy meg kell tőle válnom, meg féltem is, ahogy a toluló szavak mélyéről felszínre kezdett törni a korgás, a valóságra éhes korgás. Most már nem félek. Úgy érzem magam, mintha nagyböjt ideje lenne és a kezemben egy szegfűszegekkel teletűzdelt, illatos gránátalmát szorongatnék, hogy ha nagyon éhes vagyok, megszagolhassam, beleszagolhassak, tovább tűrve így a koplalást, a böjtöt. Az illattól nem múlik az éh, csak könnyebb viselni. Ami nem biztos, most próbálgatom.

És a szegfűszeggel telitűzdelt gránátalma, ha jól sejtem, az a történet, amit egy grafikus mesélt egy galéria huzatos ajtajában álldogálva tavaly áprilisban. A történet arról szól, hogy ennek a grafikusnak, akit mindannyian jól ismerünk, a Baráth Ferinek, igen erős szálú a haja és penge a választéka, ami gyerekkorában se volt másként, amiként az se változott, hogy az ilyen hajat nehéz kordában tartani. Gyerekkorában – szülői közbenjárásra – ez cukros vízbe mártott fésűvel sikerült. Ha templomba mentek vagy fényképeszkedni, mindig így fésülték, amire ő csak azért emlékszik olyan élesen, mert az utcára kilépve megtámadták a legyek. Elképzelhető, hogy milyen dühös kétségbeeséssel és komoly képpel hadonászott.

Most, hogy már tudom, a valóság böjtjének idején szól ez a történet, arra is rájöttem, miért nevetünk azon a fényképen, holott nincs jó kedvünk. Nem csak azért, mert a Baráth olyan jól el tudta mesélni, hogy egy pillanatra elfelejtettünk mindent, ami annyira fájdalmas volt – ma is az –, hogy mindennapjaink azután a szombat délelőtt után nem sokkal a fikció rózsaszínjébe bújtak, de azért is, mert úgy éreztük: ki lehet bírni.

És így volt igaz. Csak arra nem számítottunk, hogy a valóság iszonyatánál van rosszabb is. A valóság böjtje. De tán ez is elmúlik. Észre fogjuk venni. Ha kevesebb lesz a kutyatej, és mégsem betegszenek meg az emberek, akkor.