Mirjana Miočinović

Tanúskodás és felismerés

Az uralkodási típusok (egyszerűen uralkodásnak nevezem, nem hiszem ugyanis, hogy ez esetben politikai rendszerről egyáltalán szót ejthetnénk) okozatainak, természetének és következményeinek több éven át tartó rendszeres tanulmányozása eredményeként megjelent A háború szerb oldala c. könyv (1996) szinte teljesen észrevétlen maradt abban a közegben, amely áldozata ennek az uralkodásnak, miközben e kiadványt három nyelvre is lefordították: franciára, németre és angolra. Ennek okait abban a tényezőben kell keresnünk, hogy szándékuk szerint a szerzők meg akarták érteni a világot, amelyben élnek, hasonlóképpen tanúvallomásukat tenni róla: két egyformán veszélyes dolog mindazokra nézve, akik uralmuk megtartásának érdekében, a titkos társaságok logikája szerint, eltüntetnék bűnténysorozathoz hasonlatos hatalomgyakorlásuk nyomait és bizo-nyítékait. A hatalmasok mellett minden útitársukra, minden ,,compagnons de route"-ra is veszélyes ez, mert segítségük nélkül nem csak itt és most, de századunk egészét illetően sem válna lehetségessé az erőszak (és végrehajtásának) feltérképezése, megfogalmazása. Baj persze, hogy az uralkodó rétegnek az igazsággal szembeni gondjai – s ezek a dilemmák megvannak az emberek azon kategóriáiban is, akiket, tekintettel részvételük fokára, túlzott szépítéssel útitársakként jelöltem meg – elvezettek ahhoz, amit Clifford Gertz (A kultúra magyarázata c. könyvében) ,,az autista fantázia orgiájának" nevez. Kevésbé fontos, hogy ezen körök autizmusa valóságos vagy kigondolt, inkább lényeges, hogy fertőző betegségként átvivődik, tudatosan terjed, nap mint nap szűkítve a kijózanodó felismerés terét. A háború szerb oldalához hasonló könyvek persze nehezen válhatnak az autizmus ellenszerévé, ám a kiadvány tagadhatatlanul azon ritka tanúságtételek egyike, hogy ez a világ nem nélkülözte teljesen sem a tudást, sem az erkölcsi értékeket, sem az esztétikai érzékenységet, tehát a kultúra alapját képező három dolgot.

A kultúrának a tudáshoz, vagyis az igazsághoz, az erkölcshöz és a széphez való kapcsolása enyhén szólva igencsak régimódinak, hagyományosnak tűnhet. A kultúra közös nevezőjét mégis ez képezte ősidőktől fogva, amely később korszakokra osztható, megkülönböztethető a kultúrát művelő népek és rétegek szerint. A kultúra csoportosítása ma más jegyek alapján történik: a magatartás minden kodifikált nyelve, amely az emberek elégséges köre által elfogadott, s amely elméletileg megalapozott, kultúrának nyilvánítható: a popkultúra, a szubkultúra, a tömegek és a kikapcsolódás kultúrája – az elnevezések csupán a közelmúltig egységesnek számító fogalom változatai. A kultúra voltaképpen változó értékké vált, a divathoz hasonlóan, s ezzel kezdetét veszi egyes elsődleges tulajdonságainak feloszlása: ingatagsága és közönye saját alkotásainak dimenziói iránt.

Az utóbbi tíz esztendő folyamán szemtanúi voltunk a kultúra tipológiai váltakozásának, miközben az ideológiai alapminták a hatalom szükséglete és akarata szerint módosultak (ideológia alatt a jelmondatok halmaza értendő, amelyek által a hatalom a nyilvánosság számára megjeleníti politikájának állítólagos célkitűzéseit).

Kezdetben az úgynevezett ,,magasabb célok" és ,,közérdek" miszticizmusára alapozott kultúrával rendelkeztünk, amely áldozatokat igényel. Habár összehangolták az ,,elvárások látóhatárával", az érzelmi feszültséget állandóan biztosítani kellett, hogy a lelkesültséget hevítse, a transz állapotát fenntartsa. A vaskalapos új tanhírnökök részéről nem volt kegyelem azok számára, akik negatív pólusként jelentkeztek az újjászerveződött ellenzékben. Ha egy napon elkészül ezen esztendők (1991-1995) mérlege, lehull a lepel a barbárság arcáról. Teljességgel természetes szükséglet persze mindezt elfelejteni, mint ahogyan az ember nem szívesen emlékszik az úgynevezett csökkentett beszámíthatóság állapotában elkövetett tetteire. Éppen ebben látom az okát, hogy A háború szerb oldalához hasonló könyveket – amelyek éppen ezzel az időszakkal foglalkoznak – még jó darabig nem olvassák szívesen.

Az ezt követő években a hatalom, ahelyett, hogy viselné barbár politikájának következményeit, saját hasznára váltja a valamiből való kellemetlen felébredést, azt ,,méltatlan álomnak" nevezvén (mert mindezek a politikai projektumok és a belőlük eredő cselekmények egyszerűen lezüllesztődtek), s törekszik kijavítani a korábbi kulturális folyamat másodszori alakzatát tipikus restaurációs sminkeléssel. A ,,kultúrával szebb" jelszó, a televíziós képsorok és utcai plakátok, mint illusztrációk, a harci kultúra tömény italának eddigi fogyasztóit isten ártatlan bárányaivá voltak hivatottak átváltoztatni, akik e szépségen kívül nem ismernek semmi mást s nem is törekednek semmi másra. E vállalkozás, természetesen, a megújulás színlelésére korlátozódott, s a kulturális elitizmus e rövid szakasza nem hagyott maga után semmilyen nyomot, leszámítva esetleg néhány tonna propagandaanyag makulatúráját.

Az a kulturális modell, amellyel ma találkozunk, az ország újjáépítésének kollektív mítoszát a személyes boldogulás lehetőségének mítoszával kombinálja. Két szemfényvesztő látomás kapcsolódik, hiszen egyaránt nélkülözi a valóságot e helyzetben az ország újjáépítése, miként a földhözragadt szegényekből sem válik más egyik napról a másikra; a mérhetetlen gazdagság csillogásával egyelőre csak a latin-amerikai filmsorozatok ámítanak.

Az aktív helyett a passzív kulturális modellre való áttérés lépcsőzetes volt, a leépülés szinkronban állt az uralkodó politikával való egyet(nem)értésével. Mivel manapság jóval nehezebb a remény kívánt képletét felállítani, és valakire rátukmálni, mint tíz, vagy akár öt évvel ezelőtt, lassan üzembe helyeződött az elnyomás és megtorlás intézményrendszere, amely persze nem ismeri el önmaga létezését. Ezért legvalószínűbben azt a stratégiát fejleszti ki, amely révén az ellenféllel való leszámolás végsőkig egyszerű technikáját egy magasan álbölcselkedő technikává minősíti át, kémfilmek kliséinek másolatával. A hatalom ez esetben is a kultúra területének elkoptatott módszereit veszi át, olyan meggyőződéssel, s valószínűleg jogosan, hogy e tíz év alatt rászoktatta ezen ország lakosságát, ne vegye észre a valóságot, hanem azt tisztán a fikció képeiben ,,ismerje fel".

Feltehetően zavarba ejtő a felismerés, hogy tíz esztendőn át olyan művelődési képletek jegyében élünk, amelyeket a kívánt meggyőződés gerjesztésére (gyakran az erkölcsileg legundorítóbbak közé sorolhatóan), vagy az igazság elleplezésére használnak. Tehát, hogy lerombolják a kultúra értéket teremtő és megőrző kettős funkcióját, amely nem vét az erkölcs és az igazság ellenében.

A kultúra eme elferdített formája szembeni harcban hatalmas tudományos és művészeti alkotói energia használódott fel, nem kevés ember részéről. Mindannyiuk szemlélődése e rettenetesen közönséges témát illetően arra a meggondolásra összpontosult, hogy néhány százan uralkodnak (némelyek nevéről a megjelentetett lista alapján most értesülünk először, minthogy megtiltották számukra a mintegy harminc európai országba való beutazást), életünket ők változtatták pokollá. Az élet értelméről való egyes elsődleges metafizikai kérdések – a bűn eredetéről, a jóság természetéről – nem szűntek meg bennünket foglalkoztatni, de azok nélkülöznek bármilyen misztikus aurát, mert minden velük kapcsolatos elgondolásban felbukkannak azok a személyek, akiket illetően ,,alakjuknak és munkásságuknak" egyedül a karikatúrákban lenne szabad helyet szorítani. (Remélem, eljön az az idő, amikor egyedül csak Corax karikatúrái emlékeztetnek majd rájuk.)

Mindezzel azt szeretném mondani, ebben a tíz évben elveszítettük a jogunkat, hogy függetlenüljünk a politikától. Nem pusztán azért, mert következményeibe lépten-nyomon belebotlunk, s mert e következmények eltussolásának szándéka annyira nyilvánvaló, de mindenekelőtt azért, mert nem maradhat morális lény az, aki szemet huny a nyilvánvaló tények felett. Egyetlen vigaszként marad a meggyőződés, az eme hatalom elleni lázadás példái lesznek a kultúra egyedüli ,,objektumai", amelyek túlélik ezt az időt, mindenképpen helyet biztosítva maguknak a történelem emlékezettárában. A Republika pedig, minden kiadványával, a kincstár legékesebb tárgyai közé kerül.

A végén, amolyan utóiratként, néhány szó a tartós érvényűségre való törekvés egy elkeseredett kísérletéről, amelynek megvalósulása egyfajta emlékművet kíván maga után hagyni. Miután a kultúrát látszólagossá változatták, minden hagyományos intézményét megsemmisítve, a pénzügyileg legtehetősebb hatalmi párt, az Egyesült Baloldal, lehetővé tette valószínűleg legfontosabb komisszárjának, Ljubiša Ristićnek, hogy mások pénzén felépítsen egy valamiféle Nemzetközi Művészeti Központot (KPGT), amelynek, szavai szerint, ,,azt kellene jelentenie, amit a Kolarac Népegyetem jelentett a huszadik században Belgrád és a kultúránk számára". Az ilyen cinizmusra található ugyan igazolás a kultúra történetében: a romlott vétkesek közül sokan hagytak maguk mögött alapítványokat, amelyek, Krležát idézve, ,,rablógyilkosságokra" alapozódnak. Az idő tehát ennek az ,,emlékműnek" az esetében is viszonylagosíthatja a tényt. Megengedhetetlen azonban, hogy mi kortársai legyünk a mindannyiunk által évtizedeken át tartó alkotások romjain való építménynek, kezünket a szemünk elé téve és nem kérdezve, milyen elkeserítő, ha valaki nagyzási hóbortból olyasmiben részesül, amit mindig is szeretett volna – s ez a pénzek korlátlan kezelése, valamint az ebből származó hatalom.

(Sinkovits Péter fordítása)

 

(Elhangzott A háború szerb oldala angol nyelvű kiadásának könyvbemutatóján. Sajtó alá rendezte Nebojša Popov. Belgrád, Republika, 1996)