,,Tolsztoj Jasznaja Poljana-i háza is valahogyan ferdén áll’’

 

Marija Šimoković költőnővel
Dragan Krstić beszélget

A hagyományos értelemben vett költészet a megtörtént és kitalált eseményeket megjelenítve arra is ügyelt, hogy a leírtak életbölcsességként is olvashatóak legyenek. Gyakorlatias, tanulságos és hasznos kívánt lenni. A modern költészetben az objektíven megjelenő élettapasztalat helyett előtérbe az új életérzést kifejezni képes egyéni érzékenység került. Mondhatjuk-e azt, hogy amíg a hagyományos költészet az életről általános képet fest, addig a modern költészet a figyelmes szemlélődést a valósággal való szembeszegülésre váltotta fel? Mondhatjuk-e, hogy a modern költészet feladata, hogy felrázzon minket, hogy tapasztalatunk pontosságába és meggyőződésünk helyességébe vetett hitünket megingassa?

– A kérdés hallatán, tudja, legelőbb is mi jutott az eszembe? ,,Tolsztoj Jasznaja Poljana-i háza is valahogyan ferdén áll." Ez a mondat Sklovszkijé, amelyet, hogy izgalmas értelméhez jussunk, magunkban kell mormolnunk tovább. Sok olyan kérdésre is választ adhat, amelyet önmagunknak vagy másoknak teszünk fel. Ilyen például a következő is: ,,A költészetnek nincsen ideje, illetve a költészet saját idővel rendelkezik, s ezt az időt külön óra méri." Én a költészet világához tartozom, s most erről kellene beszélgetnünk, ugye, teljesen személyes hangvételben. Kérdése minden idők epikus és lírai költészetére kiterjed. Ezek már a kiindulópontban megkülönböztethetők. A hozzáállásban. Ugyanis az epikus költő nem önmagáról szól, hanem az időben húzódó történetet meséli el, míg a lírikus önmagát helyezi költészetének centrumába. És ez a lényeg. Úgy vélem, hogy a legkiválóbb klasszikus költői alkotás a Biblia, ezredéves összefoglalása temérdek individuális, kollektív és familiáris tudatalatti világ– és mindenség-képzetnek, s a leghasznosabb, vagy legalábbis egyik leghasznosabb költői mű Platón filozófiája. Egyetlen nézőpontból sem vitatható ezek furor poeticus-a, költői ihletettsége. Elragadtatása. A hétköznapok és ünnepek tiszta költészete. Megjelenik bennük a mítosz, az álom, a valóság, s eltéphetetlen költői szőttese érzelemre és értelemre egyaránt hat, mai és (minden) korábbi életünk egyetemességére érvényes. Platón valóban kora legjelesebb költői közé sorolható, ma – bármilyen furcsán is hangzik – költészete, illetve ,,költészete" hasznosságát azon értesülés mennyiségével mérhetjük, amelyet Szókratészről és kortársairól hordoz. Gondolom, hogy e mérce szerint Ön az upanisadokat és Tibeti halottaskönyvet is ide sorolná, illetve a Gilgames-eposzt és a Mahábháratát is. Nem világos, hogy e mérce alapján Goethe Faustja vagy Dante Isteni színjátéka mennyire értékelhető. A kérdést talán kissé elferdítve is feltehetjük, ahogyan Tolsztoj Jasznaja Poljana-i háza is áll. E költészet meg az alapvető ismérvek meghatározta költészet híján egyáltalán eljuthatott-e volna az emberiség 1999. júliusáig, e mai napig, amikor én az Ön kérdésére válaszokat fogalmazok? Vajon a világ, illetve a mai világrend ugyan lehetséges volna-e ezen értékhordozó nélkül? Költészet nélkül létezhet-e az emberiség? Mert a költészet az, aminek hisszük is. És egy másik kérdés: mennyire tárgyilagos a most említett, meg a többi megírt, ám most nem említett mű? Számomra az a tárgyilagos, ami álomszerű, ez egy Bachelard-i világ, amelyben álmodni annyi, mint verset költeni, amelyben az én tárgyilagos valóságom egyenlő az imagináció világával. Tudom, hogy amit leírok, az objektíven létezik. A világ abból áll össze, ami nekem tollba mondatott. Ahogyan más költőknek is. A költő világa egészen sajátságos. Benne kavarog a világ összes szele, az emberiség minden meséje, legendája, mítosza, álma, és az ő felforrósodott képzelete formázza meg a keveréket. Fennmaradt sorai olyannyira értékesek, hogy éppen a megfestett emberiség miatt fogott el az aggódás az átélt háború során, mert tudtam, ha velünk együtt elvesznek, vele együtt vesz oda minden a Gilgamestől az Amrita Pritamig. De erre jobb, ha nem is gondolunk.

Az Ön kérdéscsokrából még csak egyet emelek ki: törvényszerű-e, hogy a modern költészet ránk nyugtalanítólag hasson? Ha nem vesszük figyelembe, hogy minden jó költemény egyben modern is (említettük, a költészet időrendszere, óraműve egyedi), a korát megéneklő költő azt adja az időnek, amit az megmutat neki: saját léte kozmikus tükröződését. Azt akarom ezzel mondani, hogy a versben az idő határozottan felismerhető, és a jövendő is megsejthető. Amennyiben valódi a vers. Ha az idő fenyegetés, és a költő érzékenysége ezt pontosan felismeri, a versnek hordoznia kell a szubtilis reakciót. Lett légyen bár elő- vagy utóérzetről (emlékről) szó.

Közismert tény, hogy fiatal korban kifejezettebb a költészet iránt tanúsított érzékenység. Később, mikor az ember továbbhalad a többnyire kényszerek által megrajzolt életpályán, ezt az érzékenységet a közöny, mi több, a türelmetlenség váltja fel, s ennek magyarázataként azt halljuk, hogy a költészet nevetséges, szükségtelen, sőt káros időpocsékolás, amellyel csak a közösség céljainak használni nem tudó szélhámosok foglalkoznak. Ez a türelmetlenség és közöny vajon annak köszönhető-e, hogy az emberek meghajoltak a banalitás, a dogmatizmus és a konformizmus terhe alatt, és hogy az ellenállással felhagytak? Fogalmazhatunk-e úgy, hogy a költészet a lélek örök fiatalsága? Milyen lenne a világ költők és versolvasók nélkül?

– Egy szép augusztusi estén, amikor szinte elérhető közelségbe kerültek a csillagok, egy elképzelt körben – szeretem ezt a megfogalmazást – sétáltunk az aranđelovaci parkban, a megboldogult Glid Nándor a vita hevében arról szeretett volna meggyőzni, hogy a költői hajlam elszáll a fiatalsággal. Reakcióm engem is meglepett. Olyan hevesen igyekeztem megcáfolni, mintha az életem függne tőle. És függött is. Nem hiszem, hogy – talán a háború kivételével – akár egyetlen objektív, s főleg életkorból származó ok is volna arra, ami egy vérbeli költőt rávehetne tolla letételére. Ilyen esetben a költészet energiája abban a pillanatban a költő ellen fordulna. Aki attól kezdve halott ember. Ha pedig valaki halott ember, és ebbe az állapotba önkezűleg jutatta magát, azt öngyilkosnak nevezzük. Mindenért ő a felelős. Azzal, hogy megszűnt élni, csupán részese saját élete mímelésének. Költőnek lenni annyi, mint hitelesen élni a saját életet, bármennyire is nehéz az, nincsen más kiút. Azt akarom ezzel mondani, hogy ha valakinek az élete nem függ teljes egészében a művészettől, ha ő nem azonos tetőtől talpig önmagával, akkor nincs is értelme művészete bevégződéséről beszélni. Az igazi művész – mint már említettem, a háború kivételével – soha nem szűnhet meg a művészetet, azt a tevékenységet folytatni, amely számára az élet és a világ legtökéletesebb megélését lehetővé teszi. Ez az életben maradás feltétele. Ha eláruljuk legnemesebb énünket, azt, amely véletlenül sem másé, hanem teljes egészében a miénk, vagy ha ezt az idő zálogházába tesszük, majd elfeledjük kiváltani, a felelősséget vajon valami, vagy valaki másra átruházhatjuk-e? Mindenképp nagy hibának tartom, amikor a valóság és a látszat helyet cserélnek. A valóságot itt találtuk, az illúziót pedig ajándékba kaptuk az Égtől. Ha nem tudjuk elérni azt, hogy a helyükön maradjanak, rajtunk múlott, a döntés a miénk volt. Miénk lesz a bűntudat is. Igen, Matić meglehetősen pontosan definiálta a költészetet, amikor azt a lélek örök fiatalságának nevezte; persze, a költő és a versolvasó nélküli világ. Ebben sem Ön, sem pedig én nem léteznénk. Gondolja csak el!

Lehetséges-e, hogy a próza a mai emberhez, a jelen szelleméhez közelebb áll, a költészet viszont azoknak tartogatja varázsát, akik az irodalomtól az esztétikai élményt nyújtó olvasatot várják el?

– Elvben bármit állíthatunk. Hogy közben egyetlen valótlant se állítsunk. De folyamodjunk inkább egy filozófiai módszerhez. Tegyünk a mai ember meghatározására kísérletet! Van-e erre valamiféle képlet, életének van-e valamiféle magasabb szintű megjelenése? Melyiket is szereti, a kávét vagy a teát, a gépkocsit vagy a kerékpárt? Természetesen, amihez kedve van. Mindig megdöbbent, amikor olyan emberek helyett mondok véleményt, akiknek a véleményét ki sem kértem. Most saját nevemben, saját meggyőződésemnek hangot adva nyilatkozom. Ennek persze minden kellemes és kellemetlen következményét vállalom. Vegyük példának csak kettőnket: Ön és én a mai ember fogalmának alkotóelemei vagyunk. Ön szereti a költészetet. Én verset írok. Tehát az általunk elfoglalt térben, ez pedig a most zajló, költészetnek szentelt beszélgetés, a mai ember jobban szereti a költészetet, mint a prózát. Eléggé pontos volt a válasz?

A puszta tények mentén haladó tudomány és a filozófia az igazság töredékét képes csak megnevezni. Az a része hiányzik, amely az embert a hétköznapok, sőt talán a történelem fölé emeli. E nélkül képtelenség megérteni, mi az, ami az embert mozgatja, viszi előre új életforma megteremtése felé. Vajon nem a költészet az az emberi tevékenység, amely erről a törekvésről a legtöbbet elárulhat, s ezzel egyúttal sejteni is engedi, mi az, ami az embert arra ösztönzi, hogy újat alkosson, eleddig nem is létezőt?

– Mi a költő, ha nem maga a világ összetartozása? A világ kicsiben. Világ az emberben. Mint a pupillában a csillag. Ha kettévágunk egy almát, a közepén csillagot látunk. A magházat. Kell ennél pontosabb leírása a mindenségnek? Magától kínálkozik. Ez a csillag az élet lakóhelye. A szó pedig a költőben lakik. A csillag házát tehát ismerjük. Ha kettémetszünk egy költői szót, aranyágra lelünk. Virágba, levelekbe borít mindent maga körül. Elragadtatással, küldetéstudattal van teli. A vers életet ment. Olvasóit és költőit. Mert mindegyikünknek van küldetése a földön. Ebben az életciklusomban, amelyben ki tudja, hányadszor születtem újra, a küldetésem az, hogy költő legyek. Számomra ez a legnemesebb versengés. Ugye érti? A költők egész népet alkotnak. Képzelje csak el, hogy nemzeti hovatartozásáról kérdezik. Ön azt válaszolja, hogy költő. Ezzel sokat árul el magáról, talán a legtöbbet. Ezzel önmagát Teremtőnek nevezi. Egyéninek és megismételhetetlennek. Költőnek lenni nem annyi, mint felölteni vagy levetni egy ruhát, kosztümöt vagy öltönyt. A költő járja a világot, és jobbá teszi a létezőt. Ezért aztán az csak az igazi költő, aki hisz is saját küldetésében. Ha annak szellemében él. Hogyha egész nap és egész éjjel, hogyha élete minden másodpercében az. Költőnek lenni valóságos ontológia. Költő csak úgy vagy, ha kivétel nélkül minden porcikádban az vagy, más módja nincsen. Ezért az elragadtatás. Fél lábbal áll mindig csak a metarialitás talaján. Egy lépcsővel önmaga fölé, a fák fölé, a felhőkhöz közel emelkedik. Van, amikor ez kibírhatatlan. Hogy ez előnyös-e, nem tudom. Máshogyan nem lehetséges. Azt hiszem, az az ember válhat valakivé, aki teljes lényével azonosul azzal, amit cselekszik. Megindokolta világra jöttét. Minden elismerésem azé az emberé, aki küldetésének eleget tesz, aki esszenciája és egzisztenciája (egyik a másik nélkül nem létezik) ontológiai meghatározottságait tiszteletben tartja. Egy pillanatra szeretnék a bőrébe bújni, szeretném a szerepébe beleélni magam, s hogy vele azonosulva az ő azonosságáról is tapasztalatot szerezhessek. Hogy az ő világának is részévé váljak. Lehet, hogy a lényeg épp e költői jellemvonás, ez a kíváncsiság, ez a szintézisre, sőt szimbiózisra törekvő látszólagos vagy teljes vendéglét. Én szeretek emberek bőrébe bújni. Az a jó szándék vezet, hogy érezhessem, amit ők, hogy megerősítsem tartásukat, s ők is az enyémet. Szeretek a bensőséges életet élő emberekkel barátkozni, aki életük súlyos, kulcsra zárt kapuit megnyitják csupasz lábam jöttére. Számomra minden ember autentikus, szent rög, a mindenség egy darabja, amelyekből mozaikot rakhatok ki. Ezért szeretem a hosszú, elmélyült beszélgetéseket, mert nem nagy szavakból, gesztusokból állnak, és mert miközben látszatra teljes a mozdulatlanság, egész világok merülnek meg egymásban. Itt szó sem lehet törlesztésről. Ezek az ütközetek többnyire győzelemmel végződnek. Az effajta beszélgetés után, mintha meleg eső áztatta volna az embert, mintha csillagpor lepte volna be, mintha megújultunk volna. A másikban újjászületve lendületet kapunk, belső növekedésnek indulunk. Gazdagabb és mélyebb lesz a lelkünk. Ezek a legszebb percek, akár hagynak versszerű nyomot maguk után, akár nem, s az esemény a legbelsőbb rezervátumunkban marad.

Charles Baudelaire mondja: ,,Az, aki nem képes mindent megfesteni, kastélyt és viskót, gyöngédséget és kegyetlenséget, családi fészket és teljes könyörületet, a virágok kecsességét és az építészet csodáit, mindent, ami szörnyűséges, a mélyenszántó gondolatot és a vallások külső szépségét, egyes nemzetek erkölcsi és testi sajátosságát, egyszóval minden láthatót és láthatatlant a mennytől a pokolig, az, állítom, nem költő a szó legszélesebb értelmében, és nem az az Isten kegyéből sem." Mondhatjuk-e, hogy a költészet kötelessége, hogy az emberit teljes folyamatában megörökítse, az animálistól az angyaliig?

– A költészetnek nincs kötelessége. Korlátlan szabadságot élvez. Ha valamilyen klisészerű szabályokat húzunk rá, értelmét veszti egész megnyilatkozása. Mert a költészet valóban megnyilatkozás, egy szilánk, amelyet a költő elragadtatásában az egyetemes létből hasított. A kozmikus vér egy cseppje az áldozati kehelyben. Meghallgatást nyerő fohász. A titok lépésről lépésre történő leleplezése. Egy mozaikdarabka a Paradicsom újra kirakandó képéhez. Az eredeti képből. Az emberiség aranykora. De kötelezettségekről nem vezet számot.

Mit gondol arról a vélekedésről, mely szerint a költészet legnagyobb varázsa az, hogy képes minket a valóság fölé emelni, és hogy létezésével a banalitásaitól megfosztott valóságot teszi láthatóvá, a csak hagymázas álomban remélt mennyei harmóniát?

– A költő egyedül a versnek köszönheti, hogy egy fokkal mindig a valóság fölött lebeg. Természetesen az olvasás, a versmondás pillanataiban lehetségessé válik a ,,rokon lelkek" egymásra találása, ha azok tiszták, nem ül arcukra a hétköznapok görcse, ilyenkor a hallgatót elragadhatja az írott szó, a megörökített pillanat lendülete. A költő világába, a vers portájára lépve az olvasó túszává és követőjévé válhat. Mi a vers értelme? A vers a lélek hordozója. A lélek pedig minden. A világ. A teljesség. A vers olyan újszülött, aki talán a világ egyensúlyát is helyre teszi. Amikor a földön valami tönkremegy, amikor a világnak valami megártott, a keletkezett űrbe beszökken egy vers. Legsűrűbb szövetből szőtt egyszerűségével. Isteni ihlet szüli ezt a valamit a semmiből. A léttelen létet kölykezik. Ez az elsődleges rend rendje, kevés titokkal, mégis rejtélyesen. Még soha senki sem tudott választ adni a vers-születés idejét és módját firtató kérdésekre.

Költők alkották, és költők gyarapították a nyelvet, ők a világról és az emberről szóló igazságok megnevezői. Törvényeket alkottak, erősítették az erényeket, fejlesztették és támogatták a civilizációt. Ezért aztán régen a kiválasztottság glóriája teljes joggal lebegett a költő feje felett. Mi a mai helyzet? Ott találjuk-e ma is a kiválasztottak glóriáját a költők fején?

– Ön ezeket a kérdéseket a háború idején állította össze. Ha akkor válaszolok rájuk, a kérdéseim valószínűleg más színezetűek volnának. Akkor azt mondtam volna, sokkal ingatagabbul persze, hogy ha a költő igazi, akkor aurája is van. Azt kapja, amit megérdemel. Tudom, hogy mire gondolt a kérdés megfogalmazása közben. A háború alatt magam is éreztem, hogy egydimenzióssá válik minden. Csak az iszonyat van, s mi vele szemben. A hétköznapok lefojtott, sűrű világa a résnyire tárt ajtó világában. S ez a fekete-fehér kép addig tart, amíg maga a háború is. Nincs felemelkedés, nincs sarkig tárt ajtó. És a hangunk is elváltozik. Elhallgat a vers is. Mert a vers, amelynek abszolút szabadságáról már szót ejtettünk, hatalmas teret igényel. Az egész világot és a kozmoszt. És még többet. Ellenkező esetben nem is hajlandó létrejönni. A háború idején tehát a költő és bárminemű foglalkozású szomszédja egyenlővé válik a szorosban, s együtt küzdenek a fényátereszt szélesítve. Ami pedig a nyelvet illeti, T. S. Eliot azt mondta, hogy a költő a nyelv iránt két, látszólag egymásnak ellentmondó kötelességgel bír: amikor a költő nyelv viseltessé kezd válni, szüksége van a friss vér és a beszélt nyelv illúziójára: amikor azonban a beszéd maga is szegényessé válik, a költő kötelessége tradicionális méltóságáért harcba szállni. Ez az én véleményem is.

Hogyan kommentálja Pierre Reverdy véleményét, amely szerint ,,Tű fokán is könnyen átbúvó dzsinn, és világűrt kitöltő törpe a költő."

– Goethe szavaival válaszolok a Faustból. Mefisztó kérdezi Faustot: ,,Szállni szeretnél, miközben szédülés gyötör?"

Platón szerint a költő ,,könnyű, szárnyas és szent lénye dalra addig nem fakad, míg önmagán és a hétköznapokon felül nem emelkedett. Bármelyik (költő) szívhez szólóan csak azt énekelheti meg, amire a múzsa készteti." Platón úgy véli, hogy ,,aki ihlet nélkül közelít a költészet kapui felé, s azt hiszi, hogy mesterségbeli tudása elfogadható költővé teszi, az kontár marad, ésszel költött verseit elhomályosítja az ihletettek költészete. Ön szerint az intellektuális költészetet, vagy ahogyan Platón nevezi, az elme teremtette költészetet, az ihlet szülte költészet valóban elhomályosítja-e?

– Az igazság egyetlen egész, állítja Hegel. És az a költő, aki ,,csinálja" a verset, meg az, aki beismeri, hogy ihlet után írja, ugyanazon forrásból merít. Feltéve, hogy a próbálkozás valódi gyümölcsöt terem. Mindannyian valamilyen nagy anyagból segítik világra az új életet. Az eudémonia megszületése felett bábáskodnak. Az Eget tanulmányozva törekednek önmaguk megismerésérére és a maguk és mások számára a boldogság elérésére. Emlékezzen csak Szókratészre. A költő megengedi lelkének, hogy ismét szárnyra kapjon, hogy emlékezzen előző életére, ahogyan Platón fogalmaz előszeretettel. Én természetesen ki szeretném ezeket a nagy neveket használni arra, hogy saját tézisemet alátámasszam. Az ő rendszereik arra jók, hogy saját világomat gazdagítsam velük, és hogy azokból új világokat alkossak. Ezért aztán nem túlzottan szeretem a hivatkozást valamire. Sokkal inkább a lényeget. A valamire való hivatkozás. mindig csak töredék. Az általában csak arról árulkodik, hogy a teljességet elveszítettük. Valamely tanítás, rendszer, metódus teljességét. Saját híján az idegen előtérbe helyeződik. Én természetesen azt szeretném, hogy ez az új világ mielőbb megvirradjon. A világok, emberek sokszínűségéből álló, a vizekből, hegyekből, fákból és bokrokból, bimbókból és éppen csak sarjadó magvakból összerakott. Tehát a küldetésem ezen a földön, hogy költő legyek. Arra törekszem, hogy ezt a lehető legjobban tegyem. A versnek azonban együtt kell növekednie a költővel, s bizony a költőnek is a verssel, akár már megírta, akár még nem. Amikor felnő és a színe aranyossá válik, akkor tudni meg róla, jó vagy rossz. Viszont egy egész élet során írni kell. Verseket. És az emberekkel beszélgetve, és a vízpartra érve, és az asztal mellett helyet foglalva. Ez az élettel, a lélegzetvétellel való írás, abban a rendben, ahogyan a világokat a költő önmagában és önmaga körül elhelyezte. Van költő és van olvasóját elragadó jó vers. Ez hordozza magában azt, amit Jung szinkronizmusnak nevez. A kollektív tudatalatti azon tőjéről fakad, amelyről az álmok és a népmesék. Borghes azt mondja, hogy úgy ír, ahogyan neki valaki diktálja. Fentről. Mindennek hozzám semmi köze, mondaná Crnjanski. Én is ilyennek érzem az ihletet. Minden ihlet forrása közös. Minden igazi, nagy, jó ihleté. Amit semmi nem képes megcáfolni. Miért van az, hogy legjobb műveinket megálmodjuk? Igaz, csak töredékeikben, amelyeket aztán kemény akarattal hozhatunk nyilvánosságra. Emlékezzen csak Coleridge Kubla kánjára, s a verssel kapcsolatos egybeesések sorozatára. Vagy Stevensonra, aki történeteit az álomtól ,,rendelte". Megírásuk előtt meg kellett álmodnia őket. Az álom pillanatában kettős arany csomó köt minket a forráshoz. Halljuk a víz, a csillagok és az ég sugallatát, halljuk magát az isteni szándékot is. A finom ködbe burkolózó versben az egész világűr didereg. Beszélj halkan és határozottan, használj eredeti szavakat. Fejezd ki magad szimbolikus kifejezőerővel teli képekkel, mert ez az ősi beszéd. Lehet, hogy Isten gyakorol felettünk kegyet, azzal, hogy a forrásra maga is alászáll, hogy ott a Szavak megérinthessék. Ez a lényünket teljesen betöltő igazi élmény. Ezt a pillanatot az örökkévalóból vesszük el. Ez a pillanat a vers.

Mit gondol arról az elképzelésről, hogy a költő kezdetben olyan mitikus személyiség volt, aki kivételes hallgatósággal rendelkezett, utána olyan igen tehetséges személlyé lett, akinek kiterjedt az olvasóközönsége, míg végül a költő maga lesz a sokaság? Egyetért-e Lautréamont-nal abban, hogy írjon verset minden ember, illetve, hogy a költészetet köztulajdonná kell tenni?

– Amennyiben a költészet megteremtette a maga abszolút terét, akkor azok írhatnak verset, akikben az abszolút szabadság megvan. Akik pertuban vannak vele. Eközben nem gondolom, hogy mindörökre, és azt sem, hogy csak a költők. Octavio Paznak sikerült egy lényegbevágó megkülönböztetést alkalmaznia: elválasztotta a költő fogalmát a versétől. A vers, véli, műalkotás. A költészet polarizálódik, összegyűjti és elszigeteli az emberi alkotást: a képet, a verset, a tragédiát. A költőiség a költészet alaktalan anyaga; a vers alkotás, gyakorlati költészet. A költészet megismerés, menekvés, hatalom, átélés. Kísérlet a világ megmentésére. A költészet felfedezi ezt a világot, és alkot egy másikat. A kiválasztottak kiváltsága, a zsarnokok átka. Szétválaszt és összeköt. Utazásra hív, visszakalauzol a szülőföldre. A beszéd többféle mestersége, elsődleges nyelv. Az elragadtatás őrülete, logos. Játék, munka, aszkézis. Gyónás. Született tehetség. Vízió, zene, szimbólum. Mikor azonban a verset faggatjuk a költészet sorsáról, nem tévesztjük-e szándékosan össze a költészetet és a verset? Már Arisztotelész is azt írta, hogy ,,Homérosz és Empedoklész között a metrika kivételével nincs semmi hasonlatosság; és ezért aztán joggal nevezzük költőnek az egyiket, fiziológusnak a másikat." Mennyire pontos!

Jean-Paul Sartre úgy vélte, hogy a költészet ontológiai funkciókkal bír, megszólítja a létezést, Heidegger szerint pedig a lét – miközben rejtőzködik és távolságot tart, elérhetetlennek mutatja magát – a költészet filozófiájának és szépségének igazságában fedezi fel és jeleníti meg önmagát. Egyetért-e Sartre és Heidegger gondolataival? A költészet rejtélye azonos-e a létezésével? Leleplezhető-e a költészet csodája?

– Ha már a művészettörténet nyelvén beszélünk, hadd mondjam Fink szóhasználatával, hogy a művészet kivételes területe önmagában nem értelmezhető, s nem mástól függetlenül létezik; a művészet ,,lényege" nem meríthető az univerzális lételméletből, sem antropológiai, sem pedig ontológiai és kozmogóniai értelemben. ,,Ahogyan az emberi létezés sem értelmezhető pusztán önmagában, vagy az ember ismeretében, úgy a művészeti alkotás sem határozható meg pusztán és kizárólag emberi tevékenységként." Emlékezzen csak az iménti Borghes-idézetre! Tudja, Fink véleménye szerint is, műalkotás az, amely az alkotóját felülmúlja, akit az emberfeletti hatalom közvetítőként nevez csupán meg; Heideggerhez hasonlóan, aki szerint a művész átjáró csupán a metafizikus értelembe vett igazság számára, ahhoz, hogy eljuthasson a műbe. A művészet titka mindig kicsúszik ujjaink közül. Megérinteni csak az alkotással lehet. Mégis, hatókörön kívül marad, úgy, mint a csillagok, az ég, a felhők, a kozmikus ősködök. A művészet titka az az örökké mosolygó mesebeli aranyhajú lány marad, aki az idők végezetéig vigyázza szépségét, fiatalságát és aranyhaját. Elénk ejt néha egy-egy fürtöt, odanyújt egy poharat a forrás vizével, és néha csókot is ad. Egész lényét viszont mindvégig megtartja magának. Egyike lesz azoknak a megfejthetetlen archetípusoknak, amelyekről álmodunk, írunk, képeket festünk, zenét szerzünk, amelyek elragadtatnak és kijózanítanak, néha kegyesek hozzánk, de nem bízhatjuk el magunkat, hogy esetleg bizalmasává fogad. Hát nem ez a Nagy Moderátor (Kundera) játéka? Ezért igyekszünk valamilyen módon megközelíteni. A filozófia, az álmok, a játék, az esztétika, a természettudományok felől. A titok azonban a megfejthetetlen marad, ahogyan a költészet is. Mert ahogyan Borges is véli: nem az enyém az, ami a nevem alatt megjelenik, azt nekem tollba mondja Valaki. A titok túlságosan is nagy, amikor már azt hisszük, hogy megfejtése küszöbén állunk, hogy megfejtése nyomára bukkantunk, azonnal csapást vált, esőt zúdít meg zivatart, s a régi nyomokat elmossa. De a művészet igazi szépsége épp a nyomkeresés során megtett Út. Ez a közte és köztünk folyó játék, ez a tőle kapott legnagyobb ajándék. És a legszebb is persze. Ezért aztán ne a cél foglalkoztasson minket, hanem inkább a hozzá vezető úttal törődjünk. Ez pedig tisztán szemléletmódunktól függ. Jusson eszünkbe: ,,Tolsztoj Jasznaja Poljana-i háza is valahogyan ferdén áll".

(Fordította Beszédes István)